Sűrű elnézések közepette csak most adok hírt erről, mert sokáig nem volt se stabil internetkapcsolatom, se szabadidőm, mert hát mégiscsak elkezdődött a tanév.

Szóval szeptember 12-én adták át az idei év legjobb (?) videóinak járó díjakat az MTV Video Music Awardson. Az eredmények a papírformának megfelelően alakultak, mondanom sem kell, hogy Lady Gaga számtalan jelölésén és aztán a 8 díj bezsebelésén valahogy nem tudtam meglepődni. Csak bizonyítást nyert, hogy a lezüllött popszakma magasról tesz a minőségre, és azt díjazza, amire vevő a nép.

De hogy ne szaladjunk előre rögtön a díjakig, nézzük meg, milyen körítést adott a díjátadóhoz az MTV. A Los Angeles-i Nokia Theaterben rendezték meg a gálát, melyet a magyar nézők számára talán ismeretlen Chelsea Handler, a stand-upban jártas amerikai hölgy vezetett, aki a show történetének 16 éve alatt az első női műsorvezetőként debütált. Engem nem igazán sikerült meggyőzni, túl sokat beszélt, ahelyett, hogy színesítette volna a szüneteket - bár a Lady Gaga-paródiáján (ami főleg a nevezett hölgy ruhájának kicikizésén alapult) legalább elmosolyodtam.

Számos fellépéssel tarkították az idei átadót (is), mert hát mégiscsak a zenén van a fő hangsúly a videóklipek mellett. Színpadra lépett többek között Eminem és Rihanna, Usher, Florence + The Machine, Drake, Justin Bieber, B.o.B. és Hayler Williams, Taylor Swift, valamint a Linkin Park. Hogy a Bieber-gyerek még a playbackbe is láthatóan belesült néha, azon csak kuncogni tudtam magamban. De a fellépők nagy részének playbackelése azért meglepő volt. Szerencsére Florence Welch megmutatta, milyen egy igazi, vérpezsdítő, eredeti hanggal szóló előadás, a Linkin Park pedig egy szabadtéri, egészen fantasztikus látványvilágú színpadon mutatta be új albumuk első kislemezét, a "The Catalyst"-et, szintén élőben.

Aztán most nézzük a díjakat. Lady Gaga tarolt. Igen, ezt tudjuk. De miért kellett ennyi díjat rásózni? Komolyan ennyire világmegváltóan jó volna a Bad romance klipje? Mert kétlem. Már eleve az is fájdalmas pont volt, mikor a jelöltek listájában is állandóan ugyanazokba a nevekbe botlottam: Lady Gaga, Eminem, Lady Gaga, Lady Gaga és Beyoncé, B.o.B., Lady Gaga, Eminem, és hogy ki ne felejtsem: Lady Gaga. Szánalmas, hogy ezek szerint csak belőle áll a popszakma 80%-a.

Itt van a jelöltek listája, a nyertesek pedig vastag betűvel szedve:

BEST COLLABORATION

B.o.B feat. Hayley Williams - Airplanes
Beyoncé feat. Lady Gaga - Video phone (Extended Remix)
Lady Gaga feat. Beyoncé - Telephone
3OH!3 feat. Ke$ha - My First Kiss
Jay-Z & Alicia Keys - Empire State of Mind

Aláírom, hogy ez tényleg egy jó slágerszám, ebben a kategóriában talán még meg is érdemelte a díjat.

BEST FEMALE VIDEO
Lady Gaga - Bad Romance
Ke$ha - TiK ToK
Katy Perry feat. Snoop Dogg - California Gurls
Beyoncé feat. Lady Gaga - Video Phone (Extended Remix)
Taylor Swift - Fifteen

Katasztrofális felhozatal, mindegyik választási opció egyformán rossz, nem tudom elhinni, hogy csak ezek a női előadók volnának a zenei palettán. Hogy ki nyert itt, arra no comment.

BEST MALE VIDEO
Eminem - Not Afraid
Usher feat. Will.i.am - OMG
B.o.B feat. Hayley Williams - Airplanes
Drake - Find Your Love
Jason Derulo - In My Head

Kb. ugyanazok közül lehet választani, mint a hip hop videóknál, úgyhogy ez sem egy túl szimpatikus kategória számomra. De a nyertessel nincs problémám végülis.

BEST HIP-HOP VIDEO
B.o.B. feat. Hayley Williams - Airplanes
Eminem - Not Afraid
Drake, Kanye West, Lil Wayne & Eminem - Forever
Jay-Z & Swizz Beats - On To The Next One
Kid Cudi featuring MGMT & Ratatat - Pursuit Of Happiness

Minthogy sok választás nem volt az előző kategóriához képest, azért díjazhattak volna mást is.

BEST NEW ARTIST
Ke$ha - TiK ToK
Jason Derulo - In My Head
Justin Bieber feat. Ludacris - Baby
Nicki Minaj feat. Sean Garrett - Massive Attack
Broken Bells - The Ghost Inside

Ez egyértelműen a "felháborító" kategóriába tartozik. Képtelen vagyok megérteni, mit esznek a tinik Justin Bieberen, akiről minden második, őt hallgató ember azt hiszi, hogy lány (A karatekölyök c. film végén hallottam egy számát, de nem tudtam, hogy az övé, és nagy lendülettel utána akartam nézni az énekesnőnek, mire a végén megláttam, hogy hoppá, ez a Bieber-gyerek..), ráadásul a VMA-fellépésén is playbackelt. Egy gyenge nyikhaj, aki szétnyávogja a képernyőt, és élvezi a jó PR előnyeit. Csak gratulálni tudok.

BEST POP VIDEO
Lady Gaga - Bad Romance
Katy Perry feat. Snoop Dog - California Gurls
Ke$ha - TiK ToK
Beyoncé feat. Lady Gaga - Video Phone (Extended Remix)
B.o.B feat. Bruno Mars - Nothing on You

Megint ugyanazokból lehetett válogatni, és megint ugyanazt díjazták, szóval hasonlóan nevetséges.

BEST ROCK VIDEO
30 Seconds To Mars - Kings and Queens
Muse - Uprising
Paramore - Ignorance
Florence + the Machine - Dog Days Are Over
MGMT - Flash Delirium

Végre egy kategória Lady Gaga nélkül. Azt nem igazán értem, miért pont ebbe a kategóriába pakolták a Florence + the Machine-t, nem egy rockszámról van szó az esetükben, dehát üsse kő. Mindenesetre a 30 Seconds to Mars minden elfogultság nélkül is megérdemelten nyerte meg a díjat.

BEST DANCE MUSIC VIDEO
Lady Gaga - Bad Romance
Enrique Iglesias feat. Pitbull - I Like It
Cascada - Evacuate The Dancefloor
David Guetta featuring Akon - Sexy Chick
Usher featuring Will.i.am - OMG

Nevetséges, hogy még itt is ezt kell látnom.

BEST ART DIRECTION
Lady Gaga - Bad Romance
Florence + The Machine - Dogs Days Are Over

Eminem - Not Afraid
30 Seconds To Mars - Kings and Queens
Beyoncé feat. Lady Gaga - Video Phone (Extended Remix)

Örülök, hogy Florence-nek sikerült elnyernie a díjat Lady Gaga orra elől, úgyhogy itt nem is ragozom tovább a szót, örülök a győztesnek.

BEST CHOREOGRAPHY
Lady Gaga - Bad Romance
Lady Gaga feat. Beyoncé - Telephone
Beyoncé feat. Lady Gaga - Video phone (Extended Remix)
Usher feat. Will.i.am - OMG
Janelle Monáe feat. Big Boi - Tightrope

Táncolni tud ez a nő, szóval rendben, elfogadom.

BEST CINEMATOGRAPHY (Legjobb fényképezés)
Eminem - Not Afraid
Jay-Z & Alicia Keys - Empire State of Mind
Lady Gaga - Bad Romance
Mumford and Sons - Little Lion Man
Florence + The Machine - Dog Days Are Over

A technikai kategóriák közül ez nem igazán fekszik nekem, de ámen.

BEST DIRECTION
Jay-Z & Alicia Keys - Empire State of Mind
Lady Gaga - Bad Romance
Eminem - Not Afraid
P!nk - Funhouse
30 Seconds To Mars - Kings and Queens

Nem. Meg lehet nézni a Coldplay "Strawberry swing"-jét. Egyáltalán miért nem volt jelölt? Mert Lady Gaga kell a népnek. Szomorú.

BEST EDITING
Lady Gaga - Bad Romance
Eminem - Not Afraid
Rihanna - Rude Boy
P!nk - Funhouse
Miike Snow - Animal

Kezdek belefáradni az ügybe.

BEST SFX (SPECIAL EFFECTS)
Lady Gaga - Bad Romance
Eminem - Not Afraid
Muse - Uprising
Green Day - 21st Century Breakdown
Dan Black - Symphonies

Érdekes klip, megvan a hangulata, szóval teljes joggal kapja ezt a díjat a Muse.

BREAKTHROUGH VIDEO
Dan Black - Symphonies
Gorillaz feat. Bobby Womack & Mos Def - Stylo
Coldplay - Strawberry Swing
The Black Keys - Tighten Up

A Coldplay klipjét tartom a legegyedibbnek, ez nem is kérdés. Még talán Dan Black klipje is a különlegesebb fajták közé tartozik. A Gorillaz-videóknak meg amúgyis megvan a sajátos hangulatuk, és itt még Bruce Willis is statisztál. De hogy miért pont a The Black Keys kapta a díjat, az rejtély számomra. Vagy ilyen sokat jelentene, hogy gyerekekkel pakolták meg a klipet? Persze aranyos a sztori, de semmilyen plusz nincs benne, pláne nem a megvalósításban. Hát így jártunk.

VIDEO OF THE YEAR
Lady Gaga - Bad Romance
Florence + The Machine - Dog Days Are Over
30 Seconds To Mars - Kings and Queens
Lady Gaga feat. Beyoncé - Telephone
Eminem - Not Afraid
B.o.B feat. Hayley Williams - Airplanes

Hogy most komolyan Lady Gaga vonaglása éri meg "Az év videója" díjat, az mindennek a legalja. Ennél már csak az szánalmasabb, hogy a ceremónián az énekesnő elmorzsolt egy könnycseppet a meghatódástól. Biztos igazi volt..

Összességében nagy csalódás volt az egész 2010-es VMA, egész egyszerűen nem a videóklipekről szólt (néhol igen, de nem azokon volt a hangsúly). Lady Gaga díjesője messze van a megérdemelttől, száz meg száz olyan előadó van jobbnál jobb klipekkel, amelyek simán szobrot érdemeltek volna. Dehát a színvonal úgy süllyed, mint a Titanic, szóval nincs más hátra, mint a csendes morgolódás a sarokban, és várni, hogy felébredjenek a díjkiosztók..


Read Users' Comments ( 0 )

Szörfölgettem a YouTube-on, és valamelyik videó alatt hirdették Jack Johnson és Andy Samberg közös klipjét. Johnsonnak ismertem pár számát, Samberg pedig a 2009-es MTV Movie Awards házigazdája volt, ezért tűnt ismerősnek. Hát megnéztem, mit alkottak ők ketten, és kiderült, hogy nem nagyon voltak maguknál az At or with me című dalhoz készült videó forgatásán.
Maga a szám nem is tetszik, Jack Johnsonnal valahogy mindig is úgy voltam, hogy nincs benne túl sok spiritusz, eljátszogat a gitárján, csinál pár hallgatható nótát, aztán csókolom. Persze nem ismerem az összes albumát, de a főbb slágereivel nem győzött meg. Ahogy most sem. De ezt a videóklipet nem hagyhatom ki a blog történetéből, mert sikerült megnevettetniük a srácoknak.
A sztori egyszerű: Jack a bandájával egy lepukkant bárban dalolgat, majd jön Andy, és látványosan ad hangot a véleményének, mely szerint a banda elég béna. Aztán a frontember kiprovokálja a bunyót, és innentől kezdve ők elvannak egymással, igazi gagyi verekedést produkálva, apró csattanóval a végén. E két idióta felnőtt emberen jót lehet derülni, de a dal teljesen a háttérbe vész, és hiába néztem meg kétszer, akkoris a videó köt le jobban. Így a klip tőlem megkapja a 10/9-et, a dallal most nem foglalkoznék.



Read Users' Comments ( 0 )

A Hurts egyik pillanatról a másikra robbant be a zeneiparba, csak kapkodtam a fejem, hogy mégis honnan jött ez az ügyes elektronikus popot játszó duó (máig sem sikerült rájönnöm). 
  Az titokzatos angol úriemberek hallgatók ezreit bolondították meg első lemezük második kislemezével, melyben a hanyag eleganciától kezdve a belőtt sérón és ködös légkörön át az élére vasalt öltönyökig minden megtalálható. A Hurts az én tetszésemet ezzel az eredeti, mégis ismerősnek tetsző látvány- és hangzásvilággal nyerte el. Különben is, ki nem borzong meg a túlöltözöttnek nem nevezhető hölgyek bizarr táncától, szemöldökét huncutan emelgető frontembertől és a félhomályba burkolózott medencétől? 
   10/9 Ha ez lenne az első dal, amit hallanék tőlük, alig várnám, hogy meghallgassam az albumukat is.
  Vagy várjunk csak! Hiszen ez az első dal, amit hallok tőlük...



Read Users' Comments ( 0 )

 "...it's taken a lifetime to lose my way..."
 
Egy olyan producertől (Howard Benson), aki olyan együttesekkel dolgozott már együtt, mint a Hoobastank, Skillet, Creed és Three Days Grace, az ember egy alternatív metál albumot várna, ez viszont inkább egy hallgatóbarát keveréke a nu metálnak és a post grunge-nak (ez Benson pár másik munkájában is megmutatkozik, pl. Flyleaf, Papa Roach, Cold).
  A legtöbb dal sémája a visszafogott versekben és az együttordibálós refrénben merül ki, melyben a zenészek megállás nélkül tolják a Crossfade-et idéző alapjaikat, az énekes Jesse Hasek pedig drámaibbnál is drámaibb dallamaival és szövegeivel végig szilárd vokált biztosít.
  A lemez emellett két részre is bontható, olyan tekintetben, hogy a dalok egy része akár még a rádióba is elmehetne (Don't Fight ItRunning in PlaceOne More Day), a többi viszont határozott metál-anyag, a Dead in the Waterrel kezdve, aminek dörömbölő dobjai bepillantást nyújtanak abba, amibe a 10 Years igazán jó: Daughtry- és Jimmy Eat World-féle bridge-ek, inspiráló szövegek és elképesztő, fülbemászó dallamok (el tudott siklani bárki is az olyan dalok fellett, mint a Fade Into (The Ocean) vagy a The Wicked One? Nem hiszem).
  Ami mellett még nem szabad szó nélkül elsétálni, az az együttes tizenegy éves múltja, melynek során öt albumot adtak ki, legutóbbi LP-jükkel pedig már-már egy vallomás, hogy ezzel nem új rajongókat kívánnak meghódítani, inkább a régieket megtartani - nevezhetitek biztonsági játéknak, nekem ez tetszik. 
  
10/7 - Határozottan időigényes lemez, de ha valaki rászánja az időt, nem bánja meg. Az eszetlen ordibálástól az akusztikus gitár vezette színtiszta rockig minden megtalálható a Knoxville-i zenészek legújabb lemezén.
Kezdésnek: Fade Into (The Ocean)Chasing the Rapture
Az albumartról: Tetszik, hogy ilyen festményszerű, tökéletlen, mégis aprólékosan kidolgozott.


Read Users' Comments ( 0 )

 "...too much of anything is too much..."

Sokáig hezitáltam, hogy írjak-e erről a lemezről, hiszen eltér a blog (de legalábbis az általam elemzett albumok) stílusától, aztán úgy gondoltam, miért ne pillanthatnánk bele a tini-punk-pop világába, ehhez pedig a hét éve zenélő baltimore-i együttest hívtam segítségül.
  Nehezemre esik megkülönböztetni a hasonló pályán mozgó együtteseket (The Maine, A Rocket to the Moon, We The Kings, The Summer Set), ugyanis mindegyikben ugyanaz a felállás: nem éppen fantáziadús dob alapok, két gitár, egy basszus, és egy szépfiú, aki legkevésbé sem egyedi hangjával arról énekel, amit minden "kitaszított" és "meg nem értett" tinédzser hallani akar.
  Ahogy a fent említett együtteseknél sem, az ATL-nál ugyanúgy nem lehet dalsorrendről, vagy koncepcióról beszélni, már az szerencsés, ha öt különböző akkordot találunk (albumonként), viszont a tipikusan punkpopos dallamok itt is megvannak (Damned If I Do Ya (Damned If I Don't)Weightless). Ezeket, és a dalok nagy részét majd valószínűleg minden You Me At Six és Boys Like Girls-típusú fiatal életmentőnek fogja találni, mintha Gaskarth a fejükben olvasott volna, amiben nincs is semmi rossz. Ez is egy stílus. 
  Habár az All Time Low labdába sem rúghat a műfaj egyik kiemelkedőbb képviselője, a The Rocket Summer mellett, az ember életében eljöhet olyan pillanat, mikor szívesebben hallgatna sok elmélkedést nem igénylő, dallamos, ütemes, vidám dalokat a legkevésbé sem komplex riffekkel tarkítva arról, hogy milyen fiatalnak lenni, először szerelembe esni, sírni és a boldogságot keresni.

10/6 Nem váltam hívővé, de nem kizárt, hogy unalmas délutákon benyomom egyik-másik számukat.

Kezdésnek: Lost In StereoStella
Az albumartról: Olyan szokványos tinipunk borító. (>>link<<, >>link<<, még több >>link<<)


Read Users' Comments ( 0 )

 "...will you find a time when you're not online, standing all alone..."

A Pitchfork (ahogyan az várható volt) leszarozta, a BBC pedig gyakorlatilag agyhalott zsenialitásnak nevezte a lemezt, míg én a kettő közt foglalnék álláspontot, hajolva az agyhalott tábor felé.
  Amilyen hosszú a DIOYY neve, olyan rövid a banda albuma, viszont a mindössze harmincnyolc perc alatt hallhatjuk az együttes legvadabb és "legpoposabb" oldalát. Néhány Daft Punkot idéző dal mellett (Battle Royale, We Are Rockstars) találhatunk tökéletes hangulatfestőket is (Attack Of The 60 Ft Lesbian Octopus), teljesen elborult elektronikus darálást (Let's Make Out, With A Heavy Heart (I Regret To Inform You)) és tingli-tangli, mégis fülbemászó, elektronikától távolabb álló rockdalokat (Dawn of the DeadEpic Last Song). 
  Nem csoda, hogy egy ilyen összetett stílust választó együttesnél becsúszik egy-egy töltelék (Being Bad Feels Pretty Good), és aki nem fogékony a műfajra, hamar elveszítheti az érdeklődést már az első dalnál.
  Nem szabad feladni azonban, hiszen a DIOYY nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy hiába tűnik monotonnak, a sok kis réteg, amit a fiúk a lemezen egymásra pakoltak, mind része a brit elektro banda pimasz, mégis elragadó hatásvadász tervének. 10/8 

Kezdésnek: Vállalkozó szelleműeknek Let's Make OutWe Are Rockstars, a többieknek Epic Last SongDawn of the Dead
Az albumartról: Szép kontraszt, és persze a dilemma: ugye az csak ketchup?


Read Users' Comments ( 0 )

Tapasztalataim szerint az embereket, akik ismerik a Kings of Leont, három csoportra lehet osztani. 1) Akik szeretik őket feltétel nélkül, és minden albumért odavannak, 2) akik a Sex on Fire után rájöttek, hogy a KoL a kedvenc együttesük, de az első három albumról nem is tudnak, valamint 3) azok, akiknek nem tetszett az Only by the Night, mert túl "mainstreamnek" tűnt, ezért azt mondták "kösz, ebből nem kérek".
  Akármelyikbe is tartozzon az ember, az afroamerikai kisgyerek-téma legtöbbünkben megindít egy kisebb érzelemhullámot, ami által elnézőbben bírálja a dalt/videót. Személy szerint nekem nem a videó tetszett meg (a kórusos éneklés okos volt, és igen, szívmelengető látni az együttes tagjait kisgyerekekkel játszani, akik láthatóan nagyon boldogok, persze), sokkal inkább a dal hangulata ragadott meg. Caleb Followill hangját mindig különleges élmény hallgatni, a fülbemászó dallam megszüléséhez meg persze tehetség és szerencse kell. Ha mindez megvan, az énekest előadni látni még jobb élmény.
10/9 a single-re, 10/8 a videóra. Nem számít az eddigi hangzás, ha engem kérdeztek. A mostani Kings of Leon így szól, engem pedig megvettek albumuk októberi megjelenésére.


Read Users' Comments ( 0 )

Tudom, hogy eléggé el vagyunk maradva a posztokkal, de az vesse ránk az első követ, aki tud net nélkül posztolni, vagy suliba jár, és lelkileg még nem ment tönkre tőle.
  Ez lett volna a bocsánatkérés része. ;) Viszont nézzük, kedvenc wales-i görög énekesnőnk ezúttal mit hozott össze. 
  Nem voltam elragadtatva a hírtől, miszerint a Shampainből készül a következő single, mivel nem igazán kedvelem a dalt, és egy olyan videót sem tudtam elképzelni, ami ütné az Oh No! vagy Mowgli's Road színvonalat. Ez nem is sikerült, sajnos, viszont akad nem egy-két látnivaló ebben a klipben is.
  A vágás - főleg az elején - remek munka, egy kicsit a néző is úgy érezheti, mintha be lenne csiccsentve, az atmoszféra pedig teljesen a depressziós, magába zuhanós érzést kelti, ami nagy kontraszt a dal hangulata mellett (ha a szövegtől eltekintünk). Valamint a koreográfiával Diamandis is meghajolt a legendás Thriller klipje előtt. 
  10/4 Még mindig nem örülök a klipnek, enyhén hatásvadász, és nem tartom okos döntésnek ellőni az összes single-t az album kiadásának évében, főleg nem a leggyengébb dallal zárva a sort. (ezt Ellie Goulding kisasszonynak is üzenném.)



Read Users' Comments ( 0 )

 "...I hear the angels talking, talking, talking, now I'm a dead man..."

 Ha azzal kezdeném, hogy Ausztráliában, Ausztriában, Írországban és a skandináv országokban első helyen nyitott az ír banda második lemeze, már előrevetíteném, milyen is a The Script új anyaga.
  Habár abban reménykedtem, hogy egy Rusty Halo-féle vonalat fognak követni több keményebb hangzású gitárral, végeredményében nem csalódtam. Egyedül az album témájával van "problémám" úgymond, hiszen a Science & Faith jelentésből nem sokat kaptam vissza, többségben vannak a szerelmes dalok (For The First Time), és a vallási témájúak (Dead Man Walking). O'Donoghue-tól több "nagy igazságot" vártam, ahogy azt az első albumon csinálta.
  Keveselltem Mark Sheehan hangját is, egyedül a Walk Away és This=Love-ban vehetjük észre jelenlétét, nagy kár érte. Akit viszont akkor sem tudnánk nem észrevenni, ha akarnánk, az O'Donoghue teljes életnagyságban. Miközben a You Won't Feel A Thinget hallgatva uralmába kerített az "új album" hangulat, feltűnt, hogy a lassan harminc éves énekes rengeteget fejlődött. Sokkal szilárdabban áll meg a hangja a magas részeknél is, valamint tudatosan (és ügyesen) használja az érzelmek nyomatékosítására (NothingLong Gone And Moved, Walk Away).
   Ha hasonlítgatnom kéne, sok számnak az első albumról megvan a "párja" a S&F-en, de kevésbé kevert a stílus. Végig a megszokott zongora rock szól kevés változatossággal és kísérletezéssel. Hívhatjuk biztonsági játéknak is, de a The Script "életérzés" semmit nem változott két év alatt. Ez azért jó, mert látni, hogy sok együttes stílust vált (legyen az akár előnyös is) vagy a hangzásuk már "nem az igazi", majd jön a The Script, és őket mindig ugyanolyan jó hallgatni. 

10/8 - Az első albumot nem üti, és attól eltekintve, hogy elsőre nem volt meg az elsöprő szerelem, lassan túlnő rajtam a lemez, és be kell vallanom, kedvenc ír zenészeink még mindig méltóak hírükhöz.
Kezdésnek: You Won't Feel A ThingDead Man WalkingNothing
Az albumartról: Egyszerű, de nagyszerű. Amit a fiúktól elvárnánk.


Read Users' Comments ( 0 )

Erre az információra is véletlenül bukkantam rá, mert amikor a 2010-ben érkező albumok listáját böngésztem, James Blunt nem szerepelt rajta (mondjuk a One Night Only sem, szóval nem teljes adatbázisban járhattam), aztán meg tessék. A britek poharat repesztően magas hangú énekese a harmadik szólóalbumát Some kind of trouble címmel idén novemberben adja ki (nem vagyok benne biztos, hogy ez hivatalos, mert csak fórumon pletykálják, de a madarak november elsejét csiripelnek), az első single, a "Stay the night" pedig október 25-én jelenik meg.

Ami a lemez bemutatkozó dalát illeti, nos elsőre egy nagy meglepetés. James Bluntról pl. a "You're beautiful", a "Goodbye my lover" és a "Carry you home" után a lassú, már-már depressziós hangulatú szerelmes számok ugranak be, nem az ilyen gyors, vidám, igen fülbemászó dallamvilággal megáldott dalok, mint amilyen a "Stay the night". Lehet, hogy némi stílusváltás kopogtat az ajtón? Engem sikerült felcsigáznia, nagyon érdekelne, hogy a sok lassabb, szenvedősebb melódia mellett képes-e a változásra, képes-e valamivel gyorsabb és pozitívabb anyagot összedobni az új albumra. Nemsokára kiderül. Ez a single mindenesetre megkapja a 10/8-at.




Read Users' Comments ( 0 )

Greg Laswell - Take a bow (2010)

A kaliforniai énekest (is) a Grace klinika című sorozatnak köszönhetem, az epizódokban hallható zenékért felelős emberek ugyanis előszeretettel nyúltak/nyúlnak Greg Laswell számaihoz, így némi háttérismerettel vettem kézhez idén megjelent új albumát, a Take a bowt.

Többször is meghallgatva az albumot, még mindig nem tudom eldönteni, milyen stílusba tartozik. Legtöbben az alternatív rock kategóriájába sorolják. Hát legyen az, de ne várjunk őrületes gitárszólókat és vérbeli rockdalokat, mert itt szó sincs ilyesmiről. Laswell zenéje tipikus sorozatzene: a szerelmi jelenetek vagy a nagy horderejű döntéseket szemléltető képsorok tökéletes töltelékeleme, amikor is a dal hatására közelebb kerül hozzánk a történet, megmarad bennünk, hogy "ó, milyen szép szám ment, mikor ő meg ő összejött, hát ennek utána kell járnom, mert nekem is kell egy ilyen szerelmes dal". Laswellben ennyi van, nem több: melankólikus, nyugis számok, amelyek utat tudnak találni a fülünkbe, ha olyan hangulatban kapnak el minket.

Alapjában véve szerethető dalokról van szó, mert azért az emberek többségének jólesnek az ilyen könnyedebb szerzemények. Szerencsére nem teljesen egysíkú a lemez, akadnak némileg tempósabb számok is, mint a "Take everything", az "Around the bend" és az "In front of me", és ezekben még némi slágergyanút is érzek. De tényleg csak egy picit. Aztán van nekünk egy óriási kakukktojásunk a "Come clean" személyében, amely nem tudom, miként került erre a lemezre, de a Breaking Benjamin-féle post-grunge-ra emlékeztető elemek elütnek lényegében mindenhonnan. Az egyébként főleg gitárokra építő lemezen egy-egy számban azért erőteljesen jelen van a zongora, mély szólamokat és kissé depressziós dallamokat kölcsönözve ezzel ("My fight (for you)", "Off I go", "Marquee").

Ajánlatnak a "My fight (for you)", a zongorarész miatt fogott meg rögtön az első hallgatás után:



Összegezve: 10/6, igyekszem viszonyítani más albumokhoz, hogy mikre adtam 7 pontot, és ennek fényében a Take a bow sajnos nem érdemli meg. Talán közrejátszik ebben, hogy Laswell hangja túl monoton ahhoz, hogy hosszú távon sokáig bírjam hallgatni. Talán azért sem tudok többet adni, mert nem érzem benne azt a pluszt, ami rajongóvá tenne. Egyszerűen csak úgy hallgatom a dalokat, háttérzenének megfelelnek, de ez így kevés. A Grace klinika további évadjaiba azért jók lesznek ezek is.


Read Users' Comments ( 0 )

Kedvenc easy listening popénekesünk, Josh Groban novemberben megjelenő albumát egy jó előre beharangozott single-lel vezeti fel, melynek címe Hidden Away.
  Ahogy azt elvártuk Joshtól, a hangja most is gyönyörű, a "Joshos" dallamvezetés is megvan, mely után joggal tehetjük fel a kérdést: mégis honnan jön a megannyi ötlet és szívmelengetően zengő szó, egyenesen utat találva az ember lelkébe, feledtetve a sok üres és jellegtelen zenének nevezett mocskot, ami a rádióink hangszórójába ragadt?
  A hangszerelés elég minimalista, a zongora mellett a váratlanul belibbenő gitár szokatlanul, de mégis természetesen szól, majd a dübörgő dob, és némi vonószenekar a háttérben. A Hidden Away nem egy új Awake vagy February Song, hanem egy újabb remekmű Joshtól személyesen, az egyik legszebb zene, amit valaha hallottam. 10/9




Read Users' Comments ( 1 )

"...everybody wants the next thing to be just like the first… try to catch up, motherfucker!" 

Ha a Linkin Parkról volt szó, mindig is a Hybrid Theory-rajongók táborába tartoztam, a Meteorát minden más LP anyagtól külön kezeltem, hiszen az a Meteora, a Minutes to Midnightot sosem kedveltem, hiszen kevesebb volt benne abból, ami számomra igazán élvezhetővé tette a már tizennégy éve működő kaliforniai bandát. Ő lenne Mike Shinoda.
  Itt el is érkeztünk az első ponthoz, amit kifogásolnék a lemezen. Míg az első két albumon Mike Shinoda és Chester Bennington egyenrangúak voltak (Shinoda hozta a rapet, Bennington meg a core-t), ez később a Minutes to Midnight-on teljesen eltűnt, majd rájöttek, hogy a japán-orosz-amerikai rapper teszi a Linkin Parkot főként egyedivé, de ezúttal egészen máshogy hallhatjuk viszont a tökéletes szövegeket. A Hybrid Theoryn és a Meteorán egybeolvadt a két frontember szerepe, most mintha váltogatnák egymás közt, hogy ki vigye a verset és ki a refrént. Ami azonban igazán szerethető húzás volt, az az, hogy Shinoda elég gyakran énekel (The Catalyst), sok számban szívesebben hallom az ő hangját. 
  Az album egy igazán érdekes kísérlet, elszakadnak a nu metál hangzástól, több az elektrós effekt (mindenki kipróbálja egyszer, ez nem is baj, rengeteg benne a lehetőség, és ha valaki kreatív, csak jó dolgok sülhetnek ki belőle), "Mr Hahn" például kidolgozhatta a belét is, mire összemixelte az olyan dalokat, mint a Wretches and Kings vagy a már említett Blackout.
  A szövegek inkább Mike Shinoda részéről ütnek, Chester pedig hozza a maga elképesztő hangját, hol kontrollálhatatlanul ordítozik, hol pedig szívszaggatóan énekel (The Messenger), ezek után pedig senkit nem érdekel, miről. Pedig az album egy aktuális témával foglalkozik, amit sok másik együttes is előszeretettel tesz magáévá. A "háború" témakör, mint olyan, mindig is sok lehetőséget rejtett, amit valaki vagy ki tudott használni, vagy nem. A Linkin Park ezt olyan módon csinálta, hogy tizenöt számból álló lemezét hat közjátékkal tömte meg, hallhatunk hangokat gyaníthatóan utcai harcokból, vagy éppen részleteket híres amerikai beszédekből olyan történelmi alakoktól, mint J. Robert Oppenheimer, Mario Savio és Martin Luther King Jr
  Hiába, nem sikerült, amit annyira el akartak érni. Egy ilyen albumötlethez több kell. Két kivételesen jó és egy elég jó lemez után butaság összehasonlítani a "régi Linkin Parkot" és az újat, de egy ilyen együttestől egy ilyen nagy ígéretekkel érkező anyagnál többet vártam. Többet a rapcore darálásból, a torz riffekből (új irányzat ide vagy oda), kevesebbet a fiúbandás vokálból (valljuk be, megesik: Burning In The SkiesIridescent), a közjátékokból, és mindenféleképpen többet a szétrobbanthatatlan duó együttzenéléséből.

10/7,5 - Folyamatos ellentmondásban hallgatom ezt a lemezt. Rajongóként imádom, kritikusabb, objektív szemmel nézve viszont be kell ismernem, a Linkin Park nem áll készen egy konceptalbumra. A zene jó, a csomagolásban van a hiba. 


Read Users' Comments ( 0 )

Locksley - Be in love (2010)

Az amerikai Locksleyra is 2010-es albumok keresgélése közben találtam rá, mert ugye kell a választék az év végén esedékes "Best of..." válogatásokhoz. Szóval Locksley. Az eme bandához tartozó zenészek az idei évet választották második lemezük kiadásához, mely stílusában az indie rock és a powerpop vizén evez, de bennem a retró érzés is felerősödött a dalok hallgatása közben. A lényeg, hogy ismét kellemes csalódás ért, mert ilyen vidám és pörgős lemezt a Rooney-féle Eureka óta nem hallottam - bár azért a Locksley-fiúk messze vannak az előbb említett lemeztől, azért szégyenkezésre nincs okuk.
Na igen, az album is valami ilyesmi, mint ez a jó kis borító: tarka és bolondos, és max. a számokra való ugrálás utáni fáradtság miatt csuklunk így össze. Az alig több mint fél óra alatt ledarálható lemez könnyed és vidám dallamaival képes mosolyt csalni a hétköznapokba belefáradt arcunkra, de az album hallgatása közben sokszor legszívesebben a fejemet ráztam volna az ütős gitárbetétekre, mert ezek a dalok feszültséglevezetésre is kiválóan alkalmasak. Nem mondom, hogy olyan nagyon változatos dallamvilágú lemezről volna szó, mert kicsit egybefolyik (ahogy Jesse Laz hangja többi tag háttérvokáljával), de épp ezért jó, hogy ilyen rövid, mert ez legalább fel sem tűnik.

Igazából egyben érdemes hallgatni a Be in love-ot, de ha nagyon ki szeretnék ragadni pár, ismerkedéshez kiváló számot, akkor érdemes fülelni a "The Whip"-re, a "Darling, it's true"-ra, az "It isn't love"-ra, a "Love you too"-ra és a "21st century"-ra, ezek remekül lefedik a Locksley stílusát. E középvonal mellett megvannak a szélsőségek is: míg az "On fire"-ral megőrülhetünk, és szétzúzhatjuk a lakásberendezést, addig a "The world isn't waiting"-gel és az "Away from here"-rel kicsit lejjebb vehetjük a tempót, de mivel egyik szám sem túl hosszú, sok időt nem kapunk a kevésbé tempós dallamokra.

Ajánlatnak a "The Whip", ha már nekem is az volt az első tapasztalatom:



Összegezve: 10/7, jó ám ez, bár kicsit megvariálhatták volna a dallamokat, de mivel rövid a lemez, így ez megbocsátható, és mindenképp szerethető. Ha lógatjátok az orrotokat, akkor ne féljetek rákeresni erre az együttesre, mert a klipjeikkel együtt csak még viccesebbek, fél órát pedig igazán rá lehet szánni a többi dalra is.


Read Users' Comments ( 0 )

The Courteeners - Falcon (2010)

Úgy éreztem, kevés albumot ismerek 2010-ből, így fogtam az idén eddig kiadott lemezek listáját, azon belül is az indie együttesekét, és ekkor találtam rá a brit The Courteenersre. Lassan, de biztosan haladtam második lemezükön, a Falconon lévő dalokkal, és jobb is, hogy nem első hallgatás után írtam róluk, mert így hosszabb idő után megemésztve őket sokkal jobban csúsztak le a számok.

A The Courteeners zenéje nem olyan, amely azonnal megragad az ember fejében, de többszöri hallgatás után kiváló dolgokat tapasztalhatunk meg. Persze ez valószínűleg hangulat és nyitottság kérdése, mert a külföldi kritikusokat eléggé megosztotta a lemez: vagy elájultak tőle, vagy jól lepontozták. Nekem speciel bejött. Liam Fray hangja kellemesen cseng minden egyes dalban, és bár annak ellenére, hogy hangszíne nem túl egyedi, mégis illik ehhez a stílushoz.

A szerzeményekről:
Amit szeretek ebben az albumban, hogy szinte minden egyes dalban találhatunk valami szerethetőt. S bár nem kimondottan slágerdalokról van szó, a lemezt újra és újra meghallgatva nincs bennem hiányérzet ilyen tekintetben, mert a daloktól és a szövegektől is élményeket kaptam.
Nem vitás, hogy az elsőként kiadott single, a "You overdid it doll" az egyik legjobb nóta az ismerkedéshez, mert a billentyűs részek, a sétálásra buzdító dobütemek és a könnyen megmaradó refrén igazán hallgatóbaráttá teszi ezt a dalt (nem meglepő, hogy én is ezt ismertem meg először). Naná, hogy ez lett az első single, tényleg magasan kiemelkedik mind közül.
Liam Fray szerencsére igyekezett sokat kísérletezni az albumon, így szinte mindenki megtalálhatja a magának való kedvencet. Van itt fura dallamvilágú, lassan beindulás, majd felgyorsulás a végére ("The Opener"), háttérvokálra építés ("Take over the world", "Cross my heart & Hope to fly"), kicsit slágeresebb, de mégsem a tévékbe való hangzás ("Good times are calling", "Scratch your name upon my lips"), vagy pörgés néhol szinte már punkrockos betétekkel és kiáltásba forduló énekkel ("Sycophant").
Változatos? Az egyszer biztos. De itt még nincs vége, mert még a filmzenei hatásokat is megkaphatjuk a "Will it be this way forever"-től, amely markáns dobjaival, vonós háttérkíséretével és alkalmankénti zongoraelemeivel majdhogynem egy szimfonikus zenekar tükörképévé képes formálódni az átvezetésekben.
A legvégére hagytam a lassabb számokat, amelyeknél szebbet nem mostanában hallottam. A csak zongorakísérettel bíró "Last of the ladies" vagy az akusztikus gitárral felvett "The rest of the world has gone home" a tiszta zsenialitás példái az egy szem hangszerrel eljátszott dalok tekintetében: megmutatják, hogyan lehet valami ilyen egyszerű dallamvilággal is tökéletes.

Ajánlatnak a "You overdid it doll", engem rögtön beszippantott:



Összegezve: 10/8, én elégedett vagyok teljes mértékben, főleg hogy egy-egy szám katartikus hatással volt rám, amelyeket még rongyosra fogok hallgatni, ha The Courteeners-hangulatban leszek. Egyébként a "Lullaby" volt talán az egyetlen, amely nem érte el a kívánt hatást. A Falconnak amúgy létezik bónusz kiadása is, de annak majd talán egy másik alkalommal ugornék neki.


Read Users' Comments ( 0 )

Interpol - Interpol (2010)

"...please, police me, I want you to police me, but keep it clean..."

Ha az Antics lehetett a Turn On The Bright Lights folytatása, az Interpolra is könnyedén rámondhatjuk, hogy az Our Love To Admire úgymond második fejezete. Egy ideig én is így gondoltam, de ha az ember már egy tucatszor figyelmesen végighallgatta a banda legújabb lemezét, ez a vélemény könnyen megváltozhat.
  Mintha lenyugodott volna egy kicsit a Banks által vezetett rockbanda. Nincs az a nagy összevisszaság a dalok között, ami az első két lemezen jelen volt, és még az Our Love To Admire-be is belerondított. Bátran kísérleteznek a hangszerekkel, rájöttek, hogy a dobokat nem csak a tempó biztosítására lehet használni, hogy a gitár hangozhat akkor is jól, ha kicsit jobban elszakadnak a megszokott Interpol-hangzástól, és csodás módon még a zongora is feltűnő szerepet kap.
  Carlos D utolsó nagy munkája az Interpollal, mondhatnánk ezt is, hiszen a basszusgitáros nemrég otthagyta az együttest, ezen a lemezen viszont még közreműködött, nem is akárhogyan. Az első pár dalban lehet jobban hallani, hogy a már ex-Interpolos is felelős az albumon uralkodó zsenialitásért.
  Ha már említettem az első pár dalt, akkor elmondom, hogy azok inkább a szokványos Interpol-dalok (SuccessMemory ServesSummer Well), majd egy az együttestől megszokott sötét szerelmesdal (Lights) és "slágerszám" (Barricade) után merülnek el a kísérletezésben (Always Malaise (The Man I Am)Safe Without). Banks bevallása szerint az ének sosem ment egyszerűbben, akármennyire is gondolnánk azt, hogy a lemez próbára tette a hangját és tudását, ez nem így van. Ezt annyiban érzékelhetjük, hogy kreatívabban piszkált bele nem csak a fődallamokba, de a háttérvokált is külön a lemez hangulatához igazította, hogy még élvezetesebben szóljon. A szövegek most is homályos, meghatározhatatlan módon szedik szét a már megszokott témákat a szerelemtől kezdve az önismeretig.
  Az utolsó három dal számomra az, ami igazán megragadott (Try It OnAll of the WaysThe Undoing). Mindhárom a másiktól elkülönül, mégis egy szétrobbanthatatlan triót alkotnak, utóbbiban Banks még spanyolul is énekel - mindent a szórakoztatásért.

10/9 - Ha a Pitchforkon nevelkedtem volna, sikítva rohannék az 'Interpol' elől, de szerencsére nekem mások a szempontjaim egy album hallgatásánál, minthogy vajon a zenekar az első lemezükből csinálja meg a tucadikat, vagy valóban tehetségesek és kihasználják a lehetőséget, hogy jó zenét csináljanak.


Read Users' Comments ( 0 )

Miközben Tia sorban megírogatja az albumelemzéseket az Interpol lemezekről, én igyekszem bemutatni az énekes-gitáros frontember, Paul Banks 2009-ben megjelent szólólemezét, ami Julian Plenti 'művésznéven' fut. Az Interpol által megszabott zenei vonal fellelhető ezen a lemezen is, de köszönhetően annak, hogy szólóban a zenészek hajlamosabbak elkalandozni, színesebb és néhol meglepő stíluselemekkel is találkozunk itt, amelyek egy furcsa, nehezen definiálható világot alkotnak. A sötét, baljós pillanatok ugyanúgy megtalálhatók itt, mint talán a 'legvidámabb' hangvételű számok, amiket Paul Banks valaha írt.




Tulajdonképpen két nagy csoportra oszthatók a lemez dalai: van itt kísérletezés kevés elektronikával, szaggató gitárjátékkal, megragadó dallamokkal (Only If You Run, Fun That We Have, Unwind, Fly As You Might, Girl on the Sporting News) és hegedűvel, zongorával és akusztikus gitárral való hangulatteremtés (Skyscraper, Madrid Song, On The Esplanade, No Chance Survival, H), valamint a kötelező slágerszám a Games for Days személyében. A dalszövegek a Banks-től megszokott mélységekig nyúlnak, akár csak pár szóval megragadva a lényeget, de nagyobb hangsúly helyeződik a hangszeres érzelemátadásra is.
A furcsa dallamok és kreatív megoldások végig fenntartják az ember érdeklődését, olyan érzés, mintha az ember egy képcsarnokban sétálna és minden egyes szobában másféle hangulatú, típusú műalkotásokba fut bele. Néhol köze sincsen a zenének az Interpol-vonalhoz, de hát éppen ezért jó egy-egy ilyen szólóalbum. Ahogy a Gigwise.com írta, talán az Interpol az, ami a legnagyobb sikert hozta Paul Banks-nek, de ez a project az, amely igazán felfedi előttünk a személyiségét (forrás:
Wikipédia).

Ha egy szólóalbum kellett ahhoz, hogy a zenész megírja ezeket a kissé egyszerűbb, de nagyszerűbb, néhol akár poposabb (Unwind), színes dalokat, akkor hát legyen. Ha külön projekt kellett hozzá, hogy az erőteljes, aggresszívebb énekstílustól eltérve a halkabb, elgondolkodóbb oldalát is megmutassa, akkor nagyon örülünk, mert ez megtörtént.

Erős 10/8 nálam, csupán a számomra kevésbé megragadó melódiák (No Chance Survival, On The Esplanade) és a néhol túlzásba vitt egyszerű dalfelépítés, ismételgetés miatt. Ettől eltekintve izgalmas, élvezetes album az elejétől a végéig.
Ajánlat az első dal, az Only If You Run.




Read Users' Comments ( 0 )

"...and now I select you, slow down I let you..."

  Ha valaki még nem vette volna észre, csak mondom, hogy igen, minden albumról írok, és kronológiai sorrendben haladok.
  Most hogy ezt letitsztáztuk, és az utolsó könnycseppeket is kitöröltük szomorú szemeinkből, melyeket az Antics felett érzett csalódás okozott, ugorhatunk is tovább, nem kevesebb, mint három évet az időben előre, mikor is az Interpol rácáfolt arra a pár negatív kritikára, amit kapott, és megírta az Our Love To Admire-t. Habár a Turn On The Bright Lights nekem tetszett, sem ott, sem a már említett Antics-en nem éreztem, hogy a gitárok tudatosan lennének egymás mellé pakolászva. Maximalista gitárosunk, Daniel Kessler egyénileg mindig remek munkát végzett, ugyanakkor végeredményében mindig csak egy bizonyos tempóra összehangolt maszatolást lehetett kivenni, ami vagy összecsengett Banks titokzatos hangulatú melódiáival, vagy nem.
  Ez az album viszont úgy fulladozik a gitároktól, hogy azok gyönyörűen visszhangozzanak, és ezúttal együtt is szóljanak, ne csak egymás mellett.
  Mint eddig is mindig, az album slágerei a lemez első felén sorakoznak fel, majd pár üresebb pillanat után (Mammoth), ismét tovább örülhetünk, amiért ilyen kúl rocksztárok zenélnek nekünk.
  Paul Banks (aka "kúl rocksztár") nem sokat változott, még mindig nem a legtehetségesebb szövegíró, de hallatszik, hogy három év után újult erővel vágott neki hangja próbára tevésének, és megfelelt várakozásainknak.
  Habár nincs sok értelme hasonlítgatni a dalokat egymáshoz, az Antics-hez képest sokkal több a tempósabb dal, tehát érzékenyebb lelkű hallgatóik nem akarják felkötni magukat az első fára minden dal után (hacsak nem a The Lighthouse után). Nem vagyok híve az Editors-Interpol mérlegeknek sem, de be kell vallani, hogy könyen találhatunk közös pontokat a brit indie-zenekar The Back Room-ja és aktuális elemzésünk tárgya, az Our Love To Admire közt, főleg mivel mindkettőn nagy mennyiségben találhatók meg a Gibsonok hasonló lelkesedéssel való tépése. Ugyancsak a gitárok "hibáztathatóak" azért, hogy az Interpol elveszíteni látszik post-punk címkéjét.

10/8 Az Interpol bebizonyította, hogy zenéjük fejlődőképes, azt meg hogy versenyképes is, már régóta tudtuk. 


Read Users' Comments ( 0 )

Egy korábbi videóklip-elemzésnél már írtam (itt) Alex Bandről, aki ugyebár az amerikai The Calling frontembere, csak most éppen a szólókarrierjét egyengeti. Bemutatkozó albuma után pedig azt kell mondanom, hogy nem is olyan rosszul, mert meglepően pozitívak a benyomásaim a We've all been there-ről.


A lemez a maga 15 számával elég hosszúnak számít, de igazából fel sem tűnik, mert a könnyed pop-rock dalok remek aláfestést adnak az idő múlásának. Bár már a számcímekből kiderül nagyjából ("Love", "What is love", "Without you", "Only one", és még sorolhatnám), hogy itt bizony lényegében csak a szerelemről szól minden, és ne nagyon várjunk mélyen szántó gondolatokat a dalszövegekből, de nem is ezért lehet szeretni ezt a fiatalembert. A hangjával már korábban is jóban voltam, még ha csak pár számot ismertem a The Callingtól, azért az megmaradt, hogy Band egy erős hangú, remek énekes.

A lemezről:
Sokszor probléma az én szememben, ha nem hallok slágereket egy albumon, mert azért mégis jó, ha van mit előkapni a baráti körben, olyan számokat, amelyeket mindenki ismerhet. Ez a lemez úszik az ilyen dalokban, Band tényleg ért a slágergyártáshoz, hiszen elég visszagondolnunk a "Wherever you will go" című The Calling-számra, és máris tudjuk, hogy miről van szó.
Itt érdemes olyanokkal kezdeni, mint a "Tonight", a "We've all been there", a "Never let you go" és a "Forever yours", de mondhatnám akármelyik másikat is, stílusban nagyon egyben van ez a lemez, és minden egyes dal jól reprezentálja az Alex Band által képviselt irányvonalat. Főleg a dallamosabb, gyorsabb számokon van a hangsúly, de ha egyesek a lassabb nóták felé nyitottabbak, akkor ők is megkaphatják az adagjukat az "Only one", a "Will not back down" és az "Euphoria" személyében. És ami külön kellemes dolog volt a végére, hogy egy, Chantal Kreviazukkal és Emmy Rossummal felvett duettel zárul az album: a "Cruel one" számomra az egyik favorit lett a lemezről, hiszen egy árnyalatnyi gothic rock és a zongorabetét a női vokalistákkal egyetemben igazán erőteljes benyomást tett rám.

Ajánlatnak azonban mégsem ezt mondanám, mert hát mégiscsak közreműködőkkel vette fel, viszont egyéni alkotásaiból azt hiszem, a "We've all been there"-re szavazok (bár sajnos ennél jobb minőségű verzióra nem bukkantam), illetve a "Tonight"-ra (csak arról meg már írtam korábban):



Összegezve: 10/8, mert jó lett volna, ha nem csak a szerelemről szól minden, és más témák boncolgatása is terítékre kerülhetett volna, de ha nem, hát nem. És a "Please"-t sem szeretem annyira ezen az albumon, de ettől függetlenül igazán korrekt lemezt kaptam.


Read Users' Comments ( 0 )

Interpol - Antics (2004)

"...remember that last sweat, because that was the right one..."

  Ha a Turn On The Bright Lights-on egy-két töltelék volt, az Antics-en négy-öt is akad. Nem csoda, debütáló anyagukkal magasra tették a mércét, de miért is ne bíznánk abban, hogy csuklóból veszik az akadályt? Ok nem volt a hitetlenkedésre, mégsem történt csoda New York indie-fiainak második albumán.
  Mint mindig, most is minden tag egyenlően veszi ki a részét az album készítéséből, hol a basszus szól jobban (Evil), hol az ének (Narc), vagy Daniel Kessler elképesztő Epiphone-ja (C'mere), de végre megkaptam az első hőn áhított megkapóbb dobjátékot is (Public Pervert). Ez azonban nem veszi el a keserű szájízemet, hiszen háromnegyed óra nem volt rá elég, hogy meggyőzzenek, tudnak fejlődni abból az ígéretes kezdésből, amit két évvel ezelőtt alkottak.
  A Pitchfork-féle indie-rajongók imádni fogják, én már kevésbé, hiszen akármennyire is igyekszik újnak, továbbfejlesztettnek hangzani, az Antics egy kicsit elhibázott próbálkozás minderre. A tagok rájöhettek, hogy az első lemez sikerét részben az egyszerűségnek köszönhetik, de elfeledkeztek róla, hogy ezt is el lehet túlozni, és sajnos meg is tették. Míg az olyan dalok, mint az EvilNarcSlow Handsés C'mere visszaidézik a TOTBL legjobb pillanatait, addig érezni lehet, hogy ebben az anyagban nincs annyi lelkesedés és vágy az új és jobb zene alkotására, mint ezelőtt.
  Nincs azonban nagy baj, ami az Interpolnál átlagon aluli, az majdnem minden másik post-punk/indie zenekarnál átlagon felüli teljesítmény lenne. 

  Ennyit, és nem többet az Antics-ről. Ugyanakkor megemlíteném, hogy míg a TOTBL-nál örültem, hogy a banda legutóbbi lemeze előzékenyebbé tett velük szemben, addig jelen esetben túl magasabbak voltak az elvárásaim, és ennek ezúttal nem sikerült megfelelniük.

  10/5 - Ismételném önmagam, nincs nagy baj, az Interpol-érzés még megvan.


Read Users' Comments ( 0 )

 "...you're so cute when you're sedated, oh dear..."

  Az Interpolról írtunk már egyszer, egy évvel később azonban alaposabban elmerültem a New York-i banda munkásságában, hiszen első kislemezük, a Barricade már egy hónapja kijött, és már csak hármat kell aludni, hogy negyedik, self-titled anyagukat is meghallgathassuk.
  Az Our Love To Admire-ről megmaradt emlékeim nem sokat használtak, hiszen 2002-es lemezük egyáltalán nem hasonlít rá. Az akkor még négy tagú zenekar hallhatóan nagy hangsúlyt fektetett a gitárokra, sajnos annál kevesebbet a dobokra. Habár Sam Fogarino tehetségéhez kétség sem fér, sajnáltam, hogy játéka nem igazán keltette fel a figyelmemet. Ellentétben Banks énekével, a frontember ugyanis mind szövegileg, mind énektechnikailag látványos munkát végzett a lemezen. Míg egy olyan post-punk zenekarnál, amit olyan együttesek inspiráltak, mint az R.E.M. és a Joy Division, azt várnánk, dalaik mély letargiába taszítsanak minket, az Interpolnál ez éppen nem így van. Az olyan szövegdarabok, mint a "She puts the weight into my little heart" vagy az "I'm gonna pull you in close, gonna wrap you up tight" inkább jó érzéssel tölthetik el a hallgatót.
  Míg az Interpol debütáló lemeze a brit indie nagyjai közé is beillenének, zenéjük nagyon is amerikai. Ha valaki még nem járt ottani nagyvárosban, akkor is beugorhat neki a filmekből jól ismert városi életkép olyan dalokat hallgatva, mint a The NewNYC vagy az Obstacle 2, vagy éppen egy magányos este, amit a külvilágtól elvonultan töltünk, miközben a Leif Erikson vagy az Untitled szól.
  A stílus még nyers, de az album közel ötven percén keresztül lehet érezni, hogy ezek a fiúk tudják, hogy mit akarnak, és ha akarjuk, ha nem (márpedig miért ne akarnánk), folytatják.
10/8 - Habár nem hiszem, hogy ilyen előzékeny lettem volna a lemezzel, ha előbb nem negyedik albumukat hallom, egy-két tölteléktől eltekintve (pl. Hands Away), a Turn On The Bright Lights tökéletesen előrevetíti, mit várhatunk amerika egyik legintelligensebb indie zenekarától.


Read Users' Comments ( 0 )

Egy éves a blog!

Ugyan ennek a ténynek az Univerzum sorsába semmi beleszólása nincs, azért mégis egy szép szám (365 nap, nem semmi), úgyhogy ezúton szeretném megköszönni mind a 3179 magyar látogatónknak (meg a külföldieknek is, csak ők nem fogják érteni), hogy erre jártak. Tudom (vagyis sejtem), hogy a legtöbben inkább letöltési linkekért jöttök ide, amivel mi nem tudunk/akarunk szolgálni, de nem egy látogatónk fejezte ki tetszését (vagy akár nem tetszését), ha nem is itt, de Facebook-on vagy Tumblr-ön, ahova még linkelni szoktuk a bejegyzéseket, mi ezekért is nagyon hálásak vagyunk.
  Én nem terveztem, hogy a közeljövőben abbahagyom a blog írását, ha nem is értek a zenéhez (egyelőre), még mindig jól esik leírni, amit gondolok róla, javaslatokat, tanácsokat pedig mindig szívesen fogadok, úgyhogy ha bárki úgy érzi, tudja, hogyan érhet el.
  Még egyszer köszönöm minden látogatónknak, legyen még sok ilyen évünk tele jó zenével.
(Tudom, nem releváns egy zenei blog számára, de aki most kezdi a sulit (mint én), vagy már el is kezdte, vagy még csak fogja, annak sok sikert ;))

Jók legyetek! :)
Tia


Read Users' Comments ( 0 )