Köszöntünk zenei blogunkban. :) Amatőr lemez/videóklip/albumart kritikákat olvashatsz itt, leggyakrabban az indie rock és az alternatív rock keretein belül, de azért igyekszünk szélesebb körben is véleményezni dolgokat, reméljük tetszik majd :)
Atomcsapat ;)
(aka Editors x])
Helyna, a Csodálatos Mystrea, a Leleményes Tia, a Fényestekintetű
Ha szeretnél csatlakozni, leírni egy-egy zenéről időnként, amit gondolsz, vagy csak egy poszt erejéig belépnél, hogy megoszd a világgal, ami szerinted a frankó (vagy nem), írj, és megbeszéljük :)
leashedotto@gmail.com
Amennyiben linkelsz minket, mi is linkelünk téged :)*
A Filmfüggők egyik szerkesztője Mystrea, nézzetek be hozzájuk :)
"...hold the phone, hit repeat, you got me foaming at the knees..."
Vannak olyan együttesek, amik nevének meghallásakor már sejtem, hogy ez túl indie lesz. Így történt ez a Cage the Elephanttal, és nagyon (NAGYON) boldog voltam, mikor az öttagú amerikai banda rámcáfolt. A Thank You, Happy Birthday második lemeze a Matthew Shultz által vezetett zenekarnak, és az, hogy nem igazán nagy még a hallgatótáboruk (habár az alulértékeltség viszonylagos), nem úgy tűnik, hogy vesztettek a lendületükből.
Ha a vokál még indie-nek is tűnne, kárpótol érte minket a zseniális gitárjáték, az egészséges (ugyanakkor szerencsére minimális) mennyiségű ordítozás, és az, hogy nagyon könnyen hallgatható a lemez. Nem terhes az Indy Kidz mind az öt percére figyelni, a 2024 eklektikus elemeit figyelemmel kísérni, vagy a közel két perces Sell Yourself ész nélküli sikoltozásait élvezni. Pont azért, mert nem csak a dalok vannak ésszel megszerkesztve, de az album is. A lemez közepénél található ugyanis egy okosan elhelyezett válaszfal (Rubber Ball). Egy jelentéktelen kis balladaszerűség, ami után relatíve, de érezhetően lenyugszik a hangulat (Right Before My Eyes, Around My Head), visszatér a dallamosság, ami inkább a Manchester Orchestrát juttatja eszünkbe, mint a régi Cold War Kids lemezeket.
A végére viszont már nem egészen van rendben minden. Jók ezek a dalok, na de miért? Az összes többi is ugyanilyen jó és ugyanilyen hangos volt, hol van a változatosság? Az utolsó négy számnak már nincsen úgynevezett arca, vagy személyisége, csak ott vannak, jól szólnak, és ennyi. Elfáradunk a hallgatásukban, az intenzitásukban.
10/7 - A legnagyobb hibája a lemeznek, hogy egy best of összeállításnak tűnik. Hogy ez hol baj? Egy ilyen stílusban karakteres együttesnek szüksége van néha kiereszteni a gőzt, nem teljesen százhúsz százalékosan rátekerni, különben megerőltető lesz a lemez hallgatása, sok lesz a zaj.
"...king of the castle, it's gonna fall fast though, oh no man, I got something to prove..."
A nashville-i Monát tavaly szeptembere óta folyamatosan a figyelem középpontjába tologatja mindenki, aki éri őket, és a következő Kings of Leonként és U2-wannabe-ként emlegetik a négy amerikai fiút. Talán ezért is lehet, hogy az NME review-jának tíz bekezdéséből nyolc a hasonlítgatásra épít, a Guardian simán leszarozza őket a Pitchfork pedig még csak szóra sem méltatja a zenekart.
Én azonban minden háttértudás nélkül álltam neki debütáló albumuknak, és kellemesen csalódtam. Nem fogok "olyan, mint"-ekkel dobálózni, ha valaki arra kíváncsi, keresse fel az NME albumelemzését, tele van olyanokkal. A sokat akar a szarka-effekt azonban igenis kifizetődik. Igenis ambiciózusnak kell lenni, elő kell venni az arénarock gitárokat, grandiózus vokálokat kell írni és úgy istenesen a dobok közé csapni. Négy amerikai rocker miért bújna el a sarokba, mondván "ugyan srácok, ez még csak az első lemez, nem csavarjuk fel a hangerőt annyira". De! Igenis, üvöltsön a gitár a lehúzott tetővel autózós Listen to Your Love-ban, érezzük úgy, hogy egy stadiumnyi ember ordítaná kórusban a Shooting the Moon refrénjét, hogy dörgő vastapssal követelnénk a ráadást a Trouble on the Way után és hogy a legszebb élmény lenne, mikor a Specialt egy darab reflektorfényben adják elő.
Nem ér ám leugatni a kezdőket csak azért, mert a Kings of Leonnak három albumba telt, mire mert ilyen dalokat írni. Ugyan már...
10/7,5 - Néhol még túlnyújtózkodik a bizonyos takarón (Lines in the Sand, Say You Will), de a Mona első lemeze nagyon bevállalós, nagyon kúl, nagyon bizalomgerjesztő. Játszi könnyedséggel ontja magából a slágereket, miközben visszanyúl a rock alapjaihoz.
A szerző javaslata:Teenager, Shooting the Moon, Lean Into The Fall
"...better now than when I found I used to have the gift of amusement..."
Ha össze kéne állítanom egy listát azokról a dolgokról, amiket nagyon lehet szeretni a Manchester Orchestrában, akkor Andy Hull elképesztő, megunhatatlan, sokszínű és hisztérikus hangja mellett olyan elemeknek is helyet adnék, mint a rövid, de szellemes szövegek, az albumok különféle koncepciói, és az, hogy a hangszerelés mindig hamisítatlanul Manchester Orchestra, mégis olyan polcokat pucolnak ki benne, és töltenek meg újra, hogy az kedvező legyen az egyre növekvő hallgatóságnak, és az együttes is élvezze.
Andy Hull hangjához most sem szeretnék egyebet hozzátenni, esetleg csak annyit, hogy aki még többre kíváncsi az úriember istenadta tehetségéből, az mindenféleképpen essen neki a Bad Books 2010-es lemezének, amit szintén az atlantai rockördög neve fémjelez. A rövid, de szellemes szövegek a Simple Math-re olyan szinten változtak, hogy míg a Mean Everything to Nothingon kissé döcögős volt a történetmesélés, ezen a korongon szinte csak ilyen dalokat találunk (Pensacola, April Fool, Pale Black Eye, Apprehension, Leave It Alone). Ez a fejlődés számtalan dolognak betudható (művészi megvilágosodás, egy pár pohárka sör és egyebek), mi azonban szeretnénk hinni, hogy ez a nagyszerű szövegírói tehetség, ami most virágzásnak indult, mindvégig ott lapult valahol és még sokszor ízlelhetjük meg.
Ha már szó esett a koncepcióról is, Hull azt mondta "Az album egy 23 éves fickóról szól, aki mindent megkérdőjelez a házasságtól kezdve a szerelmen, a valláson keresztül egészen a szexig. Néha még számomra is nehéz kibogarászni, épp melyikről beszélek. Minden, amit a múltban írtam, ezekről szólt. Ez az album pedig minden kérdésemnek a legtisztább formája". Nos, legyen. Ha Hull nem ezt hangoztatta volna már hetekkel a megjelenés előtt, nem is lett volna zavaró, de így mikor meghalljuk a nyitó dalt (Deer), majdhogynem kényelmetlen, ahogy pontosan, szó szerint erről szól a lemez, amit a fiatalember felvázolt nekünk. Persze, nem minden hallgató olvasta a fenti sorokat, nem is mindenki figyelt fel rá, vagy foglalkozott vele, az én agyam hátsó kis sarkában azonban ott motoszkál a gondolat, hogy ezt a ruhát úgy próbálták ráhúzni a lemezre, hogy előtte nem szabták méretre, és most nem takar mindenhol.
A hangszerelésbeli változtatások azonban valamelyest kompenzálják ezt. Habár a súlyos, komoly dobokat, amik azt az arénarockos hangzást kölcsönözték, egykettőre kipaterolták a dalokból, a vonósok, melyek szinte minden számban megbújnak (némelyikükben pedig majdhogynem túlordítják a gitárokat), pedig most jelentek meg először ilyen karakteresen és ilyen meghatározóan. Ééés vastaps.
10/9 - Ha a Mean Everything to Nothing nyolcat ér, a Simple Math a tökéletes album. A dalok felépítése (egy langyos, rövidke intró és egy hét perces gigantikus albumzáró mint tökéletes keret, a töltelék pedig tartalmaz rockballadáktól (Leave it Alone), mániákus depressziós, gyerekkórusos kislemezanyagokon (Virgin, Apprehension) és szörfrockslágereken át (Pensacola) a régi albumok által ihletett ősrajongói kedvencekig (Mighty)), elhelyezése, a kiszámíthatatlanságuk, a dinamikájuk, tíz percben és háromnegyed órában olyan jól működik, gyönyörű.
A 2001 óta fennálló együttes tavaly robbantott bankot nagy visszatérésével - a Danger Days november 22-én jelent meg és kollektív tetszést váltott ki mind a rajongókból, mind a kritikusokból, a pár fanyalgót leszámítva persze, akik szükségszerűen megjelennek, ha egy banda stílust vált. Az első két album emo punk-rockos zúzása és a The Black Parade színpadias érzelmessége után a new jersey-i srácok egy sokak körében népszerű ötlettel álltak elő: legyen hát ez egy konceptalbum.
A dalokat magában foglaló keret egy DJ, Dr. Death Defying kalóz-rádióadása, az ő hangját és átvezetőjét többször is halljuk még az első szám után, sőt, én még néha hiányoltam is, nem lett volna baj egy kicsivel több ilyen kitekintés. Érezhetően érettebb az a módszer, amivel ez a lemez felépül, még akkor is, ha már pár dal után felmerül bennünk a gondolat: ezeket a számokat már sokan és sokszor megírták a banda előtt. Ilyen momentum a Sing inspiráló himnikussága, a Na Na Na vagy a Party Poison klasszikus rock&roll beütése, a Destroya és a Save Yourself, I'll Hold Them Back pedig minden további nélkül elmenne egy-egy Lostprophets számnak. De a kirobbanó energia szinte mindig elviszi a hátán az egészet, és azért nem vagyunk ötletek híján sem. Ilyen egyedi pillanatokat kínál a Planetary (GO!), amely az egyik legütősebb dal a sok közül, vagy a The Kids from Yesterday című önvallomás. Amelyik szám nem az eredetiséggel fog meg, az a fülbemászó dallamokkal (Bulletproof Heart), de megesik, hogy az ember talán egy rövidke gitárszóló miatt szereti meg az adott nótát (Summertime). Mondhatjuk, hogy a kezdeti menetelés után a végére természetesen "leül" kicsit az album, de a Destroya biztos felébreszti az embert, ráadásul az amerikai himnuszt is sikerült becsempészni az egyik dalba. Az utolsó szám, a Vampire Money pedig egy reakció arra, hogy a bandát is felkérték, hogy írjanak egy dalt a New Moon című Twilight-filmhez. Kilógni kilóg a koncepcióból, ám rendkívül szórakoztató.
Ami végig tetszett, az az erős gitármunka, ez jellemző az együttesre már a kezdetektől, technikás és fülbemászó egyszerre. A Danger Days-en az énekes Gerard Way is már nagyjából levetkőzte korábbi szenvelgő énekstílusát, nem mondom, hogy szerencsére, hiszen akkor és ott ennek is megvolt a funkciója. Bár nem mondanám a rockvilág legfelismerhetőbb hangjának, nagyon jó dolgokat tud művelni néha.
Miközben kitaláltam az végső pontszámot, azon gondolkodtam, hogyan ellenpontozzam fenti nem túl hízelgő kijelentésemet, miszerint már ezerszer megírt és elgondoldolt dalokról beszélünk itt. Két dolog is eszembe jutott. Az egyik persze maga a koncepció, ami lazán összefogja ezeket a számokat és a videóklipekkel együtt egy jól megfogható, érdekes világba helyezi őket. A másik pedig az őszinteség. Egy percig sem éreztem úgy, hogy ez valamiféle hamis színjátszás lenne. Ha megváltják a világot, ha buliznak, ha szenvednek, ha dühöngnek, ha inspirálnak - azt mind úgy is gondolják. És ez nagyon jó.
Hogy ez a banda eddigi "legvidámabb" albuma, az is biztos, de maga a koncepció tartogat többé-kevésbé már bejáratott üzeneteket is: ellenállás az automatizálással, a szürkeséggel, az érzelemmentességgel szemben, önfeláldozás, kiállás önmagadért és egy ügyért - és persze közben parti ezerrel. Az egész valahogy összeáll, közben pedig kapunk egy tökös rockalbumot, nos, szerintem valahogy így kell ezt csinálni. 10/9
Manchester Orchestra. Híresek Andy Hull senkiével össze nem téveszthető hangjáról, az élet kérdéses területeit feldolgozó szövegeikről és kicsit slow rockos, igencsak kitűnő stílusukról.
És most visszatértek. ("Visszatértek", el sem mentek.)
Első sikeresebb albumuk után (Mean Everything to Nothing) ismét új lemezzel jönnek ki (május 10), az első single pedig a címadó dal lett, Simple Math. Ez a szám is a slow rock frontot erősíti, borzasztóan fülbemászó, emellett azonban nem tudjuk elereszteni a fülünk mellett, hogy mennyire elkezdtek függeni a "vers-kórus-vers-kórus-bridge-kórus" sémától, mikor eddig ez nem volt túl jellemző. (Habár már az előző albumon is feltűnt helyenként, itt viszont már tagadhatatlan.) Nem tudjuk, hogy ez mennyire osztja meg majd a rajongótábort, egyelőre működik. A Simple Math egy érzékeny rockballada hazugságokról, titkokról és szexről. Ha az új albumon minden dal csak legalább ilyen jó, nagy baj nem lehet. 10/8
A The Vaccines esetében nehéz ítélkezni, ugyanis a tavaly alakult banda első lemeze még meg sem jelent (címe: What Did You Expect From The Vaccines?"), máris őket tartják Nagy Britannia legújabb indie szenzációjának. Ha ezzel a mércével mérjük őket, túl kevés, amit eddig csináltak, ha pedig aszerint elemezzük őket, hogy legújabb kislemezük mennyire Interpolos, akkor viszont éppen elég.
Második single-jük, a Post Break-Up Sex már magában is a "No I In Threesome"-ot idézi fel a hallgatóban, majd minden előjáték nélkül megszólal Justin Young, akinek hangja a kísértetiesen hasonlít Paul Banksére, és BUMM! máris nem mondhatjuk, hogy ennél eredetibb szerzeményt még nem hallottunk, hiszen akármilyen jó, fülbemászó és megmosolyogtató, a bogár el van ültetve a fejekben. Szegény The Vaccines sem fogja tudni elkerülni a hasonlítgatást, hiszen monoton dobjaival, darálós gitáralapjaival igencsak vonzani fogja az Interpol, a Funeral Party, a Chapel Club és egyéb indie zenekarok célközönségét.
A videót nem pontoznám, mert szerintem közel értékelhetetlen, a single viszont kap egy 10/7-et.
A The Vaccines március 14-én adja ki első lemezét!
"...bulldozer, I think you're only one that can work..."
A teljes véletlennek köszönhető, hogy belebotlottam a számomra egészen addig ismeretlen Cold War Kids legújabb lemezébe, melyet a napokban adott ki a kaliforniai együttes. Legnagyobb meglepetésemre azonnal beleszerettem az énekes Nathan Willet hangjába, és az album stílusába is. Erről a nagyobb zenekritikusok máshogy vélekednek.
A Pitchfork ismét a mainstreamesedésbe köt bele (unalmas kifogás a 3.9-re), a Slant Magazine a monotonitásba, az NME pedig minden indoklás nélkül kijelentette, hogy a Mine Is Yours, mondjuk ki: szar. (Hozzátenném, hogy személy szerint nem adnék olyanok szavára, akik a The DecemberistsThe King Is Deadjét 10/4-re értékelték.)
Hagyjuk is a professzionális elemzéseket, én az átlag hallgató fülével állok a kvartett lemezéhez, mely a legenyhébb kifejezéssel élve is dallamilag gazdag és változatos, ami egy arénát megtölteni kívánó, anno underground együttestől tökéletes, de bármilyen téren megállná a helyét. Emellett ott van az is, hogy a Mine Is Yourst a legtöbben szeretik a Kings of LeonCome Around Sundownjához hasonlítani, mint egy középszerű próbálkozást a nagyobb tömegek megnyeréséhez, azonban ne felejtsük el megemlíteni, hogy a Kings of Leon ebben megbukott, a Cold War Kids pedig tör felfelé. Hiszen ki ne akarná meghallgatni azt a lemezt, amit olyan oldalak húznak le, mint a Pitchfork és az NME? Ugyanakkor itt téved Zach Kelly és Katherine Rodgers a legnagyobbat. Az átlag hallgató ugyanis szeretni fogja az olyan hihetetlen intrókat, mint a Mine Is Yours, az Out of the Wilderness hangszerbeli és énekbeli nagyszerűségét, a Skip The Charades drámai vokálját, a Bulldozer 90-es éveket idéző hangzását, a Cold Toes On The Cold Floor játékos dallamát, a Broken Open szárnyaló vokáljait, és még sorolhatnám, míg a tracklist végére nem érek.
Ez az, ahol a Cold War Kids felülemelkedik az olyan próbálkozásokon, mint a Come Around Sundown vagy a Contra, mert Willet csapatában megvan a lehetőség egy nagyobb tömegeket vonzó kívül-belül indie lemezt írni, és ez a Mine Is Yours.
10/9 - Sajnálom, ha elragadtattam magam, mindössze elég már abból, hogy csak azért lehúznak négy tehetséges zenészt, mert valami újat akarnak kipróbálni. A Cold War Kids az elmúlt években nagyon jó úton jártak, a Tokyo Police Club és hasonló együttesek célközönsége ette minden szavukat, de most új ösvényre lépnek. Teljesen díjaznivaló húzás és egy nagyszerű album.
A szerző ajánlása: Royal Blue, Skip The Charades, Broken Open
"...I'm growin' up high, and I'll come down when I die, I'll sleep when I die..."
Útjára is indítanám 2011-et egy olyan lemezzel, amit habár nem sikerült elemeznem az év vége előtt, a legjobb albumok listájára felkerült, úgyhogy most meg is szeretném magyarázni, miért.
A brit X Faktor nyertesének, Matt Cardle-nek az együttese lenne a Seven Summers, akik már egy ideje együtt zenélgettek, de mostani nevük alatt csak 2009-ben álltak össze, és első lemezüket is saját erejükből adták ki, mivel lemezszerződésük nem igazán volt.
A Seven Summers elsőre egy átlagos garázsrock bandának hangozhat, de valójában a pop, a rock és a folk mindenféle hatása hallatszódik minden dalon, miközben a zenészek profikat megszégyenítő technikával pengetik a húrokat és verik a dobokat. Cardle ekkor még nem nagyon használta azóta már elhíresült falsettóját, de ha fülelünk, nem egyszer elkaphatjuk az énekes megannyi oldalának egyik legkülönlegesebbjét.
Míg a legtöbb, kiadótól független, szárnyát még csak bátortalanul próbálgató garázsbanda alig mer kísérletezni, a komolyabb riffeket mérföldekkel elkerülik, és leginkább csak a szerelmről írnak, addig az essexi csapat bátran ugrál a komolyabb rockszámok (Grow Up High, Dirt, Live Without It) és a szoftrock trackek közt (Find Me There, Just A Day, Way To Be). Cardle úgy játszik a hangjával, mintha legalábbis tíz éve énekelne kisebb pubokban, klubokban, miközben a tagok minden mozdulatán hallatszódik a zeneszeretet, és ez a kellemes érzés szünet nélkül tart a lemez elejétől a végéig.
10/8 - Habár minden tag legalább egy együttest a háta mögött tudhat, úgy tűnik, ezúttal rátaláltak az ideális összeállításra és hangzásra, ami előreviheti őket, és az oldalukra állíthatja Az Indie-t.
A véletlen söpörte az utamba az amerikai Robbie Seay Band album artját, és egy ilyen aprósággal sikerült is felkelteniük az érdeklődésemet - legalábbis annyira, hogy megnézzem, milyen stílusban mozognak. A christian rock műfajából a Switchfootot ismerem, ők pedig hatalmas kedvenceim, így gondoltam, megér egy misét az RSB-ként is szólított banda idei lemeze.
Több, független előadóként megjelentett EP és album után 2005-től van szerződésük egy hivatalos kiadóval, azóta pedig ez a harmadik lemez. Első hallgatás után rávágtam, hogy ez olyan, mintha a Switchfoot kisöccsét hallanánk a nagytesó lightosabbá keverése után. A Miracle egy könnyed dalcsokor a rock palástjába tekert vallásosságával és istenimádatával: soha ennyiszer nem hallottam a "God" szót, és az együttes olyan magas szintre emeli a feltétlen dicséretét, hogy az már néha túlcsordul, és már-már erőltetettnek tűnik. De még ez sem csorbítja e lemez erényeit, amelyekből jócskán megadatott.
Mi van az albumon? A majdnem egy órát felölelő lemezen nem lehet csak úgy "leülök, aztán nosza, halljuk"-módon túlesni. Először csupán belekezdtem az albumba, levontam a párhuzamot a fent említett együttessel, meg hogy ez az RSB nem is olyan rossz, és majd még visszatérek rá. Utána véletlenszerűen ismerkedtem a dalokkal, és miután rájöttem, hogy mindegyik tetszik, akkor mentem végig az elejétől a végéig. A dalszövegek nem tudtak megérinteni, ez a mennyekig való istenmagasztalás nem fogott meg, sőt ahogy mondtam, néha már sok volt, de ezt figyelmen kívül hagyva ismét egy pozitív csalódásnak örülhettem. Robbie Seay hangja megüti a kellemes szinthez szükséges mércét, bár a csillagokat nem fogja lehozni az égről, és nagyjából egy hangszínben mozog, azért még jó az ő torka. Vezetőként kitűnik a kórust felvonultató, leginkább egy össznépi vallásos együtt éneklésre emlékeztető "Let our faith be not alone"-ban, határozottan tolja az erős szólamokat a "Love invades"-ben, a "Crazy love"-ban vagy a "Miracle"-ben, de képes az érzelemdús, békés és olykor magas hangokat is kipréselni, mondjuk a "We are not alone"-ban, a "Long way home"-ban vagy a "Lament (We cannot wait)"-ben, ahol Breanne Dürennel az év egyik legszebb duettjét teremtették meg.
Ajánlatnak a "Let our faith be not alone", mert a háttérvokál hatásossá teszi az egyébként is szép dallamokat, és ha vallásos lennék, akkor egész biztosan ezt a számot kántálnám közösen a többi társsal együtt. Na és a szám végén lévő apró, a dal stílusától teljesen eltérő zongoraszóló is maradandó élmény.
Összegezve: 10/8, mert azért van, ami feledésbe merült még sokszori meghallgatás után is, de ez egy nagyon erős nyolcas, kiváló kikapcsolódást okozott az egész lemez. Habár nem ez az év csodája, minél többször hallgatom meg, érzésem szerint annál inkább előkelőbb helyre fog kerülni az év végén esedékes "Best of"-válogatásnál.
"...everything I cherish is slowly dying or it's gone..."
Nem vagyok rajongó, sosem voltam, de ahogy minden átlagos zenerajongót, engem is jó érzéssel tölt el egy ötletes gitár riff, fülbemászó dallam vagy egy okos szöveg. A banda új lemezén ezek mindegyikéből van elég, nekem mégsem tűnt összességében kielégítőnek az album.
Az egész borzasztóan hosszadalmas, elnyújtott, ami leginkább Caleb Followill hangjának köszönhető. Az énekest nem popdalok feléneklésére szánta az ég, de nem is pattogós, gyors dallamokéra. Jó viszont hallani, ahogy játszik hangi adottságaival, erre a Mary a legjobb példa. Nem állítom, hogy sikeres a kísérletezés, viszont kreatív, még több színt hozva ezzel a dalba.
Miután megállapítottam, hogy Followill tehetséges énekes, csak még ő nem tud róla, sikeresen három részre különítettem el a lemezt, melyek csak helyenként fedik egymást. Az első hat-hét szám az, ami jobban sikerült, elragadó, ügyesen felépített és roppant izgalmas, elég csak az első három számot meghallgatni, mindegyik remekmű (főleg a Pyro, képtelenség róla leszakadni), az őket követő Mary bizonyítja, hogy a négy testvér igenis szereti a kísérletezést, és helytállnak, ha saját zenéjük más szemszögből való megközelítéséről van szó.
Ezután a The Face és a No Money közt elhelyezkedő pár szám erejéig beváltják ígéretüket, miszerint nyugis, tengerparti hangzást próbáltak megidézni a lemezre, és inkább első, Youth and Young Manhood című albumukhoz hasonlít leginkább. Valóban így van, de fel is merül a kérdés: miért most adták ki a lemezt? Ügyetlen tervezés, én azt mondom, sokat veszített így a hatásából.
Az album maradék pár száma már csak átlagos levezetés, mindenki megemésztheti magában az eddig történteket, és eldöntheti, ad-e még egy esélyt a lemeznek.
10/6 - Nem fogok hazudni, sokkal többet vártam. Az Only by the Night egy nagyon jól sikerült lemez volt, és miközben senki sem várta, hogy azon az úton fognak továbbmenni, én nagyobb csodára számítottam pár ügyes slágerdalnál és relaxációs beach-rocknál. Kezdésnek:Radioactive, Pyro
Münchenben jártam, ahol volt szerencsém a Rooneyt élőben látni (beszámoló előbb-utóbb még várható erről a koncertről), és az előzenekar szerepében a brit Scannerst köszönthettük. Általában mindig tűkön ülve várom, mikor jön az a banda, akikért mentem, és nem igazán szoktam fülelni, mikor a felvezető együttes játszik. Igaz, eddig nem sok nagykoncerten voltam, de kijelenthetem, hogy a Scanners végre le tudott kötni, sikeresen el tudták feledtetni velem, mennyire várom már a Rooneyt. Ez pedig nagy teljesítmény, főleg egy olyan bandától, ahol ismét női énekessel kellett megbarátkoznom.
A talán inkább az alternatív rock felé hajló, de sok helyen indie-ként is elkönyvelt együttes két férfi-két nő felállásban, Sarah Daly vezényletével már a debütáló albumukkal is képesek voltak lekötni, annak ellenére, hogy Daly hangja nem túl különleges, és a hangszerek alkalmazásában sem újítanak nagyot. Mégis valahogy megfogtak, mert jó, hogy többször is becsatlakozik háttérvokálként Matthew Mole és Amina Bates, akik egyébként vagy a gitárokkal vagy az elektronikus szerkentyűkkel vannak közelebbi kapcsolatban. Az sem elhanyagolható tény, hogy a Scanners élőben elég erős ahhoz, hogy utána arra vágyakozzon az ember, hogy ismét hallja őket. Azt nem tudom, hogy egy ilyen élmény nélkül milyen lehet első hallgatásra az album, de inkább a nehezebben emészthető, időt igénylő lemezek közé sorolnám.
A dalok tekintetében többféle kategóriát is felállíthatunk. Megvannak azok a számok, amelyeknél kell egy kis beindulási idő, mielőtt ránkszabadul a rock: ilyenek a "Joy", a "Lowlife", az "In my dreams", a "Changing times" és a "Violence is golden". Hopp, így összegyűjtve akkor majdnem a fél album. Persze ez nem negatívum, nekem semmi bajom nem volt az ilyen felvezetésekkel, amely az "In my dreams"-nél teljesedik ki a legütősebb módon. Vannak az olyan erősebb számok, mint a "Bombs", ahol a gitárszólók uralmát élhetjük át, az "Air 164"-ben éneklés alig, de pörgés az van, a "Raw" pedig az elektronikus elemeivel kapott el. A kicsit tempót vesztett dalok a lemez második felére maradtak, így aki csillapodni akar, az ráharaphat a "High flier"-re, ahol eltűnnek a gitárok, és marad a szintis pötyögés a dobkísérettel, vagy a "Look what you started"-re, ahol a szólórész kicsit a Coldplay-féle "In my place"-re emlékeztet, egyébként meg nagyon lazulós szám, a végére egy kis felszívással, de ott van még az "Evil twin" is, ahol a gitárokkal próbálnak meg hozzátenni valamit az egyébként igen gyenge vokálrészhez.
Ajánlatnak az "In my dreams":
Összegezve: 10/7-et megkapja, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy jobb-e, mint a Speakeasy Tiger, de végül úgy döntöttem, ugyanannyira értékelem őket, mert Sarah Daly hangja sokkal jobban tetszik, ezerszer kellemesebb hangszíne van, bár a Scanners lassabb számai meg gyengék a fent említett banda összképéhez képest. Persze ha valaki elektronikával tűzdelt rockra vágyik női énekessel, akkor mindkét banda erősen ajánlott.
Egy hatalmas véletlennek köszönhetően hallottam ezt a lemezt, mert számomra teljesen ismeretlen a denveri Speakeasy Tiger, és valójában egy másik együttes albumára hajtottam, aztán őket kaptam. És most már boldogan nyugtázhatom magamban, hogy végre ismét van egy olyan banda, amelynek női vokálját nem utasította el a 95%-ban férfihangokra beidegződött fülem.
(Mostanában még nem is láttam ilyen fantasztikusan szép album artot, eszméletlenül hangulatos.)
Első nekifutásra úgy voltam a The Publickal, hogy na ez nekem aztán nem fekszik. Nem tetszik az énekesnő, Kyle Simmons hangja, valahogy a dalok sem ragadtak meg elsőre, mondtam magamban, ebből bizony nem lesz pozitív kritika. Aztán gondoltam, nem kéne megítélni egy hallgatás után, meg hát hogyan írhatnék róla, ha nem is emlékszem arra, mit hallgattam. És milyen jól tettem, hogy megadtam ezt a második esélyt, mert azóta sem tudom felfogni, merre jártam az ismerkedés fázisában, hiszen igen jó számokkal van itt dolgom.
Ütős kis rockbanda van terítéken, amelyben merészen használják az elektronikát, de ha úgy kívánja, akkor akár a zongorát is segítségül hívják beugrónak az együttes tagjai. A Speakeasy Tiger nagyszerűen mutatja be, miként lehet kihasználni a szintetizátor adta lehetőségeket, mindezt körbefogják a markáns gitáralapok, amelyek elengedhetetlenek egy jó rockbanda stílusához. Bár nekem továbbra is gondjaim vannak az énekesnő hangjával (egyszerűen a hangszíne nem tud megragadni, sokáig idegesített, és most is csak a sokszori hallgatás után vagyok olyan szinten, hogy jobban el tudjam viselni), mégis belátom, hogy beleillik a Speakeasy Tiger arculatába, és rendesen odatette magát a dalok többségében.
Mi van az albumon? Még véletlenül sem ajánlom, hogy az első számmal, az "I was born"-nal kezdjünk. Nem is csodálkozom, hogy ez nem szippantott be, mert össze-visszának érzem, meg nem mondom, hol a refrén, hullámzik a ritmus, szóval hagyjuk is. Az "Oil rising" megdöbbentő indításával ragad meg: mintha egy pár évtizeddel korábbi popdalba csöppennénk, amely végig fenntartja ezt a nosztalgikus érzést a szintinek köszönhetően, de azért szerencsére szépen átfordul egy kicsit rockosabb dalba is, egy némileg megjegyezhető refrénnel - bár ez még mindig nem adta meg azt a löketet, hogy beleszeressek az együttes zenéjébe. Letudva a kezdést, megérkeznek a "hé-erre-már-felkapom-a-fejem"-számok. A "Limbs"-ben végre felerősödik Simmons hangja, plusz kapunk zongorabetéteket is, kiegészülve hangzatos gitárszólókkal is, szóval jó ez, jó ez. A "Not something you need"-"She says"-"Death of you" egy erős triót alkot így a lemez közepén, bár utóbbi számot egy hangyányival gyengébbnek érzem az egész albumhoz képest, valamiért nem sikerül emlékezni rá sokadszori hallgatás után sem. A lemez csúcspontja egyértelműen a "Coma state head", amely egészen fantasztikus módon kombinálja az emlékezetes elektronikus részeket a dal közepén megnyugvást hozó zongorával és Simmons felszabadultan szárnyaló hangjával. Le a kalappal. Ahogy a "Limbs"-ben, úgy az "Awake"-ben és a "The Public"-ban is felfedezhető a magasabb hangnemben kalandozó vokál, amely sokat ad ezekhez a dalokhoz, szerethető refréneket generálva mindeközben. E dalok közé úszik be a maga lassabb tempójával a "Can't trust myself", ami igazi furcsaság az alapvetően erős és pörgős rocklemezen, de kellett egy ilyen is. Nagy kár viszont, hogy az énekesnő nem élt a lassú balladák eszközeivel, az átélése egyenlő a nullával, alig éreztem valamit a dal hallgatása közben, inkább csak annyi maradt meg, hogy kellemes a dallam, de semmi több. Zárásnak egy igazán vegyes érzelmeket kiváltó szám, az "Up in armor", amely indító ritmusaival akár egy Nightwish-dal is lehetne, de a picit filmzenés hatásokat felváltja a szólógitár egy időre, majd vissza az első hatásokhoz, és így tovább, hullámzik, mint a Balaton viharban, és a szólógitárnak köszönhető csak, hogy emlékszem valamire a refrénből. A "Coma state head"-hez hasonlóan itt is a szám közepén van egy belassulás a zongorával, és ez a hangszer innentől kezdve végig jelen van a maga mélységével. Kaotikus az egész, barátkozni kell vele.
Ajánlatnak a "Coma state head", mely nagyjából jól reprezentálja a banda stílusát:
Összegezve: 10/7, mert nem tetszett az indítás, és nem mindegyik dal olyan egyedi, mint amilyennek lennie kéne ilyen jó elektronikus alapok mellett. De a pontszámhoz itt van még plusznak a csoda jelenléte, miszerint tetszett egy női énekes. Bár Simmonst több helyen idegennek érzem, nem mindenhol passzol a hangszíne a számokhoz, ez most már nem is számít, mert idén távozott az együttesből, és Katrina Stone váltotta, úgyhogy kíváncsi leszek, más hanggal mit hozhatnak ki a zenéjükből a bandatagok.
A The Boxer Rebellion iránti rajongásom egyértelműen ennek az albumnak köszönhető, és nemcsak azért, mert ezt hallottam először. Elég volt néhány, a fejből kitörölhetetlen dal, és a füleimet automatikusan hajtotta a kíváncsiság a többi szám felé, amelyek nem is okoztak csalódást.
(A borító gyönyörű. Bár az album hangvételéhez nincs sok köze. De 2009-ben versenyben lett volna "Best album art"-kategóriában)
Ami hatalmas pozitívuma a lemeznek, az az összetettség, na meg a változatosság és az egyensúly megléte. Nathan Nicholson kellemes, magas hangjával kényezteti hallójáratainkat, de nem fél kiereszteni azt, ha a stílus üvöltősebb irányba fordul. E remek torok partnere Todd Howe, aki gitárszólóival simán a banda védjegyét is képezhetné, mert ő aztán nagyon kell ahhoz, hogy azok a dalok a fülünkbe másszanak. A srácok úgy rakták össze az albumot, hogy annak legyen eleje, gyorsabb dallamokkal, és a végén sem hagynak kérdést, hogy merre van a zárás. Üde és szívbe zárható dalok forgatagának gyülekezete, amelyet csak hallgat az ember, míg fel nem eszmél, hogy elszállt pár óra.
Akkor részletesebben: Megint az az erős indítás. Mint anno az Exitsnél, itt is el kell indítani valahogy a sodrást, hát megkapjuk a "Flashing red light means go"-t, a "Move on"-t és az "Evacuate"-t. Hármójukban az erőteljes dobritmusok és a hatásos ének jelentik a közös tényezőt, utóbbi jelző háromszoros szorzóval rányomva az "Evacuate"-re, melyben azért a sok TBR-hallgatózás után kiszűrődik Nicholson erősebb hangszíne. Ez a dal pedig ennek köszönhetően ugrik ki a többi közül, s válik az album egyik legkiemelkedőbb számává. A markáns kezdés után jöhet a lazulás néhány lightosabb számmal. Rögtön itt a "Soviets", amely alattomosan elhiheti velünk, hogy egy tábortűz mellett éneklős, akusztikus gitáros nótácska, aztán mi lesz belőle a végén? Tessék meghallgatni. A "Spitting fire" rövidebb, a "Misplaced" pedig hosszabb időtartamban dicséri Howe szólóit, utóbbi dalban pedig Nicholson hangja eléri azt a magasságot, amely tényleg kivívja a "szép" jelzőt. Itt jön az első átugrás, a "The Gospel of Goro Adachi"-nál, ez a dal egyszerűen kilóg a túlságosan nagy egyszerűségével, a gitárok hiányával, a minimális dobalappal - semmit nem érzek abból, ami miatt megszerettem az együttest. A hangnemváltás után szerencsére visszakapjuk a gitárt a "These walls are thin"-ben, ahol a disszonánsan csengő szólamok hatékonyan képesek felhívni a figyelmet erre a számra, hogy utána kellemesen átvándorolhassunk a refrénbe. Majd jön a "Forces", amely az "Evacuate"-hez hasonló erőt képvisel, egy percre sem hagy minket lelohadni, egy utolsó felpörgetés a végkifejlet előtt. A "Semi-Automatic" gitárszólójától a mai napig nem tudok (és nem is akarok) megszabadulni, mert ha a refrén annyira nem is, de ezek a részek minden bizonnyal megmaradnak. Zárásnak a "Silent movie"-t hallhatjuk, amely mellett csendesen el is lehet siklani, csupán az album lecsengését képviseli, minden egyéb jelentőség nélkül
Ajánlatnak a "Semi-Automatic", mert ez volt a második dal, amit hallottam tőlük, és ami beszippantott:
Összegezve: 10/8,5, ami fura lehet ennyi dicséret után, de a 9 ponthoz ennél egy picivel több kell albumszinten. Egyben hallgatva tényleg remek (bár ugye az már mínuszpont, hogy a közepén van egy skip), de lehettek volna kicsit merészebbek a kiváló gitárosuk kihasználásával, mert jópár számnál meglépték ezt, de néhány dalra ráfért volna egy mentőöv a szólók terén, mert kicsit összefolytak. De hadd emeljem ki, hogy szőrös szívem megpróbált objektívabb lenni, a pontszámtól függetlenül nagyon is ütős lemezről van szó, mely sokkal összetettebb és kedvelhetőbb, mint a debütáló Exits. Az új album pedig A Cold Still munkacímmel 2011-ben érkezik.
Korábban, mikor Editorshoz hasonló együtteseket ajánlottak nekem, átsiklottam a The Boxer Rebellion felett, de a Hétmérföldes szerelem című filmben hallott "If you run"-tól nem tudtam szabadulni. A Londonban alakult, az alternatív rock és az indie határán egyensúlyozó bandától először a Union c. albumot hallottam, annak hatására lettem rajongó, és a második lemez után rettentően fura volt a debütáló Exitsszel megismerkedni. Idő kellett hozzá, mert más, mint az általam megkedvelt vonulat, de többszöri nekifutás után hamar megkedveltem.
Jó erős lemezről van szó, valljuk be. Szó szerint leesett az állam, mikor végighallgattam először, mert Nathan Nicholson hangja gyomorszájig hatol olykor, van egyfajta hangszíne, még ha nem is oly egyedi. Pörgős rockdalok váltakoznak a lemezen, komoly gitárszólókkal, bár néha maguk után vonva azt az érzést, hogy "hé, ilyesmit már hallottam ezen az albumon". Bár én már rengetegszer meghallgattam a dalokat, és meg tudom különböztetni őket, mégis azt kell mondanom, egy új rajongónak talán összefolynának a dolgok első hallgatásra.
A számokról: Már rögtön az album elején megkapjuk a kemény magot a "Flight", az "All you do is talk", a "Watermelon" és a "The new heavy" személyében, ahol aztán van minden: kissé ordibálós, fejet rángatós, dobokat szétzúzós hatás, amelytől nagyjából elbúcsúznak a srácok a második lemezre, szóval itt kell megbecsülni, ami van. Márpedig ütős nóták ezek, csak ez a négy dal kicsit tényleg egybeolvad. Persze valahol el kellett kezdeni a debütálást, ám legyen ez a alteresebb vonal. Kapunk olyan, kicsit tempót vesztett dalokat, mint a "We have the place surrounded" vagy a "The Absentee", amelyek azonban csak egy hangyányival maradnak el a markánsabb vonulattól, de jólesik kicsit leülepedni hallgatózás közben. Na nem, aludni azért nem lehet rajtuk. Egy újabb kategóriát képviselnek az Exits azon dalai, melyek jól elhitetik velünk, hogy kellemes, lassabb számok, aztán a végére a srácok beszívnak valami gyorsítót, és annyi a nyuginak. Na ilyen a "Cowboys and engines", a "Never knowing how or why" és kicsit a "Lay me down" is. Utóbbi valahogy a Thirteen Senses hatását érezteti, mind hangszínben, mind hangszerelésben - legalábbis nekem, de ettől még nem lesz kevésbé értékes. Az album abszolúte kakukktojásdíj-nyertese a "World without end", amely pont az erőteljesebb indítódalok után úszik be a lemez közepére, minimális hangszermennyiséget (egy akusztikus és egy elektronikus gitár, plusz egy zongora) felvonultatva, csigatempóban. Valami hihetetlenül csodásan szól, de egész egyszerűen nem erre az albumra való. Vagy akkor tették volna a legvégére, mert így nagyon megtöri az egyébként hatalmas dinamikával bíró dallistát egy ilyen ballada.
Ajánlatnak a "Lay me down", nem akarok mindenkit rögtön elijeszteni a lemezindító, erőteljesebb számokkal:
Összegezve: 10/7, korrekt debütáló album, szárnypróbálgatásként nekem bejött, csak emészteni kell, és nem eldobni az első hallgatás után. A még jobban befogadható dalok inkább a második albumra jellemzőek, úgyhogy nem az Exitset ajánlom az ismerkedéshez, dehát mindenki maga tudja, melyik stílus fekszik jobban neki. Ha inkább az alternatív rock, akkor gyorsan be a lejátszóba ezt a lemezt.
"...we're only giving you what you want, you can't tell where it's from..."
A The Sunshine Underground a tévhittel ellentétben nem a The Velvet Undergroundtól szedte el a nevét, hanem a The Chemical Brothers 1999-es Surrender albumának azonos című dalától (gondoltam, ezt tisztázzuk az elején). A 2006-os Raise the Alarm igazi funk-punk anyag apu garázsából, és az LCD Soundsystem előtt játszó együttes nagyobb hírnévre tett szert a stílus kedvelői közt, első lemezükről ódákat zengtek, majd négy év múlva jött a Nobody's Coming To Save You.
Az elégedetlenkedők leginkább azért elégedetlenkednek, mert ez rég nem punk, sokkal inkább mintha "a White Lies játszana egy hurrikánban", írja a BBC. Közben olyan igazi 90es évek beli funky dallamosságot visz végig tíz számon és negyvenhárom percen keresztül, hogy az ember legszívesebben odaígérné Craig Wellingtonnak a szüzességét minden vagyonát, hálaképpen az olyan slágerekért, mint a nyitó trackek (Coming To Save You, Spell It Out, We've Always Been Your Friends) és később pár igazán funk-rockos szerzemény (Change Your Mind, One By One).
A hangszerelés mit sem változott 2006 óta, a jó öreg Fenderekből hallhatunk többet, de a hangzás hamisítatlanul The Sunshine Underground. Ezt az édes gyönyört egyedül a líraibb Any Minute Now és a fáradt, vontatott Here It Comes töri meg hosszadalmas riffekkel és álmosító énekkel, ami viszont nem hiányzott egy ilyen friss albumra.
10/7 A banda egyértelműen nem tudja eldönteni, a régi stílus felé húzna vissza, vagy újítana, ezért hanyag eleganciával a középutat választották, hol visszatekintenek a Raise The Alarm-féle garázsrockra, hol pedig remek példákat láthatunk kreatív kísérletekre. Személy szerint az újításra szavazok (példák linkelve a reviewban), ezért kap egy hetest.
Kezdésnek:Spell It Out, Change Your Mind, Coming to Save You Az albumartról: Agyas. (hehe)
"...mother, it's cold here... father, thy will be done..."
Thom Yorke, Paul Smith, Paul Banks és Julian Casablancas csak néhány azon zenészek közül, akik zenekarukat (nem feltétlenül örökre) maguk mögött hagyva szólókarriert próbáltak maguknak építeni, s ezennel Brandon Flowers, a The Killers énekese is beállt a sorba.
Míg az együttes egy rövid szünetet jelentett be egy évvel Day&Age című lemezük megjelenése után, addig Flowers nem lustálkodott, mi pedig csak találgatni tudtunk, vajon ez is egy elhibázott szólólemez lesz, egy The Killers-típusú album, vagy netán Flowers megembereli magát és tíz szám alatt megváltja a világot? Hogy mi lett az eredmény? Néhány elhibázott dal, pár olyan, ami akár a Day&Age-en is elfért volna, valamint a huszonkilenc éves zenész meg is váltja néha a világot.
Az olyan dalokat, mint az Only the Young és Jilted Lovers and Broken Hearts jelzik, Flowers honnan is érkezett, a Crossfire, Playing with Fire és Hard Enough (melyben Jenny Lewis is közreműködött) pedig remélhetően azt, hogy hová tart. Az alap albumon (tehát a bónusz számokat nem nézve) nincs is töltelék, inkább csak olyan pillanat (abból is elég sok), mikor nem tudjuk eldönteni, Flowers ezt countrynak, synth rocknak vagy nyolcvanas évek beli popnak szánta.
Brandon Flowers telt és nagy terjedelmű hangját közel sem lehetőségeihez mérten használta ki, s akarva-akaratlanul is ötvözte a The Killers és saját stílusát, melyből időnként nagyobb adagot kapunk, néhol pedig megbizonyosodunk, hogy hiába próbál hősünk minél több tapasztalatot szerezni, hangban és észben is ott kell lenni, ha egy szólóalbummal érvényesülni akar. Ez azt jelenti, hogy nem kell feltétlenül felsorakoztatni az említett zenei stílusokon belül mindent, valamint csak a hatás kedvéért kockáztatni a tiszta hangokat, mert ez negyven percen keresztül túlcsordulhat a hallgató fejében, és akkor jó hosszú időre félreteszi a lemezt.
10/7 Szerepet játszhat az értékelésben az is, hogy jó időben kapott el, volt időm számtalanszor meghallgatni, valamint az is, hogy a világért sem akarnám a The Killershez hasonlítani, különben legfeljebb feleekkora lenne ez a szám. Kezdésnek: Only the Young, Hard Enough Az albumartról: Az album hangulatát nem tükrözi, jelentést (és valamiféle kapcsolatot a "Flamingo" címmel) nem találok benne,
A kaliforniai énekest (is) a Grace klinika című sorozatnak köszönhetem, az epizódokban hallható zenékért felelős emberek ugyanis előszeretettel nyúltak/nyúlnak Greg Laswell számaihoz, így némi háttérismerettel vettem kézhez idén megjelent új albumát, a Take a bowt.
Többször is meghallgatva az albumot, még mindig nem tudom eldönteni, milyen stílusba tartozik. Legtöbben az alternatív rock kategóriájába sorolják. Hát legyen az, de ne várjunk őrületes gitárszólókat és vérbeli rockdalokat, mert itt szó sincs ilyesmiről. Laswell zenéje tipikus sorozatzene: a szerelmi jelenetek vagy a nagy horderejű döntéseket szemléltető képsorok tökéletes töltelékeleme, amikor is a dal hatására közelebb kerül hozzánk a történet, megmarad bennünk, hogy "ó, milyen szép szám ment, mikor ő meg ő összejött, hát ennek utána kell járnom, mert nekem is kell egy ilyen szerelmes dal". Laswellbenennyi van, nem több: melankólikus, nyugis számok, amelyek utat tudnak találni a fülünkbe, ha olyan hangulatban kapnak el minket.
Alapjában véve szerethető dalokról van szó, mert azért az emberek többségének jólesnek az ilyen könnyedebb szerzemények. Szerencsére nem teljesen egysíkú a lemez, akadnak némileg tempósabb számok is, mint a "Take everything", az "Around the bend" és az "In front of me", és ezekben még némi slágergyanút is érzek. De tényleg csak egy picit. Aztán van nekünk egy óriási kakukktojásunk a "Come clean" személyében, amely nem tudom, miként került erre a lemezre, de a Breaking Benjamin-féle post-grunge-ra emlékeztető elemek elütnek lényegében mindenhonnan. Az egyébként főleg gitárokra építő lemezen egy-egy számban azért erőteljesen jelen van a zongora, mély szólamokat és kissé depressziós dallamokat kölcsönözve ezzel ("My fight (for you)", "Off I go", "Marquee").
Ajánlatnak a "My fight (for you)", a zongorarész miatt fogott meg rögtön az első hallgatás után:
Összegezve: 10/6, igyekszem viszonyítani más albumokhoz, hogy mikre adtam 7 pontot, és ennek fényében a Take a bow sajnos nem érdemli meg. Talán közrejátszik ebben, hogy Laswell hangja túl monoton ahhoz, hogy hosszú távon sokáig bírjam hallgatni. Talán azért sem tudok többet adni, mert nem érzem benne azt a pluszt, ami rajongóvá tenne. Egyszerűen csak úgy hallgatom a dalokat, háttérzenének megfelelnek, de ez így kevés. A Grace klinika további évadjaiba azért jók lesznek ezek is.
"...please, police me, I want you to police me, but keep it clean..."
Ha az Antics lehetett a Turn On The Bright Lights folytatása, az Interpolra is könnyedén rámondhatjuk, hogy az Our Love To Admire úgymond második fejezete. Egy ideig én is így gondoltam, de ha az ember már egy tucatszor figyelmesen végighallgatta a banda legújabb lemezét, ez a vélemény könnyen megváltozhat.
Mintha lenyugodott volna egy kicsit a Banks által vezetett rockbanda. Nincs az a nagy összevisszaság a dalok között, ami az első két lemezen jelen volt, és még az Our Love To Admire-be is belerondított. Bátran kísérleteznek a hangszerekkel, rájöttek, hogy a dobokat nem csak a tempó biztosítására lehet használni, hogy a gitár hangozhat akkor is jól, ha kicsit jobban elszakadnak a megszokott Interpol-hangzástól, és csodás módon még a zongora is feltűnő szerepet kap.
Carlos D utolsó nagy munkája az Interpollal, mondhatnánk ezt is, hiszen a basszusgitáros nemrég otthagyta az együttest, ezen a lemezen viszont még közreműködött, nem is akárhogyan. Az első pár dalban lehet jobban hallani, hogy a már ex-Interpolos is felelős az albumon uralkodó zsenialitásért.
Ha már említettem az első pár dalt, akkor elmondom, hogy azok inkább a szokványos Interpol-dalok (Success, Memory Serves, Summer Well), majd egy az együttestől megszokott sötét szerelmesdal (Lights) és "slágerszám"(Barricade) után merülnek el a kísérletezésben (Always Malaise (The Man I Am), Safe Without). Banks bevallása szerint az ének sosem ment egyszerűbben, akármennyire is gondolnánk azt, hogy a lemez próbára tette a hangját és tudását, ez nem így van. Ezt annyiban érzékelhetjük, hogy kreatívabban piszkált bele nem csak a fődallamokba, de a háttérvokált is külön a lemez hangulatához igazította, hogy még élvezetesebben szóljon. A szövegek most is homályos, meghatározhatatlan módon szedik szét a már megszokott témákat a szerelemtől kezdve az önismeretig.
Az utolsó három dal számomra az, ami igazán megragadott (Try It On, All of the Ways, The Undoing). Mindhárom a másiktól elkülönül, mégis egy szétrobbanthatatlan triót alkotnak, utóbbiban Banks még spanyolul is énekel - mindent a szórakoztatásért.
10/9 - Ha a Pitchforkon nevelkedtem volna, sikítva rohannék az 'Interpol' elől, de szerencsére nekem mások a szempontjaim egy album hallgatásánál, minthogy vajon a zenekar az első lemezükből csinálja meg a tucadikat, vagy valóban tehetségesek és kihasználják a lehetőséget, hogy jó zenét csináljanak.
"...let's go downtown and talk to the modern kids..."
Őszinte leszek, nekem ezt nagyon nehéz volt megemésztenem. Amellett, hogy egy nagyon hosszú, kis híján egy órás lemezről beszélünk, a The Suburbs előtt mindössze annyit tudtam az együttesről, hogy Neon Bible lemezüket a The Maccabees-hez hasonlítják (néhol jogosan), és hogy ezt sokan cáfolják. Legyen is mindegy, én most a napokban megjelenő albumukat szeretném elemezni legjobb tudásom szerint.
Nem elég, hogy az album ilyen hosszú, maguk a számok is hosszadalmasak, például a Modern Man/Rococo/Empty Room triónak többször nekifutottam, mire el tudtam különíteni őket egymástól. Ami nem tetszik, hogy hasonlóan vannak hangszerelve, ennek is köszönhető, hogy néha minden monoton és egybefolynak egymással a dalok. Ami várható volt egy The National-féle "orchestral indie" együttestől (nem tudom, létezik-e pontos magyar fordítás a kifejezésre), azt megkaptam, és az erős indítás utáni gyenge visszaesés sem tántorított vissza attól, hogy végigüljem/hallgassam a lemezt, és a végén ismét megtapasztaljak több nagyszerű számot (We Used to Wait, Month of May, Sprawl II).
A végén pedig a megérdemelt, nyugis lezárás. Nekem teljesnek tűnik a hibáival együtt is.
10/7 (mielőtt hőbörögni kezd bárki is, ez nálam azt jelenti "nagyon jó") Összességében van az eleje az albumnak, ami tökéletes, erőteljes, minden téren kielégítő indítás, majd az "enyhe visszaesés", a lemez utolsó szakaszában pedig elszórtan megtalálhatók a legértékesebb gyöngyszemek.
Kezdjen mindenki az első dalokkal az albumon, igazi kedvcsináló számok.
"...just praying to a god that I don't believe in..."
Az új album hírétől ismét erőre kapott a lelkesedésem a The Script első albumát illetően, ugyanis már vagy háromszor álltam neki a review-nak, de eddig mindig akadályokba ütköztem (rosszalkodott a blogger vagy elkezdtem hisztizni és kitöröltem mindent).
Pedig az ír piano-rock banda zenéje megér még egy próbát. Mint sok más együttes esetében is, azok a számok kerültek előtérbe videóklip/single formájában, melyek cseppet sem ábrázolják az album valós mivoltát. A Before the Worst és a The Man Who Can't Be Moved a legpoposabb számai a The Script debütáló albumának, de az igazi stílusukat nem takarja. Zenéjüket nem pont a pop jellemzi, sokkal összetettebb annál. Az If You See Kay vagy a We Cry még enyhe r'n'b-nak is elmennének, míg a Fall For Anything és a Talk You Down a zongora-pop egy-egy kiemelkedő darabja, a Rusty Halo pedig kemény indie anyag (és lazán a legjobb dal a lemezen, a Breakeven-nel együtt).
Danny O'Donoghue nem egy számban megcsillogtatja magávalragadó énektudását és figyelemreméltó hangterjedelmét, néha pedig még a gitáros, Mark Sheehan is megmutathatja mit tud (I'm Yours, The Man Who Can't Be Moved, We Cry), és ha már a The Script kétharmadát bemutattam, ne maradjon ki Glen Power sem, a lelkes és tehetséges dobos, aki rendületlenül szolgál a bandának a jobbnál jobb alapokat.
10/8 - Egy-két gyengébb nótát leszámítva (I'm Yours, ami az album összetételétől teljesen elüt, és meglepően nem illik a dallistába, valamint az Anybody There, ami nem egészen méltó lezárása a lemeznek), már-már túl jó is volt hozzánk a Sony Music, amiért ezeknek a fiúknak lemezszerződést adott.
