Éppen a 10/4-re értékelt album review-kat néztem, kicsit nosztalgiáztam, mikor még nem tetszett ez az album, és legszívesebben elfelejteném, kitörölném az emlékezetemből, meg ebből a blogból is azt a szennyet, amit erről a lemezről írtam még régen. Nagyon régen. Akkor még nem tudhattam.
Az év lassan a végéhez közelít, az együttesek, akik eddig még nem tették meg, megpróbálják kiadni a lemezeiket még gyorsan, hogy még 2009-es legyen, hogy még része legyen ennek a nagyonüberállat évnek, és hát én... én úgy gondoltam, majd ilyen év albuma/év klipje/év nemtommije posztot fogok majd csinálni, és gondolkodtam, mely albumok lennének esélyesek erre, hát ez éppen az. Kicsit durva, ha a 10/4-et nézzük, nem igaz?
Áh, ég a pofám a sok rossz miatt, amit erről írtam. No, de akkor most tessék.
Az együttes indie pop, british pop és indie rock... ezekből így mind vannak példák a dalokra, az albumokra, de az All The Plans most ezek mellett egy vérbeli, régi értelemben vett britpop anyag is lett. Az a britpop, ami az egyre növekvő és terjeszkedő amerikai zenére válaszolt, ami a britek sajátos, egyedi kultúráját, történelmét volt hivatott hirdetni, és ami a nemzeti büszkeségről szólt - és a szerelemről.
Ez pontosan ilyen. Jó kis britpop némi country utóízzel (The Thames pl), James Walsh még mindig felejthetetlenül elképesztő (és vékony) hangjával, a szövegeikkel, amik közül a Stars And Stripes emelkedik ki különösebben, címről tessék kitalálni, miről szól.
Kicsit keserű, kicsit rémült és reményvesztett, de még mindig büszke dalszövegek. Olyanok, amikbe szinte mindenki bele tud érezni, vagy legalább bele szeretne (ha az sem, akkor ne hallgasd), amikből klisésen erőt lehet meríteni, meg ami kicsit fáj is. Még mindig (vagy már megint) megvan az a varázsa James Walsh-nak (A James Walsh-nak), hogy úgy énekel, mintha csak ülne egy szobában, és énekelne.
Hangszerelésileg a végtelenségig egyszerű, a szokásos indie felállás zongorával, kevés vokállal (nincs is benne háttérvokál, vagy csak nagyon halk), a doboknak tulajdonított minimális jelentőséggel és egyéb.
A gyorsabb dalok mellett (Tell Me It's Not Over, Boy In Waiting, The Thames) a lassabbak a sajátos stílusukkal tudnak az élmezőnyben maradni, gondolok olyanra, hogy Safe At Home, ami számomra a Love Is Here (all time favourite dal ÉS album) kistesója, a Hurts Too Much, a Change My Mind. Legesleginkább a Listen Up válik ki a kevert stílusú albumból, az érdekes lüktetése miatt, és természetesen a dallam miatt. Csak ki akartam emelni, múltkor persze a Tell Me It's Not Over-t hájpoltam, pedig aztán.
ÖSSZESSÉGÉBEN megtanultam, hogy ne ítélj elsőre, vagy ha ítéltél elsőre, másodszorra kérj sokszor bocsánatot. Szóval BOCSÁNAT, James Walsh, amiért leszaroztam az albumot, erős, piacképes anyag (mondják ezt albumokra egyáltalán?), lazán felvehetné a versenyt bármelyik műfajbeli együttessel, lemezzel.
Ami nálam az album mélypontját jelenti, az ott a közepén a két dal, a Neon Sky és a You Never Get What You Deserve. Rongyosra vannak hallgatva, de még mindig egy ilyen állag nélküli, semmilyen hangkupacnak tartom. Aztán persze, ki tudja, mi fog még történni itt. 10/8, és egy behúzott farokkal való elkullogás, örültök?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése