Münchenben jártam, ahol volt szerencsém a Rooneyt élőben látni (beszámoló előbb-utóbb még várható erről a koncertről), és az előzenekar szerepében a brit Scannerst köszönthettük. Általában mindig tűkön ülve várom, mikor jön az a banda, akikért mentem, és nem igazán szoktam fülelni, mikor a felvezető együttes játszik. Igaz, eddig nem sok nagykoncerten voltam, de kijelenthetem, hogy a Scanners végre le tudott kötni, sikeresen el tudták feledtetni velem, mennyire várom már a Rooneyt. Ez pedig nagy teljesítmény, főleg egy olyan bandától, ahol ismét női énekessel kellett megbarátkoznom.

A talán inkább az alternatív rock felé hajló, de sok helyen indie-ként is elkönyvelt együttes két férfi-két nő felállásban, Sarah Daly vezényletével már a debütáló albumukkal is képesek voltak lekötni, annak ellenére, hogy Daly hangja nem túl különleges, és a hangszerek alkalmazásában sem újítanak nagyot. Mégis valahogy megfogtak, mert jó, hogy többször is becsatlakozik háttérvokálként Matthew Mole és Amina Bates, akik egyébként vagy a gitárokkal vagy az elektronikus szerkentyűkkel vannak közelebbi kapcsolatban. Az sem elhanyagolható tény, hogy a Scanners élőben elég erős ahhoz, hogy utána arra vágyakozzon az ember, hogy ismét hallja őket. Azt nem tudom, hogy egy ilyen élmény nélkül milyen lehet első hallgatásra az album, de inkább a nehezebben emészthető, időt igénylő lemezek közé sorolnám.

A dalok tekintetében többféle kategóriát is felállíthatunk. Megvannak azok a számok, amelyeknél kell egy kis beindulási idő, mielőtt ránkszabadul a rock: ilyenek a "Joy", a "Lowlife", az "In my dreams", a "Changing times" és a "Violence is golden". Hopp, így összegyűjtve akkor majdnem a fél album. Persze ez nem negatívum, nekem semmi bajom nem volt az ilyen felvezetésekkel, amely az "In my dreams"-nél teljesedik ki a legütősebb módon.
Vannak az olyan erősebb számok, mint a "Bombs", ahol a gitárszólók uralmát élhetjük át, az "Air 164"-ben éneklés alig, de pörgés az van, a "Raw" pedig az elektronikus elemeivel kapott el.
A kicsit tempót vesztett dalok a lemez második felére maradtak, így aki csillapodni akar, az ráharaphat a "High flier"-re, ahol eltűnnek a gitárok, és marad a szintis pötyögés a dobkísérettel, vagy a "Look what you started"-re, ahol a szólórész kicsit a Coldplay-féle "In my place"-re emlékeztet, egyébként meg nagyon lazulós szám, a végére egy kis felszívással, de ott van még az "Evil twin" is, ahol a gitárokkal próbálnak meg hozzátenni valamit az egyébként igen gyenge vokálrészhez.

Ajánlatnak az "In my dreams":

Összegezve: 10/7-et megkapja, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy jobb-e, mint a Speakeasy Tiger, de végül úgy döntöttem, ugyanannyira értékelem őket, mert Sarah Daly hangja sokkal jobban tetszik, ezerszer kellemesebb hangszíne van, bár a Scanners lassabb számai meg gyengék a fent említett banda összképéhez képest. Persze ha valaki elektronikával tűzdelt rockra vágyik női énekessel, akkor mindkét banda erősen ajánlott.

Read Users' Comments ( 0 )

Az amerikai, alternatív metál és post-grunge stílusban lavírozó rockbandát egyazon napon ismertem meg a Three Days Grace-szel és a Reddel, hiszen hangzásvilágukban sok párhuzamot fedezhetünk fel. Bár hármuk közül a Breaking Benjamin énekesének, Benjamin Burnleynek a hangja fogott meg a legkevésbé, azért az együttes stílusa mégis megtartott a hallgatóik között. A discography átvizsgálása után harmadik stúdióalbumuk, a Phobia volt az, amelynek szinte összes dalát az emészthetőbbek közé soroltam.

Nem mondanám, hogy egy változatos, sokféle hangszereléssel bíró albumról volna szó, mert nem. Bár megoszlanak a keményebb, zúzós betétek a lightosabb dallamokkal, mégis megvan bennem a hiányérzet annak ellenére, hogy egyébként jó számokról van szó.

Talán a Breaking Benjamin egyik legismertebb slágere a "The diary of Jane", amelyet bátran ajánlok ismerkedéshez, de az emészthetőbb dalok közé tartozik még az "Until the end", az "Evil angel" és a "Dance with the devil" is. Igazság szerint mindegyik szám hallgatható, viszont egyik sem túl slágeres. Hiányolom a változatosságot, a merészebb kísérletezést, mert így egyben lejátszva a lemezt (korábban sosem hallgattam albumszinten a Phobiát, csak rámondtam a dalokra a diszkográfia hallgatásánál, hogy oké, ez elmegy) bizony unalmas sajnos.

Ajánlatnak azért legyen itt a "The diary of Jane", mert ez az egyik legjobb száma a bandának, és jól reprezentál mindent, amit az együttes művel.

Összegezve: 10/5, mert mint írtam, végülis jó dalok, csak maga az album kicsit vontatottnak és unalmasnak tűnik. De semmiképpen se írnám le az együttest, vannak az ittenieknél jobb számaik is.

Read Users' Comments ( 0 )

"...please don't let this turn into something it's not..."

Vagy kismillió új albumot szereztem be az elmúlt héten, mindegyikbe belehallgattam, egymás után jött tucatnyi új hang és tehetséges előadó, aztán mégis úgy döntöttem, hogy egy régi kedvencről írok review-t.
  Ha egy együttes valóban sokat változott az évek során, akkor az a Snow Patrol. A banda megalakulásuk után kerek tíz évig adta ki egymás után a sikertelenebbnél sikertelenebb demókat és LP-ket, és hogy miből éltek meg, azt nem tudom, de nem a zenélésből, az biztos. Aztán a 2004-es Final Straw után történt valami. Az olyan slágerekkel, mint a Run és a Chocolate, már megnyerték a közönség szívét, így nem volt nehéz dolguk a következő nagylemezzel, a hallgatóság jóindulatúan fogadta, így a 2006-os korong könnyen aratott sikert.

  Lehet érezni a komoly munkát minden dalon, Gary Lightbody-t még soha, egyetlen lemezen, egyetlen számnál sem hagyta cserben már-már legendás szövegírói tehetsége, ez megmutatkozik az olyan dalokban, mint a Set The Fire To The Third Bar (ahol egy női vendégművész is közreműködött, Martha Wainwright), vagy maga a már legendás Chasing Cars, melyben viszonylag kis hangkészletből is csodát varázsolt az együttes.
  A lemez tempója varázslatos, gyorsabb számokat követ egy lassú, aztán megint felpörög, ismét lelassul, és ez ismétlődik, míg a végén megérkezik az Open Your Eyes, melyben habár a refrén igenis el van hanyagolva, egyfajta félig hivatalos lezárása az albumnak. Tulajdonképpen újraélhetjük a lemez apróbb pillanatait a lírai részektől kezdve az instrumentális kibontakozáson át az egyszerű, mélyebb dallamokig, melyek jobban fekszenek Lightbody-nak, de hallhatjuk adottságaihoz képest magasan is énekelni, és a végén ott a "csattanó". Ezután már csak a Finish Line maradt, ami már csak amolyan vasárnapi ebéd utáni pihegéshez hasonlítható.

10/9 - Személy szerint kedvenc Snow Patrol albumom a Final Straw, de nem tudnék második kedvencet választani, hiszen a banda az Eyes Open után még magasabbra teszi a mércét, még többet fejlődik, de valahogy máshogy. Az Eyes Open olyasmi, mint a Final Straw nagytesója, egy megfontoltan felépített lemez, aminek hibáit meg kell tanulni elfogadni, és azokkal együtt élvezni.

szerzői ajánlat: Make This Go On Forever
 az albumartról: gyönyörű, és tetszik, ahogy a koncerteken is felhasználták a vetítésekkor

Read Users' Comments ( 0 )

A mindössze 21 éves Teddy Geigert a "The Rocker" (valaki azt hitte, hogy magyar címnek igazán szellemes az, hogy "A meztelen dobos", pedig inkább szánalmas) c. filmben fedeztem fel magamnak, hiszen stílusosan a főszereplő együttes énekesét alakította. Gondoltam, hogy ha egy soundtrack-re való dalcsomagot összehozott, akkor kell lennie valaminek már a háta mögött. És bizony, van már egy önálló lemeze, az "Underage thinking", amely a pop rock és a piano rock határai közt egyensúlyoz.

Nem mondanám azt, hogy valami egyedivel volna dolgunk, de azt sem, hogy tucatdalokról van szó. Teddy Geiger hangja nem mondható átlagosnak, és bár nem is váltja meg vele a világot, a hangszíne azért különlegessé teszi. És nem elég, hogy jó torokkal áldotta meg az ég, emellett még gitározik, zongorázik és dobol, és - egy dalt leszámítva - ő írta az album összes számát, szóval csöppet tehetséges.

Akkor hát a számokról:
A 12 dalból csupán kettőből lett kislemez, pedig van ezen az albumon még több kiadható szám is, de ez a hajó már elúszott. Mindenesetre a két single tökéletes választás volt, jól tükrözik a lemez stílusát. A "These walls", az indítódal erős zongorás nyitányával adja meg a lüktetést, ezt folytatja - immáron zongora nélkül, de gitárokkal feltankolva - a "For you I will (Confidence)". Mindkettő vérbeli sláger, fülbemászó dallamokkal telítve, nem csoda, hogy ezeket szórták el a népnek. Személy szerint még kislemezt csináltam volna az "Air dry" c. számból is, hiszen stílusában az előbb említettekhez hasonló. A pattogós és domináns zongoraszó kísérete mellett Teddy magasabb hangszintre merészkedik, és persze ez is jól megy neki.
Jó számok vannak az albumon, de nehéz őket kiemelni, bevallom, nem tartom őket felejthetetlennek. Aki a zongora hangjára vágyik, annak ott van a "Night air" és az "A million years" (bár ezeknek inkább csak az indítást adja meg eme hangszer), valamint a "Look where we are now". Kellemes gitáros nótának ott van a "Seven days without you", a "Possibilities" és a "Gentlemen", amelyeket csak úgy jó elhallgatni pl. autóvezetés közben. És akik lassabb dallamokra vágynak, megkaphatják az "Underage thinking"-től, a "Try too hard"-tól és a "Love is a marathon"-tól, ezekben az akusztikus gitáré a főszerep.

Ajánlatként az "Air dry", mert ezt nagyon ki kellett volna adni:

Összegezve: 10/7, lehetett volna egy kicsit változatosabb, de ismétlem, ez egy jó album egy jó hangú énekessel. Nem tudom, hogy mennyire igazak a pletykák, de állítólag idén lesz végre új album, amely valószínűleg "March" munkacímmel fut majd.

Read Users' Comments ( 0 )

"...where is that old friend gone, lost in a February song..."

  Josh Groban napjaink (ki merem mondani, aztán cáfoljatok rám, ha tudtok) legértékesebb, legígéretesebb és legtehetségesebb popzenésze. És itt le is zárhatnám a review-t. De nem ússza meg ennyivel. :)

  Josh Groban munkáit kisebb-nagyobb kihagyásokkal hallgattam csak, de most a review kedvéért az Awake-en túl is végeztem egy kisebb kutatómunkát, régebbi dalokat is hallgattam, koncertek, estébé (nagyon élveztem). Az amerikai-orosz-norvég mindenféle felmenővel rendelkező (amúgy zsidó) zenész egy rendkívül technikás énekes. A régebbi dalokhoz képest ezen az albumon sokkal feltűnőbben, színesebben használja a hangját, élveztem a fejhangokat, az orrhangokat, remek időzítéssel alkalmazza a hajlításokat, halkításokat, egyszóval (majdnem) tökéletes.

  Azt a stílust folytatja, amivel milliók szívét meghódította, közben a mainstream popban is mélyebbre merül, és alkot igazán könnyen hallgatható dalokat (easy listening, akár műfajként is illene rá), egyszerű érzelmeket közöl a spanyolul/olaszul/angolul nem tudó rajongóival, lerí róla, hogy a hangja a mindene. 

  Sokszor viszont elcsúszik egy-egy helyen, értem ezalatt azt, hogy nehéz, még egy ilyen jól képzett hangnak is, hogy át kell adni a megfelelő érzelmeket a hallgatónak, de közben kőkeményen meg kell felelni a műfaj elvárásainak, különben könyörtelenül lehúzzák a kritikusok, akik csak arra várnak, hogy hibázzon.

  Ezzel kapcsolatban az In Her Eyes és a Solo Por Ti körül voltak kisebb problémák, de kárpótolt mindenért a So She Dances, a February Song, a You Are Loved, az Awake és még fél tucat lélegzetelállító dal, amik mind Groban zseniális zeneszerzői képességeiről adnak tanúbizonyságot (és választásainak helyességéről is, hiszen az album elkészítéséhez olyan producereket gyűjtött maga köré, mint Imogen Heap, Marius De Vries, Guy Sigsworth, Eric Mouquet, Glen Ballard és David Foster, utóbbi az úriember előző lemezein is közreműködött).

10/9, ritka az ilyen csodás zene.

Now or Never, February Song, ezek lennének az ajánlásaim :) (habár engem már a Mai levett a lábaimról)

Read Users' Comments ( 2 )

Éppen a zenéim között keresgéltem, hogy milyen együttest tudnék bemutatni Nektek, amely még nem szerepelt itt a blogban + megvolt minden számuk az albumról (magyarul elfogadhatónak tartottam az összes dalt, és nem szelektáltam ki belőle semmit). Választásom most a Redre esett, arra az amerikai christian/alternatív rockot játszó bandára, mely már Grammy-jelöléssel is büszkélkedhet.

Debütáló albumuk az "End of silence" címet viseli, és ez az elsőre kicsit (számomra legalábbis) ijesztőnek tűnő borító valóban jól tükrözi a lemezen található dalok stílusát. Lehet ordítani, igen, ezek pontosan olyan számok, de nem amolyan Marilyn Manson-módra üvöltős vagy Lordi-féle hörgős fajta zenéről van szó, hanem egy fokkal "lágyabb" irányzatról. Persze néha elszabadul Michael Barnes hangja, de ez megbocsátható bűn, mert amúgy elég jó hangszálakkal áldották meg (bár néha kicsit emlékeztet Chester Benningtonra a Linkin Parkból).

Mi van az albumon?
Sok jó rockszám, megfűszerezve néhol zongorával, akusztikus gitárral és vonósokkal. Dinamikus és lendületes dalok, bár azt nem mondanám, hogy egyediek lennének, de a rock világában megállják a helyüket.
Először az első kislemezüket, a "Breathe into me"-t hallottam, egész jól tükrözi a stílusukat, szóval jó választás volt a megismertetésükre. Van két nagyobb lélegzetvételű daluk, a "Lost" és a "Let go", amelyek a kedvenceimmé váltak, és igaz, hogy hasonló alapritmust véltem felfedezni mindkettőben, de ez sem érdekel, ha egyszer ilyen jól szól Barnes ezekben. Az "Already over"-ben nyomokban felfedezhető egy billentyűs hangszer, és itt a vonósoknak is elég sok szerep jut, csodás háttérzeneként funkcionálnak, és ettől lesz olyan jó ez a szám. A "Hide" is élt a vonószenekar adta lehetőségekkel, és bár egy kicsit Within Temptationre emlékeztető dal kerekedett (hangsúlyozom, csak emlékeztet rá, és valószínűleg csak nekem jutnak eszembe ilyen gondolatok), a végén lévő gyönyörű zongoraszóló minden kételyemet szertefoszlatta.
Az album kakukktojása talán a "Pieces". Szintén egy kedvenc, és főleg azért szerettem meg ezt a számot, mert egészen egyedire sikerült. Nem számítottam ilyen lassú dalra az együttestől, de megmutatták, hogy ilyet is tudnak. Andalító zongorahanggal indul, majd jönnek a vonósok, és bekapcsolódik egy gitár is - közben eltelt másfél perc, és még mindig semmi ének, így kellőképpen ráhangolódhatunk a dallamra. Majd jön Barnes egy "nyugisabb" hangszínével, és gyönyörű balladát kerít nekünk. De mikor abba a hitbe esünk, hogy egy sima nótával van dolgunk, akkor egyszer csak váltás, megkapjuk a dobot némileg gyorsabb ütemekkel párosítva, és az étert megtölti Barnes kiáltása. S hogy még ne pont itt legyen a vége, újból belassulnak, és azon kapjuk magunkat, hogy hopp, eltelt 6 perc, és milyen jó volt. Fantasztikus dal, hallgassátok meg ti is:

Összegezve: 10/9, jók a dalok nagyon, de néha felfedezhetőek hasonló alapritmusok, és nem mindegyik refrén maradt meg teljesen. Azért kár, hogy nem kaptak Grammy-t, de talán majd legközelebb.

Read Users' Comments ( 0 )

Most egy kevésbé ismert együttesről írnék, nevezetesen az alternatív rockot játszó Vega4-ról, és az ő második albumukat boncolgatom majd. A bandáról nem sok információt találtam, hiszen a You and Others óta nagy a csönd, már a hivatalos honlapjuk sem él, csupán az énekes, Johnny McDaid hallatott magáról: neki elméletileg idén lesz szólóalbuma. Lehet, hogy az együttes akkor már nem is létezik? Ők tudják, én biztosan nem, meg a Wikipédia sem, de azért nézzük meg ezt a lemezt.

Többször is meghallgattam az albumot, és az első gondolatom az volt, hogy van némi hasonlóság a Snow Patrol-lal. Talán a dallamok ritmusában és a dobkezelésben éreztem párszor úgy, hogy na, én már hallottam ilyesmit valahol. Persze ez nem negatívum, csak megjegyeztem.

A számokról:
Úgy általánosságban azt mondanám, hogy könnyen rá lehet jönni, milyen ritmust kedvel a banda, mivel nagyon sok számban szinte ugyanaz a zenei alap: lendületes dobkezelés, amely szinte végig egy ritmusban marad. Ez kissé monotonná teszi az egész albumot, de némileg segít rajta McDaid hangja, amely bár nem túl egyedi, de szerethető.
Az együttest a "Life is beautiful" c. dal ismertette meg a világgal, hiszen felcsendült a "Grey's Anatomy"-ben (ez a sorozat jó ugródeszkának bizonyul az ismeretlenebb csapatoknak, az biztos - egyébként én is itt hallottam őket) és a "One Tree Hill"-ben is. Valóban szép szám, jól passzol hozzá McDaid hangja, és nekem valahogy fel sem tűnt, hogy több mint 6 percig hallgatok egy amúgy nem túl változatos dalt. Kislemez lett még a "You and me", amely erősen emlékeztet a Snow Patrol "You're all I have"-jére, már ami a ritmust illeti, de ezt a kis megjegyzést odatűzhetném még pár számhoz. Szóval a "You and me" egyébként jó, mert lendületes meg énekelhető, lehet vele pörögni végülis.
Az egybefolyó számok között azért találtam két kiemelkedőbbet. A "You" egy lassabb szám, ahol a gitárokon van a nagyobb hangsúly, de emellett nagyon jól áll McDaidnek, plusz a refrénje a kedvenceim között szerepel. A másik a "Papercuts", ez pedig csak az énekes miatt jó.
Több számot nem is emelnék ki, mert valahogy nekem egyformának tűntek. Persze vannak olyanok, amelyekből megmaradtak bizonyos dalszövegrészletek, de azért ez túl kevés.

Hát YouTube-on csak a koncertfelvételeket tudtam megnyitni, úgyhogy jobb híján itt van a "You" ilyen minőségben:

Összegezve: 10/4, kár, hogy ilyen egyhangú album lett. Ha nem felejtem el, akkor majd meghallgatom McDaid szólóalbumát, hátha az jobb lesz.

Read Users' Comments ( 0 )

A Billy Talent-ről annyi információim voltak még 2006 környékéről, hogy a dobosuk valamilyen betegségben szenvedett, amiről aztán nem is találtam több részletet, és persze akkor még azt hittem, hogy a dobost hívják Billy Talent-nek.

/ijesztő, de nagyon kifejező is ugyanakkor/

  A banda tizenhét éve alakult, eleinte "Pezz" néven futottak, amit aztán kénytelenek voltak lecserélni a Billy Talent-re, mert egy másik zenekar is nevezte magát "Pezz"-nek. (ők asszem később fel is oszlottak *gonoszvigyor*) Különben meg a Juno Awards-on is nyertek, meg kanadaiak is, ha bárkit érdekel.

  Szerencsémre egy light-osabb dalukkal futottam össze, a Fallen Leaves-zel, ami köszönhetően az egyszerű punk alapnak, és a fülbemászó dallamnak (na meg a felettébb bizarr, már-már undorító klipnek) egyből az egyik kedvencem lett, megjegyeztem, hogy milyen ügyes fiúkák ezek, de csak most vettem rá magam, hogy jobban megismerkedjek velük.

 

  Pár komoly szót kéne ejtenem Benjamin Kowalewicz *kuncog* hangjáról, hiszen szerves részét képezi a Billy Talent-nek. Beteg, beteg ember ez, olyan durva kiejtéssel, hogy attól is fröcsög a nyálam, ha csak hallgatom. Kevésbé áll neki jól a sikoltozás (Devil in a Midnight Mass, Worker Bees), mint más punk énekeseknek, de kétlem, hogy szüksége van rá, mert elragadóan énekel, sajátos módon képezi a hangokat, mintha a gyomrából jönnének, komolyan.

  Emellett persze - és ezt a tényt betudom az igen alacsony ingerküszöbömnek - Billy Talent-ék esetében is a valamivel light-osabb dalokat kedveltem meg (Worker Bees, Fallen Leaves, Pins and Needles, Where is the Line?, Surrender), ugyanakkor el kell ismerni, a bandának megvan a tehetsége ahhoz, hogy szerethető, értékelhető színvonalra hozza a punkot, ami nem igazán tartozik a kedvenceim közé, éppen a személytelensége miatt.

  Hátrány, hátrány, keressünk hátrányokat meg gyengeségeket, mondjuk a háttérvokál, az nekem olyan wétéef, hogy ezt most valóban komolyan gondolják e, remek példa rá a már említett Where is the Line?, énnemtudom, ki vokálozik (mostmár igen, a két gitáros), de szerintem elég pocsékul hangzik, mintha valaki éppen kiokádná a beleit, vagy nem is tudom, mihez hasonlítsam.

  Az album utolsó harmadában (Surrender-től kezdve, amiben speciel jó a háttérvokál) személy szerint nekem már megfájdult a fejem az énekes magas és éles hangjától, és úgy általában is kicsit tingli-tangli lett a lemez az első részéhez képest, azért megjegyezném, hogy jó kis élmény volt.

10/7, mert fantáziadús punk album, lelkes és tehetséges zenészektől.

Read Users' Comments ( 0 )

2009-ben egy nagyszerű albummal jött ki az immár csak három tagú denveri indie/piano rock együttes, előtte három beszerezhetetlen EP-vel, és egy ugyancsak beszerezhetetlen Our Album Year nevű LP-vel ajándékoztak meg minket, ami annyira kevés sikert hozott nekik, hogy a legtöbb zeneblog és zenével foglalkozó blog észre sem vette, és a 2009-es Broadcast-et tekintik a zenekar debütáló albumának.

  Én azért szeretem nagyon.

/igen, csak ekkorában volt/

  Annak ellenére, hogy relatíve pocsék. Elsőre például hangszerelésben. A dobokhoz nem értek (sok más melett sem), de azt hallom, hogy elég egyszerű az alap, nem éppen valami eszeveszett headbang (nem mintha elvárnánk), de mikor már az "unalmas" szón gondolkodom, az már nem jelent jót. Gitárban sem valami erősek a fiúk, legalábbis négy éve még biztosan nem voltak, mert alig lehet észrevenni valami kis megkapóbb alapot vagy ötletes dallamot. A szintetizátor viszont olyan dalokhoz ad egy egyedi hangzást, mint a Letters, az After I Am Gone és a Breakout.

  Ami még mindig is erőssége volt a Meese-nek, és ami miatt személy szerint mindig szeretni fogom őket, az a zongora és Patrick Meese természetfeletti dallamíró képességei. Az már egy más téma, hogy a szöveget alig lehet kihallani éppen Patrick Meese felettébb férfiatlan és különös hangfekvése miatt, de még mindig a dallamoknál tartunk. Olyan amúgy gyenge dalokat dob fel az egyszerű, mégis elragadó, fülbemászó dallamaival, mint a Breakout vagy a Champion, amiben a már említett zongora is elég hatalmasat alakít.

  Az Our Album Year a Broadcast-tel ellentétben hangszerelésileg eléggé egy síkon mozog, végig marad ez a fiatalos, pattogós hangulat éppen a dallam sokszínűsége miatt, ugyanakkor nem volt éppen jó ötlet olyan hosszúra nyújtai egy-két dalt, a hallgatók türelmetlenebbje egy csapásra elveszítheti az érdeklődését a lemez iránt, talán ezért is ment valami jól a banda dolga, és talán ezért döntöttek úgy, hogy popposabb hangzásra váltanak.

  Részemről a kedvenceim az Audiobody és a Don't Forget(!!!), melyek szerencsére csak az együttes jobb oldalát mutatják meg, Nathan Meese és Mike Ayars az album második felére megtanultak háttérvokált énekelni, ez dícséretes teljesítmény, itt már a szövegben is vannak jó húzások, és az elektronikus effektekben is megjelenik a fantázia.

  Ezt gondolom én. Hogy egy debütáló albumhoz képest egész ügyes, ahhoz képest meg, amire tényleg képesek lennének (a Broadcast bizonyította, nem tudják már titkolni), szinte elfogadhatatlan, ezért 10/5-öt kap.

Read Users' Comments ( 0 )

Nos. Tudjuk, hogy állok a Perfect Symmetry-vel. Se veled, se nélküled. Imádom, de mégsem tetszik, kicsit rossz, kicsit jó, de alig két és fél órája tisztességesen végighallgattam, végignéztem a Crystal Ball klipjét, ez adta meg az utolsó löketet ahhoz, hogy adjak még egy esélyt Tom Chaplin-nek, és kis csapatának.

  Nem bántam ám meg! Az első négy szám MÁR teljes szerelem, talán az Atlantic még nem olyan erős, főleg nem nyitódalnak, de az Is It Any Wonder a pattogós ritmusával, dallamával teljesen felkeltette az érdeklődésemet. A Nothing In My Way is jól sikerült, hasonló kaptafára készült, mint a Leaving So Soon, de nincs ezen semmit sajnálni, mindketten remekül szólnak.

  Szövegileg nem éppen hanyattvágós, de van benne pár sor, ami elgondolkodtat, megmosolyogtat, vagy csak simán tetszik. A dinamikája a daloknak, tulajdonképpen minden Keane-dalnak szerintem varázslatos, nem csak Tom Chaplin hangja az, ami miatt egyedi lesz a Keane zenéje.

  Hangszerelésben említettem még a PS-nél a szintiket, amitől nekem túl semleges, érzelemmentes lett, és ezt máig nem tudom hova rakni, ennél az albumnál ez annyira még nincs jelen, a vonósok jelennek meg több dalban is, és ez sem keveset dob például az amúgy nem kifejezetten mellbevágó A Bad Dream-en.

  Két british/brit pop banda - gondoltam én, mikor a Hamburg Song elején az a nem is tudom, valamilyen fúvós hangszer, vagy talán éppen orgona(?) (vagy még mindig a vonósok) megszólalt, mert nagyon hasonlít Snow Patrol-ék Dark Roman Wine-jára, aztán sokkal érzékenyebb, lágyabb keretet kap a kis lábcinnel és a zongorával (szerintem az orgona).
  Ennél lassabb dal ne is legyen mostmár - mondom én, de hiába, a Put It Behind You-t em menti meg a kicsit erőltetett tempója, kicsit fülsértő a refrénje, nem is igazán tetszett, a vége sem, meg amúgyis, már alig vártam, hogy ismét hallhassam a Crystal Ball-t.

  Lehet, hogy csak a bizarr (nem is bizarr, inkább depresszív) klipjével és azzal, hogy az mennyire abszurdan (nem) passzolt a szövegéhez, azzal vett le a lábamról, vagy csak simán túl dallamkoncentrált vagyok, de ezt nagyon eltalálták. A tévében egy örökkévalóságnak tűnt a dal, amúgy csak négy perces. Ejnye. Bejnye.

  Az utolsó három szám már tényleg csak ilyen láblógatás, egyikre sem kell odafigyelni különösebben, hogy meghallja az ember, ez engem kicsit zavar, talán azért, mert egész nap kicsit tartalmasabb zenét hallgattam, és még mindig itt vagyok kielégületlenül.

ÖSSZESSÉGÉBEN viszont olyan, mint minden másik átlagos kis indie pop album. Nagyjából ilyen, hogy felfelfelfelfellefelfellelele... Tehát átlagban annyira nem rossz. A Keane egyedi hangzását Tom Chaplin hangjából nyeri, és a különleges dallamokból, amiket összeraknak. Tetszik, hogy nincs eltúlozva a szinti, a vonósok szintén, és a basszus, amiről még nem beszéltem, de az is eléggé ott van, ad neki még egyfajta menetet, erős anyag. Jobb is, mint a Perfect Symmetry. Szerény véleményem szerint.

  10/8-at kap, mert szar volt a kedvem, és valamelyest felvidított.

Read Users' Comments ( 1 )

Mittudomén, ilyen kedvem van, most rockról van kedvem írni. És jaj, erről nem lehet keveset írni.

  Műfaj. Rock? Jaa, ja, lehet végülis. Inkább alternatív rock-nak mondanám, nem olyan tucatrock, de végülis nyomokban mégis, nem EMO, köszönöm, viszont a szívfájós, szerelmes, világgyűlölő tiniknek szól, főleg ez az album, ezt nem is boncolgatnám.

  Ian Watkins. Az odáig rendben van, hogy egy szexisten, de hangilag is nagyon odateszi magát, sokat fejlődött a hangja, Fake Sound Of Progress-en még nagyon kisfiús volt, Start Something-on meg túlkeménykedte magát, de mostanra ezt is kinőtte, vagy inkább belenőtte magát abba a szerepbe, amit ezelőtt csak ejátszani tudott.

  Mivel a Can't Catch Tomorrow c. dal klipje maradt meg bennem először, az egész albumot ez a hangulat fedi le számomra, nekem mindig ilyen nagyi-kötötte pulcsis, régi raktárépületben zúzós banda lesznek, még ha az új cuccok, amik eddig kiszivárogtak az új albumról még nem is győztek meg nagyon.

  A kezdő szám egy hosszabb szám, Everyday Combat, tulajdonképpen ez idézi legjobban a Start Something-ot, onnantól viszont bejön a jólöltözött, fess rock, indítva a felszínes iróniára épülő Town Called Hypocrisy-vel, aminek a klipje lol, a szövege szájhúzós, de összességében szerethető.

  The New Transmission már szakít ezzel a vonallal, vagy még szakít ezzel a vonallal, nem különösebben kedvencem az a dal, gyakran tévesztettem össze az előző album Last Train Home-jával. Gondolom, a Rooftops-ot nem kell bemutatnom senkinek. Éneklés szembelógó hajjal, utálom a felnőtteket, utálom az életemet jellegű klippel, ami most így belegondolva nem is tetszik, mármint ez, hogy a dacos tiniket is belevonták az egészbe.

  Everybody's Screaming-et szeretem, de hosszú távon idegesít, tolakodó, erőszakos szám, nemszeretem. Mármint hosszú távon. Broken Hearts, Torn Up Letters, estébé, estébé, estébé, nem vág a stílusba, de kitérdekel, elmegy, 4 AM forever. A következő dal. Ami ilyen szívszerelmes. Mindenki meghal (amúgy tényleg, állítólag hajnali négykor hal meg a legtöbb ember. Vagy a legtöbb ember hajnali négykor hal meg), elhagyott a nő, egyedül vagyok. 

  Gitárbelileg változott sokat a banda az előző albumhoz képest, ezt ezzel a dallal kapcsolatban kell megemlíteni, de jellemző ez a Can't Catch Tomorrow-ra és a Rooftops-ra is. Kicsit lenyugodott, kicsit letisztult, pont úgy, mint a dobos is (Ilan, for the record, aki mostanra kilépett a bandából, pedig nagyon szerettem, jófej gyerek volt), nem annyira kaotikus, mint eddig.

  For All These Times Son, For All These Times és Heaven For The Weather, Hell For The Company. Sosem voltam híve a hosszú című daloknak, nálam ez mindig olyan fellengzősnek tűnt, nem is tudom, ettől nálam mindig nagyszabásúnak indult a dal, vagy ezt az ígéretet adta (számomra), és ha nem úgy sült el, akkor viszont szomorú voltam. Mindkét fent említett dal ilyen együtt éneklős tucatrock (ez viszont már az), hangulat kell hozzá, meg az, hogy szeresd az előző album light-osabb részeit.

  Always, All Ways meg ilyen kis tingli-tangli bárgyú dal, nincs hozzáfűznivalóm.

 ÖSSZESSÉGÉBEN legszimpatikusabb lemezük eddig, sok benne a közönségközpontú dal, sok benne az az élethelyzet, amibe a legtöbb ember bele tudja magát képzelni, egyszerűek a szövegek, könnyen emészthető stílus, szerethető tagokkal (Jamie Oliver-t (a vokalistát, nem a naked chef-et) említeném meg, aki élőben is nagyon jól tolja). Negatívum, hogy még sokat ingáznak a régi, meg az új stílus között, ezt is kipróbálnák, azt is, ettől néha elkapkodottnak tűnhet egy-egy dal, nem annyira dolgozzák ki, mint amennyire ki kéne, vagy éppen túlságosan is, erről mindenki saját szája íze szerint dönti el, hogy mennyire jön be neki.

  Különben sokat gondolkodtam azon, hogy Lostprophets-ék mennyire követik a divatot. Volt ez a nu metálos korszakuk az első két albummal, a Start Something kicsit punk-rockos is, aztán jöttek a könnyen fogyasztható Liberation Transmission-nel, az új vonal meg ismét kicsit keményebbnek tűnik. Énnemtom, mi van velük, nem tudják, merre menjenek.  

10/8. Ilyen napom van ma, úgy tűnik. 

Read Users' Comments ( 0 )

Tulajdonképpen ez egy olyan album, ami igazából nem létezik, mégis kiadták. Vagyis... nem hivatalos LP.

Legyen is mindegy, a hölgyemény egyike azon énekeseknek, akik a YouTube-on lettek híresek. Nem tudom, hallottatok e a kezdeményezéséről, miszerint akinek tetszett a Say It's Possible című dala, videóban elküldte Terrának, ahogy a dalt énekli a dalt (mármint az, akinek tetszett x]), és ilyen kis táblákat mutattak fel, amiken három szóban elmondták, mit kívánnának, ha lehetne egyet. Persze mindenféle erkölcsös és szép dolgot írtak. Azt nem tudom, hogy Terra vágta e össze ezeket a felvételeket, de végül megszületett belőle egy egész videó, amit most nem találok, pedig jó.

  Jó, háttértörténetnek ennyit, most akkor jöjjenek olyan kis csekélységek, mint Terra hangja, példának okáért. Nem valami magas, nem kifejezetten énekesnős hang, szóval mittudomén, Kelly Clarkson szinten nincs, nem olyan magas, nem olyan stabil, főleg bizonyos magasságokban, de tegyük hozzá, hogy sokkal szimpatikusabb, pont attól, hogy elérhető közelségben érzi magához az ember ezt a hangot, mintha csak a szomszéd lány zenélgetne az éjszaka közepén.

  A műfaj ilyen... poprock. Nevezhetném stíluskeresésnek, de hát nincs ezen mit keresni, szerintem tökéletesen illik hozzá. Acoustic-nak írják még, meg piano-popnak, szerintem nem is annyira lényeg.

  A dalok olyan kellemesen vannak összepakolva. Az elején az olyanok, hogy Vicoding Song, I'm Happy meg Up Here szövegileg nem semmik, instrumentálisan meg hát olyan.. poprock. Nem kell rajta nagyon szépíteni. Dallamra utazik, meg ugye az említett szövegre.

  A Goodbye Letters és a Bright Sunny Day nekem elhamarkodottnak, elkapkodottnak tűnik, persze aztán csak lehet, én várok sokat.

  Ami miatt úgy döntöttem, hogy Terra Naomit fogok most nektek elemezni, vagy megkísérelni elemezni, az -amelett, hogy valamilyen elképzelhetetlen oknál fogva a csaj follower-em lett twitteren- az, hogy itt a tél lassan, és két éve rengeteg Something Good To Show You-t hallgattam péntekenként a buszon, hazafelé utazva, a hófödte, sötétedő tájat fürkészve, és miegymás, most valahogy ez a dal is nosztalgikusan hat rám.

  A zongora aláfestéssel elég karácsonyi hangulata is van, lehet, hogy csak a hozzá kötődő emlékek miatt, szövegileg semmiféleképpen nem, inkább társadalomkritikus, "nézdb*szkimitteszelavilággal" típusú dal.

  A The Game Changed dallamilag nekem kilóg az albumból, ezért tartott egy kicsit sokáig megszeretni, de végülis sikerült persze. A Jenny meg a Never Quite Discussed-ot egy ideig kevertem is, de tulajdonképpen mindegyik ugyanolyan jó. Nem különösebben pakolják magukat még nem tudom milyen magaslatokba, a Close To Your Head viszont már ilyen hangulatdal. Akinek bejön a csaj, az a végére már úgyis csak az első pár számot akarja majd hallgatni, mert azok viszont nagyon nagyok.

ÖSSZESSÉGÉBEN azért tehetséges a lány, a hangja szerintem különleges, kitűnik a tömegből, őszintén énekel ő, énszerintem, szövegileg éppen nekem való (when I told you I was happy I lied), 2007-ben is épp a jó időszakban kapott el, mikor szükségem volt az ő szövegeire. Különben meg emberileg is egy kedves valakinek tűnik, az új EP-je október 20-án jött ki, go and buy, mert egyik kedvenc amerikai énekesnőm ő. Sőt. Egyik kedvenc énekesnőm ő x]

  Ja, és a rating. 10/8, a felesleges üresjáratok miatt. -.-"

Read Users' Comments ( 0 )

Jah. Itthon ücsörgöm most betegség okán, úgyhogy időm, mint a tenger, előrángatok régi kedvenceket csak úgy, így jutottam oda, hogy a Stabilot is mostan jól kielemzem nektek, kicsit kevésbé részletesen, mint múltkor, asszem, így mindenkinek jobb lesz.

  Gyakorlatilag a Psych nevű sorozatnak köszönhető, hogy anno 2007 májusának elején rájuk leltem. Mint sokan mások is, én is a Flawed Design-t hallottam tőlük, a leghallgatóbarátabb daluk minden bizonnyal, aztán soksok hetes küzdelem után meg is szereztem egy rakat cuccukat (mondjuk főleg tesóm, mert ő okosabb, mint én).

  Kezdjük ott, hogy a Stabilo énekese Jesse Dryfhout és nem Christopher John. Számomra legalábbis. Jesse-nek szerintem sokkal jellegzetesebb, sokkal indie-sebb hangja van, mint annak a másiknak. Persze nem leszek gonosz, a Christopher által felénekelt számok, mint a Habit, az Ordinary meg a Happiness & Disaster sem rosszak, de Jesse azzal a finom kis sima hangjával engem sokkal előbb és sokkal erőteljesebb hódított meg.

  Vannak dalok ezen a lemezen mindenféléről. Társadalomkritikus, kicsit felszínes iróniával és szarkazmussal tűzdeltek, mint a Don't Look In Their Eyes és a Flawed Design, szerelmesek, mint a Don't Be So Cold, a Kidding Ourselves meg a Beautiful Madness. Az én kedvenc dalom a Delivering Idiots, sok emlék köt engem ehhez a dalhoz, meg stílusilag is leginkább ez a szám hoz újdonságot.

  Stílus. Jusson eszünkbe, hogy az együttes '99 óta létezik, leginkább az indie és az acoustic rock írja őket körül. Talán csak én ismerek kevés együttest, de szerintem nagyon egyedi stílusuk van, seperc alatt meg lehet őket ismerni dobról, a gitárokról, meg persze Mr. Dryfhout kicsit kiherélt, de akkorisfantasztikus orgánumáról.

  Személy szerint én azért bírom őket, mert minden daluk olyan szerethető, általános dolgokról szólnak, amik nap mint nap körbevesznek minket, szerelem, élet, szeretet, gyűlölet, szerencsétlen emberek, estébé. A szövegeik csak egy kicsit egyedibbek, mint a hasonló(nak tűnő) együtteseké, de a fülbemászó dallamokkal kiegészülve éppen az az indie banda, akiket senki nem bán(na) hallgatni (ha lenne egy csöpp kis esze).

10/9, mit akartok már, az egyetlen gyengébb dal a Coffee Spills és azt is kompenzálja a Rain Awhile...

  Meg az is valami, ha az ember két év után is úgy fújja a dalszöveget, hogy még. :-))

Read Users' Comments ( 0 )

Minden bizonnyal a 2004-es self-titled albumukkal kéne kezdenem, de hát ki nem tesz rá magasról? Az biztos, hogy gyakorlatilag a Falling Away-nél a Crossfade "elvesztette" a post-grunge stílusjegyeket (énszerintem), az első lemezre sokal jobban ráfogható... hogy post-grunge.

  Olyanokkal sikerült beleszeretnem az együttesbe, mint a So Far Away (ami nem is ezen az albumon van), meg Colors (ami szintén a self-titled egyik gyöngyszeme). Azonban ha az ember végighallgatja mittomén az album indító dalát a Washing The World Away-t, az tényleg olyan, hogy elmos mindent. Katartikus dallamvezetés, a dobok szerintem egyszerűen omg, gyönyörűen diktálják az ütemet.

  Az amúgy kolumbiai banda három tagból áll, a két énekes (Ed Sloan és Mitch James) hangja félelmetesen hasonlít, a vokál és a... öh, lead vocal tulajdonképpen nálam teljesen összefolyik. Nem, mintha probléma lenne, mindkettőjüket eszméletlen férfias hanggal áldotta meg a sors.

  Mondtam ugye, hogy ez már nem post-grunge, ez szerintem már alternatív rock, de a jobb/keményebb fajtából. A dallamok nagyon fülbemászóak (ha az Already Gone után valakinek nem megy órákig a fejében a "Sitting here I waste a day while the memories fade away, you know, I expected so much more from you" sorok, akkor annak nincs sízve), nem valami réteges a számok felépítése, hallgassatok meg csak egy Someday-t, és megértitek, mire gondolok.

  Vannak olyan nem igazán erőteljes pontjai a lemeznek, mint az Everything's Wrong, az Invincible, vagy az előbb említett Someday, ezekhez is csak hangulat kell, meg segg, hogy az ember nekiüljön meghallgatni.

  Részemről a kedvenc számaimat a szívszaggató dallamok, és az egyszerű dobok tudnák jellemezni (na meg az olyan gitár-riffek, amiket az ember csak beterpesztve tud eljátszani, mert az olyannagyonkemény), szóval az én kedvenceim a Why, a Breathing Slowly és a Falling Away.

  De például egy rakat "simán rock" dal is van a lemezen, az Anchor például, meg az Already Gone.

  A maradék meg kimerül abban, hogy Drown You Out és Never Coming Home. Előbbi szerintem a self-titled lemezes Deep End kistesója is lehetne, utóbbi pedig a legérzelmesebb, csak zongorás (aztán meg dobos is kicsit) műve az együttesnek.

ÖSSZESSÉGÉBEN a kicsit alter rockos bandát az énekes(ek) hangja emeli ki a szürkeségből, ami az egyre növekvő alternatív rockbandák táborára kezd jellemző lenni (hosszú, hosszú mondat), meg az, hogy egyszerű, de nagyszerű, könnyű szeretni, egyszerű hallgatni. SZERINTEM kicsit jobban is megbecsülhetnék őket, ezt még Magyarország relatíve érzékeny gyomra is bevehetné őket, sokkal erősebb és egyedibb anyagokat gyártanak (mármint a banda, nem az ország), mint a Linkin Park (bocsesz), vagy a Nickelback az új albumon (a régiek nem számítanak, azok jók).

  Nekem ez egy erős 10/8. Kár, hogy már meghaltak.

  Merthát, ha ezek kiadják az új albumukat (ami már kész van, csak aztán kiderült, hogy nem kell semelyik kiadónak), akkor én megeszem valamelyik testrészemet. Áh, simán kéne írni az első albumról is.....

Read Users' Comments ( 0 )

Egész úton hazafelé, azon gondolkodám, milyen album van még a gépemen, amit még nem hallgattam meg? (hozzáteszem, elég sok) De aztán rájöttem, hogy hölgyekről úgyis elég ritkán születik poszt (Kate Nash, Little Boots, Emilie Autumn, ezek ugranak be elsőre), úgyhogy most ünnepélyesen bemutatom önöknek Holly Brook-ot.

  Nem igazán népszerű, szerintem a legtöbbeknek a Fort Minor - Where'd you go? c. számából lehet ismerős, abban működött közre igencsak gyönyörű hangjával, deeee közben van saját albumja is, egy folk/pop lemez, amit még 2007 nyarán hallgattam rongyosra.

  Holly Brook zenéjét az akusztikus gitárok, az egyszerű dobok és a melankólikus zongora jellemzi a legjobban, hangját pedig a nem túl magas, nem túl mély (mondjuk inkább magas, mint mély, mindegy x)) hangszín, amit remekül kamatoztat szinte minden dalban.

  A Like Blood Like Honey-n nagyon sok a szerelmes szám (nők, tudjátok x)), ezeket címről is fel lehet ismerni, ilyenek a Giving It Up For You (először eléggé antipatikus (látjátok? velem lehet egyezkedni ;)) szám volt számomra, de végülis megszerettem, ilyen easy-listening, vagy hogyan mondják. A Wanted egy vidám dal a vágyakról, meg ilyesmikről, a zongoráért külön köszönet, nagyot emel a hangulaton :)

  What I Wouldn't Give a harmadik dal az albumon, és eddig mindegyik a szerelemről szólt, szóval nekem addigra kicsit sok lett a csöpögésből, nem is kedvelem különösebben.

  Ellenben az album címadó dalával, amiben csak gitár van, és Holly hangja. Aki ilyen Prodigy-t meg Offspring-et hallgat, annak nem különösebben lesz kedvére ez a hangulat, kicsit szomorkás, kicsit fáradt, de megnyerő nagyon :)

  Az Again and Again különösen közel áll a szívemhez, mert zongorával indul, viszonylag gyors szám, és nagyon jó a dallama, nagyon hangulatos, az első dal volt, amit azonnal megszerettem a lemezről. Van normális átvezetés a vers meg a refrén között, ami nem különösebben jellemző a lány dalaira ;)

  Curious. Ez a dal szövegileg van ott nagyon (és zongorailag, omg), valamint ebben hangzik a legjobban Holly hangja, a legerősebben. A Saturdays kicsit szuicid dal az egész albumhoz képest, de a könnyed gitár alap ad neki egy kis pörgős hangulatot.

  A Heavy mellett megemlíteném a Still Love-ot is. Mindkettő olyan szenvedős, szerelmes dal, egy ideig kevertem is őket (persze a Still Love győzedelmeskedett). Szerintem ez a kettő a legjobb dalok az albumon, mindegyikre tudnék vágni valami megríkkatós videót bármilyen sorozatból, ez volt, ami elsőre beugrott. A Heavy-től olyan érzésem lesz, hogy erős vagyok, és mindent kibírok, a Still Love-tól meg pont az ellenkezője, remek páros :)

  Az All Will Be Forgotten a mélypont, egyáltalán nem kedvelem a dalt, nem illik Holly-hoz, nagyon "bugyuta" dal. Nem is értem, mit keres a lemezen.

  A Cellar Door-ról mindig a Donnie Darko c. film ugrik be, amiben azt mondják, hogy egy nyelvészprofesszor szerint ez a szóösszetétel hangzik a legszebben. Igaza lehet. A dal nem hoz újítást, ugyanaz a melankólikus, ablakon kibámulós, esőben töprengős zene.

  Az Is It Love, mint album záró nekem túl vidám, valami katartikusabbat vártam volna, ha 2007-ben figyeltem volna arra, milyen sorrendben vannak a számok, valószínűleg nem tetszett volna annyira.

Azért jó ez, mert remek keveréke a folknak és a popnak, egy csodálatos hanggal.

Azért rossz ez, mert nem rossz. Pokolra is kerülnék, ha egy ilyen albumról rosszat mondanék.

Hallgassa az, aki szeret az esőben töprengeni. x) Nincs jobb ötletem, fogalmam sincs, én például miért hallgatom, vagy miért tetszik.

A legjobb számja a Zalbumnak a Still Love. Aki meghallgatja, megérti, elég megfoghatatlan dolog ez.

A legrosszabb számja az All Will Be Forgotten.

Szerintem ez 10/9. Egy-két számot elég ritkán hallgatok meg, de a többi egyszerűen csodálatos.

Különben meg attól, hogy a Still Love-ban borzasztó a bridge, még mindig képes a legjobb dal maradni.

Read Users' Comments ( 0 )

Nyílt titok, hogy ki nem állhatom Morten Harket-et. Jó pasinak sem tartom, a hangja is borzasztó és szerintem még nő is. Erre beszerzem az Embrace 2006-os albumát, elindítom az első dalt, és ez a kedves fiú Morten hangján szólal meg.

  Na jó, ez persze nem igaz, de az első taktusnál beleborzongtam. Annyira lenyűgözött a gitár, hogy eszembe sem jutott, hogy új együttesek megismerésénél a kezem tövig le szoktam rágni, úgy izgulok, hogy "kééérlek, csak az énekes hangja legyen jó". Hát... jónak jó. De hogy valami kegyetlenül beszartam, hogy ilyen buzis hangja lesz, az biztos.

  Mivel a Nature's Law valóban egy olyan dal, hogy bele kell szakadni (eszméletlen hatásos videóklipje van, én elcsöppentem rajta :(), ráadásul a last.fm Starsailor-similar-nek írta, úgy határoztam, hogy kegyetlen leszek, és szigorú, és húha.
  Na most... A Target meg a Sainted után vált számomra világossá, hogy az Embrace-nek nem kifejezetten erőssége a gyors rock-os stílus. A lassabb, lélekfelemelősebb számok sokkal jobban állnak nekik, mivel az énekes hangja sem kifejezetten a gyors ritmusokra van ráállva. Énszerintem.

Innen következik, hogy az I Can't Come Down is egy nagyon jó kis dal, és tökre el tudom képzelni olyan amcsi banketten éjfél utánig lötyögős számként, komolyan, ez jutott róla eszembe :D 
  A Celebrate-ig arra is rájöttem, hogy az énekesnek orrhangja van (Y) A Celebrate különben csontig hatolóan istenkirály zongorával kezdődik, aztán dob, gitárok, meg ugye az ének. Annak ellenére, hogy mondható ugrálós dalnak, az énekes (Danny McNemara (na, még egy Danny x)) hangja mégis tökjól szól benne. Dallamra négyesalá, különben öt csillag (Y)

  Mikor írdogáltam át az ID3 tag-eket (höhö), az Exploding Machines nevére lettem én figyelmes. Címről ugye társadalomkritikus, beszólós dalnak ígérkezik, és igazság szerint még az is lehet, fogalmam sincs, mit énekel ez a gyerek x) 
  Ez az első úgy istenigazából hosszabb dal, de nem baj, mert érdekes marad a végéig, ez jó pont. :)
  Az Even Smaller Stones elején kicsit néztem, hogy most mi lesz, instrumentális ez, vagy mi? Aztán pedig nem is. A dal különben nem tetszik, nem tudom, olyan semmilyen, talán csak több idő kéne neki, nemtom.

  The End Is Near. Megint zongora, megint bejön. Tudjátok, mit? Van egy kis Snow Patrol-os és Editors-os beütése ennek a számnak :D Először nem örültem, de végülis tetszik :) Egy jó zongorával engem kilóra meg lehet venni. A gitárok Editors-t idéznek, a hangulat Snow Patrol-t. Eddig nem sok Starsailor-t fedeztem fel benne. -.-"
  Széééégyen, de csak 10 dal van az albumon, az utolsó az album címadó dala, a This New Day. Nem kifejezetten TOPFELÜLÜBERELHETETLEN, de van hangulata, visszaidézi az albumot, és ugye megint azt éri csak el, hogy az ember lánya többet akarjon. :)

Azért jó ez, mert az énekes hangján kívül sok hasonlóságot nem fedezek fel benne egyik indie-bandával sem. Nem ismerek sokat, de akkoris.
Azért rossz ez, mert tulajdonképpen egy hangulatot nyom végig, ezt a melankólikus bódulós elgondolkodósat, ez nem mindenkinek jön be.
A legjobb számja a Zalbumnak a Nature's Law, ez természetes :) 
A nem legjobb, hanem legrosszabb számja ööhh, nemistudom. Sainted talán nem keltette fel a figyelmemet.
Szerintem ez 10/8. Minden hibájával együtt (egyes egyhangú dalok, nemjó a hangzás, túlhosszú, túlrövid) nagyon szép zene, és érdekes is egyben. Érdekes zene meg kevés van.
Különben meg eltűntek ezek, vagy feloszlottak? Három éve egy kukkot sem hallani róluk.
Utóirat.: van egy olyan érzésem, hogy nem ez az egyetlen albumuk, amit Tija megszerez/meg fog szerezni ;)

Read Users' Comments ( 0 )

Az a helyzet, hogy nem valami nagy durranás ez. :) VISZONT ilyen gyönyörű albumot régen hallottam. Úgy értem a pasi zeneileg valami nagyon ott van. Szép dalokat ír, és tényleg ő ÉRT a zenéhez...   Minden dal nagyon profin össze van rakva, minden hang úgy passzol egymáshoz, mint... mint a borsó meg a héja :) Értékes zene ez, nem sok ilyen néz velünk szembe a Last.fm profilokon, szóval én élveztem nagyon.

  Ami érdekes, hogy bármelyik dalt szívesen használnám aláfestő zeneként az életemről szóló filmben :D De tökkomolyan, belegondoltam, és nagyon jól passzol mindenféle dologhoz, elvégre is arról szól az album, milyen felnőni a szigetországban, szóval gyermekkor, aminek én a végét járom (mármint a papírforma szerint, mentálisan közel sem :D), és ezt az albumot csak élvezni lehet.
  Nincsen zúzás. Zenélés van. 

  Last.fm indie-nek írja... meg alternative-rock-nak... (hazugság, ez nem rock!!) Kicsit country-s a beütése, és ha már indie, akkor megemlíteném, hogy az egész albumnak kicsit olyan a hangulata, mint a The Shins számnak... New Slang, asszem ez a címe. Szóval olyan nagyon, és ez még plusz jó pont :)
  Nem írok olyat, hogy legjobb dal, meg legrosszabb dal, meg hogy ki hallgassa (MINDENKI), bár az "A Journey From A To B" kiemelkedően jó volt :), mert ezt az albumot nem lehet besorolni azok közé, amikről általában írok, amiket általában hallgatok.

  Csak remélni tudom, hogy Damon (muhhahhaa, dejó neve van :D) nem hagyja abba a zenélgetést, és biztos vagyok benne, hogy megéri csekkolni az előző albumait is. Amint lesz kicsit több időm, meg is teszem :D
  Ennek ellenére azért pontozom, mert azért mégis. 10/8... mert nem az a "b*szkiLEGJOBBAZEGÉSZVILÁGON", hanem "óanyám, ez aztán állati". És egyáltalán nem az én stílusom, de nagyon tetszett. Az egész pasi nagyon muzikális, és minden dalából árad a "szeretekzenélni" feeling :D

  Én meg szeretem hallgatni :)

Read Users' Comments ( 0 )

Na, ez már zúzósabb valamivel. Last.fm ilyenekhez hasonlítja, hogy Travis, Athlete, Embrace, Stereophonich, Thirteen Senses. Na, ezek közül is csak a Travis-t ismerem valamennyire. Szóvalna. Hangra rögtön Robbie Williams ugrott be x) De szerencsére mostmár tudom, hogy ez hazugság, mert James Walsh-nak sokkalde jobb hangja van.

A zongoráról annyi a véleményem, hogy elenyésző jelentősége van, de jól passzol a kicsit kaotikus hangzásba. (kicsit kaotikus) Sőt, ha belegondolok, azt a káosz-érzetet is az összefüggéstelen zongora miatt érzem x)
Különben minden dal élvezhető és nem olyan, mint a JM albumnál, hogy azt sem tudtam a végén, melyik szám tetszett, mert összefolyt minden, ez konkrét kis zúzás, olyan kényelmesen, semmit nem sietnek el. Bölcsen minden szám olyan hosszú, amilyennek kell lennie.

2001 előtti bandáról beszélünk (az alakulásuk pontos dátumát nem tudom), szóval pár éve azért együtt vannak, ez a legújabb 2006-os albumon meg is látszik. Előtte két évente dobálták ki a lemezeket, 2008-ban viszont semmit nem kaptunk x) Viszont élőben is jól hangoznak, láttam őket tv-ben koncerten.
Jónak jó, de az album hetedik-nyolcadik dalára mintha kifogytak volna az eredeti ötletekből, én speciel két teljesen felejthető dalt kaptam, és egyáltalán nem is tetszenek. Aztán megint új erőre kap az amúgy brit banda, és kapok egy szép számot megint. Azt a két nemtetszőset egy botlásnak tekintem, és ezennel teljesen ignorálom :D

Eszembe jutott még, hogy mennyire fura már, hogy a leghosszabb számuk is csak négy és fél perces, már kezdtem hozzászokni, hogy minden együttes öt- meg hatperces dalokkal próbál siker nélkül lenyűgözni x) De nem baj, okosak ők, hogy kurtítottak a dalokon, egyik-másik éppenhogy nem sok.
Őszintén, a White Light c. számról egy Hupikék Törpikék feldolgozás jutott az eszembe :D A címe nem jut eszembe, csak a Törpicúr kereste a mamáját x) Ezt meg kellett osztanom :D

Albumzáró dal. Gitárossan kezdődik... Az énekkel kicsit country-s feelingje van, de jól hangzik nagyon. Kicsit unalmasnak találom, lehet, viccesnek tartották, hogy akkor az alter zúzás után most elérzékenyüljünk, de nekem nem jött be.

Azért jó ez, mert tényleg nem mindennapi a hangzásvilága, különleges és egyedi. Valamint a pasi hangjáért ölni tudnék én. :)
Azért rossz ez, mert a gyengébb számok (Keep Us Together, Get Out While You Can) NAGYON gyengék, és eléggé lehúzzák az album egészét.
Hallgassa az, aki szereti a light-os zúzást, és a csöppet rekedthangú énekeseket, ahogy állati dallamokat eszelnek ki, és énekelnek fel.
A legjobb számja a Zalbumnak a Counterfeit Life, mert egyszerűen képtelenség nem szeretni, de az In My Blood sem gyenge ;) És a hittérítő Faith Hope Love sem :D
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja a Keep Us Together. Borzalom. Soha még egyszer.
Szerintem ez 10/8. Kedvelem a hangzást, nagyon szimpatikus, hosszú és tartós kapcsolatnak ígérkezik ez, örülök, hogy jól választottam :D
Különben meg nagyon ajánlom, hogy az első két album is legalább ilyen legyen, különben csúnya vége lesz itt a dolgoknak.

Read Users' Comments ( 0 )