"...collective arrival, we share the same space..."

  A Klaxons azon együttesek egyike, akikről sosem képzeltem volna, hogy kedvelni fogom. Habár az Atlantis to Interzone-nál már pillogtam nagyokat, mégis volt egy olyan elragadó szenvedély a Myths of The Near Future káoszában, ami nem akart elengedni.
  Ezért is vártam izgatottan az angol indietronica banda új lemezét, na meg azért is, mert első kislemezük, az Echoes elképesztően magasra tette a mércét. Azt nem állítom, hogy azt sikerült megütni, de általában jó véleménnyel vagyok a Surfing the Voidról. 

  Kezd három eszméletlenül erős dallal: az Echoes, a The Same Space és a címadó Surfing the Void az együttes három külön arcát mutatják be. Az Echoes az indie rockos, rádióbarát Klaxonsra hoz példát, a The Same Space már kaotikusabb, komolyabb, de még mindig elfér a zenecsatornákon, a Surfing the Void viszont már egy egészen elborult, pszichedelikus pop oldala a zenekarnak.

  Ennek ellenére azonban hátulütője is van annak, ha egy Klaxons-féle zenekar igazán felnő és megérik: kevesebb az őrült elektronikus effekt, tehát az indietronica veszített a hatékonyságából, és mintha már nem is kiabálnának annyit ezek a fiúk, mint szoktak. Ez több mindennek betudható, főleg annak, hogy a Polydor azért nem adta ki már 2009-ben ezt az albumot, mert szerintük túl experimental volt, és ezért a bandának át kellett írnia egy-két apróságot.

  Legyen is ez mindegy, a Klaxons majdnem megállíthatatlanul robog tovább gyakran funkys (Twin Flames), időnként dobcentrikus (Venusia), máskor pedig gitárközpontú, már-már kedves (Future Memories) számaikkal. A Surfing the Void egy tökéletes nagytesó szerepét tölti be elődjéhez képest, kockázatmentesen és szakadatlanul köti le végig a hallgatót (igaz, alig negyven perces a lemez). 

10/8 - Mutat új dolgokat, pár régi trükköt is bedob, és a végén elégedetten vehetjük ki a lejátszóból az albumot. (Ez legyen így, vegyetek CD-ket, sok banda csak így tud turnézni menni, hajráhajráhajrá!)

Read Users' Comments ( 0 )

 "...I'm clearing out my flat today, I'm taking off the doors..."

  Azt szerintem egyértelművé tettem, hogy a metálcore, screamo és hasonló műfajokat nem találom vonzónak vagy élvezhetőnek, de amit még képtelen bevenni a gyomrom, az az elektronikus indie, főleg akkor, ha az énekes történetesen egy nő. La Roux és Little Boots is ennek lettek "áldozatai". 

  A Chew Lips már ennyiben is hátránnyal indult, Alicia Huertas (másik nevén Tigs) hangja viszont valamelyest élvezhetővé teszi ezeket az ugyanazt az üres sémákat követő, pattogós, ütemes dalokat. A hölgy hangja sokkal inkább jó hangulatkeltésre, mint embertelen magasságok kiéneklésére, erre viszont csak a lassabb számoknál kap lehetőséget (Too Much Talking), ott viszont gyönyörűen használja az adottságait.

  Amit még nem szeretek ebben az elektronikus popos műfajban, az az, hogy a legtöbben nem élnek a megannyi lehetőséggel, amit az elektronikus eszközök ajánlanak nekik. Ennek köszönhető, hogy az angol együttes debütáló albumán a legtöbb dal egymásba folyik (főleg a lemez első felén). Szerencsére a már említett Too Much Talking választófalként funkcionál, és ezután mintha nagyobb sebességre kapcsolna a trió. A Seven alapja akarva-akaratlanul is eszünkbe juttatja a Kraftwerket, mint az elektronikus zene nagyjait, de Tigs hangja a Chew Lips sajátja, így válnak mégis egyedivé az összhangot nézve.
  Találunk még a lemezen érdekes kísérletezést a 8-bites hangzással (Two Hands), ami meglepően jól áll a szintipopos kórussal, és ahol erőt meríthetünk az album utolsó két számához, melyek közül a Gold Key csak nyomatékosítja azt, amiben a Chew Lips igazán jó (vonzóvá tenni egy lo-fi elektronikus pop lemezt), a másik (Piano Song) pedig ismét Tigs természetes báját használja, hogy egy kényelmes lezárást helyezzen a Unicorn végére.

10/5 - Mint említettem, nem erősségem szeretni az ilyen lemezeket, sok benne a műanyag, a kiaknázatlan lehetőség, de a slágerdalokhoz az ember előbb-utóbb úgyis visszatér.

Kezdésnek: Too Much Talking, Seven
Az albumartról: Szóval unikornis, de közben papagáj és páva is. Világos. 

Read Users' Comments ( 0 )

Meglehetősen régen írtam már review-t, teendőim sajnos bokrosak, de most nem tudtam megállni, ihletem van. Két olyan albumot is hallgattam a közelmúltban, ami megérdemli, hogy kicsit bemutassam it.

Az egyik a manchester-i Delphic nevű alternatív dace (wikipédia!) csapat január 11-én megjelent Acolyte nevű lemeze. Teljes véletlenségből szereztem be egy nagyon jó review hatására, és nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog.
Nem teszek úgy, mintha ismerném az elektronikus zenét. A lényeg hogy ez az album rengeteg olyan zenei elemet tartalmaz, amitől eddig ha lehetett, elhatárolódtam, és nem is biztos, hogy más környezetben tetszenének. A Delphic azonban képes volt olyan világba belehelyezni mindezt, ami tetszik.

Lendületes, egységes, fantáziadús album ez. Valószínűleg igaz a már említett dance műfaji behatárolás, hallottam én már elektronikus indie megnevezést is, akár ez is helyes lehet. Elektronikus az alap, nem is akármennyire, de nagyon tetszik a gyakori "rágitározás", ami megadja a személyiségét a számoknak, a magabiztos dobok, a nem túlbonyolított, mégis megragadó dalszövegek, a hangulat, amit az egész zene megteremt. Az énekesnek egyáltalán nincs különleges hangja, a zenéhez mégis tökéletesen illik, a dallamok egyszerűek és fülbemászóak. 

Találhatók itt slágeres dalok - Doubt, Halcyon, This Momentary (mind single is lett) -, hosszabb lélegzetű, de még mindig megragadó dallamú és erőteljes dalok - Remain, Submission, Counterpoint (legelső single), Red Lights - a felvezető dal, a Clarion Call - tökéletesen visz bele az album stílusába -, valamint a majd' kilenc perces címadó Acolyte, amely, ahogy már említettem is, majdnem mindent tartalmaz, amit általában nem szoktam szeretni a dance-elektronikus zenében (monotonitás, hosszas ismételgetés, jellegzetes effektek). És mégis, mégis. A dallamkezelésben és az ötletes keverésben lehet valami, ami kiemelkedővé teszi ezeket a dalokat.

Első hallgatás után úgy éreztem magam, mintha kristályfényesre pucolták volna belülről az agyamat - elég fáradt voltam, és nagyon jólesett a lemez tisztasága, magabiztos mégis kicsit melankolikus menetelése. A This Momentary és a Red Lights lóg ki csupán nálam a sorból, ezek azok a dalok, amik elérték, hogy egy idő után kicsit már unalmasnak hassanak. De csak egy kicsit.

Én most erre adnék is egy 10/9-et, mert nagyon jó élmény volt. Rettentő pozitív a véleményem és nagyon tetszik az egész. Remélem, hasonló albumok kerülnek még ki az együttes keze alól.

Személyes kedvenc: Counterpoint
Kezdésnek: Doubt, Halcyon

Read Users' Comments ( 0 )

Nagyonjó. Egy ilyen önelégült kis mosoly terült szét az arcomon az első szám hallatán, és gyakorlatilag el sem tűnt onnan egészen nem is tudom, talán mostanáig, mert mostmár álmos vagyok, és ilyenkor nem mosolygok.

/bejön, alapjában véve nem szeretem, ha az együttes is szerepel a borítón, de anno pl a Starsailor - Silence is Easy borítón is hasonlóképpen oldották meg, itt sem zavar, sőt, különösen tetszik/

  Viszont hogy valami kevésbé jelentéktelent is közöljek, a "bandák, akik turnéztak a The Fray-jel" sort a anno a Meese-zel keztem, és a Mute Math-nél be is fejezném (nem volt hosszú sor), akik 2003-ban alakultak New Orleans-ben, és azóta is viszonylag jól megy nekik. A négytagú experimental zenekar tagjai közül ketten az Earthsuit nevű rövid életű keresztényrock banda megalapításában is közreműködtek. Régebben.
  Nagyon jó, tulajdonképpen experimental-nak van írva, különben nem tudom, mit akar keverni, kis electro rockot, alternatív rockot észlelek benne erőteljes énekkel és gyenge gitárokkal, de egész egyedi hangulattal.

  Az olyan hangszereket, mint a zongora (No Response), és helyenként hegedű (Pins and Needles) elég furcsán építik be a dalaikba, de nyílván ez akar lenni a kísérletezés a stílusok keverésével, plusz ezek a szintetizátoros, elektronikus dolgok, mint például rögtön az elején a The Nerve-ben, a Backfire-ben, de az album szinte összes track-jében, nekem nagyon bejönnek.

  Nagyon passzolnak az énekes zavaróan Adam Levine-es hangfekvéséhez.

  Ami még nagyon elnyerte a tetszésemet, az, hogy mindenféle egyéb bandákra asszociálok róluk, pl a The Nerve meg az Odds teljesen olyan, mint a The Parlotones egy-két száma, mármint így hangulatilag (előbbi még akkordilag is), de van itt powerpop is (Electrify), "csakúgy" indie rock (Armistice), és egészen lírai anyag is (Lost Year), szóval fogalmazzunk úgy, hogy a zenei műfajok egész csinos kis tárházát sorakoztatja fel ez a lemez. Közben olyan szokatlan hangszereket is becsempész, mint a trombita, vagy egy másik fúvós, pár fuvola egy-két dalban. Egész kreatív projekt, ha azt nézzük, mostanában miket adnak ki az amerikai alternatív bandák.

  Végezetül én annyit mondanék, hogy egyértelműen van - számomra - jövője a bandának, kielégítik a megkapó dallamok iránti igényeimet, és van egy csomó vonós elrejtve a dalaikban, meg zongora is, nem is egy, valamint ha az általam nem igazán kedvelt (najó, utálom) Adam Levine-től sikerül majd elvonatkoztatnom, akkor még az énekes hangját is nagyon fogom szeretni.
  Btw, ellentétben a nővéremmel, én örülök, hogy csak most ismerek meg 2009-es albumokat, mert ha már a best of-ozás előtt ismertem volna pl Mute Math-et, asszem bele is őrültem volna, mire sikerült volna best of-ot választanom. ;)

  10/9, jószívű vagyok, és hangulatomban talált el a lemez.

(javaslat: próbáljátok meg azért végighallgatni a Burden-t, tudom, hosszú meg egyebek, de megéri, nagyon jó kis track :))

Read Users' Comments ( 0 )

Ugyan már augusztus végén megjelent a brit hölgyemény harmadik szólóalbuma, valahogy elfeledkeztem róla, és csak most jutottam el odáig, hogy jól meghallgassam. Imogen-t általában akkor hallgatom, ha elgondolkodós, szelíd, hangulatban vagyok, mert nagyon kedves, bár néhol kissé szomorkás zene ez, a lány hangja maga is lenyűgöző, szerintem nagyon szép. Ötletes, vokálokra és elektronikus alapra épülő zenét csinál, zongorával meg hárfával, vonósokkal, ilyenekkel. Speak for yourself albuma egyértelműen a legjobban összerakott lemeznek számít nálam, nagyon szeretem, szóval kíváncsi voltam, mit hozott most össze.



Most, hogy már majdnem harmadszor ugrom neki az elemzésnek, legalább összeszedettebb leszek, és az album is jobban összeállt (nézzük a jó oldalát annak, hogy rendszeresen lefagy a laptopom-rovatunkat olvashattátok). Tehát, az biztos, hogy kevésbé fogtak meg a dalok elsőre, mint a Speak for yourself-en, több a lassabb, kevésbé ritmusos, jobban álmodozóbb dal, de bizonyára meg fogom mindet szeretni idővel, mert Imogen ilyen. :)
Ami rögtön feltűnt, hogy milyen hosszúnak érzem az albumot, aztán megnéztem, hogy ugyanannyi a dal rajta, mint az előzőn, ráadásul rövidebb is, szóval ezt a lassabb dalok számlájára írom. :)
Másodszor: van az egész albumban valami hullámzás, váltogatják egymást a ritmusosabb és kevésbé karakteres dalok, valamint a lezárás sem olyan konkrét.
Ezt még nem tudom, hogy baj-e.^^

First Train Home az első dal, amitől legelőször megijedtem, mert nem tűnt különösebben ötletesnek elsőre, de aztán bejött a megszokott Imogen-éneklés, és akkor megnyugodtam, mostanra meg már nagyon szeretem a dalt (annak ellenére, hogy ahhoz képest tényleg egyszerű.. de a dalszövege állat).
A Wait it Out-ot is beletelt három-négy hallgatásba, míg igazán hozzászoktam, nem tetszett, ahogy kezdődik. Aztán a szöveg meg a cselló, vagy mi az.. meggyőztek. És a vége is nagyon szép. :')
Az Earth-öt már korábban hallgattam többször, elsőre megszerettem, nagyon fülbemászó dal, szintén szuper szöveggel (ezt nem mondom majd mindig, de azt tudni kell, hogy a csaj nagyon különleges és jó dalszövegeket ír). És nagyon imádom, amit művel a hangjával, hogy sokszor vokállal adja a ritmust meg az "effekteket", ez az egyik, amit nagyon bírok a zenéjében.
A következő dal a Little Bird, ami lassú és engem kicsit a Hide and Seek-re emlékeztet. A felvezető effektek után szinte végig csak egyetlen hang van aláfestésnek az ének alá, csak a végén teljesedik ki a dal, olyan kis titokzatos az egész. Tetszős, feltétlenül. :)

Jön az egyik kedvencem a Swoon, pedig ahogy látom, ez egy jó kis fura szerelmes szám. :) Különösen tetszik a kissé földönkívüli hatást keltő szintihang. Na meg az alapritmus. Jó ez, na.
A Tidal-t is eltartott egy ideig, mire megszerettem, meg úgy kivált a dalok tömegéből, de most már oké vagyok vele. Refrén annyira nem jelentőségteljes, pedig szeretem, hogy ha már van, akkor váljon el a többi résztől. Aztán lehet, hogy később ez is megváltozik. :) Alapritmus ilyen kis kedves, a vokál meg főleg a vége felé király. :) Meg jön egy kicsike zúzás is, ami luw.
Between Sheets. Bocs, ez még nem jön be. Annyira. Szép meg minden, de nem fogott meg. :)
Másik kedvencem jön, a 2-1. Jó fura cím. :) Szövege állat, imádom, bár persze nem értem egészen. Olyan vontatott, katartikus dal. Cselló vagy egyéb nagy vonós hangszer rulz.
Következő is nagy kedvencem, Bad Body Double, játékos, vidám dal nagyon, Imogen kiénekli magát, ahogy ő szokta. ^^ Nagyon szeretni én, mindenki hallgassa Meg.

Újabb fura cím: Aha! :) Valahogy Emilie Autumn ugrott be a dalról. :) De nagyon jó az egész, fogalmam sincs, miről szólhat, de a hegedű nagyon ott van. És olyan jól énekel benne a csaj, hogy ihaj.. mondja is a végén, hogy "haj!" xD
Sorry. The Fire jön, zongorás dal, nagyon szép és hangulatos, kábé ennyit tudok róla mondani. Szomorú. Tűzropogás a háttérben. És elég rövid is.
Canvas. Na ezt még nem sikerült befogadni. Pedig jó ritmusa van meg minden, olyan libegős-táncolós, és az ének is szép. És a szöveg is. Idő kell még hozzá, asszem.
Utolsó dal pedig a Half Life, ami szép és aranyos kis dal. Nekem kicsit lagymatag befejezés, pedig tényleg szép. Kicsit olyan Enyás. :D Van benne széphangú fúvóshangszer is.

Hát. Konkrét hiba az nincs az albumon, hozza a megszokott stílust, maximum nekem nem jön be annyira a túl sok elrévedés. A jó számok nagyon felhúzzák, a "rosszabbak" kicsit húzzák csak le, ráadásul hülye lennék rossz pontszámot adni, szeretem én ezt, na. Szóval 10/7.5 xD Nem elég nekem a tízes skála. :P Mert hétnél simán jobb, de egyelőre még nem nyolc.
Majd lesz.

Mindenki hallgassa meg, aki valami szépre vágyik. ^^

Read Users' Comments ( 1 )

Ajjaj x) Na. Kezdem, hogy Bulletproof. Jó volt, meg minden, de aztán annyit játszották, hogy már hülyét kaptam tőle. Ez olyan, mint a Twilight. Azt is azért gyűlölöm, mert már mindenhonnan az folyik.

De ha ezektől elvonatkoztatunk, jók ezek. A La Roux NEM a csaj neve, csak én hittem azt, töredelmesen bevallom. Elly-nek hívják asszem a csajt, és nem semmi hangja van. Az első dolog, ami eszembe jutott róla, az az volt, hogy milyen bátor lány, hogy úgy is énekel ilyen dalokat, hogy közben ilyen csúnya.

  Nem vagyok gonosz. Á.

  Szóval az In For The Kill volt a második klipes dal, az nekem egészen bejött, csak a klip volt fura, nem kedveltem. Ez az album kezdő dala is, és hát jó.
  A Tigerlily meg a Quicksand ilyen üresjáratok, tulajdonképpen a csapat felvonultatja bennük az összes electro indie hatást, ami nekem már kicsit tömör is. Nem kell ezt ennyire erőltetni, sok... nagyon sok.
  Jóvan, Bulletproof, unalmas. Legalább egy megkapó bridge-et benyomhattak volna.

A sok-sok további üresjárat mellett elgondolkodik az ember, hogy miért van ezekért mindenki annyira oda. Tulajdonképpen az album felénél kifogynak minden ötletből, erőltetett lesz és unalmas. A lánynak jó hangja van, azt meg kell hagyni, de az is csak akkor jöhetne normálisan át, ha nem változtatnák el.
  Közben persze plusz pont azért, mert élőben sem hamis.
  Nah, nekem kicsit sok a csöpögésből... jó, hallgatok én is csöpögős zenét, de azok legalább különböznek egymástól. Ezek meg mind ugyanolyanok.

  Az egyetlen dolog, amit bírok a zenéjükben, az a dob. Bírom az ilyen elektrósabb dobokat :)

Azért jó ez, mert gondolom fiatalos, meg az újdonság ereje, meg miegymás.
Azért rossz ez, mert unalmas, lapos és felszínes.
Hallgassa az, akinek tökmindegy, hogy mit hallgat, mert úgysem számít.
A legjobb számja a Zalbumnak az In For The Kill
A nem legjobb, hanem legrosszabb az összes többi?
Szerintem ez 10/2, mert a csaj hangja nem mindennapi.
Különben meg wtf.

Read Users' Comments ( 0 )

Előre mondanám, hogy NINCSEN BAJOM az electro indie-vel. Komolyan, megvagyok vele. Ha úgy vesszük, ha hosszasan asszociálunk, az Editors is az, nemde? ;) Jó, mondjuk az a jobbfajta, nem kevés zenei háttérrel és hosszú évek tapasztalatával, az angol hölgyemény, Victoria Hesketh pedig éppen hogy kikelt a tojásból, ami a zenét illeti.

  Ehhez próbálok én igazodni, mikor megmondom én a véleményemet az albumáról.

  Jól van, mondta, hogy nyári album (ezzel nem értek egyet, a New In Town az egyetlen szám, amiről a nyár jut eszembe o.O"), kicsit pörgős, tele van szintetizátorral, azonban nem minden esetben van szerencsésen összerakva a szinti meg az alapritmus, amiről persze nem hisszük el, hogy igazi, materiális dob.
  Szerencsére nem igazán vannak hosszabb dalok az albumon, csajszikám nem is nagyon tudná kitölteni az űrt. Ügyesen szintizik, nagyon szép hangja van, de nem igazán tud mit kezdeni magával. Szövegileg eléggé silány és felszínesek a dalok, dallamilag is csak egy-kettő olyan jobban megjegyezhető.

  A New In Town, a Remedy, Meddle, Ghost, Mathematics, ezek ilyen jobbak, élvezhetők, kicsit pattogósabbak, vidámabbak.
  Talán csak az én hibám, de az electro indie-t mindig ilyen táncikálós zenének képzeltem el, amire lehet dobolni a lábaddal, amikor éppenséggel nincs kedved felállni, vagy ilyesmi, ezért is lehet, hogy a lassabb számok annyira nem férnek bele az elképzelésbe, amikor a Little Boots albumot hallgatom.  Leginkább az tűnik fel, hogy sok az egyformának tűnő szinti dallam, nem igazán hatnak meg a szövegek sem, de összességében elviselhető tömegcikk.

  Neee értsetek félre, nem bántam meg, hogy megszereztem, a Remedy például tökre tetszik, ha a tévébeb hallom, meg is hallgatom, estébé. Angol electro indie-ből meg úgyis ez az első élményem, és egyelőre Little Boots vezet La Roux-ékkal szemben, akiket még nem csekkoltam, de két számuk alapján nem számítok sok jóra. 
  Szóval... 

Azért jó ez, mert ilyen "bármikor elhallgatnám, ha a háttérben szólna, és nem érném el az átkapcs' gombot" zene. 
Azért rossz ez, mert ha elérném, elkapcsolnám.
Hallgassa az, akinek tetszik a zene, ami a tévéből foly' manapság, és szereti a vidám zenét.
A legjobb számja a Zalbumnak a Remedy. Messziről. Ez van a legjobban összerakva, még az első single, a New In Town sem ilyen jó.
A nem a legjobb, hanem legrosszabb számja nemistudom. A Click-et talán végig sem hallgattam, annyira nem tetszett o.O"
Szerintem ez 10/5. Jónak jó, de most mit kezdjek vele?
Különben meg még ez mondható a legnormálisabb zenének, amit az MTV Hungary néha lenyom.

Read Users' Comments ( 0 )