Hosszas habozás után (annyira azért nem volt hosszas), úgy döntöttem, megszüntetem ezt a blogot, és a tumblr-ön folytatom az írást, immár egyedül. 

  Az utóbbi időszakban csak én írtam a blogba, és nekem sem volt túl sok kedvem. Nem azért, mert nem hallgattam új zenét (talán pont azért, mert túl sok volt az új zene), nem azért, mert nem akartam, csak egyszerűen nem jöttek a szavak, amikkel leírhattam volna őket, úgyhogy egy kicsit könnyedebb tempóban egy másik blogon írok tovább, de már angolul (az egyértelműen jobban fekszik).

  Szeptember elsején lesz/lenne két éves a blog, úgyhogy fájó a dolog, de hát muszáj. Úgy döntöttem, fent hagyok mindent, ha valakit még érdekel. ;)

  Köszönöm/köszönjük mindenkinek, aki meglátogatott minket itt, aki elolvasta az írásainkat, esetleg kommentelt és visszajárt. Ha valakit érdekel, hogy mit írkálok majd ezután, akkor itt találjátok a Cerddoriaeth 2.0-t :)

Jók legyetek!

Tia 

Read Users' Comments ( 0 )

Ha már sikerült túllépnünk a tényen, miszerint Jessie J egy szarka, akinek nem bírja a farka, alaposan szemügyre vehetjük legújabb videóklipjét. Az egy dolog, hogy Jessie túljátsza a dolgot, történt már ilyen az emberiség történetében, elvégre énekesekről beszélünk, nem színészekről, az meg egy másik, hogy van benne pár igazán felesleges jelenet (például a melleit dörzsölgető tanárnő és a menzakajában fürdőző konyhásnő). Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy milyen ígéretes gyerekszínészt találtak a fiatal Jessie megszemélyesítésére (Adrianna Bertola). Van valami elragadó ebben a dacos lázadásban (ami a színjátszókör tönkretételében és a menza megszállásában merül ki), ami élvezhetővé teszi a szerepét, nézhetővé a történetet, és könnyebbé az empátiát.

  Ugyanakkor nem egészen örülök a lebutított üzenetnek, miszerint "ha zaklatnak a suliban, legyél bunkó és gonosz, akkor majd sokra viszed!" 10/7

Read Users' Comments ( 0 )

Joel Thomas Zimmerman (aka deadmau5) 2006-ban megalapított kiadójának még wikipedia oldala sincsen, talán ez mond valamit. Meg az is, hogy a mau5trappel egészen addig nem akadtam össze, míg a brit zenei fesztiválok kedvenc együttesének, az Editorsnak frontembere, Tom Smith úgy nem döntött, hogy belekóstol az elektronika világába, és a The Japanese Popstars után a frissen alakult Raized by Wolves nevű formáció munkájához is nevét adja.

  Az együttes első kislemezéhez, a The Callhoz nem is választhatott volna jobb vokalistát. Smith mély, búgó hangja tökéletesen illeszkedik az elektrós alapba, komorabb, sötétebb lesz tőle a hangzás, és végre hallhatjuk őt két oktávon túl is énekelni. Mit ne mondjak, remekül áll neki. Magához az instrumentális részhez nem sokat tudok hozzáadni, sosem voltam híve a deadmau5 termékeknek, és bizony bizony, csak az vett rá a kutakodásra, hogy végre hallhatom az új Editors lemez felett lustálkodó Mr. Smith hangját is. 

  10/8 - Ha hozzám nem is illik a house világa, Tomhoz láthatóan igen, a Raized by Wolvesnak pedig sok sikert kívánunk a továbbiakban.

Read Users' Comments ( 0 )

"...hold the phone, hit repeat, you got me foaming at the knees..."

  Vannak olyan együttesek, amik nevének meghallásakor már sejtem, hogy ez túl indie lesz. Így történt ez a Cage the Elephanttal, és nagyon (NAGYON) boldog voltam, mikor az öttagú amerikai banda rámcáfolt. A Thank You, Happy Birthday második lemeze a Matthew Shultz által vezetett zenekarnak, és az, hogy nem igazán nagy még a hallgatótáboruk (habár az alulértékeltség viszonylagos), nem úgy tűnik, hogy vesztettek a lendületükből.

  Ha a vokál még indie-nek is tűnne, kárpótol érte minket a zseniális gitárjáték, az egészséges (ugyanakkor szerencsére minimális) mennyiségű ordítozás, és az, hogy nagyon könnyen hallgatható a lemez. Nem terhes az Indy Kidz mind az öt percére figyelni, a 2024 eklektikus elemeit figyelemmel kísérni, vagy a közel két perces Sell Yourself ész nélküli sikoltozásait élvezni. Pont azért, mert nem csak a dalok vannak ésszel megszerkesztve, de az album is. A lemez közepénél található ugyanis egy okosan elhelyezett válaszfal (Rubber Ball). Egy jelentéktelen kis balladaszerűség, ami után relatíve, de érezhetően lenyugszik a hangulat (Right Before My Eyes, Around My Head), visszatér a dallamosság, ami inkább a Manchester Orchestrát juttatja eszünkbe, mint a régi Cold War Kids lemezeket.

  A végére viszont már nem egészen van rendben minden. Jók ezek a dalok, na de miért? Az összes többi is ugyanilyen jó és ugyanilyen hangos volt, hol van a változatosság? Az utolsó négy számnak már nincsen úgynevezett arca, vagy személyisége, csak ott vannak, jól szólnak, és ennyi. Elfáradunk a hallgatásukban, az intenzitásukban. 

  10/7 - A legnagyobb hibája a lemeznek, hogy egy best of összeállításnak tűnik. Hogy ez hol baj? Egy ilyen stílusban karakteres együttesnek szüksége van néha kiereszteni a gőzt, nem teljesen százhúsz százalékosan rátekerni, különben megerőltető lesz a lemez hallgatása, sok lesz a zaj.

Read Users' Comments ( 0 )

Pixie Lott egyike azon angol énekesnőknek, akik a legkevésbé sem érdemlik meg, hogy albumot készítsenek. Első, igen egyedien "Turn It Up"-nak keresztelt albuma egy káoszos keveréke a pop több alfajának, miközben egyik mellett sem kötelezi el magát, az amatőr és gyerekes szövegekért és rímelésért pedig nem kárpótol a hölgyemény amúgy nem mindennapi orgánuma. 

  De hát ne adjuk fel ezt ilyen hamar, gondoltam, mikor meghallgattam legújabb kislemezét, mely nagyon bizalomgerjesztően az "All About Tonight" címet viseli. A dal a legegyszerűbben egy partiról szól, és némi elejtett infót is megtudunk az énekesnő életéről, például azt, hogy új cipőt vett, hogy most szakított a pasijával, hogy nem tud táncolni és hogy borzasztóan lassú sms-ező. Ha félúton még nem aludtunk el, érdemes a végefelé nagyobb figyelmet fordítani Pixie vokáljára, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy ennyit romlott volna a hangja, vagy csak ilyen botrányosan sikerült elváltoztatni? Gyakorlatilag nem oszt nem szoroz, Pixie egyediségének - már ha valaha is volt neki olyan - legapróbb szikráját is sikerült kioltania egy középszerű, diszkós, popos, lényegében értékelhetetlen maszlaggal. 10/2

Read Users' Comments ( 0 )

"...this right here I swear will end too soon..."

Ha egy női előadó brit, eszméletlen jó hangja van, remek dallam ötletei, középszerű, de énekelhető szövegei és első albumhoz képest erős stílusa, mi az, ami biztosan félresiklik?

  Katy B tudna erről mesélni, hiszen rá minden előbb említett elem illik. Ellentétben a legtöbb ma játszott énekes lánykával, neki van hangja, ezt már az első dalban is megmutatja (Power On Me), még ha nem is viszi túlzásba. Nem is baj az, zenéjének nem elsődleges eleme a vokál, sokkal inkább a dallam és a szöveg összecsengése, amiből remek slágerek születnek (Katy on a Mission, Broken Record), de a legtöbb dal az album elején okosan lett felépítve (Witches Brew, Why You Always Here), úgyhogy egy számnak nem kell kislemeznek lennie, hogy hallgatható legyen. Két dolog hibádzik nagyon ezzel a lemezzel. Miközben minden egészen a helyén van ahhoz, hogy Katy B beléphessen a sikeres brit énekesnők sorába, nagyon fiatal, és ez meglátszik daljainak alapján is. 

  A dallamos pop, ha nem partizenének készül, nem tűr el diszkós alapot. Egyszerűen nem működik, hallható ez a Broken Recordon, vagy az Easy Please Me-n (vagy a Katy on a Missionön, a drum and basses effektek sem takarják el elég jól). Emellett nem egy olyan dal is van, ahol a retro enyhén szolva is sok (Movement, Hard To Get), nem áll jól a modern dallamok és dalötletek mellett. Jó a diverzitás, nem is szereti senki ha egy lány magát ismételgeti, de a kevesebb több most is igaznak bizonyult. 

  A második probléma az alapok gyengeségéből ered, és ez pedig az, hogy a lemez második felére elfárad a dolog, gyengék a dalok, nincs új ötlet, nincs új sláger, csak... dalok, amikről a legtöbben azelőt megfeledkezünk, mielőtt véget érnének. 10/6 

Read Users' Comments ( 0 )

A Belle Amie egyike volt azon lánycsapatoknak a brit X-Faktoban, akik idő előtt kiestek, főleg azért, mert egyéni előadóként indultak, majd Simon "Ki Ha Én Nem" Cowell összegyúrta őket egy együttessé, és nem igazán működtek a verseny alatt. Viszont rögtön miután vége lett, Geneva Lane elhagyta a bandát, a maradék három hölgy pedig lemezszerződést kötött a Dodienttel, és augusztusban már érkezik is első kislemezük, a Girls Up.

  Igazság szerint jobban kedveltem, mikor harmóniákat énekeltek, de első próbálkozásra ez a The Saturdayses felállás sem rossz. Jobban néznek ki Geneva nélkül, boldognak tűnnek, ez a dal pedig talán két kórussal hosszabb, mint kellene, de egy könnyed popdal, elég hamar belemászik az ember fejébe, kicsit elektrós, kicsit partizenés, kicsit retrós, és agyon jól megvan tervezve a kinézet is. Arról nem kell beszélni, hogy még szokniuk kell a videózást, de láttunk már sokkal kínosabbat is olyanoktól, akik előbb végeztek a versenyben, szóval szép munka, lányok, csak így tovább. 10/8

Read Users' Comments ( 0 )

"...for every taste, for every try, for every cry that never dry..."

  Különös, hogy Natasha Bedingfield sosem úgy épült bele a köztudatba, mint egy igazán tehetséges popénekes, hanem mint egy samponreklám dalának előadója. Pedig aztán csinál érdekes dolgokat is ez a lány. Először is a hangja ezerszer jobb, mint a legtöbb énekesnőnek, akik mára már minden csapból folynak, valamint eddig három albumból kettőt kétszer is kiadott, csak azért hogy még több dalt pakolhasson fel rájuk.

  Ez történt 2010-es Strip Me-jével is, melyet megtoldott három dallal, majd idén megint kiadott. Ami pedig igazán szerethető és előnyös ezzel az albummal kapcsolatban, hogy nincsen egységes hangzás rajta. Vannak a zongorás dalok (Recover), a slágergyanús számok (Pocketful of Sunshine), a klasszikus Bedingfield-popslágerek (Run-Run-Run), a "kérlek ne legyél Leona Lewis" balladák (Try), az "ez vajon hogy került ide?" diszkósított darabok (Touch) a "köszönjük, hogy Ryan Teddert is felkérted producernek"-féle r'n'b nóták (Strip Me) és még sok-sok más.

  Összességében véve, ha még el is tünedezik egy-két dal a tizenhat szám tengerében (Can't Fall Down, Little Too Much, No Mozart), egy egészséges, túlnyomó részben jókedvű poplemezt kaptunk, aminek igenis nagyobb hírverést kéne kapnia. Lepontozódik azonban azért, mert valóban hiányzik az a fajta természetesség, ami miatt a These Words vagy az Unwritten kőbe vésve örök slágerek maradnak. 10/6

Read Users' Comments ( 0 )

 "I'm better on my own, all this oxygen and bone, leave me to breathe it out.."

  Nahát. Mire eljutottam odáig, hogy írjak az együttesről, már fel is oszlottak. Ez már az első dal meghallgatása előtt felvetett egy rakás kérdést, melyek közül a legfontosabb: miért nem jött nekik össze? Mi hiányzik a zenéjükből? Ha feloszlottak hat év együttlét után, és rögtön második lemezük kiadását követően, biztos nem üthet akkorát az album sem. Mi történt?

  Pedig nem olyan rossz ez. Persze, 150%-ig indie gyerekekről van szó, a legtöbb külső szemlélő könnyűszerrel összekeverhetné őket a Vampire Weekenddel vagy a Two Door Cinema Clubbal, semmi egyedi, semmi különleges nincsen bennük, de hallgatható indie zene Manchesterből (ahonnan azért nem semmi előadók szoktak felbukkanni, például Elbow, The Charlatans, Delphic, The Smiths, The Courteeners, estébé, estébé). Sajnos azonban nem elég a származás, ki kell tűnni a tömegből. Ezzel küszködött sokat a The Answering Machine négy lelkes zenésze, majd végül megbuktak. A Lifeline dalainak többsége összemosódik, az énekes Martin Colclough álmos búgását alig lehet észrevenni, leginkább egy-egy ötletes riffnél, dallamnál ébredünk csak fel (Lifeline, Romantic and Square, Hospital Lung), de az egész lemez olyan szétcsúszott, olyan fáradt. Pontosan úgy hangzik, mintha a zenekar rég tudta volna, hogy fel fognak oszlani, és ez rányomta a hangulatát az egész albumkészítési folyamatra ("God knows, we need a change", "In the summer of 2009 we felt so alive", na meg ott az utolsó szám a lemezen, ötletesen The Endre keresztelve).

  10/5 - Szomorú ezt látni, és hallgatni is, ott van a lehetőség mindenhol, de olyan lemondóan hangzik minden, teljesen elveszi a kedvem a hallgatásától. Nem jó érzés egy együttest haldokolni látni.

Read Users' Comments ( 0 )

"Why don't you shout out my name? Why won't you look me in the eye no more?"

  Személy szerint mikor koncertre megyek, szemöldökhuzogatással és helytelenítő ciccegéssel fogadom a nyitóegyütteseket, mondván mi szükség van rájuk, az együttesemet akarom látni, akikért ennyit utaztam, akiket annyira szeretek! Áprilisban a Kaizers Orchestra koncertjén sem volt másképpen. Ki ez a Bernhoft? Mit akar itt? Különben is, miért késlekedik?
  Aztán előbotorkált ez az alacsony, piszkafavékony norvég fiúcska hatalmas szemüvegével, leült egy székre, kezébe vette a gitárját, majd játszani kezdett. Egyik dalát sem ismertem, mégis olyan jó hangulatot csinált egymagában, hogy egyenesen sajnáltam, mikor leszambázott a színpadról. Teljesen elbűvölt egyszemélyes zenekarával és különleges technikájával, miszerint a dal elején "sávonként" felvette a szólamokat (basszus, refrén, refrén egy oktávval feljebb, gitár riff), majd néhány pedált megnyomogatva, amikor szükség volt az adott felvételre, lejátszotta, majd ráénekelt, rájátszott a gitárjával, meg még ami eszébe jutott. Nem minden nap lát ilyet az ember. (Ha valakinek ötlete sincs, miről beszélek, akkor az nézze meg ezt a videót.)

  Legújabb stúdióalbumához viszont csak a minap jutottam hozzá, és amellett, hogy kellemes emlékek öntötték el szívemet, azt is meg kellett állapítanom, hogy ez a norvég fiú tud valamit. Keveri a diszkós, funky-s zenét a gitárpoppal, jó érzékkel forgatja a szavakat, erős, soulos hangja van és elbűvölő humorral kezeli a dallamokat, effekteket, amikkel igazán könnyen emészthető dalait keríti körbe. 

  Gyorsabb, vidámabb dalai egyszerűbben nyerték el a tetszésemet (Choices, Cmon Talk, Buzz Aldrin), de van valami gyönyörű érzékenység füstös bár hangulatát idéző számaiban (Space In My Heart, Stay With Me). A slágerek a lemez elején találhatók (Sing Hello, Good Intentions), de a végén frissítőnek megkapjuk a Tears for Fears legnagyobb slágerének feldolgozását, a Shoutot is, ami meglepően máshogy szól, de megmosolyogtatja a hallgatót.

  Tehetséges ez a fiú, tizenegy dal alatt alig hagy időt gondolkodni, hogy most végülis mit hallgatok én? Annyit veszünk csak észre, hogy jó ez a dal, olyan kis feelgood, hallhatom még egyszer? Szerencsére rongyosra hallgathatjuk ezeket a számokat, és miért ne akarná bárki feldobni a napját egy ilyen régimódú, mégis friss, pörgős és vidám lemezzel? 10/8

A szerző ajánlata: Sing Hello, Cmon Talk, Choices 

(nem nagyon szeretek letöltési linket adni, de egyelőre elég, ha a híre terjed a fiatalembernek, szóval tessék)

Read Users' Comments ( 0 )

Andrew McMahonról igazán nem lehet elmondani, hogy lopja a napot. A Jack's Mannequin megalakulása előtt Kalifornia egyik legsikeresebb punkrock együttesének énekese volt, majd új zenekarának első lemeze után úgy mellékesen legyőzte a leukémiát, alapítványt hozott létre, kiadott egy dokumentumfilmet és egy második lemezt, újra összehívta a Something Corporate-et, aztán nyári turnéra indult, s végül ismét stúdióba vonult a Jack's Mannequinnel.

  Ennek eredményeképpen mutatták be a napokban első kislemezüket az október 4-én kiadásra kerülő People and Things című albumról, melyet My Racing Thoughtsra kereszteltek. Már egy pár hónapja játszották élőben is (többek között a hatalmas sikert arató Coachella fellépésükön is), és McMahon meg sem próbálta eltitkolni, hogy ez a dal szerepel a készülő lemezen.

  Élő előadások ide vagy oda, mégis a stúdióverziótól kap teljes képet az ember, és személy szerint, amint rálátást nyertem erre a bizonyos képre, már tudtam, hogy nagyon fog ez tetszeni. McMahon ígéreteinek megfelelően nem a leukémiából való felépülése van a központban (mint a The Glass Passenger dalainak többségén), sokkal inkább minden más, ami azóta inspirálja és boldoggá teszi. A My Racing Thoughts jobban hasonlítható az Everything In Transites dalokra (azok közül is a zongoraközpontúbbakra), vidám, táncolható, és nagyon fülbemászó. Jó érzésem van az új albummal kapcsolatban. 10/9

Korábbi Jack's Mannequin review-k: 

 Everything In Transit (2005)
The Glass Passenger (2008)

Read Users' Comments ( 0 )

 "...call my name, wake me up from sleeping, my poor heart it needs a home..."

Jonathan Jones számomra mindig is a "szomszéd srác" kategóriába fog tartozni, annak ellenére, hogy két sikeres poprock együttes, és immár két szólólemez áll a háta mögött. A Waking Ashlandben megmutatta, hogy zongorával is lehet rockot játszanni, a We Shot The Moonban a világ napos oldalán kalauzol minket végig, szólólemezein pedig mindent eljátszik, ami a fent említett projekteken nem fért el.

  De mivel nem ment neki túlságosan jól, rajongóira kellett hagyatkoznia, és tőlük segítséget kérnie. Második szólóalbumát, a Community Groupot csakis és kizárólag adományoknak köszönheti, amiben nincs semmi szégyellnivaló. Az, hogy a Community Group létrejöhetett, megmutatta, mit tudnak elérni a rajongók, a zene szerelmesei, ha összefognak, és azt, hogy egy feltörekvő énekes világhírű producerek nélkül is hallathatja a hangját.

  A We Were Younggal ellentétben JJ ezalkalommal beveti a nagyágyúkat. Vonós- és fújószenekarokat hívott meg, és esküdni mernék, hogy a Brand New Eyes bluegrass-inspirált, a Vacancy-ben pedig hárfát is hallok (csakhogy véletlenül se vesszen kárba az összegyűjtött pénz). Bátrabban bánik a dobokkal (az hiányzott a WWY-ból, a dobok!), elővette legjobb és legpattogósabb zongora riffjeit (nincs itt idő szomorkodásra), ami nem is zongorarock hangzást kölcsönöz a daloknak, sokkal inkább ezt a retrós soft rockot, igazán lenyűgöző. A Community Group projekt sokoldalúságát a sokféle hangszer mellett Jonathan Jones dalszerzésének fejlődése is okozza. Az életnek olyan sok területéről veszi a témákat, hogy az egész lemez egy nagy lélegzetnyi friss levegő, mintha kitárna egy hatalmas ablakot a világra.

  10/8 - JJ még mindig nem olyan határozott, mintha nem hinné el, hogy mindez megtörténik vele, de kétségkívül jó kis lemez ez semmittevős délutánokra, ablakon kibámészkodós bambulásra, családi nyaralásra utazós kocsiutakra.

A szerző ajánlata: East Coast Feeling, Duracell, Vacancy 

Read Users' Comments ( 0 )

Terra Naomi, a youtube-on híressé vált énekesnő, aki autodidakta módon tanult meg hangszereken játszani, lehetőséget kapott rá, hogy Virtually című debütáló lemeze után kiadhassa második albumát (To Know I'm OK). Az első single receptje az volt, ami a Say It's Possible-t is híressé tette. Kérdezz az emberektől valamit, amire mindenki szívesen gondol, és szívesen válaszol. Ez múltkor a "mi a vágysz a legjobban - három szóban" volt, most pedig a "mi az, amit a legjobban szeretsz - egy képen". A világ minden pontjából beküldött képeket aztán összevágták, és BUMM, kész is van egy megmosolyogtató, kedves kis videó, amivel mindenki együttérezhet. Hiszen a fényképeket látva eszünkbe jut majd a család kedvenc kutyája, a tavalyi nyaralás, az első gitárunk, egy randevú, az alig egy éves unokaöcsénk és minden más, ami boldogsággal tölti el az embert.

  A zenei aláfestés pedig nem is lehetne tökéletesebb. Nem megszokott, hogy Naomi ilyen világos és pozitív dalt írjon (talán ő maga is szerelmes?), zongorán játszani is ritkán látjuk. Ami még figyelemreméltó, az a fejlődés a hangjában. Míg a Virtually néhány dalában rezgett a léc a kitartott és magas hangoknál, addig ebben igazán könnyedén, minden megerőltetés nélkül ugrik egész oktávokat. 10/9 a dalra és a videóra is.

Read Users' Comments ( 0 )

Három évnyi intenzív francia tanulás után mondhatom, hogy ha valaki utálja a franciát, az én vagyok. Ezért is csóváltam lemondóan a fejem, mikor meghallottam, hogy kedvenc kétes szexuális beállítottságú brit énekesünk első kislemezét készülő albumáról francia nyelven adja elő.
  Az első meglepetés után már temettem Mika új albumát, jövőjét és karrierjét, aztán meghallgattam még egyszer. És még egyszer. Éééés még százszor. Azon kívül, hogy az eleje egy joghurtreklámra emlékeztet, a közepe egy Hupikék Törpikék dalra, és inkább hangzik kínainak, mint franciának, ez egy nagyon jó dal! Ugyanolyan játékos és huncut, mint Mika eddigi szerzeményei, de a dallamvilág újításokra, felfedezőkedvre utal. Olyan dal ez, amit akárhányszor meg lehet hallgatni ismétlésen, mert olyan könnyed. DE mivel Mika az mégis csak Mika, szigorú leszek.  

  10/6 - Igenis villantsa meg azt a gyönyörű fejhangját többször, és tessék több munkát fektetni a dal szerkezeti felépítésébe.

Mika új lemeze várhatóan 2012 elején érkezik, és a The Origin of Love címet viseli.

Read Users' Comments ( 0 )

  Cher Lloyd tagadhatatlanul az a fajta X Factoros versenyző, akit vagy utálsz, vagy szeretsz. Én az utóbbiak táborába tartozom, hiszen Cher az, ami. Egy tizenéves angol lány, aki önbizalommal és saját stílussal áll neki karrierje építgetésébe, és az első dolga volt, hogy írjon egy dalt a haragosairól. Ezt lehet nagyképűségnek tekinteni, lehet szidalmazni az attitűdjét és egyebeket, azonban nekem szilárd meggyőződésem, hogy a brit popzenében nincs még egy olyan figura, mint Cher Lloyd. Azon kívül, hogy a refrén egytől egyig az "Ó te drága Klementinát" idézi, a dal friss, fiatalos, csajos, megmondós. Pont, mint Cher. A videó pedig színes, mozgalmas, modern, szeleburdi. Pont, mint Cher. Hozzá kell még szoknia a videóklipkészítéshez, nem mindenhol tűnik egészen kényelmesnek a helyzettel, valamint nem ártott volna egy profi táncosokból álló csapatot felfogadni, mert ami néha a háttérben folyik, az elfogadhatatlan (valamint a vágásért felelős embereket is sejhajon lehet billenteni egyszer-kétszer). 10/7

Read Users' Comments ( 0 )

Mivel én is csak lányból vagyok, Alex Gaskarthnak elég csak rámvillantania egy mosolyt, hogy meghallgattassa velem együttesének legújabb lemezét, ahhoz viszont előbb kell felkelnie, hogy meg is szeressem, amit csinál.

  A Nothing Personal nem volt egy egészen borzalmas anyag, nemrég megjelent Dirty Workre keresztelt lemezük azonban már csak a "mi az isten?" kategóriába fér be. Az I Feel Like Dancin', mint első single már semmilyen formában nem nevezhető rocknak, a többi dal többsége pedig úgy hangzik, mint egy unatkozó tini elhaló próbálkozásai a garázsban. A fantázia apró szikrája látszik felgyúlni a Just the Way I'm Notban és a (gyanúsan Panic! at the Discóra emlékeztető) Return the Favorben. Ettől eltekintve minden dal hallgatható - és borzasztóan középszerű, emellett az együttes semmilyen téren (hangszerek/szövegek/vokál) nem mutatott fejlődést.

  10/2 - Ezt a háromnegyed órát sem kapom vissza az életemből.

Read Users' Comments ( 0 )

A dalt már csak azért sem fogom tovább dicsérni (azért itt a link, ha valaki arra kíváncsi), a videóról viszont van bőven mit mondani. A stop motion egyszer már nagyon bejött az együttesnek (lásd: Strawberry Swing). Az a videó látványos és gyönyörű lett, és habár most más módon, mégis ehhez a módszerhez nyúltak vissza a videó készítői, az eredmény sajnos kevésbé lett lenyűgöző.

  Az egészen biztos volt, hogy egy ilyen dalhoz egy ugrálós, színes, bulizós, mozgalmas videó kell, hogy a néző ne aludjon el, azonban kicsit túllőttek a célon. A sok ugrálás és sok vágás már bántó a szemnek, és mikor a refrén alatt végre pihenhetnénk, elkezdődik az őrült villódzás, a neonfények és miegymás. Nem állítom, hogy ez egy rossz videó, de mindenből egy kicsit több van benne a kelleténél. 10/6

Read Users' Comments ( 0 )

Az ír együttes videóinak összekötő eleme eddig az volt, hogy elmesélhető történettel rendelkeztek, ami passzol is szövegírásuk stílusához, hiszen a dalok legtöbbször határozott, egyféleképpen értelmezhető jelentéssel bírnak. Nos hölgyeim és uraim, örömömre szolgál bejelenteni, hogy ez a hagyomány ezennel megszakadt. Az album címadó dalából készült klip csakis és kizárólag a hatásra épít. Habár elsőre laposnak és unalmasnak tűnhet, valljuk be, maga a zene elég nagyszabású, a zenekar egyik legelgondolkodtatóbb szerzeménye, és ha bármilyen sztorit kerítenének köré, elveszne benne, jelentéktelenné válna. Ezért működik ilyen jól az érzelem és az értelem harcának ilyesfajta bemutatása, O'Donoghue frontemberként pedig igen lehengerlő kisugárzással billeg csapata élén. 10/8

Read Users' Comments ( 0 )

Amit már nagyon jól tudunk a zenekarról, hogy nagyritkán csinálnak normális klipeket. Ez most nem olyan lett. Viszont nagyon tanulságos annak tekintetében, hogy mit tegyen és mit ne tegyen az ember, ha Dave Grohlnak rossz napja van.

• adj neki aprót
• az a szupersajtos hambi szuper sajtos legyen
• ne kerüljön a kutyád ürüléke a szeme elé
• ne akard kirabolni
• soha ne vágd fejbe egy golflabdával
• AZ ÉG SZERELMÉRE, FUSS!!! 

Nagyon örültem, mikor megláttam, hogy a Walk a következő single a Wasting Lightról, hiszen fénypontja a lemeznek, és gondoltam, hogy egy dalra, minek ilyen üzenete van, majd valami teljesen lenyűgöző, elgondolkodtató és mély videót csinálnak, aztán koppantam nagyot. Eleinte mérges is voltam, hogy még ezt is képesek elviccelni, de hát Dave Grohl szerint a videóklipek csak édességreklámok, miért ne szórakozzanak hát jól? És milyen igaza van! A Walk videója bolondos, vicces, és nagyon rájuk vall. 10/8

Read Users' Comments ( 0 )

"...you say keep my head from going down, just for a little, just for a little..."

  Van mindenki számára egy játékom! Keressük meg a kakukktojást, s magyarázzuk meg, miért azt választottuk: The Maine, My Favorite Highway, The Summer Set, Parachute, The Cab, This Century. Nos? Megvan? Bizony. Míg a többiek mind rendelkeznek egy középszerű énekessel, és három gitárral (lehetőleg Fender), amit aztán dalaikban ész nélkül tépnek (miközben a hajuk azért nagyon jól áll!), addig a Parachute egy csipet lelket is rakott a zenéjükbe. Will Andersonnak és csapatának minden tulajdonsága megvan, hogy beálljanak a fent említett együttesek sorába (főleg a hajuk miatt, a haj nagyon fontos), ők mégis összenéztek és azt mondták: "Na, akkor rakjunk ide egy kis szaxofont. Amoda több vonós kéne, ide meg állítsunk be egy gospel kórust. Mi lenne ha túllépnénk a tinipunk szabványon és írnánk hat- meg hétperces balladákat igényes outrókkal és réteges hangszereléssel? Mi lenne ha új dolgokon kísérleteznénk a gitárokkal? Ne is rakjunk tizenöt számot a lemezre, a kevesebb gyakran több!" 
  Így (vagy nagyon hasonlóan) tudnám elképzelni az albumkészítés folyamatát, ugyanis itt tényleg erről van szó. Kilenc dal található a lemezen, ami már felborítja a rendet a tinik által nagyon kedvelt amcsipunk zenekarok közt, s köztük találunk rádióbarát poprock slágert (White Dress, Halfway), örömzenét (Something to Believe In), nyálas balladát (Forever and Always), szerelmes dalokat, melyek olyan hatásosak, hogy azt is elfelejted, hogy nem is vagy szerelmes (Kiss Me Slowly, You and Me), és merész zongorarock himnuszokat (American Secrets). Ami a legjobb, hogy ezeknek a fiúknak hallhatóan nagyon jó érzékük van a dalok felépítéséhez. Minden pontosan ott van, ahol lennie kell, amiből éppen sok lenne, abból visszavesznek (khm, gitárok, Halfway, khmm), amiből még nem ártana valamivel több, abból rendesen odapakolnak (Kiss Me Slowly és a háttérvokál), miközben a rövid daloknál kielégítő a három perc, a hosszú dalokat pedig nem terhes hallgatni.

10/8 - A Parachute-os fiúk tele vannak ötletekkel, kitűnnek az amerikai, célközönségként a tiniket megcélzó együttesek sorából. Habár az újítás nem az ő asztaluk, szívesebben hallanánk őket a slágerlisták élén "pop" címke alatt, mint a borzadmányt, amit manapság odabiggyesztenek.

A szerző javaslata: Something to Believe In, White Dress, What I Know

Read Users' Comments ( 0 )