"Oh, god, you gotta make it stop!!"

Mikor Foo Fightersről kell írnom, mindig zavarban érzem magam, mert azért egy ilyen kúl zenekarról kell tudni egy-két dolgot, hogy az ember joggal bírálhassa őket. A számomra (eddig) non-plus-ultra Echoes, Silence, Patience & Grace után valamelyest felbátorodtam, hiszen az, és az utána kiadott anyagok (Wheels) jobban illettek az általam preferált stílusú zenéhez, testhezállóbb volt a hallgatásuk, és a kritizálásuk is, úgyhogy mikor meghallottam, hogy Dave Grohl hetedik albumához összecsődít egy rakat rocklegendát, producert, régi Nirvana-tagot azért, hogy hat album után egy garázsban tudják felvenni az új lemezt, padlót fogtam.

  Milyen lesz a hangzás? Mi lesz a koncepció? Megint csinálnak egy tizenakárhány trackes In Your Honort, vagy inkább One by One-os lesz? Olyan nincs, az megismételhetetlen, ráadásul Pat Smear is visszajön, akkor még régebbre mennek vissza a The Colour and the Shape-hez? Lezúzzák az arcunkat, vagy langyosvízben álldogállhatunk megint, mint a 2007-es lemez után?

  Ezek és ezekhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, mikor a White Limót és a Rope-ot kiadták, amely kettősnek sikerült jól összezavarnia. A Wasting Light teljes egészében azonban helyretett mindent.

  A Foo Fighters tehát a Nirvana Nevermindjának producerével, Butch Viggel, a Germs, a Nirvana és a Foo Fighters egykori (és visszatérő) gitárosával, Pat Smearrel, és a Nirvana alapítótagjával és basszerosával, Krist Novoseliccsel karöltve valóban egy garázsba húzódtak vissza, hogy felvegyék a banda hetedik, Wasting Light című lemezét. A lemezen ennek a hangzásnak azonban semmi nyoma. Igen, egy ilyen legendás együttes megteheti, hogy egy koszos garázsban csinálnak albumot, de akkor az hangozzon is úgy. A plusz egy gitárnak inkább van erőlködés szaga, mint felejthetetlen slágeríze, ugyanakkor a dallamtalan egyáltalán nem igaz rá.

  A szövegek, csakúgy mint eddig, nem ütnek nagyot, elvégre Grohl lehet nagyszerű gitáros és énekes, a ritmus jobban benne van a lényében, mint a gondolat és az érzelem. Ezt bizonyítandó, hogy szinte végig a háttérvokál mögé rejti a hangját, vagy másik négy gitárral (A Matter of Time), esetleg eszeveszett, végtelen sikoltozással (White Limo)  takarja azt el.  

   Amik emlékezetessé teszik a lemezt, azok inkább azok a dalok, melyek dúdolhatóak (Arlandria, Miss the Misery, Walk, Dear Rosemary), vagy headbangre alkalmasak (White Limo, Bridge Burning), de még mindig és továbbra is hiányzik az a dallamosság, az a zúzás, az a keménység, amiért a The Pretendert, a Best of You-t és az All My Life-ot istenítjük. 

   A jó pontok listájára írható fel viszont a fillerek hiánya, a fenomenális kezdés és finálé, a The Colour and the Shape jótékony hatásai, az énekelhető dallamok és a Bob Mouldnak és Novoselicnek köszönhető 80-as évek punk hangzása, melyek bőven ellensúlyozzák a hiányosságokat. Így lett ez nálam 10/8 
  Azt mondják, legenda nem születik kétszer, Dave Fuckin' Grohlnak mégis minden egyes húzásával sikerült szétszednie a házat, és ismételten bebizonyította, hogy egy ilyen erős csapattal a háta mögött nincs ok aggodalomra.

A szerző ajánlata: Arlandria, Dear Rosemary, I Should Have Known, Walk 

Read Users' Comments ( 0 )

Sajnálatos módon sok együttesnek a "hiatus" (szünet) szó soksok évet jelent. Dave Grohl azonban egy olyan bolygóról jött, ahol ez azt jelenti: "kezdjünk bele még egy projektbe két legendás zenésszel, majd miután azzal (is) nyertünk egy Grammy-t, térjünk vissza a már jól bevált Foo Fighters felálláshoz". Ez a kikacsintás a hard rock kvartettől alig tartott egy évig, máris stúdiónak esett a négy jómadár (pontosabban öt, hiszen a The Colour and the Shape albumuk után kivált gitáros, Pat Smear ismét a Foo Fighters line-upját erősíti).

  Minden bizonnyal Smear visszatérésének köszönhető, hogy kidobáltak zenéjükből minden kifinomultságot, bölcsességet és tisztaságot, amit az Echoes, Silence, Patience & Grace c. legutolsó albumukhoz használtak, és háromszázhatvan fokos fordulattal felvették a The Colour and the Shape ritmusát.
  A szám zúzós, a háttérvokálba ezúttal is beszállt az együttes több tagja (ami szerintem nem olyan okos döntés, tudván milyen eszméletlen hangja van Grohlnak főleg egy ilyen kaliberű dalhoz), van kiabálás, gitártépés, dobszóló, a kliptől azonban nem vágtuk magunkat hanyatt (még annyi minimális kohéziója sincs, mint a The Pretendernek, amihez hasonlítani lehet).

 A klip ezért 10/3-at kap, a single viszont egy 10/7-essel megnyert minket.

Read Users' Comments ( 0 )

"...everybody wants the next thing to be just like the first… try to catch up, motherfucker!" 

Ha a Linkin Parkról volt szó, mindig is a Hybrid Theory-rajongók táborába tartoztam, a Meteorát minden más LP anyagtól külön kezeltem, hiszen az a Meteora, a Minutes to Midnightot sosem kedveltem, hiszen kevesebb volt benne abból, ami számomra igazán élvezhetővé tette a már tizennégy éve működő kaliforniai bandát. Ő lenne Mike Shinoda.

  Itt el is érkeztünk az első ponthoz, amit kifogásolnék a lemezen. Míg az első két albumon Mike Shinoda és Chester Bennington egyenrangúak voltak (Shinoda hozta a rapet, Bennington meg a core-t), ez később a Minutes to Midnight-on teljesen eltűnt, majd rájöttek, hogy a japán-orosz-amerikai rapper teszi a Linkin Parkot főként egyedivé, de ezúttal egészen máshogy hallhatjuk viszont a tökéletes szövegeket. A Hybrid Theoryn és a Meteorán egybeolvadt a két frontember szerepe, most mintha váltogatnák egymás közt, hogy ki vigye a verset és ki a refrént. Ami azonban igazán szerethető húzás volt, az az, hogy Shinoda elég gyakran énekel (The Catalyst), sok számban szívesebben hallom az ő hangját. 

  Az album egy igazán érdekes kísérlet, elszakadnak a nu metál hangzástól, több az elektrós effekt (mindenki kipróbálja egyszer, ez nem is baj, rengeteg benne a lehetőség, és ha valaki kreatív, csak jó dolgok sülhetnek ki belőle), "Mr Hahn" például kidolgozhatta a belét is, mire összemixelte az olyan dalokat, mint a Wretches and Kings vagy a már említett Blackout.

  A szövegek inkább Mike Shinoda részéről ütnek, Chester pedig hozza a maga elképesztő hangját, hol kontrollálhatatlanul ordítozik, hol pedig szívszaggatóan énekel (The Messenger), ezek után pedig senkit nem érdekel, miről. Pedig az album egy aktuális témával foglalkozik, amit sok másik együttes is előszeretettel tesz magáévá. A "háború" témakör, mint olyan, mindig is sok lehetőséget rejtett, amit valaki vagy ki tudott használni, vagy nem. A Linkin Park ezt olyan módon csinálta, hogy tizenöt számból álló lemezét hat közjátékkal tömte meg, hallhatunk hangokat gyaníthatóan utcai harcokból, vagy éppen részleteket híres amerikai beszédekből olyan történelmi alakoktól, mint J. Robert Oppenheimer, Mario Savio és Martin Luther King Jr. 

  Hiába, nem sikerült, amit annyira el akartak érni. Egy ilyen albumötlethez több kell. Két kivételesen jó és egy elég jó lemez után butaság összehasonlítani a "régi Linkin Parkot" és az újat, de egy ilyen együttestől egy ilyen nagy ígéretekkel érkező anyagnál többet vártam. Többet a rapcore darálásból, a torz riffekből (új irányzat ide vagy oda), kevesebbet a fiúbandás vokálból (valljuk be, megesik: Burning In The Skies, Iridescent), a közjátékokból, és mindenféleképpen többet a szétrobbanthatatlan duó együttzenéléséből.

10/7,5 - Folyamatos ellentmondásban hallgatom ezt a lemezt. Rajongóként imádom, kritikusabb, objektív szemmel nézve viszont be kell ismernem, a Linkin Park nem áll készen egy konceptalbumra. A zene jó, a csomagolásban van a hiba. 

Read Users' Comments ( 0 )

  Úgy tűnik, ez a nap számomra már csak ilyen single- és videóklip-elemezgetős marad.

  Miután már a Kaizers Orchestra tagjainak eddig említett mellékprojektjeit is (egy-kettőt linkeltem ide) képes befogadni az agyam, úgy döntöttem, a Skambankt-tal folytatom, mely a norvég gipsy-rock együttes gitárosának, Terje Winterstø Røthing-nak 1994-ben alakult együttese. 

  Éppen tegnap botlottam bele legújabb kislemezük, a Mantra videóklipjébe, valamivel azelőtt, hogy első albumukat (mely egy self-titled) meghallgattam. A kontraszt enyhén szólva is kirívó volt.

  A norvég hard rock banda olyan legendás együtteseket említ inspirációként, mint a Sex Pistols, a Ramones, a The Stooges és még megannyi punk rock zenekar a 70-es és a 80-as évekből. Az első lemezüket, majd az új single-t hallgatva biztonságosan kijelenthetjük, hogy punk rockerekként kezdték ők is, majd 2004-es újraösszeállásuk után kicsit enyhébb rock-kal folytatták. 

  Winterstø agyoncigizett hangja különös hangzást ad legújabb daluknak, viszont Terje még mindig inkább gitáros, mint énekes, ezt végig lehet érezni, a klipen is látni. Ennek ellenére azonban a Mantra egy igazi slágerdal lett, sokkal fogyaszthatóbb, mint bármi, amit eddig hallottam tőlük.
  Tőlem erre 10/8-at kapnak. (ez egy ilyen 10/8-as nap is akkor már)

A Skambankt negyedik lemezének kiadási dátuma szeptember 6., címe pedig Søvnløs.  

(álmatlant jelent, vagy fáradhatatlant, ebben most nem vagyok biztos)

Read Users' Comments ( 0 )

  Egy kicsit csalódott vagyok, és azt is megmondom, miért. Többek között azért szerettem meg a Three Days Grace-t, mert volt valami stílusuk, többek között a videóklipekben is. Adam Gontier jólfésült haja, élére vasalt ingei és miegymás, ez mind valami olyasmi volt, amiért bírtam a bandát. Aztán jött az új album és a Break, ahol már látszik az elzüllés főleg a hajszerkezeteken, de még ott a gallér, még ott a sárm, miegymás.

  Ebben a videóban viszont már végképp nem találok semmi férfiasat, úgy értem előjött az ápolatlan rocker-macsó stílus, szakadt ruhában, valami kamrában zenélnek, hát jó. Ez egy dolog, ami nem tetszik, mert szerintem nem áll nekik jól.

  A stíluson kívül ugye ott van maga a videó, amiről szól, szerintem a zanzásított montázsnál szerencsésebb lett volna egy Never Too Late típusú klipet összetenni, azt is mondjuk a Bully-ból, ha már a keménykedős számoknál maradunk.

  Végülis elmondhatom, hogy az új klip és single kapcsán egyáltalán nem vagyok elégedett, viszont szeretem ezt a dalt, mert jó, kicsit olyan Riot-os, ami szintén nagyon jó.

  Így lesz ebből 10/4

Jobb minőségű beágyazható videót nem találtam, bocsánat.

Read Users' Comments ( 0 )

Az amerikai rockbanda (2000-ben alakultak, stílusuk alternatív rock, hard rock elemekkel) második lemezéről írok most pár szót, mivel véleményem szerint - a nem túl meggyőző albumborító-választáson kívül - van olyan jó, mint a 2007-ben megjelent self-titled (amiről még nem írtunk a blog keretein belül, de könnyen megeshet még, mert érdemes).

Stílusban csak pár dolgot változtattak, még mindig a gitárcentrikus, ütős, "végigrohan az agyadon"-típusú kimondottan rockzene. A dallamvilág nagyjából ugyanaz, Lacey Mosley hangja még mindig csodálatos, talán inkább úgy mondanám, első lemezük dalainál vannak elborultabb (Swept Away, In the Dark, This Close) és kicsit "pop"-szerűbb, "lightosabb" darabok (Missing, Set apart this dream, Tiny Heart) is a Memento Mori-n. Klasszikus Flyleaf-dalokat is találunk; erős gitárral, gyors tempóban, teketóriázás nélkül végigvitt számok ezek: Chasm, The Kind, Beautiful Bride.

A felütés a legutóbb említett dallal történik, aztán a slágerré vált Again következik, ami szintén nagyon az ő stílusuk. A Chasm az egyik kedvencem, egyszerű, de meglehetősen intenzív szövege, dallama miatt. Az album iramát csak a lassabb számok törik meg kicsit, például az itt következő Missing (de legalább a gitár jól zúz a refrén alatt), nem is tudom, miért érezték szükségét, hogy ezeket a kicsit tinglitanglibb dalokat a lemezre tegyék.
A This Close, a The Kind és az In the Dark újra visszahozza a fura dallamokat és kicsit komplexebb szövegeket. A The Kind a másik kedvencem, elképesztő energia van benne. Set Apart This Dream nem nőtt a szívemhez, kicsit túl egyszerűnek tartom hozzájuk, viszont a Swept Away-t, amilyen betegnek hangzik elsőre, olyannyira meg is szerettem.. egész határozottan nem Flyleaf-stílus, de nekem bejön. Ja és nem csak elsőre beteg. :)
Ezután betenni egy Tiny Heart-kaliberű dalt nem tűnik túl jó választásnak, de hát jó, csak én nem annyira kedvelem. Egy kis közjáték után jön a Treasure, ami egy őszinte vallomás az énekesnőtől, és emiatt is, a szöveg és a dallam miatt is nagyon szívesen hallgatom, pedig különösebben ez sem egy komplex dal.
Az utolsó előtti dal a Circle, a témája igazán bejön, emiatt is kedveltem meg, bár csak sokadszorra. A lezárás pedig szokatlan módon igazán nagyszabású, és nagyon szép is, ez az Arise című szám (számomra nagy katarzis, ami a végén történik).

Ezért - és a Melting című közjáték miatt - is gondolom, hogy valamiféle koncepciót is akartak belevinni a lemezbe, mely azonban egyáltalán nem egyértelmű vagy zavaró.

Mindig nyilvánvaló volt, hogy dalszövegeik nagy része hittel, Istennel kapcsolatos, és most sincsen ez másképp, de én mindig is azt szerettem bennük, hogy ez sohasem tolakodó, erősködő módon történik, legalábbis számomra nincs ilyen jellege. Egyszerűen csak így éreznek, erről írnak dalokat, és ezt értékelem.
Azt hiszem, az első albumhoz képest tágítani akarták a repertoárjukat, megmutatni, hogy még mit tudnak azon kívül. Ez többé-kevésbé sikerült nekik, bár egyes kevésbé sikerült dalokban késélen táncolnak azzal kapcsolatban hogy ez a stílusbővítés a közhelyességbe csússzon. De még megmenekültek, nincs baj! :)

Szerintem 10/7.

Mystrea kollegina ötletét követve ajánlok egy dalt meghallgatásra, hátha valaki innen kedveli meg őket. :) (nem, nem hét és fél perces, csak ez volt a jobb verzió jutubon, van a végén egy jó hosszú csend :)

Read Users' Comments ( 0 )

Éppen "keressük meg az azonos című dalokat különféle együttesektől"-öset játszottam, mikor ráakadtam a médiatáram egy rejtett zugában a floridai együttes második albumára, és belehallgatván rájöttem, hogy én ezt mennyire szeretem. Íme kicsit részletesebben:

/és megint, egy jó kis borító, habár a frászt hozza rám valamiért >.

 

Az elsőre tucatrock-nak hangozható Shinedown 2002 óta van a pályán, azóta három albumot jelentettek meg, aktívan turnéznak (persze csak Amerikában, nehogy én is boldog legyek), legnagyobb sikerüket a 2008-as Sound of Madness-szel érték el, azonban az út, amin végig kellett menniük, hogy végül egy jó kis hard-rock anyaggal álljanak elő, nem volt akadálymentes.

  Egy középszerű debütáló album (Leave a Whisper) után kicsit bátrabban kezdték használni magukat minden hangszeren, előtérbe kerültek a gitárok, az önálló riffek, és az éneket követő dallamok is (Trade Yourself In), és habár Brent Smith hangja mindig meghatározó volt, a 2004-es albumon felvett fölösleges háttérvokált, ami csak lehúzta Smith hangját hagyták a francba végre.

  Ami még változott a Leave a Whisper-hez képest, az a hangvétel volt, 2004-ben akár még emónak is tag-elhettük volna a zenekart, melankólikus, érfelvágós dallamok, ehhez képest a legnagyobb kontrasztot a Lady So Divine állítja, ami habár igen hosszú, és nehezen emészthető, gyöngyszeme az albumnak olyan tekintetben, hogy merészebben játszanak a gitár- és dobtémákkal, és szakítanak a megszokott vers-kórus-vers-kórus-bridge-kórus-kórusegyfélhanggalfeljebb sémával.

  Még különlegesség az albumon a Shed Some Light, amit szerény személyem először hallott a bandától még régesrégen, itt már bejön az akusztikusság, hegedű, gitárok, nagyon szép, Smith hangja sem semmi, eszméletlen nagy hangterjedelme lehet, ahogy megfigyeltem.

  Amit én még nem kapcsolnék el az albumról, az a Begin Again, másik kedvencem, szövegben az album egyik kincse, Beyond The Sun, akik a Shinedown líraibb oldalát kedvelik, valamint a Save Me és az I Dare You, mint temperamentusosabb dalok.
  Előnyére írható a lemeznek a gyengébb track-ek ellenére (Atmosphere, Yer Majesty), hogy sokkal egységesebb, mint a Leave a Whisper, hiába van azon is jónéhány élvezhetőbb dal, az még nem egészen érzett rá a stílusra, ez már határozottabb anyag.

  Sound of Madness megint más téma, ahhoz képest viszont ez is gyenge, ezért 10/6

Read Users' Comments ( 0 )

Elméletben már ismertem őket (Foo Fighters Top10-ek a VH1-en, Storytellers, All My Life, stb...) mielőtt egész albumot hallgattam volna tőlük, gyakorlatilag még fogalmam sem volt arról, milyen jók ők. Sem arról, hogy milyen régóta vannak már a pályán.

És habár az együttes most egy ideig hiatus-on van, míg mindenki a saját kis bandáját ápolgatja, nem hagytak minket egyedül, a (Greatest Hits előtti) legutolsó lemezük például egy nagyon szépen összerakott, okos lemez. Az első három dal már olyan erősen indítja el a tudatalatti headbang-et, hogy azt tanítani kéne. Először. Másodszor: Dave Grohl-t megáldotta az ég egy nagyon pasis, rekedt rocksztáros hanggal, amivel tulajdonképpen azt csinál, amit akar, és az első három dal alatt meg is tapasztalhatjuk, hogy ő ordítozhat, sikoltozhat, vagy csak simán énekelhet is, az mind jól áll neki.

  A Long Road To Ruin töri meg először ezt a nagyonkeménycsávó hangulatot, nekem olyan kilencvenes évek-beli rock hangulatom lett tőle (bár ebben a videóklip is segített). És habár a stílus ingadozónak is mondható (nem vészesen), megmarad végig a grunge, a hard és az alternatív rock keretein belül.

  Az olyan light-osnak induló dalokat is fel tudták turbózni az albumon, mint a Come Alive, de a lassú számoknak sem kell szégyenkezniük, személyes kedvencem például a Stranger Things Have Happened, amit speciel két szál gitár kísér.

  S most ha már így kitértünk a gitárokra, nagyon jó példa a Foo Fighters sokoldalúságára a The Ballad of The Beaconsfield Miners, ami egy instrumentális/akusztikus dal szintén csak gitárokkal.

  Viszont azt nem tudom eldönteni, mihez kezdjek a ténnyel, miszerint a fent említett Stranger Things...-en kívül egy lassabb szám sem nyerte el különösebben a tetszésemet. (itt jön be az is, hogy okos az album, mivel a végére hagyták az összes tingli-tangli számot (Statues wtf, Home). Ez nem tudom, mitől van, Walking After You-n kívül még egy nagyonlangyi számuk sem tetszett, ezúttal is így vagyok vele.

  Végezetül még annyit, hogy a Foo Fighters szerintem nem annyira szövegcentrikus, sőt!, s még dallamcentrikusnak sem lehetne mondani (ezen a lemezen), de talán ez a szövegekben lévő egyszerűség az, ami szerethetővé és barátságossá teszi őket. Azért remélem, visszatérnek ők hamarosan. Menekülnek előlem a bandák. Előbb a Starsailor, Maxïmo Park, most ők...

  Jaigen, az album, szerintem nagyon jó, nagyon rock, jól esik hallgatni, tehetséges rockzenészek ők. 10/8

Read Users' Comments ( 0 )

Nem tudom, miért, megjött hozzá a kedvem. Hosszú volt a hét, fárasztó, és valahogy nincs kedvem új anyagot hallgatni, pedig egy Garou lemezt is beszereztem időközben.

  Szóval volt itt ez a post-grunge ügylet a Falling Away-nél, hogy annyira már arra nem jellemző, a self-titled-jükre viszont annál inkább. Ez sem tisztán post-grunge, ha választani lehetne, inkább hard-rock, mint post-grunge, de igazán attól függ, hogy melyik dalról beszél az ember.

  Kezdésnek beszélek a Starless-ről, mint az album kezdő dala. Össze van rakva ez remekül, a "rap" részével a végén egyszerűen imádom, de ami letompítja ezt a hangulatot, az a dob. Nekem nagyon tetszik, de eszméletlen szarul hangzik. Nem értek a dobokhoz, de mittomén, ha hangosabb lenne, akkor jobban hangzana. Szerintem.

  A Cold, a So Far Away meg a Colors szerintem sorolható egy kategóriába. A rádiók/hallgatók által leginkább bevehető dalok, a vers-refrén-vers-refrén-bridge-refrén-refrén vonalat követi mindegyik, amit jól van, elfogadok, mert alkalmazkodni kell, és elég szomorú is lennék, ha csak azokat szeretném, akik ettől eltérnek, DE ezen kívül a dallamvilág az, ami különlegessé teszi szerintem ezeket a dalokat. Mindegyik fülbemászó, szövegileg nagyon egyszerű, könnyű megjegyezni, beférkőzik az ember agyába, szimpatikus, estébé.

  A nehezebben hallgatható dalok közé tartozik a Death Trend Setta, amit nekem tartott egy ideig megszeretnem. Egy olyan után, hogy So Far Away, túl keménykedősnek tűnt, de végülis Eddie ilyen kemény gyerek, vagy annak akar tűnni, legyen is mindegy, a szövege miatt tetszik leginkább. Van az az érdekes pulzálása, amitől a szöveg ritmusa megragadt a fejemben.

  No Giving Up ilyen Colors-kaliberű dal, ezt hallottam először az együttestől. *vállvonás* Jó. x]

  Dead Skin és The Unknown. Tudom, hogy nem így vannak sorrendben, de gyakorlatilag ez az album két leglíraibb track-je. Mindkettőt kedvelem, nagyon is, fura kis felüdülés a zúzásban, friss levegő, napfény, estébé. Különben mindkettő kicsit depresszív hangulatú, jobban is, mint a Falling Away lemez Never Coming Home c. dala. Szövegileg talán ezek tetszenek a legjobban, hiszen szövegben csak pár jó pillanata van a bandának, nem mondhatni, hogy világot lehet velük váltani. (különben a Colors is egy ilyen jó pillanat)

  Mi van még? Disco. Nem különösebben kedvencem a dal. Mondhatnám, hogy legkevésbé kedvencem. Vagy legkevésbé szeretem. Legtovább tartott megszeretni. Ilyesmi, mindegy is, semmi új, zúznak, szöveg nulla. Ejnye.

  -javítás- Omg, meg majdnem kihagytam az album legjobb számát, a The Deep End-et, amit már említettem a Falling Away review-ban, hogy a Drown You Out nagytesója. A gitárszólótól a végén össze-vissza fosnám magam legszívesebben, elképesztően erős (hozzájuk képest), egyértelmű, hogy kedvenc a dal.

ÖSSZESSÉGÉBEN Crossfade rulz nagyon, ez az album sem rossz, gyengébb anyag, mint a Falling Away. Hibrid kicsit a stílus is, elfogultság, de nem vagyok saját örömöm elrontója, betudom annak, hogy debütáló album, stíluskeresés és miegymás. Jó, mert tulajdonképpen a fiatalabb korosztályt célozza meg a szövegekkel, azokat, akik még nem tudnak sokat a világról, de szeretnek úgy tenni, sok a harag, meg a szerelem ezen a lemezen, sok a gitár meg sok a jó hangú énekes, és mindig szimpatikus nekem, ha a vokalista is sokat énekel :)

10/8. Gyengébb 10/8, mint a FA, de erősebb, mint 10/7, lehet perelni.

Read Users' Comments ( 0 )