"...darkness is a harsh term, don't you think? Yet, it dominates the things I see..."

  Rég volt már, hogy előrángattam egy régebbi lemezt (már amennyire a 2009-esek réginek számítanak), de a Marcus Mumford által vezetett kvartett az elmúlt napokban egészen hozzánőtt a szívemhez, és mivel úgyis nagy körülöttük a felfordulás mostanában, hát íme egy elemzés. 

  Mivel az együttes country/bluegrassnak van címkézve, úgy gondoltam, kiselőadást kéne tartanom Bob Dylan jótékony hatásáról a műfajban, Laura Marlingról, a The Avett Brothersről, arról, hogy a country hogyan hódította meg a szigetországot, aztán rájöttem, hogy ez mind felesleges abból a szempontból, hogy a Mumford&Sonst mindenki szereti. Nem is csak azért, mert sikerült egy ilyen ritka, leginkább észrevétlen műfajjal betörniük a brit zenei piacra, és komolyabb elismerést szerezniük (még egyszer, ki is nyerte meg a BRITS "Album of year" díját?), hanem mert egyszerűen nagyon jók! 

  Az együttes minden tagja legalább kismillió hangszeren játszik, köztük a legszokatlanabbakon (elektromos bendzsón, kontrabasszuson, tangóharmónikán és mandolinon), mely a legkülönösebb hangzást adja dallamilag már eleve folkos zenéjüknek. Az olyan dalokkal, mint a Winter Winds, Roll Away Your Stone vagy Timshel ír country-s elemeket is felvonultatnak az albumon, mely Marcus Mumford enyhén Andy Hullos csengésű hangjával sziklaszilárdan áll a lábán. A dalszövegek pörgősek, a bendzsó megunhatatlan, az ember legszívesebben táncra perdülne ott helyben, ahol meghallja a The Cave vagy a Little Lion Man ismerős-ismeretlen gitár alapjait, és az egész olyan rendben van, semmit nem változtatnánk rajta.

  A zenekar ugyanakkor nem számít arra, hogy az átlag hallgató elég tapasztalatlan (=szűk látókörű) annyira, hogy egy-két szokatlan hangszerrel le lehessen venni a lábáról, nincs szó biztonsági játékról, kísérleteznek rockosabb hangzással (Dust Bowl Dance, Thistle&Weeds), de csöndessebb, lassabb dalokkal is (Timshel, After the Storm), ami csak sokoldalúságát mutatja.

10/9 - Nemes egyszerűséggel nincs okom pontot levonni (egyedül az alapszabály, hogy nincs 10/10, legalábbis amíg én írom ezeket a review-kat). Bármilyen nagy nevű bandától mesterműként jönne le ez a lemez, egy pár éve alakult kvartett első próbálkozásaként csupán örömzenélésre pedig egyenesen elsőosztályú.

A szerkesztő ajánlata: The Cave, Winter Winds, Little Lion Man
Az albumborítóról: A jövő hetet is szétasszociálhatnánk a kirakatról, mégis úgy gondolom, egyszerű, de nagyszerű és a hangszerek kipakolásával megmutatják, nem mindennapi zenekarról van szó.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...I will sit back then and wait for a chance I will create..."

  A The Charlatans több okból is túlélőnek mondható. Túlélték a britpop végső haláltusáját, a madchester korszakot, pedig a karrierjük sosem volt zökkenőmentes. Első turnéjuk során a The Charlatans nevű amerikai együttessel keveredtek vitába a névazonosságot illetően, az elkövetkező két évben Martin Blunt, az együttes basszusgitárosa küzdött komoly depresszióval, majd a billentyűs Rob Collins került börtönbe egy rablási ügy miatt (négy évvel később Collins meghalt egy autóbalesetben). 

  Ha ez eddig nem lett volna elég, a Collins helyére érkező Tony Rogerst hererákkal diagnosztizálták - ő később sikeresen felépült -, 1999-ben pedig a zenekar könyvelője került börtönbe, amiért elsikkasztott háromszázezer fontot az együttestől - ez az első négy albumuk teljes bevétele volt. Most a dobos Jon Brookeson van a sor. A zenész egy szeptemberi koncertjükön ájult el, és egy rajongónak kellett újraélesztenie. Nem sokkal ezután diagnosztizálták agytumorral, a felépülés pedig csodával lenne határos.  

  Nem kérdés tehát, hogy az albumon érezhető melankólia a zenekar balszerencsés múltjának (és jelenjének) köszönhető. Habár senki sem érdemli meg a szenvedést, nem ez az első példa, mikor a balsors teszi az embert jobb zenésszé. 

  A hosszúra nyúlt háttértörténet után jöjjön maga az album. Az első szám, a Love is Ending inkább korai, nagyon korai Foo Fighters-felvételekre emlékeztet, (azok közül sem a jobbakra), rögtön utána pedig lelassulunk, és egy nyugodtabb, túl sok figyelmet nem igénylő indie-vonalat követünk egészen a lemez végéig.

  Nagyon hiányoznak az igazán jó dalok, amik igazán megmozgatják az embert, de vannak erőteljes slágerek, ahol helyet kap az együtténeklés (Sincerity), a figyelemreméltó riffek (Smash the System) és a Tim Burgess által szolgáltatott lágy énekhang (Your Pure Soul, aminek hosszúsága sem megy az élvezhetőség rovására). A Trust in Desire magasan viszi a legjobb dal díját, de sok hasonlóan jó felépítésű, okosan megszerkesztett és a britpop műfajában is megálló dalt találunk még a lemezen. 

  Ahelyett, hogy az együttes húszéves közös múltját ünnepelné, most is folyamatos nehézségekkel küzd, de ez is csak hitelt ad meggyötört melódiáiknak és szövegeiknek. 

10/7 - Látszik, hogy nem ma kezdték a zenélést. Előző albumaikhoz képest sokat nem fejlődtek, csak tökéletesítették a már meglévő stílusukat, ami a mai igények mellett tiszteletre méltó eredmény.
Kezdésnek: Your Pure Soul, Trust in Desire

Read Users' Comments ( 0 )

Nos erről az együttesről és az első albumukról >>itt<< írtam korábban, most akkor jöjjön a második lemezük, a Contact.


Ez az anyag egészen eltér a "The Invitation"-től. Arra azt mondtam, hogy melankolikus. Ez a hatás persze érződik a "Contact"-en is, de valamiért ez mégis más, a fiúk kicsit pörgősebbek lettek. Na persze ezt ne úgy képzeljük el, hogy akkor óriási dobszólók és gitárzúzás minden mennyiségben, csak az első albumon megszokott TS-hangzáshoz képest lettek egy kicsit élénkebbek. Több a dob és a gitár, viszont ami nagyon elszomorított, hogy a zongorát rettenetesen elhanyagolták. Alig néhány dalban kapott helyet, és inkább felváltották szintivel. Ettől még nem lett rossz album, sőt, egészen tetszik, de bennem végig ott motoszkált valamiféle hiányérzet.

Akkor a számokról:
Azt leszögezném, hogy ezt egy olyan albumnak tartom, amelyről nem igazán lehet kiválasztani kislemezt. Talán ez az oka, hogy csupán két single született végül: az "All the love in your hands" és a "Follow me" kapta meg az esélyt, hogy a világ több Thirteen Sensest hallhasson. De ezek nem igazán "slágerdalok". Az "ATLIYH"-t nem tudom mire vélni, számomra túlságosan elüt a többi daltól, sehova sem illik, elsőre az "ide-oda ugrálás" jutott róla eszembe, és valahogy a refrén se megy a fejembe. A másik maxi, a "Follow me" egész jó, a gitárszólamok igazán dallamosak, bár szerintem Will South hangját itt valami fura hangszín jellemzi, és néhol idegesít, de azért hallgatható. Viszont ezek a kislemezek a nyomába se érnek az "Into the fire"-nek, ahhoz a szinthez képest nagy zuhanás történt.
De mint írtam, azért ez nem egy rossz lemez. A "Call someone" és a "Spirals" kellemesen lendületes dalok, sok gitárral és amolyan "utazáshoz kitűnő háttérzene"-ütemekkel. Az "Animal"-t a gitárszólói miatt kedveltem meg, a "Talking to Sirens"-t pedig a dobok miatt: szeretem az olyan ütemességet, amilyet itt is lehet hallani.
Azért szerencsére visszanyúlnak a korábban megszokott nyugis stílushoz is: az "A lot of silence here", az "Under the sun", a "Spark" és a "Ones&Zeros/You and I (senkit ne rémisszen meg a 9:43-as időtartam, nem ilyen hosszú, csak a két dal között van egy óriási szünet) kiváló példák erre. Végre hallani zongorát, és ismét lehet nyugodtan üldögélve hallgatni ezt a zenét. Mert a kezdeti gyorsabb számok után jó így a végére ez a belassulás.

Ajánlatként íme a Spirals:

Összegezve: 10/7, mert annak ellenére, hogy találtam igazán kellemes számokat ezen az albumon, valahogy nem olyan jók, mint az előzőek. A dalszövegek nem másztak bele a fejembe, csak úgy elhallgatom a cd-t, és bámulok ki a nagyvilágba. Kíváncsi leszek, mit hoznak össze a várhatóan idén megjelenő új lemezükre.

Read Users' Comments ( 0 )

Ismét egy olyan együttest emelnék ki, melyről még nem esett szó a blog történelme során, úgyhogy itt a legfőbb ideje.

Thirteen Senses néven egy Will South nevű emberke által vezényelt brit piano rock banda fut, mely két albummal a háta mögött éppen mostanság készíti legújabb lemezét. Hírüket egyébként az "Into the fire" c. daluknak köszönhetik, mely számos ismert amerikai sorozatban hangzott el, többek között a "Grey's Anatomy"-ben és a "The 4400"-ban.

Ez a dal (számomra is) mérföldkő az együttes életében, így azt az lemezt (vagyis a debütáló albumot) elemezném egy kicsit, melyen ez is szerepel.


A "The Invitation" valóban egy meghívásnak tekinthető - méghozzá a borongós dallamok világába. Tökéletes dalok merengéshez, utazás közbeni töprengéshez, esőt nézve az elmélkedéshez. Will South nyugtató hangja, a zongora és a gitár harmóniája és a dalok egyszerűsége összességében magával ragadja az embert.

Néhány szót akkor a dalokról:
Az "Into the fire"-t nem lehet elégszer meghallgatni, számomra megunhatatlan, olyan tökéletes a zongora dallama a gitárral párosítva, hogy egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből (persze nem is akarom, maradjon csak ott örök időkig). Hasonló kaliberű szám még a "Do no wrong" és a "Thru the glass" is: dallamosak, összerakottak, persze ezekből lettek a single-k.
De ha csak ezt a három számot ismerné az ember, akkor elég hamis képet kapna a lemezről, ugyanis itt véget is ért a gyorsabb dalok listája, ezután csak melankolikusabb dallamok következnek. Kiemelkedőnek érzem az "Undivided"-et és az "Automatic"-et, de a "Last forever" és a "History" is nagyon hangulatos.
Egyedül a "Saving" nem maradt meg az emlékezetemben, valahogy elveszett, dehát nem lehet minden tökéletes.

Ajánlatként az "Undivided"-et küldöm:

Összegezve: 10/9. Tényleg nagyon melankolikus az egész lemez. Ez az album nem akar egyedi lenni, vagy valami extrát mutatni, csak kikapcsol. És még egy ajánlat: tessék bekapcsolni az eső hangját >>itt<<. Tökéletes kombináció :)

Read Users' Comments ( 0 )

Éppen a 10/4-re értékelt album review-kat néztem, kicsit nosztalgiáztam, mikor még nem tetszett ez az album, és legszívesebben elfelejteném, kitörölném az emlékezetemből, meg ebből a blogból is azt a szennyet, amit erről a lemezről írtam még régen. Nagyon régen. Akkor még nem tudhattam.

Az év lassan a végéhez közelít, az együttesek, akik eddig még nem tették meg, megpróbálják kiadni a lemezeiket még gyorsan, hogy még 2009-es legyen, hogy még része legyen ennek a nagyonüberállat évnek, és hát én... én úgy gondoltam, majd ilyen év albuma/év klipje/év nemtommije posztot fogok majd csinálni, és gondolkodtam, mely albumok lennének esélyesek erre, hát ez éppen az. Kicsit durva, ha a 10/4-et nézzük, nem igaz?

  Áh, ég a pofám a sok rossz miatt, amit erről írtam. No, de akkor most tessék.

  Az együttes indie pop, british pop és indie rock... ezekből így mind vannak példák a dalokra, az albumokra, de az All The Plans most ezek mellett egy vérbeli, régi értelemben vett britpop anyag is lett. Az a britpop, ami az egyre növekvő és terjeszkedő amerikai zenére válaszolt, ami a britek sajátos, egyedi kultúráját, történelmét volt hivatott hirdetni, és ami a nemzeti büszkeségről szólt - és a szerelemről.

  Ez pontosan ilyen. Jó kis britpop némi country utóízzel (The Thames pl), James Walsh még mindig felejthetetlenül elképesztő (és vékony) hangjával, a szövegeikkel, amik közül a Stars And Stripes emelkedik ki különösebben, címről tessék kitalálni, miről szól.

  Kicsit keserű, kicsit rémült és reményvesztett, de még mindig büszke dalszövegek. Olyanok, amikbe szinte mindenki bele tud érezni, vagy legalább bele szeretne (ha az sem, akkor ne hallgasd), amikből klisésen erőt lehet meríteni, meg ami kicsit fáj is. Még mindig (vagy már megint) megvan az a varázsa James Walsh-nak (A James Walsh-nak), hogy úgy énekel, mintha csak ülne egy szobában, és énekelne.

  Hangszerelésileg a végtelenségig egyszerű, a szokásos indie felállás zongorával, kevés vokállal (nincs is benne háttérvokál, vagy csak nagyon halk), a doboknak tulajdonított minimális jelentőséggel és egyéb.

  A gyorsabb dalok mellett (Tell Me It's Not Over, Boy In Waiting, The Thames) a lassabbak a sajátos stílusukkal tudnak az élmezőnyben maradni, gondolok olyanra, hogy Safe At Home, ami számomra a Love Is Here (all time favourite dal ÉS album) kistesója, a Hurts Too Much, a Change My Mind. Legesleginkább a Listen Up válik ki a kevert stílusú albumból, az érdekes lüktetése miatt, és természetesen a dallam miatt. Csak ki akartam emelni, múltkor persze a Tell Me It's Not Over-t hájpoltam, pedig aztán.

ÖSSZESSÉGÉBEN megtanultam, hogy ne ítélj elsőre, vagy ha ítéltél elsőre, másodszorra kérj sokszor bocsánatot. Szóval BOCSÁNAT, James Walsh, amiért leszaroztam az albumot, erős, piacképes anyag (mondják ezt albumokra egyáltalán?), lazán felvehetné a versenyt bármelyik műfajbeli együttessel, lemezzel.

  Ami nálam az album mélypontját jelenti, az ott a közepén a két dal, a Neon Sky és a You Never Get What You Deserve. Rongyosra vannak hallgatva, de még mindig egy ilyen állag nélküli, semmilyen hangkupacnak tartom. Aztán persze, ki tudja, mi fog még történni itt. 10/8, és egy behúzott farokkal való elkullogás, örültök?

Read Users' Comments ( 0 )

Nos... Mira már egy ideje birtokolja az Up To Now szuper-über-heavy-weight-fan-package-et, videográfiás DVD-vel, live-os és documentary-s DVD-vel, három CD-vel (asszem, de lehet, hogy csak kettő), három bakelittel (ÉRTITEK, és képes így aludni, hogy van Snow Patrol bakelitje), meg valami képeskönyvvel és hasonló fnomságokkal, és most eljött az én időm is. Mivel csóró vagyok, ezért csak egy szerény 2 CDs és egy DVDs pack-kal tudtam megajándékozni tesómat és jómagamat, de azért megérte.

  Kezdjük ott, hogy a válogatás. Szerintem nagyon a helyén van (hiányosságokról később), minden slágerüket rápakolták, még régi Reindeer Section-ös számok is felkerültek, You Are My Joy, hogy ugye a kedvencemet említsem. De például készült egy re-make az An Olive Grove Facing The Sea-re, ami egyszerűen fantasztikus szám. Polar Bears-es, When It's All Over-es korszakuk egyik legjobbja, ahogy a válogatáson szintén helyet kapott Ask Me How I Am és Batten Down The Hatch.

  Három új dal is felkerült a Just Say Yes mellett erre a best of-ra, a Give Me Strength, ami egyelőre még nem nyűgözött le engem, de nagyon rendben van, jó kis dal. A Dark Roman Wine-ról már elmondható, hogy ennek hallgatása közben szeretnék távozni az élők sorából. Van ez a PPP is még, ez ilyen vállvonós, még nincs vele különösebb kapcsolatom.

  Ami nekem rohadtul hiányzik, az a három legcsodálatosabb számuk a The Golden Floor mellett, a Final Straw Somewhere A Clock Is Ticking c. száma, és a You Could Be Happy valamint a Make This Go On Forever az Eyes Open-ről. Ezeket élőben is szeretik játszani, nem értem, erre a válogatásra miért nem került fel, legyen is mindegy.

  Szerepel két Union Chapel-es live is a lemezeken, a Chasing Cars és a Run, de például a Crazy In Love feldolgozás is helyet kapott. A lemezeken. Szóismétlés. Crap.

  If There's A Rocket, Tie Me To It sincs, most, hogy így jobban megnézem. Megőrültek ezek. Legyen is mindegy, térjünk rá a DVD-re.

  Két dokumentumfilm is található rajta, az egyik az Up To Now Documentary, amin minden rajta van a kezdetektől fogva, mikor még Shrug-nak hívták a bandát, hogy hogyan csatlakoztak a tagok, stílusban hogyan változtak meg az évek során, és a V festival-ról is van benne egy kis szösszenet, ami minden valószínűség szerint a legfantasztikusabb koncertjük volt, és nem is csak ebben az évben...

  A Take Back The Cities Tour Video azt a négy koncertet foglalja magába, amivel a turnét kezdték, és amit két nap alatt nyomtak le négy teljesen különböző városban. Különben mindkét dokumentumfilm nagyon szépen össze van rakva, a zenéket nagyon jól találták el, nincs fölösleges duma benne, csak az igazság sok-sok szép pillanattal, hogy a tagok mit gondolnak egymásról, a jövőjükről, tizenöt éves múltjukról együtt, szerintem nagyon szép.

  Van egy rakat live is, V festival-osok leginkább, az egész Lightning Strike is fentvan, amit a Pinkpopon adtak le először (és valószínűleg utoljára is) tizenhat perces egészében, valamint az az animációs film is fent van, amit a What If The Storm Ends? alatt itthon, a Szigeten is vetítettek, mialatt a dalt játszották, és amit a Pinkpopon végig leadtak.

  V festival-os Somewhere A Clock Is Ticking is van. Ejnye.

  Emellett még persze fájdalmas vallomások is vannak Gary Lightbody részéről életének azon időszakáról, mikor még elég rendesen be volt tintázva állandóan, szerintem az is totál rendben van, nincs túldramatizálva.

Az Albumartról még egy szót, tetszik, hogy visszafejlődött az eredeti dizájnra a banda, a hópehely szerintem amilyen egyszerű, olyan találó is, Just Say Yes single-nek is remek volt, de azért remélem, nem feledkeznek meg a hajtogatott csillagokról sem, mert szerintem abban még sok lehetőség van.

  Pontozni nem pontoznék, az új dalok egytől-egyig 10/9-esek, de erre sincs szükség, örüljünk, hogy van egy best of is, szerintem öt album, és tizenöt év után simán megérdemlik a felhajtást (ami nem is akkora, amekkorát igazából megérdemelnének).

Itt van a mi kis példányunk, csak gondoltam, megosztom veletek. :)

Befigyel mögötte a két The Fray, OneRepublic meg Editors <3

És ami még nagyon tetszett, hogy mikor Gary-t a jövőről kérdezték, csak annyit mondott:

"We can do anything..." 

Read Users' Comments ( 0 )

Felháborító, hogy erről még nem is írt senki... nodemindegy, most úgy döntöttem, megosztom én veletek, amit gondolok a skót-észak-ír-ír együttes legutóbbi albumáról.

 Szerintem eddig a Snow Patrol csak simán indie rock volt, de szerintem ezzel az albummal bőven beleférnek a britpop kategóriába is.

  Az albumon tizenegy dal található, amelyek közt van kicsit gyorsabb, ritmusosabb (If There's A Rocket, Tie Me To It, Crack The Shutters, Take Back The City), van lassú szerelmes, mint a Set Down Your Glass és a The Planets Bend Between Us. De vannak az olyanok is, amik persze az énekes múltjáról szólnak, önelemezgetős dalok, például a Disaster Button vagy a Please Just Take These Photos From My Hands.

  Ebben az albumban több a zongora/szintetizátor, és dominánsabb a dob (ha nem is komplikáltabbak a dob témák, de mindenféleképpen plusz lüktetést ad, erre jó példa a The Golden Floor vagy az If There's A Rocket.

  Szövegileg az, hogy nem hoz újat, szerintem inkább dícséret, mint sértés, mert Gary Lightbody szerintem mindig is csodálatos dalszövegeket írt, nem hiába járt ő olyan egyetemre, ahol irodalmat, meg ilyen szép dolgokat tanult.

  Két dal van még a Lifeboats meg az Engines, ami nekem kicsit ilyen egy kaptafára készült, deeeee jó kis kaptafa az, nem kell aggódni, a Lifeboats azért testhosszal nyer az Engines előtt. Mindkettőben elég rendesen odateszi magát a basszeros, dallamilag pedig teljesen fülbemászó.

  Van még olyan, hogy The Lightning Strike, ami ugye három részből áll. Az, hogy a mákos Pinkpoposok megkapták mindhárom részét élőben, az örök seb marad, de gyógyulgat, hiszen What If The Storm Ends? a Szigeten is volt.

  Szóval véleményem szerint egyáltalán nem volt rossz ötlet egy ilyen hosszú és nagyobb lélegzetvételű dalt az album végére bevágni, úgy gondolom, feszegetik a határaikat, hogy meddig képesek elmenni, mennyit tudnak fejlődni stílusilag, és az eredmény nálam elég meggyőző.

  Plusz pont azért, mert élőben is rohadtjók (Y) :)

  Nem gondolom, hogy ez az album bármennyiben is jobb lenne a Final Straw-nál vagy az Eyes Open-nél, de a bizonyos mércét megüti, és a kaptafáit is szeretjük.

Azért jó ez, mert van benne régi Snow Patrol, meg új Snow Patrol...
Azért rossz ez, mert ezt nem lehet csak úgy meghallgatni. Ezt hallani kell. (ám x))

Hallgassa az, aki feltétel nélkül szereti a Snow Patrol-t. Ezt jóindulatból nem szabad hallgatni.

A legjobb számja a Zalbumnak a The Golden Floor. Komolyan, fény a sötétségben, az egyetlen, a mindenható... gyönyörű lett, és elüt az együttes általános stílusától.

A legrosszabb számja azt mondanám, hogy Engines, de nem, mert a Please Just Take These Photos From My Hands... :S

Szerintem ez 10/8. Kereken. Se több, se kevesebb. És nagyonnagyon szigorú voltam. Komolyan.

Különben meg jöjjenek már vissza, életem legjobb éjszakája volt a Szigetes koncertjük :D
Utóirat: Bírom a borítót. :D

Read Users' Comments ( 2 )

Nahát... ez tökjó anyag :O Tulajdonképpen úgy jött rám, hogy Aqualung-ot hallgassak, hogy még júliusban mondtam, hogy milyen jó lenne, ha jönne az Augustana a Szigetre, és valaki összetévesztette az Aqualung-gal. Hát, mondtam, ha ezeket össze lehet téveszteni, akkor nem lehet annyira rossz :)

Az a helyzet, hogy Aqualung-ról (született Matthew Hales) olvastam, hogy indie rock, hogy alter rock, meg persze az igencsak definiáló singer/songwriter-t is mindig látom, de hadd mondjak valamit. Nagy szarság, az. Nem indie ez, nem alternatív, ez kérem szépen. Britjazz. Gondolom, ilyen műfaj nincsen, de ha van is, nálam azt jelenti, hogy a britpop és a jazz keveréke. Azért nem egészen britpop, mert mostanában minden brit zenére azt mondják, hogy britpop, és hát a lényeg az, hogy ez nem egészen britpop.

  Olyasmi, mint a Badly Drawn Boy. Meg is kéne lincselni, ha erről rosszat mondanék. Matt Hales-nek nagyon szép hangja van. Nem énekel ki nem tudom milyen oktávokat, de igazán tudja, hogyan használja, amit az úrtól kapott, és hát elragadó. Olyasmi a hangkezelése, mint Gary Go-nak.

  Az albumon általában a melankólikus, sebzett szívű szerelmes dalok kapnak helyet, de van egy-két pattogósabb dal is, mint a Mr. Universe és az On My Knees.

  Van itt minden, zongora, gitár, akkusztikus, basszer, jazz dobok, csörgődob, orgona, de asszem még trombitát is hallottam, a vokál pedig nagyon jó, szerintem remekül el van találva. Pont olyan kis lebegést ad neki, ami a kicsit fáradt, slow-rock-os, jazz-es dobok mellé illik.

  Összességében nekem nagyon összeáll az album, egyértelműen nem az én stílusom, de értékes brit zene, vigyázni kéne az ilyenekre is, kíváncsi lennék, hány magyarnak jelent bármit is az Aqualung név.

  Legyen is mindegy.

Azért jó ez, mert elmerengős kis esős délutános zene.
Azért rossz ez, mert nem igazán lehet megkülönböztetni a dalokat, általában mindegyik ugyanazt a hatást hozza.
Hallgassa az, akinek hatalmas háza van saját szárnnyal, és szeret a nap bármely szakában egy giccses pohárba töltött borral üldögélni. *-*
A legjobb számja a Zalbumnak a Mr. Universe, ez hasonlít leginkább arra, amit én keresek egy zenében. :)
A nem legjobb, hanem legrosszabb számja szerintem az Everything Changed. Egyáltalán nem fogott meg... már vártam, hogy vége legyen. x)

Szerintem ez 10/7... mert jó ez.
Különben meg van hegedű is. És milyen szépen szól :O

Read Users' Comments ( 0 )

Közérdekű 1R közlemény 

>>nem tudom betenni, de aki szeretné látni az All The Right Moves videóklipjét tökjó minőségben, az kattintgasson ;)<< 


Vissza a Kaiser Chiefs-hez ;) 

RUBYRUBYRUBYRUBY... nagyjából idáig terjedt ki ismeretségem Ricky Wilsonnal és kis csapatával. Amikor hallottam a Good Days, Bad Days-t, kegyetlenül megutáltam őket, valahogy nagyon unszimpatikusak voltak, de hát a Ruby az.. az nagyon jó :D Most viszont az "új" albumot hallgatom.

  A Spanish Metal-nak oké... a félhangok fura használata miatt tényleg spanyolos hangulata van, de nem ugrok ki az ablakon örömömben. Különben is, akit egy szám alapján meg tudok utálni, az próbálkozzon jobban :D
  A Never Miss A Beat klipjét láttam csak mindig a VH1-en, és nem voltam boldog, egyenesen idegesített, múltkor viszont megint láttam, és elhatároztam, hogy jó leszek, és megfigyelem, hogy tényleg utálni kell ezt? Hát nem, mert nagyon jó kis ugrálós-fejrázós, menetelős dal, egészen megkedveltem :) A klipje még mindig belémfagyasztja az ürüléket, szerintem elég... félelmetes. x)

  Nemtudom, én rohadtul bírni kezdtem az énekes (Ricky Wilson megint csak) hangját, valószínűleg csak a klasszikus Ruby-t kellett hozzá elégszer meghallgatnom :D A Like It Too Much-nak viszonylag "gyerekes" a dallamvezetése, de nekem bejön, egész könnyed, hallgatható cucc.

  A You Want History alatt vált világossá számomra, hogy milyen feeling-em lesz attól, hogy az énekes hangját valamilyen szinten eltompítják, vagy nem is tudom, mit csinálnak vele... szóval ilyen Friendly Fires-feeling jön rám, és tessék emlékezni, azt mennyire nem kedveltem. A zene, az alap, semmi nem olyan, de mégis o.O" Nem egészséges.

  Can't Say What I Mean egész elhanyagolható, a Good Days, Bad Days viszont ugye már ismerősként köszönt, nem vészes, csak ugye a rossz emlékek :D
  A Tomato In The Rain-nek amilyen vicces a címe, olyan meglepően jó dal. :) Bírom, kicsit country-szerű, és közben az együttes összetéveszthetetlen gitár hangszínét is felleltem, ahogy az Editors-nál is sajátos a gitár, úgy itt is megvan, teljesen egyedi.

  Half The Truth megint egy olyan dal, amitől az én érzékeny lelkem rosszat tudna álmodni, de nem rossz. Az Úr tartsa meg a banda azon jó szokásokat, hogy rengeteg hatást el tudnak érni egyszerű dallamokkal is :)
  Always Happens Like That megint nagyon bejön, tök kis vidám dal. A szövegre nem igazán figyelek, sajnálom, de ezzel a kis zongora témával feldobják a hangulatomat :D

  Addicted To Drugs-ot mintha már hallottam volna valahol. Nem kizárt, legyen most mindegy, nem hoz újat, semleges.

  Remember You're A Girl. Albumzáró dalhoz képest nem is tudom... túl... light-os... Azt várná az ember lánya (én), hogy odapakolják magukat mindenestül, VAGY egy csendes, de karakteres, valamint emlékezetes dalt hoznak össze. Nálam ez nem jött be... o.O"

Azért jó ez, mert nem világmegváltó zene, de érdekes, nem mindennapi indie. :)
Azért rossz ez, mert az érzelmek nem nagyon hallatszódnak Ricky Wilson amúgy tökjó hangjában, pedig az nálam sokat számít :(
Hallgassa az, aki szereti az újféle hangzást, meg az alter/britpop vonalat ;)
A legjobb számja a Zalbumnak a Never Miss A Beat. A legmegjegyezhetőbb, legkedvelhetőbb dal :)
A nem legjobb, hanem legrosszabb számja a Remember You're A Girl. Csak arra emlékszem, hogy nem tetszik, dallam, hangulat, mint olyan, már rég elveszett. Pápá.
Szerintem ez 10/6. Kevés rajta az olyan igazán jó dal, de egyik dal sem szörnyű, mindegyik  jó valamilyen oknál fogva. :)

Különben meg ahogy hallgatom a Yours Truly, Angry Mob-ot, eléggé eltér a két lemez stílusa, nem is tudom, lehet, erről is írok hamarosan.

Read Users' Comments ( 2 )

Előre mondanám, hogy NINCSEN BAJOM az electro indie-vel. Komolyan, megvagyok vele. Ha úgy vesszük, ha hosszasan asszociálunk, az Editors is az, nemde? ;) Jó, mondjuk az a jobbfajta, nem kevés zenei háttérrel és hosszú évek tapasztalatával, az angol hölgyemény, Victoria Hesketh pedig éppen hogy kikelt a tojásból, ami a zenét illeti.

  Ehhez próbálok én igazodni, mikor megmondom én a véleményemet az albumáról.

  Jól van, mondta, hogy nyári album (ezzel nem értek egyet, a New In Town az egyetlen szám, amiről a nyár jut eszembe o.O"), kicsit pörgős, tele van szintetizátorral, azonban nem minden esetben van szerencsésen összerakva a szinti meg az alapritmus, amiről persze nem hisszük el, hogy igazi, materiális dob.
  Szerencsére nem igazán vannak hosszabb dalok az albumon, csajszikám nem is nagyon tudná kitölteni az űrt. Ügyesen szintizik, nagyon szép hangja van, de nem igazán tud mit kezdeni magával. Szövegileg eléggé silány és felszínesek a dalok, dallamilag is csak egy-kettő olyan jobban megjegyezhető.

  A New In Town, a Remedy, Meddle, Ghost, Mathematics, ezek ilyen jobbak, élvezhetők, kicsit pattogósabbak, vidámabbak.
  Talán csak az én hibám, de az electro indie-t mindig ilyen táncikálós zenének képzeltem el, amire lehet dobolni a lábaddal, amikor éppenséggel nincs kedved felállni, vagy ilyesmi, ezért is lehet, hogy a lassabb számok annyira nem férnek bele az elképzelésbe, amikor a Little Boots albumot hallgatom.  Leginkább az tűnik fel, hogy sok az egyformának tűnő szinti dallam, nem igazán hatnak meg a szövegek sem, de összességében elviselhető tömegcikk.

  Neee értsetek félre, nem bántam meg, hogy megszereztem, a Remedy például tökre tetszik, ha a tévébeb hallom, meg is hallgatom, estébé. Angol electro indie-ből meg úgyis ez az első élményem, és egyelőre Little Boots vezet La Roux-ékkal szemben, akiket még nem csekkoltam, de két számuk alapján nem számítok sok jóra. 
  Szóval... 

Azért jó ez, mert ilyen "bármikor elhallgatnám, ha a háttérben szólna, és nem érném el az átkapcs' gombot" zene. 
Azért rossz ez, mert ha elérném, elkapcsolnám.
Hallgassa az, akinek tetszik a zene, ami a tévéből foly' manapság, és szereti a vidám zenét.
A legjobb számja a Zalbumnak a Remedy. Messziről. Ez van a legjobban összerakva, még az első single, a New In Town sem ilyen jó.
A nem a legjobb, hanem legrosszabb számja nemistudom. A Click-et talán végig sem hallgattam, annyira nem tetszett o.O"
Szerintem ez 10/5. Jónak jó, de most mit kezdjek vele?
Különben meg még ez mondható a legnormálisabb zenének, amit az MTV Hungary néha lenyom.

Read Users' Comments ( 0 )

Az Elbow megint csak csúszik. Valahogy nem tudom rávenni magam, hogy meghallgassam. Próbálom nem rossz ómennek venni, de lassan már mindenfélét letöltök, csak ne kelljen rákényszerülnöm, hogy meg kelljen hallgatnom. Dehogymiért? Gary Lightbody szereti, rossz nem lehet :D

  De akkor most a Travis-ről.
  Első élményem a bandával az volt, mikor láttam a Turn videóklipjét a VH1-en. Csak kicsit rémültem meg, mondom, milyen elvont cucc ez :D De az győzött meg, hogy láttam last.fm-en Starsailor similar közt a banda nevét, és amúgy is terveztem, hogy beszerzem a legutóbbi albumukat, szóval itt lészen.
  Képeztem magam Travis-ből, mielőtt nekiálltam megírni ezt, meg meghallgatni az albumot. Azt mondják, ez az album egyfajta stílusváltás, és a hardcore, old Travis-fanoknak első hallgatásra fura lehet. Persze már szidom magam, hogy miért mindig az újabb albumokat kell nekem lecsekkolnom, de ilyen vagyok, mindenkinek megvan a maga gógyija.
  Szóval hiba ide vagy oda, attól még lehet véleményem erről az albumról akkor is, ha nincsen viszonyítási alapom.

  Amit én kaptam ettől az albumtól, az leginkább ilyen kis... bripop... kicsit pattogós, néha beordítozós, jó kis gitárriffek. A dob ad neki ilyen... funky-s alapot talán... Az énekes hangja remek, nagyon kedvelem. Nem annyira egyedi és karakteres, mint amennyire a régi számokból emlékeztem rá, de mindenféleképpen az ő hangszínével lesz egész a Travis, így alkot egységet a banda. :)
  A lemeznek vannak sötétebb, mélyebb, komorabb részei (Broken Mirror, szerintem elüt az egész album hangulatától), ilyen kis nagyonhepi balalajkázós dalai (Last Words) és ilyen jó kis dalai, amiktől jó album lesz az album (J. Smith és Get Up).

  Egyik szám sem túl hosszú, tudjátok, az a vesszőparipám, vagy mim. Egy szám ne legyen túl hosszú, ha képtelenek izgalmassá tenni az egészet. Travis eddig jól csinálja, mert a rövid daloknál is az az érzésem, hogy tök hosszúak, mégis élvezem őket. Ez mindenféleképpen egy olyan előny, ami nem sok bandának van meg :)
  Kicsit country-s beütése is van pár dalnak (Friends), vagy inkább melankólikus, elvont britpop, most meg nem mondom, de nagyon érdekes :)

  Még az albumzáró dalról ejtenék pár szót, és ezzel egyidőben fel szeretném hívni valamire mindenki figyelmét. Attól, hogy egy-két dalban van zongora, még NEM LESZ piano rock az említett együttes. Szóval ne hívják a Travis-t önök jogtalanul piano-rocknak, mert ez nem az. 
  Ettől függetlenül a "Before You Were Young"-ban remekül hangzik a zongora, az album egyik legjobb dala az üstdobbal, vagy mi az. Kicsit úgy hangzik ebben az énekes, mint Brandon Flowers, és a dal is jobban hasonlít egy óvodás mondókára, de remek dal, minden hallgatással jobban szeretem :)

Azért jó ez, mert szerintem kellenek az ilyen bandák, amik kicsit kitűnnek a tömegből, de mégis minden hétköznapi ember számára bevehető dalokkal rendelkezik, és a Travis pont ilyen.
Azért rossz ez, mert aki elvontabb cuccra számít csak hír alapján, az nagyot fog csalódni. Ez ilyen kis délutáni sétához illő album, semmi elborulás, vagy világmegváltás, de mégis nagyon szép zene.
Hallgass az, akinek bejön a kicsit Coldplay-es, kicsit Keane-es hangzásvilág :)
A legjobb számja a Zalbumnak a "Before You Were Young". Nincs menekvés, beleestem. Fantasztikus dal. Tessék csekkolni :)
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja öhhh... A Something Anything nem igazán jött be második hallgatásra sem :S 
Szerintem ez 10/7. Mondom, jó ez. Idő kell neki, meg türelem, de nekem speciel mindkettőből van elég :)
Különben meg annyira csekkolni fogom az ezelőtti albumukat. Rögtön, miután meghallgattam az Elbow-t. 

Read Users' Comments ( 0 )