Úgy tűnik, a Kaizers Orchestrának semmit sem szabad elhinni. Nyár elején még olyan hírek keringtek az interneten, hogy szeptemberben jön ki első kislemezük az új albumról, a második single majd januárban, a már említett lemez pedig februárban. Ehhez képest két hónappal a Violeta Violeta volume I megjelenése előtt már három single virít az együttes diszkográfiájában. A fiúk nem bírnak magukkal, mi pedig örömmel szerezzük be az újdonságokat minden adódó alkalommal. 

  Ezúttal En for orgelet, en for meg című dalukat adták ki a fiúk jóval a tervezett előtt. Nem tudni, miért, én nem is tartom feltétlenül jó ötletnek ilyen korán "lelőni" a meglepetést, a rajongó bennem mégis végtelenül örül. 

  Az új kislemez sokkal könnyedebb hangvételű. Nem akkora falat, mint a Hjerteknuser vagy a Philemon Arthur & the Dung, jobban hasonlít a Maestro stílusára, és előszedték a kontrabasszusnál helyet foglaló Øyvind Storesundot is, aki most a dalban hallható füttyszóért felelős. A második vers végén hallhatunk egy rap betétet egy hölgy előadásában, és különös módon a vendégszereplő jelenléte most sem zavaró (már a Maskineri Den andre er megjén sem volt az). A hangszerelés hozzásegít a pattogósabb hangzáshoz, a dallam pedig csak ugyanannyira fülbemászó, mint minden más Kaizers-sláger.

  10/9 - Ennyi idő után sem találok kivetnivalót az együttesben. Írjanak bármit, keringőt, popot, rockot vagy indie-t, hibátlanul csinálják, és több mint tíz év együttzenélés után ez nem is csoda. 

Az albumartról: Nem tudom, hová tudnak még fejlődni ezek a borítók, mindegyik gyönyörű.

Az amazonon tegnaptól meghallgatható 30 másodperc minden dalból az új lemezről, én csak javasolni tudom, hogy hangolódjunk rá az új dalokra.

Korábbi Kaizers-reviewk

Ompa Til Du Dør (2001)

Evig Pint (2003)

Maestro (2005)

Maskineri (2008)

Våre Demoner (2009)
Philemon Arthur & the Dung (2010)
Hjerteknuser (2010) 

Read Users' Comments ( 0 )

 Végre megérkezett kedvenc skandináv indie zenekarunk új kislemeze! 

  Egy norvég rádióállomáson már huszadikán meghallgathatták a szemfülesebb rajongók (na meg azok, akik fogják a norvég rádióadókat), de már elérhető az iTunes-on és az Amazon-on is.

  A dalt az együttes már többször előadta élőben, kaptak hideget is, meleget is, de szerény véleményem szerint remek lett. Így stúdióverzióban is tökéletes. 

  Ha valaki ismeri a Kaizers stílust, tudhatja, hogy nem igazán határozható meg. A norvég zenekar a teljesen hiteles gipsy rocktól a folkon át a popig mindent kipróbált, és minden téren kitűnő minősítéssel végzett. Ezúttal sem történt máshogy. Kicsit jobban húz az Ompa Til Du Dør és Evig Pint időszakok dalaihoz, viszont hiányzik belőle a megszokott mennyiségű orgona Helge Risa részéről, és remélem nem csak nekem tűnt fel, hogy Øyvind Storesund kivételesen sok szerepet kapott a kontrabasszust illetően. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ismét hallhatóan megszólal a Bryne-i asszonykórus Terje Winterstø Røthing és Geir Zahl személyében.

  Amit sajnálok, hogy az élő verzióhoz képest a bridge hangszínén változtattak, és Janove Ottesen nem énekli ki tisztán a magas hangokat. (szerencsére a linkelt videó bizonyítja, hogy tudná, ha akarná :))

10/9 Egyáltalán nem vagyok vajszívű, vagy elfogult, ez az a zene, amit a Kaizers-től elvárunk és egyelőre évről-évre meg is kapunk. Ha a Violeta Violeta hozza ezt a minőséget, én elégedett leszek.

>>itt<< letölthetitek a dalt 

Akit érdekel, itt megtalálja az előző albumokról írt review-kat.

Ompa Til Du Dør (2001)
Evig Pint (2003)
Maestro (2005)
Maskineri (2008)
Våre Demoner (2009)  

Read Users' Comments ( 0 )

"...gud lar meg bli evig pint..."

Mivel most nyílvánvaló okoknál fogva nincs kedvem új zenét hallgatni, ezért olyan albumot választottam, amit már kívülről-belülről ismerek. 

 Két EP és egy rakat csak később, a Vare Demoner-en kiadásra kerülő demó után, amit egyszer ha játszottak élőben, elkészült az Evig Pint című lemez is , ami - mint ahogy a címe is mutatja - az örök kínszenvedésről szól. (ígéretes) 

  Az Evig Pint az utolsó egységesen folk-hangzású lemeze a norvég együttesnek, ezután már nyitnak a bővülő rajongótábor igényeinek. Itt viszont még sokkal egyénibb dalokról van szó, melyben a zenekar saját gondolataikat önti nem mindennapi szavakba a magányról, a lélek kínjairól, pokolról és mennyről, s ez eredményezi, hogy ez a legsötétebb hangzású album is, amit a banda eddig kiadott. 

  Itt még az orgona és a tangóharmonika is egyárant jelentős szerepet kap (Evig Pint, Djevelens Orkester), és sokszor találkozunk erős gipsy-rock hangzással is (Hevnervals, Veterans Klage). Találkozunk a későbbi daloknak alapul szolgáló ötletekkel (Di Grind), de az együttes ismét használ elvétve angol kifejezéseket is (Salt&Pepper). 

  Geir Zahl a debütáló album és a Mann Not Mann EP kiadása közt megkomponált egy hosszabb darabot (Dromt Hardt (Requiem Part I)), ami habár nem lett különösebben sikeres, még tovább színesítette a banda repertoárját.

  Személyes kedvencemként a Veterans Klage-ot ajánlanám, ha valaki elsőre hallgatná őket, viszonylag idegbeteg dallama és eszméletlen jó lüktetése van a dalnak.  

10/7. Egy ideje még a legrosszabb albumként tartottam számon a lemezt, de igazság szerint nem dobnám a kukába, ha valaki hozzámvágná.

Read Users' Comments ( 0 )

Hiába sírtok, még egy albumuk hátravan ezen kívül, de a "legrosszabb", és a legjobb közül most az utóbbit szeretném "billentyűzetvégre" tűzni, ha úgy tetszik.
 

  Talán már videóklipes- és koncertes befolyásoltság alatt állok, de ha nekem valaki azt mondja, "Maestro", akaratlanul is egy kalapos, idősödő (bajuszos, őszülő) hapek jut eszembe, akit mindenki tisztel, estébé, estébé. Az album esetében ez úgy érvényesül, hogy Janove Ottesen profin vezeti a "császár zenekarát", rohadtjól kihasználja, hogy oda mászkál a stílusán belül, ahova akar, szóval a funky-tól kezdve a tangón át a klasszikus "ompa"-ig minden megtalálható a lemezen.

  Ezen az albumon sokat találkozunk Dieter Meyer nevével, akinek kétlem, hogy köze lenne a svájci (svéd?) festőhöz, de a tagok elmondása szerint az album minden dala a Dieter Meyer által vezetett elmegyógyintézetben "játszódik" (Dieter Meyers Inst., Auksjon (i Dieter Meyers Hall), hogy a legegyértelműbbeket említsem), és habár a szövegeket még mindig nem egészen értem (webfordítás ide, vagy oda), azt lehet érzékelni, hogy kicsit infantilis, megszállott, és az olyan hangszereket, amik idáig csak elvétve voltak megtalálhatók (tangóharmonika, trombita a Maestro-ban vagy a Papa Har Lov-ban, a basszeros fütyörészése a Seňor Flamingos Adieu-ben, de visszatérnek megint az olajoshordók a Pa Ditt Skift-ben (is)). Meg például tökjó, hogy az Auksjon-ban Janove Ottesen kipróbálja a torokból éneklést (inkább beszédet mondjuk, mindegy), remekül áll neki.

  Szóval az egész nagyon hangulatos, teljesen megvan a balansz a lassú (Christiania, komolyan, nem bírom a langyi Kaizers-t, de ez a szám gyönyörű) és a gyorsabb dalok között, mindegyik erős valamiben (Delikatessen nem volt még említve, éljen a vokál), és persze mégis megmarad a régi Ompa Til Du Dor Kaizers, akiket oly' nagyon szeretünk.

  Teljesen 10/9, már-már zavarbaejtően profi lemez.

  (Knekker Deg Til Sist-tel (aka Knekkerdekker) kezdeném mindenki helyében, hallgatóbarát, könnyű dal)

Read Users' Comments ( 0 )

Tudom, hogy újabban ritkulnak a posztok (az én irányomból mindenesetre), és ha írok, akkor is csak a Kaizers-ről, de hát az vesse rám az első követ, akinek nem áll bele a lábába a ritmus, ha meghallja őket. (vagy inkább ne is követ, hanem pillecukorkát vagy ilyen puhább dolgokat)

/nemtetszik. Helge feje fölött a kép viszont nem maradhatott le ;)/

  Első reakcióim az albummal kapcsolatban gyakorlatilag az "ezmiez?"-nél tovább nem is terjedtek, majd ahogy megismerkedtem az együttes diszkográfiájával, azt kellett észrevennem, hogy nincs itt semmi gáz, nem egyik napról a másikra váltottak stílust, hanem a 2001-es albumtól kezdve folyamatosan tűntek el a folklore elemek a zenéjükből, a Maskineri-re pedig alig egy-két számban lehet csak érezni a régi "Kaizers-életérzés"-t, ami persze szomorú, és lepontoznivaló változás egészen addig, míg rá nem jön az ember, hogy gyakorlatilag semmi baj nincsen ezzel a lemezzel (sem). 

  Aminek örültem, hogy a "tangó" alap kapott teret ezen az albumon is (Enden av November), a trombitákat sem dobták ki (Bastard sonn), és Janove Ottesen sem vesztette el a hangját (Volvo i Mexico). Az orgona sajnos nem kap annyi szerepet, mint az előző lemezeken, és a pattogósabb gipsy rock-dalokat felváltják a langyosabb, tingli-tanglibb, az észak-európai indie-re jellemző billegős számok (Toxic Blood, Maskineri, 9mm).

  Én csak annyit mondhatok, hogy tetszik a lemez, a helyén van minden tekintetben, hangszerelésileg, szövegileg, persze, blaaaa-blaaa, de borzasztóan hiányoznak a Bak et Halleluja, Pa Ditt Skift és Veterans Klage-kaliberű dalok. Plusz infóként még elmondanám, hogy a banda tagjai azt nyilatkozták, hogy márciustól készülő albumukra még nagyobb stílusváltást terveznek, én meg húzogatom a számat, és nem vagyok boldog.

  10/6. Kedvenc számom a lemezről: Bastard sonn.

>>esetleg ha kedvet kaptak hozzá<<

(nekem még működött, ha elromlott, szóljatok, jelszó: rockschuppen)

Forrás: rockschuppen.blogspot.com

(jövő héttől lesz szó más zenakarokról is, csak hagyjátok még, hogy élvezkedjek egy kicsit)

Read Users' Comments ( 0 )

Nahát. Megszereztem. Már tegnapelőtt, de úgy döntöttem, megismerkedem a többi albummal is, mielőtt ezt kezdeném méltatni.

/imádom, hogy mindenhol van egy kicsi Helge Risa-ból (a gázmaszkos zongorista - a legnagyobb arc)/

  Sajnálatos módon számomra az derült ki, hogy a Kaizers-nek nincsenek teljesen jó albumaik, csak egy rakat zseniális daluk - különböző albumokról -, hatvan számuk közül pontosan harmincegy tetszik, a többi meg elmegy, de ennek megvannak az okai is.
  A debütáló album olyan erős folklore-t idéző dalokkal indít, mint a Kontroll pa kontinentet, az Ompa til du dor, a Bon fra helvete, és a 170. Ezekben mind igen érdekes a hangszerelés, a tangoharmonika lenyűgöző ötlet, a billentyűs egyszerűen elképesztően játszik minden hangszeren, amihez hozzáér. Gyakran az az érzésem, mintha csak edényekkel csörömpölnének, de ez is talán a zenekar egyediségét bizonyítja. 
  Ezután amit még sajnálok, hogy a kürtöket a végtelenségig elhanyagolják, pedig milyen jól szóltak. A Rullett-től kezdve aztán már hullámzóan teljesítenek a fiúk a lemezen, az előbb említett dal például különösen gyenge, aztán megszólal Geir, a banda gitáros-vokalistája, az ő keze hangja munkáját dicséri a Dr. Mowinckel megkapó stílusa, majd azt kell észrevennem, hogy a Resistansen és a Bak et Halleluja után/között nincsenek is emlékezetes dalok a lemezen.


  Ezt persze betudhatnám annak, hogy nem értem a szövegeket (megismétlem: soknak utánanéztem, füstös kocsmahangulatot hoz elő bennem a legtöbb, bár mit mondhatnék, ez a durva angol fordítás sem az igazi), aztán persze eszembejut, hogy a Bak et Halleluja szövegét sem értem, mégis rendkívüli összetevője az albumnak, amire véletlenül sem merném azt mondani, hogy rossz, inkább "hiányos". Egy idő után hiányzik belőle a lendület és az új ötlet, az énekes, Janove Ottesen meg talán túlerőlködi magát ezzel a szokatlan dialektussal. 


  Úgy tűnik, ezzel a banda tagjai is tisztában vannak, egyik gyengébb dalukat (az ilyeneket, hogy Bris meg Dekk Bord fel sem tudom idézni, egy dallamfordulat erejéig sem) sem játszák túl gyakran élőben, röviden szólva tudják, mivel nyűgözzék le a közönséget.
  Az Ompa til du dor sajnálatosan ennek ellenére még mindig az együttes egyik legjobb albuma (a demós album nem játszik), és nálam simán megütötte a 10/7-es lécet.

Read Users' Comments ( 0 )

Éppen a napokban vettem fel ismét a kapcsolatot egy norvég ismerősömmel, és szóba hozta ezt a bandát is, akiket a közeljövőben kétszer fog élőben látni, mielőtt visszavonulnának albumot készíteni.

  Amilyen béna vagyok, azt az albumot éppenséggel nem sikerült megszereznem, amit szerettem volna, de végülis a Våre Demoner sem egy rossz anyag, régi demókat vettek fel újra a lemezre, ami hogy hátrány e, vagy előny annak tekintetében, hogy kinek mennyire sikerül ez alapján megszeretnie őket, azt eldönteni nem az én tisztem, csak annyit mondhatok, hogy nekem nagyon tetszett.

  A norvég alternatív rock együttest sokszor gipsy rock-ként is emlegetik, ami a vonósoknak és a harmonikának köszönhető leginkább, de nem csak ez különleges az együttesben, amellett, hogy a zenekar egyike az első "nem black-metált" játszó norvég bandáknak, könnyen felismerhetők zenéjük instrumentális részének egyedisége miatt, és az énekes, Janove rendkívül különleges hangja miatt. (A gázmaszkos zongoristáról nem is beszélve.)

  Amellett, hogy a banda megkapta az év koncertjét adó zenekara díjat 2002-ben, valamint Európa legjobb élő show-it adó együttesének lettek nyilvánítva, beszélni kell arról is, hogy mi alapján nyerték el sok zenekedvelő szeretetét. A zenekar nagyszerűen dolgozik a dallamokkal, és főleg a dalszöveggel. Habár norvégül énekelnek, utánanéztem egyik-másik szövegüknek, wikipédián és egyéb oldalakon is kiemelik sötét szövegeiket, melyek olyan témákat ölelnek fel, mint mentális betegségek, politika, háborúk, a dalok története gyakran összekapcsolódik, szereplőket szőnek bele, és így tovább.

  Gyakorlatilag nekem minden dal tetszik a 2009-es albumukról (a 2001-esnek jobban örültem volna, de még nem adtam fel a vadászatot), de hogy valami kapaszkodót adjak, az ilyen dalokkal kezdeném, mint a Kavalér, Medisin&Psykiatri (találjátok ki, miről szól), Die Polizei, Seňor Torpedo, és Stormfull Vals, ezek a kedvenceim. Garantáltan elragadó vokál és zenei aláfestés, egy kis újdonság az alternatív rock világában.

Nálam 10/9. A 10/9, ami gyakorlatilag 10/10.

Egy kis segítség azoknak, akik esetleg kedvet kaptak hozzá.

>>letöltés<<

Read Users' Comments ( 1 )