Köszöntünk zenei blogunkban. :) Amatőr lemez/videóklip/albumart kritikákat olvashatsz itt, leggyakrabban az indie rock és az alternatív rock keretein belül, de azért igyekszünk szélesebb körben is véleményezni dolgokat, reméljük tetszik majd :)
Atomcsapat ;)
(aka Editors x])
Helyna, a Csodálatos Mystrea, a Leleményes Tia, a Fényestekintetű
Ha szeretnél csatlakozni, leírni egy-egy zenéről időnként, amit gondolsz, vagy csak egy poszt erejéig belépnél, hogy megoszd a világgal, ami szerinted a frankó (vagy nem), írj, és megbeszéljük :)
leashedotto@gmail.com
Amennyiben linkelsz minket, mi is linkelünk téged :)*
A Filmfüggők egyik szerkesztője Mystrea, nézzetek be hozzájuk :)
Találóskérdés: mit kapunk, ha fogjuk a LostProphets The Fake Sound of Progressét, Ian Watkinst kicseréljük a The Rocket Summer Bryce Avaryjára, és megpróbáljuk velük felénekeltetni a Nickelback balladákat? Én a The Class of 98 újabb albumára szavaznék.
Tulajdonképpen a fent említett együttesek és albumok leggyengébb elemei megtalálhatók a 2004-ben alakult power/punk pop együttes második lemezén is. Túlságosan próbál hajazni a 90-es évek kaliforniai emo együtteseire borzasztóan klisés dallamokkal, kiszámítható témákkal és két akkordos dalokkal. Ha ezeket a dalokat nem írta volna meg már legalább két tucat másik együttes, még értékelhető is lenne ez a tetszelgés, de egyáltalán nem hat igaznak egyik garázsbandás szám sem (Chemical, Naked, Hell), a középtempós, szívszaggatós balladákról (Not Gonna Leave) vagy a közönséges, kampuszon lógós, csőgatyás, deszkásfiús tákolmányok sem (X, Insane World).
10/2 - Semmit nem látok ezen a lemezen, amit csak távolról is jó pontként írhatnék fel nekik. Rég hallottam ilyen unalmas és egyhangú zenét, jó időre elvette a kedvem a powerpoptól.
A Cloud Nothings név alatt operáló Dylan Baldi második nagylemezét adta ki januárban, ami felett sokan elsiklottak, hiszen nevével csak az olyan zene iránt érdeklődők találkozhattak, akik vagy nagyon imádják a Pitchforkot, vagy tiszta szívből gyűlölik.
Amilyen izgalmasnak és színesnek ígérkezett a lemez, olyan nagy csalódást okozott először, majd sokadik átnyálazásra sikerült rájönnöm a titok nyitjára. Hozzáállástól függően ez most vagy kivételesen jó lo-fi indie, vagy borzasztóan ocsmány noise pop.
A tizenegy dal jóindulattal is csak fél óráig tart, és közben nincs is fordulat, végig megy ugyanaz a monoton alap, amelyet elnevezhetnénk "a The Beatles és a powerpop találkozásának" is. Mégis van valami elragadó Baldi zeneszerzésében, valami váratlan, valami nem teljesen normális, mégis laza és könnyed, amitől azok az alig két-három perces nóták is működnek, amiket rövidségük, egyhangúságuk miatt észre sem veszünk. Az énekes hangja és annak pontossága hagy némi kivetni valót maga után, mégis elhallgatnám bármilyen Michael Cera film stáblistája alatt.
10/6 - Sajátos a stílus, és nem kizárt, hogy az énekesre ráférne egy alapos Thorazine-kúra, de különös módon nagyon élvezhető. Javasolnám, hogy ne különálló dalokként tekintsünk a számokra, hanem egy hosszú, huszonnyolc perces Cloud Nothings című szerzeményként.
A szerző ajánlata (végülis mint említettem, teljesen mindegy, de hát legyen): Heartbeat, Rock, Not Important
"...a musician can learn The Code much more quickly and with less effort than one who is not musically inclined..."
A Robert Schneider által alapított Elephant 6 Collective (mely a Neutral Milk Hotel, Olivia Tremor Control, Elf Power, The Minders és Beulah együttesek által alkotott csapat volt) néhány tagja összeállt egy szuperegyüttessé, melynek a The Apples In Stereo nevet adták, és 92-es megalakulásuk után idén került a polcokra hetedik lemezük. Stílusuk az indie poptól a rockon keresztül a 90-es évek powerpopjáig változik, nem is csak egyik albumról a másikra, hanem például új albumuk is elképesztően vegyes lett.
Az első harmad határozottan electronica anyag lett. Erőteljes kezdés, a monoton alapok mellett megkapó a refrén, a zenészek pedig lo-fi lehetőségeikhez képest a legtöbbet adják bele, hogy változatos és emlékezetes élményt nyújtsanak a hallgatónak. Ez a lendület azonban elveszik az album hetedik száma környékén, ahol rengeteg a töltelék, egy pillanat alatt kicsúszik az énekesek kezéből az irányítás, és közel húsz percnyi semmi után már csak arra emlékszünk, hogy a No Vacationnel átléptünk az indie pop világába, de még mindig nem szórakozunk jól, mert a dalok rövidek, és tökéletesen ugyanúgy hangoznak.
Nagy ígéret után jött a még nagyobb puffanás, ha fogalmazhatok így, az első pár dal után ugyanis egyenesen ki van éhezve a hallgató a jó elektronikus popos hangzásra, majd az egész átfordul egy garázszenélésbe, ahol senki nem tudja a feladatát, mégis mindenki játszik a saját hangszerén rendszertelenül, szervezetlenül, fantáziátlanul.
Őszintén szólva nagyot csalódtam, a The Code című ütős intro és az első öt-hat szám után tényleg szünet nélküli vidám zenélésre számítottam. Az album hosszúságának számlájára írom fel a vontatottságot, de természetesen pirospont jár a stílusbeli kevertségért, kár, hogy az előbbit nem tudták kiküszöbölni. 10/3
Kezdésnek: Dream About The Future, Hey Elevator, Nobody But You
Az amerikai Locksleyra is 2010-es albumok keresgélése közben találtam rá, mert ugye kell a választék az év végén esedékes "Best of..." válogatásokhoz. Szóval Locksley. Az eme bandához tartozó zenészek az idei évet választották második lemezük kiadásához, mely stílusában az indie rock és a powerpop vizén evez, de bennem a retró érzés is felerősödött a dalok hallgatása közben. A lényeg, hogy ismét kellemes csalódás ért, mert ilyen vidám és pörgős lemezt a Rooney-féle Eureka óta nem hallottam - bár azért a Locksley-fiúk messze vannak az előbb említett lemeztől, azért szégyenkezésre nincs okuk.
Na igen, az album is valami ilyesmi, mint ez a jó kis borító: tarka és bolondos, és max. a számokra való ugrálás utáni fáradtság miatt csuklunk így össze. Az alig több mint fél óra alatt ledarálható lemez könnyed és vidám dallamaival képes mosolyt csalni a hétköznapokba belefáradt arcunkra, de az album hallgatása közben sokszor legszívesebben a fejemet ráztam volna az ütős gitárbetétekre, mert ezek a dalok feszültséglevezetésre is kiválóan alkalmasak. Nem mondom, hogy olyan nagyon változatos dallamvilágú lemezről volna szó, mert kicsit egybefolyik (ahogy Jesse Laz hangja többi tag háttérvokáljával), de épp ezért jó, hogy ilyen rövid, mert ez legalább fel sem tűnik.
Igazából egyben érdemes hallgatni a Be in love-ot, de ha nagyon ki szeretnék ragadni pár, ismerkedéshez kiváló számot, akkor érdemes fülelni a "The Whip"-re, a "Darling, it's true"-ra, az "It isn't love"-ra, a "Love you too"-ra és a "21st century"-ra, ezek remekül lefedik a Locksley stílusát. E középvonal mellett megvannak a szélsőségek is: míg az "On fire"-ral megőrülhetünk, és szétzúzhatjuk a lakásberendezést, addig a "The world isn't waiting"-gel és az "Away from here"-rel kicsit lejjebb vehetjük a tempót, de mivel egyik szám sem túl hosszú, sok időt nem kapunk a kevésbé tempós dallamokra.
Ajánlatnak a "The Whip", ha már nekem is az volt az első tapasztalatom:
Összegezve: 10/7, jó ám ez, bár kicsit megvariálhatták volna a dallamokat, de mivel rövid a lemez, így ez megbocsátható, és mindenképp szerethető. Ha lógatjátok az orrotokat, akkor ne féljetek rákeresni erre az együttesre, mert a klipjeikkel együtt csak még viccesebbek, fél órát pedig igazán rá lehet szánni a többi dalra is.
2007 után (leszámítva a 2009-es Wild One EP-t) új albummal jelentkezett a Rooney. A kezdeti információk kiszivárgásánál engem már a borítóval megvettek, és be is igazolódott akkori feltételezésem: valóban a coverhez hasonló színes és vidám lemezt kaptunk, tele igazán jó slágerekkel, amelyeket bátran ajánlom nyári kertipartyk háttérzenéjének vagy hosszabb autós kiránduláshoz.
12 szám alkotja az albumot, amelyek sodrása végig kitart, és annyira magukkal ragadnak, hogy észre sem vesszük, és már kétszer-háromszor le is ment a lemez. A billentyűkezelésnek köszönhetően ismét felfedezhető a korábbi albumokhoz hasonló régies rock érzete, amely mégsem teljesen az, így valamelyest definiálhatatlanná teszi a Rooney zenei stílusát. Mindenesetre igazán szerethető egyveleget hoztak össze. Pluszpont, hogy Robert Schwartzman többször is közreműködik zongorájával, amelyek még üdébbé teszik a számokat.
A dalokról: Felesleges tovább ragoznom, hogy mennyire összeállt ez az album számomra, ráadásul munkálkodik bennem az elfogult Rooney-rajongói énem, de igyekszem objektív lenni. A tracklistben azért sikerült hibát találnom, mert az "Only friend"-et a lassabb taktusaival, valamint az "Into the blue"-t, az eddigi legszebb, és igazán remek zongoraszólót felvonultató Rooney-balladát nem kellett volna ennek az ütemesebb korongnak a legelején ellőni. Ezeket leszámítva tényleg egymást követik a jobbnál jobb nóták. Slágergyanúsnak érzem a "Holdin' on"-t, az "All or nothing"-ot, az "I can't get enough"-ot, amelyhez már klip is készült (vélemény róla itt) és a "Don't look at me"-t, amely a pazar indító zongoraszólóval és a közreműködő háttérvokállal lopta be magát a szívembe. És megérdemli a "The Hunch" is, hogy szóljak róla, ugyanis Ned Brower, a dobos és Taylor Locke, a szólógitáros átvették az írói szerepet Roberttől, és kreáltak egy bulis dalt, ahol ráadásul Ned énekel - nem is rosszul. Persze egy album sem lehet tökéletes, az Eureka esetében számomra a "Stars and stripes" és az "Only friend" nem fér össze a lemez egészével, alaposan kilógnak a sorból, és nem azért, mert lassabbak, hanem mert valahogy nem érzem azt a globális hatást, amely az egész korongot jellemzi.
A fiúk kiadtak még egy deluxe editiont is, amely négy további dallal gazdagítja a tracklistet. Találunk rajta két acoustic versiont ("Go on" és "I don't wanna lose you"), és két új dalt: a "Pity" lett a kedvencem az egész lemezről, mert laza, és bejön az erős háttérvokál az együttes többi tagjától, akik ebben a számban egyenrangúvá válnak Roberttel. A másik szám a "Can't put your heart around everyone", amelyen érzek némi reggae stílust, és simán el tudnám képzelni akár egy Bud Spencer-Terence Hill film zenéjének is.
Ajánlatnak a "Don't look at me", mert amíg nem tudtam a bónuszdalokról, addig az volt a favorit:
Összegezve: 10/8, egyben kell hallgatni, és úgy képes egy remek nyári albummá válni. És ajánlom depressziósabb időkhöz is, mert én még nem igazán hallottam a Rooney zenéjénél vidámabbat.
Csak úgy nézelődtem a MySpace-n az általam kedvelt együttesek ismerősei között, és a Rooneynál találtam rá az Everybody Else nevű formációra. A kaliforniai banda stílusát tekintve a rock, az indie és a powerpop között ingázik, néhány számban elvétve érzek némi hasonlóságot a Rooneyval, de azért van saját stílusuk. Itt és most az első nagylemezüket boncolgatom, mely után már csak egy akusztikus verziót és EP-ket dobtak piacra, úgyhogy ebben van minden, ami Everybody Else.
A lemez nem fog felsorakozni a világ legjobb albumai mögé, ismét csak az egyediséget hiányolom (túl ritkán botlok egyedi dalokba, sajnos). Carrick Moore Gerety énekesnek azért van torka, de nem repeszt üvegpoharakat vagy ilyesmi, viszont képes erős és tiszta hangok kreálására. Az album amúgy 12 dalt tartalmaz, nem nagyon van 4 percnél hosszabb szám, így hamar végig lehet jutni az egészen. Inkább a gyorsabb nóták dominálnak, és furcsa mód a lezárásnál is a tempót részesítették előnyben a lassú szólamokkal szemben, így összhatásban azt nem tartottam jó ötletnek.
Akkor hát a dalokról: Elsőre a "Meat market" c. dalt dobta ki a YouTube, és rá is jöttem gyorsan, hogy ettől a bandától lényegében ezt a számot ismerik az emberek. Ez pedig igen jó dolog, mert én is imádom ezt a számot, nagyon egyben van, mind a gitárszólók, mind az ének terén. Amolyan igazi slágerdal, tényleg el tudom képzelni akár egy normálisabb (nem hülye tuctuc) buliba, ahogy mindenki táncol és énekel rá. Szóval érdemes mindenképpen ezzel a számmal kezdeni az ismerkedést.
Igazából ha nem is egysíkú, de nem túl karakteres dalokból áll a lemez. Egy az egyben hallgatva az albumot szerintem jó számokról van szó, de hiába megy a lejátszómban a lemez, több dal is egyszerűen kiesik. Amikre azt mondanám, hogy kiemelkedőbbek, azok az "I gotta run", a "Rich girls, poor girls" és az "Alone in the world", ez utóbbi a lezáró dal, a maga kicsit tempósabb valójával együtt, de már megbarátkoztam vele, sőt nagyon is tetszik. Ami még külön említést érdemel, az az "In memoriam", amely gyönyörű zongorabetéttel indít, de mégis átmegy valami ütemesebb poprockdalba, a szaggatott gitárbetét és a refrén pedig megmarad az ember fejében (legalábbis az enyémben). És utolsónak az egy szem ballada a lemezről: a "Button for punishment" igazán kellemes dal, egy szál akusztikus gitárral és nyugodt dallamokkal. Ezt raktam volna az albumzárónak, de sebaj.
Ajánlatként természetesen a "Meat market", ezt nagyon megszerettem tőlük:
Összegezve: 10/6, mert jóindulatú vagyok, és ha tényleg egyben hallgatom az albumot, akkor egész jó. Vannak rajta olyan dalok, amelyek megmentik az egészet, de tény, hogy nem érzékeltem különlegességeket. Amúgy az igen ritkán frissített Facebook-oldaluk szerint tavasszal adnak ki új albumot. Vagyis akkor kellett volna, mert ugye már a nyarat tapossuk. Úgyhogy most csak ennyi az információ, hogy majd egyszer, talán idén lesz valami új lemez.
Első zenei postom alanyául a drága jó Rooneyt választottam, mert róluk még nem született bejegyzés, de akkor íme!
1999 óta létező amerikai banda (nem is tudtam, hogy ilyen régiek..), a tagok pedig: Robert Schwartzman (ének, gitár), Ned Brower (dob), Taylor Locke (gitár), Louie Stephens (billentyűk), Matt Winter (basszus). Robertnek nincs túl egyedi hangja, de mindenképpen kellemes és jó hallgatni őt. Stílusban szimplán rockegyüttesnek titulálták az együttest, nekem amolyan "régies rock" jut eszembe a zenéjükről.. Persze én aztán nagyon rossz vagyok stílusmeghatározásban, szóval nem fogtok tőlem olyan remek stíluselemzéseket és -összehasonlításokat olvasni, mint Tiától!
Szóval akkor vissza az (általam első teljes értékű lemeznek tartott) albumhoz, a Calling the World-höz. 2007-ben jött, látott és ismert(ebb) előadóvá tette őket (hohohohó, még az MR2 is játszotta őket!). Az első kislemez a When did your heart go missing? volt, én is így ismertem meg őket, és rögtön megkedveltem ezt a számot. Olyan kis pörgős is meg lightos is, valahogy jó hallgatni. De persze nem ez az egyetlen jó szám az albumról, úgyhogy vegyük sorra őket!
Calling the world - címadó dalhoz képest szerintem eléggé "gyengécske" a többihez képest, de azért hallgató, olyan kis háttérzene-feeling.
I should've been after you - na ezt először utáltam.. de tényleg.. mondom, miért pont ebből a számból csináltak kislemezt? Szörnyű.. Aztán megszoktam, és azóta ez is kedvenc (mondjuk sok kedvenc van, bár nem pont erről az albumról *fütty*) Taylor sokat szólózik, de tud is rendesen, szóval jó ez így.
Tell me soon - ismét Taylornak jut több szerep, egyébként a szám egészen nosztalgikus hangulatot áraszt.. hogy miért? Ne kérdezzétek, csak én érzem így valószínűleg :)
Are you afraid? - na ebből valami egészen hihetetlenül vicces klip lett, nagyon bénák vámpírokként (bocsi fiúk :D), meg a számot is utáltam sokáig (lásd 2-es pont, ugyanazok a gondolatok mind a dal, mind a klip szintjén), de aztán ezt is meg kellett csak szokni.. jó sokáig kellett szokni, aláírom..
Paralyzed - erős, pörgős, úgy jó, ahogy van! Robert jól nyomja, él és virul a banda (mármint nem alszik meg a tej a szájukban, mint mondjuk a Calling the World-ben), na azért nem zúznak, de megy a gőzös rendesen!
Don't come around again, Love me or leave me és a What for c. dalok nem sikerültek túl jól, valahogy nem szerettem meg őket, kicsit laposak, a What for-ra pl. alig emlékszem, annyira keveset hallgattam, a másik két szám meg átlatos, nem túl karakteresek, szóval ejnye srácok.
All in your head - na igen, én ezt akartam kislemeznek meg klipnek, mert szerintem a refrének előtti fura felvezetések után olyan jól beindul és olyan jól szól Robert hangja, hogy.. szóval ezt a számot neki találták ki.
Believe in me - ennek odavagyok a szövegéért (bár az igaz, hogy az angoltudásomon sok-sok csiszolnivaló van, és nem is figyeltem az egész dalszövegre, csak a refrénre), és megint csak pörög és visz magával, belehúztak így az album végére :)
Help me find my way - és az egyetlen lassú dal.. nos, eme együttes nem pont a lassú számairól híres, nagyon kevés ilyenjük van, de ez tökéletes albumzárú ballada.. gyönyörű vonós kíséret, semmi más hangszer, csak Robert hangja.. tényleg szép dal..
Összegezve: 10/7, mert egy dolog, hogy imádom őket, de ez még nem egy tökéletes album.. vannak rajta felejthető dalok, amiket én kikukáztam volna, és korábbi anyagokat pakoltam volna a lemezre, dehát nem én válogatok..
(p.s. igen, Robert volt Michael a Neveletlen hercegnő c. filmben :D)
Nem is tudom, miért hittem, hogy ők britek. Mindegy is, meguntam magam a napokban, és kértem ajánlásokat mindenféle közösségi portálokon, egyik válaszadó a Weezer iránti érdeklődésemet keltette csak fel, egy ideje már amúgy is megvan a 2009-es albumuk, nagyjából október óta. Hát íme.
/wtf/
A második dalnál kezdett gyanús lenni, hogy ők talán mégsem britek, hát nem is, a kaliforniai banda tizennyolc éve alakult, három éves hiatus után azonban 2000 óta töretlen a sikerük. Relatíve kevés tagcserével sikerült eljutniuk idáig, és ahogy észreveszem az amerikai ismerőseimen, a Weezer tagja annak, amit az amerikai lét jelent, klasszikusnak számít a zenei életben, egyebek.
Részemről fogjuk rá, hogy bejön. Kicsit félvállról vett alapok, kicsit flegma, nagyon lazacsávós hangulat, nem túl egyedi hanggal, viszont remek gitárokkal (In The Mall = szerelem), és furcsán kihasznált elektronikus effektekkel (Can't Stop Partying pl), innentől gondolom, hogy az alternatív rock nem is írja nagyon körbe a Weezer-t, persze tökéletesen igaz rá, ugyanakkor a powerpop - amellett hogy jobban is hangzik -, valamivel pontosabban definiálja a műfajt.
Erőssége az együttesnek, hogy olyan dalokat ír, amik ha elsőre nem fogtak meg, akkor is emlékszik rá az ember, és újra és újra meghallgatja, míg meg nem szereti. Részemről ez a tulajdonság elég szimpatikus, próbálom őket jobban szeretni, és habár szövegileg nem igazán jön be az album, dallamilag megkapó, valamint bátran kijelenteném azt is, hogy a lassabb, líraibb számok nem az erősségei a bandának. Rivers Cuomo hangjával sokkal inkább a már említett lazázás állna jól nekik, pl a The Underdogs is úgy hangzik, mint egy elcseszett We Shot The Moon feldolgozás.
Gyakorlatilag tök rendben van, lehet érezni a 90-es évek beli hangulatot, főleg a Deluxe Edition bónusz track-jeiben, hibája az albumnak, az időnként felbukkanó wtf-ek, amik megtörik a lemez ívét, mint a The Underdogs vagy a Love is The Answer.
Az első szkeptikus szemöldökhúzogatások után meglepően jól éreztem magam hallgatás közben, köszönet az ajánlásért Aislinn-nek :-) 10/7,5
