Három évnyi intenzív francia tanulás után mondhatom, hogy ha valaki utálja a franciát, az én vagyok. Ezért is csóváltam lemondóan a fejem, mikor meghallottam, hogy kedvenc kétes szexuális beállítottságú brit énekesünk első kislemezét készülő albumáról francia nyelven adja elő.
  Az első meglepetés után már temettem Mika új albumát, jövőjét és karrierjét, aztán meghallgattam még egyszer. És még egyszer. Éééés még százszor. Azon kívül, hogy az eleje egy joghurtreklámra emlékeztet, a közepe egy Hupikék Törpikék dalra, és inkább hangzik kínainak, mint franciának, ez egy nagyon jó dal! Ugyanolyan játékos és huncut, mint Mika eddigi szerzeményei, de a dallamvilág újításokra, felfedezőkedvre utal. Olyan dal ez, amit akárhányszor meg lehet hallgatni ismétlésen, mert olyan könnyed. DE mivel Mika az mégis csak Mika, szigorú leszek.  

  10/6 - Igenis villantsa meg azt a gyönyörű fejhangját többször, és tessék több munkát fektetni a dal szerkezeti felépítésébe.

Mika új lemeze várhatóan 2012 elején érkezik, és a The Origin of Love címet viseli.

Read Users' Comments ( 0 )

"...I guess karma comes back around cause now I'm the one who's hurting..."

Mint azt már itt említettem, Jessie J feltűnése korántsem természetes, igencsak megcsináltnak tűnik, a felhajtás körülötte pedig megalapozatlannak, de erről ugyebár nem ítélkezhet az ember addig, amíg végig nem hallgatta a brit hölgy igencsak "egyedi" névre keresztelt debütáló lemezét.

  Jessie J kényelmesen elhelyezkedett az emberek szívében szimpátiát kiváltó Pricetagjével, majd az empátiára építő Nobody's Perfect után senki nem kételkedett benne, hogy ő a "Next Big Thing", nem kicsit voltam tehát izgatott, hogy a fent említett slágerek és a fülbemászó Do It Like A Dude írójának első nagylemezébe is belehallgathatok. 

  Nem kellett volna ennyire beleélnem magam. Az album relatíve sok, tizenhárom dalán keresztül világossá válik, hogy Jessie J inspirálóan akar hatni a hallgatóira, de szövegei szűk látókörre, határozatlanságra, irányíthatóságra utalnak (Who's Laughing Now, Mama Knows Best). Viszonylag természetesnek, nyersnek ható hangjával szinte végig megpróbál játszani (L.O.V.E., Abracadabra), de csak azt éri el, hogy úgy hangzik, mintha le akarná énekelni a zsűrit az X-Faktor selejtezőjében. A jéghegynek már csak a teteje, hogy a Who You Are cím mellett a számok "mondanivalóját" figyelve azt hinné az ember, J most jól megmondja nekünk, hogy ő ki is, de több, mint egy órán át mégsem képes egy tisztességes képet adni arról, milyen vonalat képviselne a popzenében: Lady Gagás elektronikus, bemondós popot, (Do It Like A Dude), mondvacsinált soult (Mama Knows Best), Christina Aguilera-lírát (Casualty of Love), vagy egy Taylor Swiftes rózsaszín pocsolyát (Stand Up). 

  10/3 - Sokat akar a szarka, mondom én valamelyest csüggedve, hiszen sokkal többet ígért Jessie a zenecsatornákon keresztül, mint amit sikerült közölnie. "The more I try, the less is working", mondja a Who You Are című dalában, mi pedig minden tisztelettel szeretnénk megkérdezni, hogy ha ezzel tisztában van, akkor mégis miért??

A szerző ajánlata: Do It Like A Dude, Pricetag 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...I'm clearing out my flat today, I'm taking off the doors..."

  Azt szerintem egyértelművé tettem, hogy a metálcore, screamo és hasonló műfajokat nem találom vonzónak vagy élvezhetőnek, de amit még képtelen bevenni a gyomrom, az az elektronikus indie, főleg akkor, ha az énekes történetesen egy nő. La Roux és Little Boots is ennek lettek "áldozatai". 

  A Chew Lips már ennyiben is hátránnyal indult, Alicia Huertas (másik nevén Tigs) hangja viszont valamelyest élvezhetővé teszi ezeket az ugyanazt az üres sémákat követő, pattogós, ütemes dalokat. A hölgy hangja sokkal inkább jó hangulatkeltésre, mint embertelen magasságok kiéneklésére, erre viszont csak a lassabb számoknál kap lehetőséget (Too Much Talking), ott viszont gyönyörűen használja az adottságait.

  Amit még nem szeretek ebben az elektronikus popos műfajban, az az, hogy a legtöbben nem élnek a megannyi lehetőséggel, amit az elektronikus eszközök ajánlanak nekik. Ennek köszönhető, hogy az angol együttes debütáló albumán a legtöbb dal egymásba folyik (főleg a lemez első felén). Szerencsére a már említett Too Much Talking választófalként funkcionál, és ezután mintha nagyobb sebességre kapcsolna a trió. A Seven alapja akarva-akaratlanul is eszünkbe juttatja a Kraftwerket, mint az elektronikus zene nagyjait, de Tigs hangja a Chew Lips sajátja, így válnak mégis egyedivé az összhangot nézve.
  Találunk még a lemezen érdekes kísérletezést a 8-bites hangzással (Two Hands), ami meglepően jól áll a szintipopos kórussal, és ahol erőt meríthetünk az album utolsó két számához, melyek közül a Gold Key csak nyomatékosítja azt, amiben a Chew Lips igazán jó (vonzóvá tenni egy lo-fi elektronikus pop lemezt), a másik (Piano Song) pedig ismét Tigs természetes báját használja, hogy egy kényelmes lezárást helyezzen a Unicorn végére.

10/5 - Mint említettem, nem erősségem szeretni az ilyen lemezeket, sok benne a műanyag, a kiaknázatlan lehetőség, de a slágerdalokhoz az ember előbb-utóbb úgyis visszatér.

Kezdésnek: Too Much Talking, Seven
Az albumartról: Szóval unikornis, de közben papagáj és páva is. Világos. 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...take time you might miss your life, I think I've missed mine..."

Eliot, Paulina, Coco, mindegy is, az I Blame Coco név alatt futó projekt énekesét, Coco Sumnert nem feltétlenül kell irigyelni. Habár megadatott neki a lehetőség, hogy különös hangját album formájában kamatoztassa, és még Sting lánya is, meg kell említenünk negatívumként azt is, hogy Sting lánya. Bizony, ez két oldalú dolog. Egy olyan ikon sarjaként zenélni, mint Sting, az komoly elvárásokkal jár a közönség részéről, valamint kihívásokkal és bizonyítási vággyal ez ember lányának részéről. Másik szempont, hogy idén nagyon sok női előadó adott ki lemezt (csak egy pár a jobbak közül: Ellie Goulding, Marina & the Diamonds, Kate Nash, Amy MacDonald), ezek mellé besorakozni, és méltónak lenni hozzájuk nem semmi feladat. 

  Coco mindezt vállalva adta ki első lemezét, melyen leginkább Marina Diamandis hangjára hajaz éneke, stílusa pedig keveréke a fent említett brit hölgyre jellemző elektronikának és az elmúlt évtized diszkójának (Quicker). Először nem is tetszett ez a kicsapongó, hol megfontolt és kidolgozott, hol elsietett, összecsapott felépítés (albumszinten), majd nézőpontot váltottam (hiszen ezt teszi minden előzékeny hallgató is), és csak azért sem Marinához vagy Ellie-hez hasonlítgattam. (Csak egy kicsit és csak a végén.)

   Coco erőssége a Summer Rain-típusú drámaibb dalok (Caesar, No Smile), de parkbéli sétákhoz és hosszú utakhoz a jó régi, szerethető féle dance dalok is tökéletesek (Selfmachine, In Spirit Golden, Turn Your Back On Love).

  Egy rövid album rizikós, mert ha van egy vagy két töltelék, az az egész albumra kihat. Egy hosszabb lemeznél még ha van is töltelék, azt el lehet takarni sok más jó dallal, viszont ha több szám van, több lehetőség van a hibákra is. Coco ebbe szaladt bele szerencsésen, esetében az album végén van egy pár dal, amik nem illenek bele a hölgy debütáló anyagába (és komolyan, kinek hiányzott egy Quicker remix? Nekem nem). 

  Az album rapszodikus hangulatát törik meg még olyan semmilyen dalok, mint a Playwright Fate és a Party Bag, és ezzel ki is fújt az album. Egy-két szám dallamát tudjuk felidézni, majd... ennyi. 

10/6 Újat nem hozott, egyedit nem hozott, világot sem váltott, és biztos, hogy nem ér fel sem apuhoz, sem a már említett brit hölgyekhez. Kár érte, de még ne temessük a projektet. Egy első album mindig azért jó, mert a legjobb esetben egy második követi, egy rossz(abb) első album pedig még jobb, hiszen onnan jobb esetben csak felfelé lehet fejlődni!
Kezdésnek: Summer Rain, No Smile, Caesar 

Read Users' Comments ( 0 )

"...I won't let you drown when the water's pulling you in..."

  Talán csak én vagyok figyelmetlen, de a Hurts valóban egyik pillanatról a másikra lett széles körben elismert új számukkal (Wonderful Life),több mint egy hónapja megjelent albumuk pedig vegyes fogadtatásban részesült. Szükségtelen mondanom, hogy a hivatalos pontozásokat nézve (átlagban 5/2) nem igazán tudtam, mire számítsak, hiszen már első kislemezük, a Better Than Love sem győzött meg róla, hogy a Hurts annyira megérdemelné a felhajtást.

  Pedig megérdemli. A jólfésült angol popduó a rádión és MTV-n nevelkedett fülnek frissítőleg hat, újdonság ilyen szintetizátor popot hallani r'n'b alapra pakolva, megfejelve néhány vonós betéttel és egy Chad Wolfhoz hasonlítható orgánummal. Akik pedig kicsit jártasabbak a rádión ritkán játszott zenében, észrevehetik, hogy úgy hangzik ez, mintha Ryan Tedder írna dalokat a Carolina Liarból és a White Liesból összegyűrt új együttesnek, vagy mintha a Better Than Ezra és Robyn készítenének együtt egy albumot, mindkettő érdekes gyakorlat lenne.

  Adott egy természetes, de ügyesen képzett hang, fülbemászó dallamok, és a megannyi lehetőség, amit egy elektronikus műfajban az effektekből és a szintetizátorból ki lehet hozni. Ez az, ahol a Wonderful Life nem ad teljes képet az albumról. A legtöbb dal lassabb, melankolikus, témája a szerelem, és közel sem olyan monoton, mint az említett dal. Az Evelyn és a Silver Lining erre a legtöbb példa, mindkettőben grandiózus a hangzás a dörgő dobokkal és a vontatott tempóval, a fokozás miatt mégsem laposodik el. 

  A slágeresebb dalokhoz tartozik a már meglévő két single (Better Than Love, Wonderful Life) és az ütemesebb Sunday, majd a lassabb (és még nem említett) számok, a Devotion, Illumination és The Water. Valamint egy tökéletes debütáló anyagból sem maradhat ki a fekete bárány (Unspoken). 

10/9 - A Hurts első lemeze minden, amit jó szintipopnak tartok (az Owl Cityvel ellentétben). Kreativitás (minden kórus és már említett vonós betét például, remekül passzolnak a dalokhoz), egyedi hangzás, mégis ismerős hangulat, valamint egy kis lélek ebbe a részben gépek által generált zenébe.

Kezdésnek: Wonderful Life, Stay, Illuminated

Az albumartról: Habár nincs köze a lemezhez, tetszik a hatás, amit kelt. 

További Hurts-reviewk:

Wonderful Life *videóklip*
Stay *videóklip*

Read Users' Comments ( 0 )

A brit hölgy videóját teljesen véletlenül találtam meg, de rögtön feltűnt, mennyire hasonlít az ugyancsak brit Ellie Goulding stílusára és hangjára. Sunday Girl (vagyis Jade Williams) azonban még csak most kezdi pályafutását. Lehetőség az van benne elég, a Four Floors-tól is egy kicsit többet kap az ember, mint amit vár. Az elektronika ott van benne határozottan, Williams hangja még kicsit stabilabb is, mint Gouldingé, és ha az idén kiadásra kerülő albumán jobban megcsillogtatja zeneírói képességeit, ő lehet Nagy-Britannia legújabb gráciája, beférkőzve a Goulding/Diamandis/Welch-trió mellé. 

  A klipről: Kicsit sok benne a hipster-életérzés, a ruhákkal és az ékszerekkel, de ha ezzel lehet elnyerni a közönség tetszését, miért ne? A hangulata homályos, és határozatlan, mint a dal refrénje a magas hangoknál, a homályos, fekete szélek, a meleg színek, a gyenge megvilágítás és a kamera szögei pedig remekül érzékeltetik a magányt és a szerelmes szenvedést, amit az énekesnő maga is előad a sarokban és a földön fekve.

  Én mindkettőre (single-re, videóklipre) 10/8-at adnék. Nem vagyok meggyőzve, hogy Williams jövője stabil lábakon áll, de örülnék, ha a debütáló lemezével megvenné magának az Egyesült Királyságot.

  

Read Users' Comments ( 0 )

"...I only dance to a mono beat..."

  Nem mondanám, hogy pánikolnunk kéne az évvégi összesítés miatt, hiszen 2010 is sok albumot termelt, és az évnek még korántsincs vége. Már írtam sok albumról, melyek esélyesek a "Best of..." címekre, most viszont egy olyan lemezt szeretnék bemutatni, mely leginkább a "Worst of..."-ra pályázhatna.

  A Monrose számomra mindig is egy érdekes együttes volt. Nem hallgatok ilyen zenét, a német zene maga már nem éppen szívem csücske, és akkor még nem is említettem meg, hogy egy "csajbandáról" van szó, ami meg pláne elüt az általános ízlésemtől, de valamiért két éve nagyon megszerettem őket. Gondoltam, sosem árt, ha könnyedebb zenére kapcsol az ember, amiben nem kell elmerülni, vagy mélyebb értelmet keresni, és nagyon örültem, mikor láttam, hogy új lemezt adtak ki.

  Nem tudom, mit vártam. Temptation című lemezük egy egyszerű kis pop anyag, nem sokminden ragadt meg onnan, az I Am viszont már egy határozottabb album, melyen egész jók a szövegek, a dallamok fülbemászóak, rövid és érthető minden, mint egy jó poplemez. 

  Mindenkit, ismétlem mindenkit elér ez az úgynevezett olcsó "elektrósodás", nem számít, hogy indie, experimental, vagy Monrose. Megvan minden a Ladylike-on, amit a Viván meg az MTV-n is hallhatunk. Eltorzított hangok, ügyetlen elektronikus effektek, buta rímek, Mandy, Senna és Bahar hangjukat alig egy-két számban engedik ki tisztességesen, pedig milyen szépen szóltak az előző lemezeken!

  Igazi lotyópop ez, ha szabad így fogalmaznom.
 

10/2 A végén találtam két számot, amit még hallgathatónak neveznék (Catwalk V-O-G-U-E és Mono), de ezen kívül nagyot csalódtam. Egyedül a Like a Lady single borítóját találom viccesnek és találónak.
  

Read Users' Comments ( 0 )

Ha az ember lánya korán kel, a reggeli órákban nyomokban találhat még videóklipeket a német Viva és MTV műsorán - egyébként szinte sosem botlom bele zenébe ezeken az adókon (merthogy nekem nem adatott meg a VH1, de azt Tia kollegina úgyis kézben tartja). Szóval, egy szó mint száz, így találkoztam a norvég Madcon új (vagy lehet, hogy csak számomra az, akkor elnézést a téves jelzőért) klipjével, amely úgy megtetszett, hogy közszemlére is teszem.
A videót a 2010-es Eurovíziós Dalversenyen rögzítették, ahol élőben (bár playbackről) lépett fel a Madcon, produkciójuk alatt pedig előre felvett és élő képeket is mutattak, amelyeken sok-sok ember ropta a táncot a "Glow"-ra. Ezeket a jól megszervezett és látványos koreográfiákkal bíró flash mobokat igazán ötletesnek tartom, és itt most tényleg rengeteg ember olajozott gépezetként való együttműködése valósult meg igen szórakoztató módon. És még a dal is egész jó. 10/9-et adok, nagyon bejött ez az össznépi táncmulatság.

Read Users' Comments ( 0 )

Előrebocsájtom a post nem lesz sem túl rövid, sem kimondottan objektív. Im really sorry. :) Mivel írásra késztetett miután meghallgattam és ultra Keane-fan vagyok még mindig. Szóval. Ezért. 


Itt van(lesz) ;)  az új Keane album(?). Ők EP-nek nevezték el, 8 számos EP. Ok. Inkább már album az. De megértem őket, összejött annyi daluk a Perfect Symmetry Tour-on és elég jók is lettek ahhoz, hogy kiadják egy 2-album-közti időszakban, gondolom ezért rakták a végére hogy EP. Mindegy is ez.

Night Train. Azért ezt a címet kapta, mert sokat vonatoztak a turné során éjjel a nagy Európában:)
Az album dalait a világ több városának stúdióiban vették fel, ahol épp idejük volt erre a szabadnapjaikon 2 gig között.
3 dalban vendégelőadó is énekel, kettőben a szomáliai-kanadai rapper K’Naan valamint egy japán hölgyike, Tigarah.

Túl sok reviewt nem találni (khm, nem is értem ;)), amik pedig megíródtak, pozitív hangvételűek. (Y) Nem. Nem ez a Keane (szakmailag) „legjobb” albuma, de hát nem is ez volt a cél, úgy hiszem xD (Hogy ez is (ahogy az első 3 albumuk) britlista #1 lesz ezt most aláírom…)

Nagyszerű, kellemes, játékos-kísérletező popalbum lett, globális ritmusokkal fűszerezve.
Többféle stílusok keverednek a dalokban, érződik a "világzenei" hatás a dalokon, az albumon is, bár talán a legtöbbjüket a 80-as évek inspirálta. Aki(én) szívesen hallgatja az akkori dalokat, kétlem hogy csalódna a fiúkban.

Úgy látom az első két albumuk és az azt követő hatalmas siker annyira bebetonozta és megkérdőjelezhetetlenné tette a helyüket brithon és a világ zeneiparában, hogy ma már lehetnek bátran olyan kreatívak, amilyenek csak nem szégyellnek lenni.
Ez történt Perfect Symmetry esetén is, és most a Night Train-nel is.
Hallgatom a dalokat és átjön, hogy ezek a srácok „szeretik” egymást (gyerekkoruk óta jóbarátok), szeretnek/tudnak (együtt)zenélni, jó és időtálló dalokat írni, élvezik a kreativitásuk szabadságát és kipróbálhatnak bármit, bármilyen stílust, hisz már „megtehetik”. És mernek is próbálkozni :D

Egyet nem tudok, hogy van-e 2011-re betervezve egy „igazi” új album. Ha igen, a fiúk baromira termékenyek – zeneileg ;) És ez állati jó. Voltak a múltban gondjaik (ld. Tom problémái) de manapság fut az a szekér megint ;)

Hogy a dalokról is ejtsek pár szót. Ha már ez egy review akar lenni:)

1 House Lights – egy alig másfélperces instrumentális nyitótrack, hogy bemutassa, milyen is lesz az album. Ez a dal a csapat bevonuló-zenéje volt a Perfect Symmetry Tour-on, miközben kialudtak a fények.

2 Back in Time – esetleg a következő James Bond film főcímdala kiválasztásakor figyelembe vehetnék az illetékesek ezt a dalt. ;)  Ezt Tom is megemlíti viccesen, a track-by-track videóreviewban.
  No. Srácok, csak nem ez volt a cél? ;)
Szóval totális James Bond-fíling és Keane-rock&roll.

3 Stop for a Minute feat. K’Naan – az album 1. maxija, és az egyik amelyben K’Naan, a szomáliai-kanadai zenész rappel. Vhogy elsőre nem tetszett, mert Keane, de mégsem Keane. És ez zavart. Meg rap. Keane dalban rap. Mi?
De most már egyre jobban tetszik ez a dolog. Jelszó: be creative! Ami sikerült. Kellemes dalocska fülbemászó refrénnel és pozitív üzenettel. 
"And if I stop for a minute, I think about things I really don't wanna know
And I'm the first to admit it, Without you I'm a liner stranded in an ice floe"

4 Clear Skies – az első dal, amit a rádióban lejátszottak az EP-ről, pár nappal előbb ment le a BBC 6-on, mint ahogy a rádió-debütje megtörtént a Stop for… - nak.
  Emlékszem én épp „tavaszolni” voltam és este már YouTube-on hallgattam a dalt és már akkor borzasztóan tetszett (jobban mint a Stop for... :D). Remek bizonyítéka annak, hogy sokféle hangszer is tud jól működni egy dalban (hmmm, vagy nem mindegy kik szólaltatják meg azokat a hangszereket… khm.).
A tapsolás meghatározó rész, aztán előkerül a xilofon is. Kudos srácok! Minél többet hallgatom, annál többet akarom hallani.

5 Ishin Denshin (You've Got to Help Yourself) (feat. Tigarah) – Yellow Magic Orchestra dal feldolgozása.
A legkalandosabb története úgy vélem, ennek a dalnak lehet.
Tim egy repülőn dolgozott az ötleten, Rich Washingtonban vette fel a dobokat, Tom Koppenhágában énekelte fel a saját részét, Tigarah L.A.-ben, és a végeredmény a turnébuszban született meg! LOL
A dal. Elektro-pop és nem mondom h. hallgathatatlan, de elképzelhető hogy sokszor fogom skip-elni ha odajutok :) Igazán nem tudok tőle elájulni. 2(3) szó ugrik be, ha hallom: nagyon vicces hallgatni. :|

6 Your Love – ez az a dal, amelyik talán a legtöbb 80-as évekből érkező behatás-sokkot kapta ;), hallgatom és mintha időutaznék a 80-as évek szinti-pop világába. (Y) 
A dalt már az iTunes preview-ban kiszúrtam magamnak, és nem csak azért mert nem Tom, hanem Tim !!! énekli. Mindenképpen az album csúcspontja, csúcsdala, akármilye. (Y)
Kedvencem már most, és ez a későbbiekben sem fog változni.
Tim hangja sokkal puhább és halkabb mint Tomé, nagyon kellemes a fülnek, Tom néha zavaróan fura magas hangokat tud magából kipréselni, hehe. Tim nem tud flikk-flakkokat, de amit tud, azt tökéletesen hajtja végre. ;)
Nagyon remélem hogy kihoznak ebből egy kislemezt, vétek lenne nem megmutatni a nem-Keane-fanoknak is. Mert zseniális dalocska úgy ahogy van. Fantasztikus.
A story: Tom elkezdte felénekelni, de kezdett elmenni a hangja és aznap este koncert volt így hagyták inkább a dolgot... aztán végülis Timé lett a vokál. És jól döntöttek. Hazudnék ha azt mondanám nem érdekel Tom hangjával, de így lett tökéletes. Szóval mégsem érdekel. ;)

7 Looking Back (feat. K'Naan) – viccesen hat a Rocky-theme-re „hajazó” trombitaszóló az elején. Miután túljut az ember az első meglepetésen hogy mi köze ehhez Rockynak, egész kellemes és élvezhető dal lesz. K'Naan ebben a dalban is rappel.

8 My Shadow – nem tudom a történetét, mármint annak, hogy miért került rá az EP-re, a sejtésem, mivel ez Perfect Symmetry (japán) bonus track volt, nagyon pozitív visszajelzéseket kaptak gondolom a fiúk (nekem az egyik top-kedvencem PS-ről), hogy tán úgy érezték, muszáj ide is rátenni, ne csak bonus legyen a „szerencsés” japánok számára.
Csodaszép Keane-ballada. 
"It's time to make a start , To get to know your heart
Time to show your face, Time to take your place"

10/8, mert a Tigarah-s tracket nem is értem :| és 10/10-es album nincs:)

De az egész albumot abszolút kedvelem és sokszor fogom hallgatni, én nem csalódtam, azt kaptam, amit vártam!

We've really learned recently to just go with whatever feels right
and not worry at all about what other people's preconceptions
- or even our own preconceptions - of Keane might be.

Ezt Tim mondta a Your Love-val kapcsolatban, de az egész albumra ugyanúgy igaz! :)
Ne törődj vele mit szólnak mások, csináld, ami jól esik! xD

Milyen is lesz/lehet a Keane jövőben?
Infók az alábbi linken található interjúból valók:  http://www.arjanwrites.com/arjanwrites/keane/ 
Tim szeretne egy all-electro-pop (már ő is kezdi ezt, nemár Timmy xD bár, egy próbát megér :P) albumot, vagy egy teljesen akusztikus anyagot összehozni, hisz inspirálóan hatott rájuk a 2008. decemberi L.A.-beli, Live at Largo show, ahol áthangszerelve adtak elő pár dalt. A zeneileg lecsupaszított dalok lehetővé teszik a rajongók számára hogy inkább figyeljenek a szövegek értelmére, mondta ezt Jon Brion a Largo show után, de ezzel Tim is egyetért. 
Bármilyen lesz is a következő Keane-album (electro-pop, piano-rock, akusztikus, 80's pop...),

i think i'll be waiting for them on the railway station to arrive with the night train in perfect symmetry with hopes&fears in my heart even if i were under the iron sea before!

LOL Sorry, de ezt nem hagyhattam ki... LOL :)) 

"im still a victim of Your Love..." 

Read Users' Comments ( 0 )

Na jó, nem bírtam ki... az a helyzet, hogy Shakira indított el azon az irányon a zenében, aminek a végén is az olyan együttesek állnak, akikért most tudok megdögleni, magyarán szólva Shakira volt az első komolyabb zenei tapasztalatom.

  Igen, elektropop, Shakira is fent akar maradni a víz fölött, nehogy a poppertömeg lezúzza azonnal, ezért tulajdonképpen ő is simán eladta a stílusát. Ezt lehet mondani ki, bátran meg minden. Sima elektro pop, ami ezen az albumon folyik.
  Már kemény négy éve vagyok Shakirával úgy, hogy ááhh, ez a nő valami isteni, példakép, estébé. Persze mára már elhalványult az egykori "naponta ötször végignézem a rotterdam-i Tour of the Mongoose gig-et" korszakom, de még mindig becsülöm azért, amit összehozott zeneileg, meg amiért megmentette az utolsó általános sulis éveimet.

  A lemezről is szólva egy-két szót, semmiféleképpen nem tetszik nekem sem, hogy hanyatt-homlok menekülni látszik a régi bevált stílusától, amit tulajdonképpen a latin poprock tudott leginkább leírni, de ha ő tényleg ezt akarja csinálni, hát felőlem, nem vagyok én semmi rossznak az elrontója.

  Szerencsére Shakirának számomra alapból van egy dél-amerikai hangzású hangja, bármit énekel, arra gondolok, hogy ez rohadtjól hangozhatna spanyolul, és milyen állatul adhatja elő koncerten is.

 

  Persze a Long Time-ban meg a Why Wait-ben már a lemez elején észre lehet venni a nem túl megbúvó latinos ritmusokat, dobokat, de a Little Boots-féle szinti nekem egyáltalán nem hiányzik, simán elektrós vonósokkal meg lehetett volna oldani. *vállatvon*

  A Good Stuff nekem amolyan butuska pop-dalnak tűnik, a szintiket komolyan mondom ki kéne vágni az ablakon, de különben egész jó, egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni a régi latinos daloktól, mindig azok csengenek a fülemben, mikor Shakira hangját hallom. Meg hát a szöveg, mint "Grass is so much greener with us on it", ezeket bírom benne. :D

  Az első komolyabb dal számomra a Men In This Town, idézi kicsit a "Day and the time"-ot meg a "Costume makes the clown"-t, és ekkor kezdem el gyászolni a Fijación Oral és Oral Fixation project-et, mert ez azért mégsem ugyanaz. Meg hát a refrénben tényleg kicsit idegesítő a hangja.

 Igen. Olvastam a Kvarthu kritikáját -.-"

Gypsy felejthető, és egy kérdés: A Spy elején most ez hápog, vagy mi? Különben nem rossz szám, csak Wyclef Jean-t nem bírom. :S

  A Mon Amour nekem olyan, hogy jól van, élje csak ki az ilyen bosszúálló vágyait a csaj, csak ne ilyen módon, de ha már megtörtént, legalább ne kelljen hallgatni, szerencsére nem is kell. A szöveg miatt kap like-ot last.fm-en.

A három spanyol dal, a Did It Again-ből, a Why Wait-ből és a She Wolf-ból készült, én örülök nekik, mert egyértelműen jobban bírom, ha Shakira az anyanyelvén nyomja.

 

  Nah, hát itt nagyon nincs legjobb dal, legrosszabbat sem igazán avatnék, kicsit eladta magát Shakira szerintem, valahogy nem tudok neki hinni, mikor azt mondja, ezt ő akarta így, szerintem mostanában a híresebb előadók mind ezt csinálják, szimplán sajnálom, hogy Shakirával is ezt történt.

  Az albummal még nem tudom, mi lesz, talán csak idő kell neki, majd meglátom.

10/5, és ezek után durván régebbi albumokat fogok hallgatni.

Read Users' Comments ( 0 )

Szóval akkor én se maradjak le, megírtam én-blogba, de akkor itt is meglegyen:)

3. stúdióalbum, egy uk#1 és zseniális AAHAS album után...

Nah ezt az albumot most jól megelektronikus-popozták a fiúk... Editors-ös és mégse az, mégse Editors-ös és mégis az:D
Az új albumon elég kevés a gitár, az air-gitár, ami az 1. 2 albumot jellemezte, meg a lábdob...

Szépensorjában:)

1. In This...
Húúú, nagyon brutálban indul, Helyna mondta meg a frankót, olyan mintha Tom Isten hangjaként szólna hozzánk egy atomháború után... (kudos to her:D)
Ezzel csak egyetérteni tudok:) mert télleg olyan...mindig it scares me... rám hozza a frászt:)
Az első 3 percben Tom kb. 5 sort ismételget, "i swear to God..."
Aztán jön utána Ede és bezúzza az arcom, meg jön egy kis gitár is... hogy azért na, nem felejtettek el gitározni:)

2. Bricks&Mortar
Lassan durvul be a dal, mondjuk Tom mindjárt egy olyannal kezd hogy "there is a bullet in your hands" aztán "give a dog a bone.. teach him how to kill"
Tehát azért érezzük már, h. nem ötórai teára vagyunk meghívva:)
A szöveg végig leköt, a dallam nem kevésbé,
"this home is more than Bricks and Mortar,
pour salt water on the wound."
A végén pedig Tom reméli h. minden OK velünk;) 'i hope Life is good for you'..
Nah, ez az a dal, amiben picit:( csalódtam, mert Live-ban Chris a dal közepén eszméletlen faxán pötyög a szintin, meghatározó része a dalnak, albumon meg vmit neszez csak:( (N) demiérrrrr?:)

3. Papillon
Nagy track ez:)
1.re u-tál-tam, tényleg.
Aztán én nemtom hogyan, de felzabált a dal, van egy lüktetése, szinte a csigolyáimban lüktet az egész...
Talán ez a legrádióbarátabb dal az albumon, imádok benne minden hangot,
ahogy kezdődik, tiriri-tiriri stb, Ede ahogy dobol, Chris szintije, Russ bassgitárja:)
A szöveg meg... rulz, Tom hangja naná h. igen.
...you're my own Papillon...
...it kicks like a sleep twitch...
Imádom, függő lettem:)

4. You Don't Know Love
Wow, Live hallottam már bejött:)
Albumon sem kevésbé rosszabb:) Van itt szó CIA-ről, választási kampányról...
Chris gitárrifjéért kudos, mert nagyonállat:)

5. The Big Exit
Ez volt az a dal, ami előzetesen közömbös volt, se nem utáltam, se nem bírtam...
Aztán az albumverzión megkedveltem, főleg a "they took what once was ours..." refrén miatt... nagyon szépen vokáloznak Edék:)
Ahogy kezdenek bedurvulni, egyre agresszívabb lesz a refrén...
kudos:
"I love you as my blood flows,
as the rain ruins my best clothes,
you're a secret only I know.
No need to ask, you already know the way I feel inside."

6. The Boxer
Szintén Live-ban megteccett, az albumon, wowowowowowow.
Szép lassú, nyugis dal lett...
Ez a szintis-kezdés engem arra emlékeztet, mintha esőcseppek hullanának...
Az egész dal hangulatát, szövegét bírom...
Tom hangjában megint sok az érzelem...
"I’m attracted to the light, I am attracted to the heat
It’s a violent night, there are boxers in the streets."
Erőszakról énekel nekem, és tán el is hiszem, h. be is következhet, amiről szót ejt...

7. Like Treasure
Nagyon szeretem hallgatni... sztem jó hallgatni:)
Közepén szintiszóló:) jó kis szöveg, kudosTom:D Russ bassozik:)
Megvan, Live van fuck a dal 3. sorában, albumon nista;)
lehet h. az album/fuck szó-t felhasználták ERM-ben:)
"i'll bury you like treasure..."

8. Eat Raw Meet = Blood Drool
Nah, ezt a dalt kellett a leginkább megszoknom, v.hogy 1.re nem tudtam bírni:S, de minél többet hallgatom, annál jobban szeretem, beteg egy dal:)
Chris szintizik, Ede közbe dobolgat és Tom beleordít a fülembe...
És ez csak az 1. 30 mp:)
A szövege sem piskóta;)

"I don't wanna be left out, or get fucked (ezér hatalmas kudos jár) ,
but there's a talent in your lies.
You're chewing with an open mouth, raw meat,
your blood drool attracts the flies."

9. Walk the Fleet Road

A legvégére pedig egy szerelmes ballada(sztem az) marad...
Komolyan nem hittem volna h. majd pont Ők írnak meg egy ilyen csodát...
*goosebumps* végig a dal...
Tom hangjában rengeteg érzelem van, Tija véleményét osztom, ez a Drága Feleséghez íród(hat)ott:) ezt személyes emlékek táplálják...
gyönyörűségességes:)

"You're a long way from home,
Through the dark we tip-toed
The hospital looms, as we walk Fleet Road. "

Tessék, sok Live dal az új albumról:) lehet böngészgetni:)
http://www.youtube.com/view_play_list?p=CE6B20725A8BB40C

Azért jó ez, mert van sok jó szintibetét, emlékezetes gitárriff és dobszóló, rulz és beszólogatós szövegek, tökéletes melódiák, Tom megcsillantja hangi adottságait, mélytől a magasig, gyengéd-érzelemdústól az agresszív-kegyetlenig:)
Minden dal egy kerek-egész, nem hiányzik még 1-1 mp, vagy épp túl sok lenne 1-1 mpel, Bricks pl. 6 perces... És pont úgy jók ahogy vannak, nah, jó Bricks az, majdnem úgy jó;)
Azért rossz ez, mert "csak" 9 dal, és nekem kevés volt, főleg hogy WTFR olyan hirtelen ér véget...

Hallgassa az, aki szereti az Editorst, szereti az újszerű-kísérletező-mélygondolatiságú albumokat, szereti az őrült frontembereket;) a beszólós szövegeket...

A legjobb számja a Zalbumnak, az Eat Raw Meat = Blood Drool, hatalmas track:)

A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja olyan nem van:) a Bricks-be tudok belekötni, mert nyilvánvaló az eltérés az albumverzió és a live verziók között, live-ban jobban szól a szintibetét:)

Szerintem ez 10/9,5, fent említett okokból;) szinte-tökéletes album, Bricks miatt lement a fél pont:) És 10/10-es album nincs;)

Különben meg Tom Smith nagyon brutálban TUD énekelni Live... az a Hang... azt hagyjuk hogy emellé meg mint egy megkergült elefánt a porcelánboltban;)

Utóirat tehetséges srácok ezek:) nagyonis;) thank God, hogy volt szerencsém(nk) Hozzájuk;) remélem, nem utoljára.........
Utóirat2 ha túlontúl elfogult lettem volna, im sorry, de ami jó az jó, és azt mindig el kell ismerni;) És ez az album igazán nagyot ÜT;) Fájni fog...

Read Users' Comments ( 0 )

Szóval itt volt a nyár, száz nemtommivel vár, de elmúlt, és bizony az olyanok mellett, hogy OneRepublic, The Script és Editors, felfedeztem egy hölgyeményt is, akit úgy hívnak, hogy Skye Sweetnam ^-^

Tulajdonképpen Last.fm-en böngészgettem a barátaim barátainak barátai közt, és akkor megláttam valaki library-jében a képet. Mondom, de jól néz ki, tiszta extrém, rózsaszín haj, menő ruhák, miegymás, mondom, csekkolom, milyen zenét tol. Szerencsémre nem egy olyannal kezdtem, mint egy Number One, hanem sikerült kifognom a legjobb számát, a Human-t :) 
  Onnantól meg egyszerű volt, megszereztem az albumait (2 db), és akkor kezdjük ^-^

  Az első album még csak bugyuta tinipop, de szerencsére a másodikra bejönnek a kicsit a gitárok, meg az ilyen Missy Elliot-féle hip-hip elemek, meg persze némi elektronikus hatás... ami tökjó, én bírom. Skye-nak mellesleg nem semmi hangja van, senkit ne tévesszen meg a külső, nagyon jól hangzik élőben is, akkusztikus koncerteken is, remek :)Az album leginkább a zenéről szól (Music Is My Boyfriend, Favourite Tune, Make-Out Song), egyszerű metaforák és ilyesmik jellemzik. Mint Lily Allen is, Skye is szereti megmondani, mit gondol a nagyvilágról, erre remek példa a "Human" c. dal. 

  Különösebben semmi extra, megkérdőjelezi emberségünket, és miegymást, a klipjét én bírom, elég felületes irónia, de mit várhatnánk egy lánytól, aki alig több, mint húsz? o.O" 
  Aztán vannak a pasizós, vagány csajos dalok, amiktől szerintem nincs olyan lány, aki ne érezné magát magabiztosabbnak, és nekem, mint önbizalomhiányos mizantrópnak, elég nagy szükségem is van, ilyenre jó az "Ultra", a "Boyhunter" és a "Babydoll Gone Wrong". 

  A Make-out song-ot a szövege miatt kedvelem, eléggé butuska, csajos dal, de végülis nagyon belevaló, kíváncsi lennék, miért nem lett Skye híresebb Magyarországon (mondjuk ez inkább sértés lenne neki :D). A Kiss A Girl se tévesszen meg senkit, jó kis dal, lázadós, meg minden, mi másra lenne még szüksége egy tininek? Különben ez a dal tükrözi leginkább a régebbi pop-stílust, ami a Noise From The Basement-et jellemezte. :)
  Két nem különösebben elragadó dal a "Ghosts" és a "Let's get moving (into action)", ezek ilyen semlegesek. o.O" 

  A lemeznek egy szomorúbb dala van, ami a plátói, vagy éppen elveszett szerelemről szól, az pedig a "Scary Love", amit én nagyon szeretek. Nem is tudom, azt sem tudom, Skye-t miért szeretem, semmi extrát nem nyújt, de azt is olyan szerethető módon :)

  Skye erőssége a dinamikus szövegek és dallamok írása úgy, hogy az ne váljon sablonossá, ne legyen tele fölösleges "Yeah-yeah"-ezésekkel, de mégis legyen benne egy olyanfajta fiatalos lendület, hogy könnyen emészthető legyen mindenki számára.
  Amivel Skye-nak nem lesz szerencséje, az a saját vélemény megmondása. Mert őszintén, kit érdekelne egy olyan dal, mint a "Human" (nem divatból, mert ugye divat a "rendszernek beszólás"), ha van egy olyan is, mint a Make-out song, ami a szexről szól?
  Nem baj, Skye, nyomjad csak, én hallgatlak ;)

Azért jó ez, mert ilyen csajos zene... Jobb indokom nincsen x)
Azért rossz ez, mert aki az első albumot szerette, az ezt nem nagyon fogja (mint kedves barátnőm is, neki nem jött be a bedurvulás, de hát, aki Vanessa Carlton-t hallgat :D) 
Hallgassa az, aki gondolkodott már, hogyan hangozhatna a The Veronicas stílusa keverve Aly&AJ-ével. Annak tökéletes lesz :D
A legjobb számja a Zalbumnak a Human. El is üt kicsit az albumot jellemző fő stílustól, jó a szövege és fülbemászó a dallama (mint minden dalnak a lemezen :))
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja a "Let's get moving (into action)", nem tudom, miért, az elején tetszett, de mostmár a "Ghosts"-ot is jobban kedvelem. o.O" :)
Szerintem ez 10/8. Nincs hozzáfűznivalóm.
Különben meg nincs hozzáfűznivalóm xD

Read Users' Comments ( 0 )