"...I don't have a heartbeat, why don't you?"

A Cloud Nothings név alatt operáló Dylan Baldi második nagylemezét adta ki januárban, ami felett sokan elsiklottak, hiszen nevével csak az olyan zene iránt érdeklődők találkozhattak, akik vagy nagyon imádják a Pitchforkot, vagy tiszta szívből gyűlölik. 

  Amilyen izgalmasnak és színesnek ígérkezett a lemez, olyan nagy csalódást okozott először, majd sokadik átnyálazásra sikerült rájönnöm a titok nyitjára. Hozzáállástól függően ez most vagy kivételesen jó lo-fi indie, vagy borzasztóan ocsmány noise pop. 

  A tizenegy dal jóindulattal is csak fél óráig tart, és közben nincs is fordulat, végig megy ugyanaz a monoton alap, amelyet elnevezhetnénk "a The Beatles és a powerpop találkozásának" is. Mégis van valami elragadó Baldi zeneszerzésében, valami váratlan, valami nem teljesen normális, mégis laza és könnyed, amitől azok az alig két-három perces nóták is működnek, amiket rövidségük, egyhangúságuk miatt észre sem veszünk. Az énekes hangja és annak pontossága hagy némi kivetni valót maga után, mégis elhallgatnám bármilyen Michael Cera film stáblistája alatt.

  10/6 - Sajátos a stílus, és nem kizárt, hogy az énekesre ráférne egy alapos Thorazine-kúra, de különös módon nagyon élvezhető. Javasolnám, hogy ne különálló dalokként tekintsünk a számokra, hanem egy hosszú, huszonnyolc perces Cloud Nothings című szerzeményként.

A szerző ajánlata (végülis mint említettem, teljesen mindegy, de hát legyen): Heartbeat, Rock, Not Important 

Az albumartról: Már meg sem próbálom megérteni. 

Read Users' Comments ( 0 )

"...you're my river running high, run deep, run wild..."

  Lykke Liről (eredeti nevén Li Lykke Timotej Zachrisoon) és első lemezéről (Youth Novels) sokminden elmondható az egyeditől kezdve a lehangolón át a hangilag instabilig. Mindenközben persze igen szórakoztató is, a svéd kislány minden erejét beveti, hogy kitűnjön a tömegből, s ez az erőlködés az olyan eredeti dalokon át, mint a Breaking It Up, Little Bit, I'm Good I'm Gone teljesen természetesnek tetszik. A gyermekhangú énekesnő, aki különben csupa művész felmenőkkel rendelkezik (apu zenész, anyu fényképész) ezt a naív, törékeny maszkot próbálja magával levetni legújabb lemezével, melynek a Wounded Rhymes címet adta.

  Lykke korántsem ragaszkodik a svéd folk szokványos elemeihez. Nem csoda, hiszen eleget élt külföldön (Portugáliában, Nepálban, Marokkóban, Indiában, de még az Egyesült Államokban is), hogy minden kultúra meghatározó műfajaiból összegyűjtsön egy csokornyit. Youth Novels című albumán talán túl messzire vitte a kislányos képet a Little Bithez hasonló dalokkal, ezért van, hogy ami rögtön szemet/fület szúr az embernek, az a magas hangok hiánya, több kiabálás, kevesebb ugrálás az oktávok között és persze az "I'm your prostitute"-féle megnyilvánulások. A kis Lykke bizony felnőtt.

  Sokat énekel összetört szívekről, kísértő múltról és izzadságtól csöpögő szenvedélyről, de ettől még egyáltalán nem lehangoló a lemez. Sőt, sokkal könnyedebbnek, testhezállóbbnak hat, mint a Youth Novels.

  Ami a hangszerelést illeti, a láb- és csörgődobok, a visszhangzó elektromos gitárok, a morgó basszus és az elektronikus effektek hiánya minden kétséget eloszlat affelől, hogy Lykke vajon az electronica úttörői közé tartozik, avagy sem. 

10/8 - Ez a lemez tele van dinamikus slágerekkel, chillout balladákkal és önkifejező történetekkel. Összességében Lykke továbbra is egy kreatív művész, aki megállná a helyét a világ bármely részén, és a Wounded Rhymes határozottan több egy félénk szárnypróbálgatásnál.

A szerző ajánlata: I Follow Rivers, Get Some, Rich Kids Blues, Youth Knows No Pain

Read Users' Comments ( 0 )

 "...a musician can learn The Code much more quickly and with less effort than one who is not musically inclined..."

  A Robert Schneider által alapított Elephant 6 Collective (mely a Neutral Milk Hotel, Olivia Tremor Control, Elf Power, The Minders és Beulah együttesek által alkotott csapat volt) néhány tagja összeállt egy szuperegyüttessé, melynek a The Apples In Stereo nevet adták, és 92-es megalakulásuk után idén került a polcokra hetedik lemezük. Stílusuk az indie poptól a rockon keresztül a 90-es évek powerpopjáig változik, nem is csak egyik albumról a másikra, hanem például új albumuk is elképesztően vegyes lett.
  Az első harmad határozottan electronica anyag lett. Erőteljes kezdés, a monoton alapok mellett megkapó a refrén, a zenészek pedig lo-fi lehetőségeikhez képest a legtöbbet adják bele, hogy változatos és emlékezetes élményt nyújtsanak a hallgatónak. Ez a lendület azonban elveszik az album hetedik száma környékén, ahol rengeteg a töltelék, egy pillanat alatt kicsúszik az énekesek kezéből az irányítás, és közel húsz percnyi semmi után már csak arra emlékszünk, hogy a No Vacationnel átléptünk az indie pop világába, de még mindig nem szórakozunk jól, mert a dalok rövidek, és tökéletesen ugyanúgy hangoznak.

  Nagy ígéret után jött a még nagyobb puffanás, ha fogalmazhatok így, az első pár dal után ugyanis egyenesen ki van éhezve a hallgató a jó elektronikus popos hangzásra, majd az egész átfordul egy garázszenélésbe, ahol senki nem tudja a feladatát, mégis mindenki játszik a saját hangszerén rendszertelenül, szervezetlenül, fantáziátlanul.

  Őszintén szólva nagyot csalódtam, a The Code című ütős intro és az első öt-hat szám után tényleg szünet nélküli vidám zenélésre számítottam. Az album hosszúságának számlájára írom fel a vontatottságot, de természetesen pirospont jár a stílusbeli kevertségért, kár, hogy az előbbit nem tudták kiküszöbölni. 10/3

Kezdésnek: Dream About The Future, Hey Elevator, Nobody But You 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...I am so scared of what will kill me in the end for I am not prepared..."

  Pár nappal a hivatalos kiadás előtt kiszivárgott az a pár plusz szám, amit Ellie Goulding már meglévő Lights című lemezéhez kibővített verzióban vett fel, és amit Bright Lights név alatt vehetünk meg.
  A Your Songról már írtunk itt, de a bónusz lemezen szerepelt még öt vadonatúj dal (és egy nem annyira vadonatúj, hiszen a Lights iTunesról már megrendelhető volt egy ideje), melyek tökéletes kiegészítésként funkcionálnak a már meglévő számokhoz.

  A Lights még csak-csak beleillik a Salt Skinnel lezárt hangulatba, a Human viszont már teljesen más erővel söpör végig az első másodperctől, és a vers megkapó dallama után azt sem bánjuk, hogy a refrén alapja túl "Starry Eyedos" lett. A Little Dreams monotonitása ellenére a szöveg és a lány pöszesége miatt lett Ellie-sen aranyos, amire azt mondanám, hogy elfogadható, ha nem róla lenne szó, de mivel az énekesnő olyan sokszor bizonyította, hogy tud ennél sokkal jobbat is, ez rossz pontként kerül feljegyzésre. Szerencsére a Home során megszólalnak az újfajta dobok, a hangzás sokkal élettel telibb, szenvedélyesebb, érzelmesebb, Ellie játszik a hangjával, játszik a háttérvokállal, egyszerűen elragadó.

  Az Animalben aztán kicsit leesett az állam, hiszen az alap kifejezetten diszkós, és a refrén dallamának köszönhetően szabályosan szaggatottá válik. Attól függetlenül, hogy a dal maga jó, és a szövege csillagosötös, rossz értelemben tűnik ki a többi közül, nem feltétlenül raktam volna bele az új válogatásba. Az alapban a Believe Me sem változtat, megmarad a tücc-tücc, de itt már sokkal kevésbé észrevehető, hiszen legalább ugyanolyan fülbemászó, mint a Human.

  Összességében elégedett vagyok az új dalokkal, a Humantől kezdve külön egységet alkotnak az alaplemez mellé, és mindenből kapunk egy kicsit. Remélhetőleg abból is, ami ezután következik Ellie karrierjében, és ami a lány szerint sokkal érettebb lesz, és kevésbé fog a fiúkról szólni. 10/7

Read Users' Comments ( 0 )

 "...for that daughter she's a star tonight, without warning she gave up the ghost inside..."

 Mi történik, ha a The Shinses James Mercer és a kismillió zseniális albumot kiadó Brian Burton (aka Danger Mouse) nekiesik egy közös mellékprojektnek? A válasz: a Broken Bells debütáló albuma.

  Ha bárki a The Shins után akarna ítélkezni, az tegyen magának egy szívességet, és felejtsen el minden várakozást és reményt, amit ehhez az albumhoz fűzött. Ha valaki egy korszakalkotó együttzenélést várt két tehetséges zenésztől, az csalódni fog, de ha valaki az évszázad bukását jósolta, az is téved. A Broken Bells első, self-titled lemeze ugyanis egy kellemes és szerethető anyag, amin érdemes legalább egyszer végigmenni, még ha fogalmunk sincs, mi az a The Shins, vagy még életünkben nem találkoztunk Mercer és Burton nevével. 

  Ezeket az ismerős, lágy dallamokat, amiket itt hallhatunk, a két zenész éppen annyira csavarta csak meg, hogy frissen és élénken tartsa az albumot, még akkor is, ha a szövegek nem igazán kreatívak vagy újítóak. Mercer hangja nem remeg meg sehol, de nem is hatol emberfeletti magasságokba, ez az olyan letargikus dalok mellett, mint amilyen a Trap Door és a Citizen, nem is kifogásolható. 

  Az album fénypontjai a The Ghost Inside (aminek alapja és basszusa félelmetesen emlékeztet Gnarls Barkley Crazyjére, és amiben az egyedülálló fejhangok még jól is hangzanak) és Sailing to Nowhere. Ez rendezésileg nem is rossz, hiszen éppen félúton vannak, ismét felkeltik az érdeklődést, ez jelzi, hogy a két zenész agyilag is összeszedett. 

  Az albumot egy fülbemászó, együtténeklős (October), egy ütemes, de felejthető (Mongrel Heart), és egy, a számok többségéhez mérten gyenge szám (The Mall & Mystrery) zárja.

10/6 - Szeretem a The Shinst, kedvelem ezt az albumot is, annak ellenére, hogy az indie pop sosem tartozott a kedvenc műfajaim közé, de pont ezért nem is tudom teljes valójában élvezni.
Kezdésnek: The Ghost Inside, Sailing to Nowhere, The High Road

Read Users' Comments ( 0 )

 "...mother, it's cold here... father, thy will be done..."

Thom Yorke, Paul Smith, Paul Banks és Julian Casablancas csak néhány azon zenészek közül, akik zenekarukat (nem feltétlenül örökre) maguk mögött hagyva szólókarriert próbáltak maguknak építeni, s ezennel Brandon Flowers, a The Killers énekese is beállt a sorba.
  Míg az együttes egy rövid szünetet jelentett be egy évvel Day&Age című lemezük megjelenése után, addig Flowers nem lustálkodott, mi pedig csak találgatni tudtunk, vajon ez is egy elhibázott szólólemez lesz, egy The Killers-típusú album, vagy netán Flowers megembereli magát és tíz szám alatt megváltja a világot? Hogy mi lett az eredmény? Néhány elhibázott dal, pár olyan, ami akár a Day&Age-en is elfért volna, valamint a huszonkilenc éves zenész meg is váltja néha a világot.
  Az olyan dalokat, mint az Only the Young és Jilted Lovers and Broken Hearts jelzik, Flowers honnan is érkezett, a Crossfire, Playing with Fire és Hard Enough (melyben Jenny Lewis is közreműködött) pedig remélhetően azt, hogy hová tart. Az alap albumon (tehát a bónusz számokat nem nézve) nincs is töltelék, inkább csak olyan pillanat (abból is elég sok), mikor nem tudjuk eldönteni, Flowers ezt countrynak, synth rocknak vagy nyolcvanas évek beli popnak szánta.

  Brandon Flowers telt és nagy terjedelmű hangját közel sem lehetőségeihez mérten használta ki, s akarva-akaratlanul is ötvözte a The Killers és saját stílusát, melyből időnként nagyobb adagot kapunk, néhol pedig megbizonyosodunk, hogy hiába próbál hősünk minél több tapasztalatot szerezni, hangban és észben is ott kell lenni, ha egy szólóalbummal érvényesülni akar. Ez azt jelenti, hogy nem kell feltétlenül felsorakoztatni az említett zenei stílusokon belül mindent, valamint csak a hatás kedvéért kockáztatni a tiszta hangokat, mert ez negyven percen keresztül túlcsordulhat a hallgató fejében, és akkor jó hosszú időre félreteszi a lemezt.

10/7 Szerepet játszhat az értékelésben az is, hogy jó időben kapott el, volt időm számtalanszor meghallgatni, valamint az is, hogy a világért sem akarnám a The Killershez hasonlítani, különben legfeljebb feleekkora lenne ez a szám.
Kezdésnek: Only the Young, Hard Enough
Az albumartról: Az album hangulatát nem tükrözi, jelentést (és valamiféle kapcsolatot a "Flamingo" címmel) nem találok benne, 

Read Users' Comments ( 0 )

A brit One Night Onlyról nemrég írtam, a debütáló albumukról született elemzést itt olvashatjátok. Folytatnám a néhány napja napvilágot látott lemezükkel, amelynek sem a címadásánál, sem a borítójánál nem voltak túl kreatívak, de a számoknál annál inkább!

Nem dobtam hátast a bemutatkozó anyaguktól, mert bár imádtam (s imádom) George Craig hangját, és az együttessel megmutatta, hogy képes slágereket gyártani, valahogy hiányzott számomra az a bizonyos valami, amely megkedveltet velem egy lemezt. Hát az új, self-titled album minden kétségemet szertefoszlatta, első hallás után magával rántott, és ez talán a kisebb stílusváltásuknak is köszönhető. A fiúk ugyanis gondoltak egyet, és a több elektronikus elem mellett tették le a voksukat, és a néhol kissé retrónak tűnő szintihasználat sokat dobott a dalokon. A lemezt a gyors számok uralják, és én remekül megvoltam lassúság nélkül is.

Mi van itt nekünk?
Az album első kislemeze, a "Say you don't want it" (itt volt róla szó) tökéletesen mutatja be, mire számíthatunk a későbbiekben. Poposabb stílus, billentyűs aláfestéssel, melynek egyik legslágeresebb és legkedvelhetőbb kiteljesedése hallható ebben a számban, amelyet hamar dúdolni kezdünk, ha nem vigyázunk. S bár számomra ez a dal a lemez hadvezére, hogy így fogalmazzak, olyan erősebb katonák sorakoznak mögötte jó szorosan, mint a "Feeling fine" a nagy igazsággal a dalszövegében ("Time is a healer.."); a "Forget my name", amely erős, magasabb, "kiabálósabb" vokáljával marad meg, ezt akár még koncerten is jól lehet ordibálni; a "Bring me back down", amelyet kicsit az indítás folytatásának érzek; az "All I want", amely már annyira retró, hogy szinte az a-ha és a Wham! jut eszembe a stílusbeli hasonlóságok alapján; és a "Can't stop now", amelynek időt kell hagyni a beindulásra, de aztán magával ránt.
Fentebb az írtam, hogy nincsenek lassú dalok, és ezt az állításomat tartom is, de akadnak azért egy leheletnyivel nyugisabbak is. Ilyen a "Chemistry", amely a második single lesz, és erős a gyanúm, hogy a fülbemászó háttérvokál miatt választották, valamint ott van még a "Never be the same", amelyben George Craig végre kicsit magasabb hangszínben énekel, szépen, lassan, a többi dalhoz képest már-már balladai lassúságba merülve. Egyszerűen gyönyörű.
Mielőtt még áriát írnék erről az albumról, félretéve szubjektív rajongásomat az új anyag iránt, kénytelen vagyok belekötni a nem sokkal a lemez vége előtt sorakozó trióba. A "Got it all wrong" sokszori hallgatás után túl egyszerűnek tűnik a monoton refrénjével, valahogy az "Anything" sem maradt meg annyira, mint a többiek, a "Nothing left" pedig túl gyermekinek tűnik a lálálázással és az az alatt hallható szintis betéttel. De még e hibák ellenére is szeretem ezeket a dalokat is, mert jól illeszkednek az album rendjébe.

Ajánlatnak nem fogom a "Say you don't want it"-et adni, mert az már volt klipelemzésben is (de azért hallgassátok, abszolút favourit), így hosszas gondolkozás után végül a "Forget my name" mellett döntöttem:

Összegezve: 10/9, de még hogy! Hatalmas, pozitív csalódás volt, miután az első lemezt nem kedveltem annyira, és tényleg azt kell mondanom, hogy bejött ez a kisebb stílusváltásuk, jót tett a számoknak ez a sok elektronikus betét és a zenei visszatekintés pár évtizeddel korábbra. Jövőre a Szigeten szívesen látnám őket.

Read Users' Comments ( 0 )

A fiatal srácokból álló brit indie banda, a One Night Only a minap adott ki új lemezt, de gondoltam, legyen meg az időrend, előkapom először a debütáló albumot, amely a Started a fire munkacímet viseli.

Mikor először hallgattam ezt a lemezt, bevallom őszintén, felfedeztem rajta pár igazán remek slágert, aztán csókolom. Egyszerűen nem ragadta meg a fantáziámat az albumra felpakolt anyag, holott George Craig hangjába hamar szerelmes lettem, kellemes hangszíne könnyedén utat talál bárkinek a fülébe. Sőt, a számokat hallgatva néha az az érzésem, mintha egy kicsit, néhol, de csak nagyon ritkán és tényleg csak nyomvonalakban emlékeztetne Tom Chaplin hangjára. De mielőtt még a Keane-rajongók megköveznének, amiért ilyen összehasonlítást tettem, én mégis felvállalom ezt, de azért Craignek megvan a saját remek torka, fiatal kora ellenére.

Akkor jöjjön már ez az album:
A fiúk nagyon jól tudták, hogy melyik dalokat kell megmutatni a népnek, így a lemez elejére pakolt, lendületes indítást biztosító "Just for tonight", "It's about time" és "You and me" megadják a jó kis alapot, de aztán itt számomra leülepszik a dolog. A főleg gitárokra építő számok valahogyan elvesznek egymás ritmusaiban, nem érzem őket annyira különállónak, annyira sajátosnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz album, mert nem erről van szó, simán hallgatható számokról van szó. Csak a gond ott kezdődik, hogy ha megkérdezné tőlem valaki, hogy na, énekeljük el erről az albumról mondjuk a "Time"-ot, akkor én csak bámulnék bociszemekkel a nagyvilágba, mert az első három számot és az utolsót, a "Hide"-ot leszámítva semmit sem tudnék visszaidézni sajnos. Na jó, még talán az "It's alright" is megmarad. De itt kifújt.

Mindenesetre ajánlatnak itt a "You and me", ennek köszönhetően ismertem meg őket, igazi pörgős dal, nem lehet nem szeretni:

Összegezve: 10/5, az új albumukhoz viszonyítva ez csupán ennyit ér számomra. Általában elvárom egy lemeztől, vagyis a rajta található számoktól, hogy igenis emlékezzek rájuk. Vagy azért, mert nagyon jók, énekelhetőek, jó a dalszövegük vagy csak éppen fülbemászó a dallamuk, vagy azért, mert idegesítő, kínszenvedés a füleimnek, ha meghallom, elmenekülnék egy sarokba zokogni vagy ilyesmi, de legalább valamiért emlékezzek rá. Itt ez nem nagyon sikerült, de az tény, hogy azért a lemez első három száma tényleg rendben van.

Read Users' Comments ( 0 )

"...my boy builds coffins, he makes them all day..."
   

  Jól jártam én is (meg a blog is), hogy csak most álltam neki a review-nak, mivel első hallgatásra az indie-királynő Florence Welch-nek és londoni csapatának nem sikerült belopnia magát a szívembe.

  Persze ott van a probléma azzal is, hogy egy nőről beszélünk, de szerencsére ahogy haladtak a hetek, hónapok, rájöttem, hogy MILYEN nőről is van itt szó. Az angol énekesnőnek olyan egetrengetően stabil és erőteljes hangja van, hogy a legkisebb dallamra is megborzongok. Megvan benne többek közt a nőies zengés is, ami egyénivé teszi a hangzást. Ami még ebben közrejátszik, az az, hogy különösebben nem épülnek egységes stílus köré a dalok, és nem is érdemes a műfajjal bajlódni, indie, jó indie, aztán annyi.

 Eleinte a single dalokat kedveltem jobban, aztán rá kellett jönnöm, hogy több ez a lemez némi You've Got the Love-nál vagy Rabbit Heart-nál, például a Howl vagy a Hurricane Drunk és a My Boy Builds Coffins messze a legkülönlegesebb (száz százalékig pozitív értelemben) számok az albumon. Habár a szövegek nem boncolgatják az élet problémáit, attól még ezzel az elegáns könnyedséggel, amivel Welch előadja őket, igazán elragadóak.

  A hangszerelés mindenhol rendben van, gitárok, hárfák, dobok (Drumming, Cosmic Love, Dog Days Are Over, imádom), és szerencsére egyik dal sem hosszabb, mint kéne. Számomra csak egy-két helyen lankadt a lelkesedés az I'm Not Calling You a Liar és a Between Two Lungs körül, ahol hőseink mintha kifogytak volna az új ötletekből, ezeket leszámítva a Lungs egy tehetséges női előadó teljesen kielégítő debütáló lemeze, megérdemel minden elismerést.

10/9 Tényleg csak dicsérni tudom, még a gyengébb dalok is szerves részét képezik a lemeznek, van akinek még jól is fog jönni, hogy néha fellélegezhet egy-egy elsöprő erejű szám után. 

Read Users' Comments ( 0 )

Teljesen véletlenül bukkantam rá a brit One Night Only legújabb klipjére, mely második, egyelőre cím nélküli albumuk beharangozója. Az indie pop/rock stílusában kalandozó együttes az előző lemezhez képest úgy tűnik, más irányba kacsintgat, hiszen több elektronikus rész került a "Say you don't want it"-be a korábbi dalokhoz képest. Engem elsőre beszippantott ez a szám, és a klipben is pozitívan csalódtam.
Az mondjuk nem tetszik, hogy mi a manónak kell Emma Watsonnal reklámozni az egészet, mert egy dolog, hogy ő a klip egyik főszereplője, de nem ezzel kéne eladni, a zene sokkal többet ér. A videó utolsó 15 másodpercéig egyébként csak néztem, és nem igazán értettem, hogy a bandának mi a célja ezekkel a képsorokkal (George Craig, a frontember és Emma Watson viccesen-szerelmesen futkároznak a nagyvárosban). Aztán a végén van egy csattanó, amit szándékosan nem is árulok el, mert váratlan volt, és nem gondoltam volna ezt, de remek megoldás, és sok dolgot megmagyaráz. Szóval tessék nézni, én 10/8-at adok rá, mert Watson kisasszony inkább maradjon Hermione.

Read Users' Comments ( 0 )

Szóval sokat olvastam róluk erre-arra
(hogy jajdenagyonjóbemutatkozóalbum ez, mindenféle (önjelölt) zenei bloggerek szavazták be az év albumai közé),
nálunk az mr2 is tolja azért őket, gondoltam egy(vagy két esetleg több) hallgatást megérhet ez a dolog.

Most úgy vagyok vele hogy ma du. csak ez szól és még élek és tegnap pár dal után aszittem hogy nem fogom bírni F. hangját (vannak bizonyos hangi magasságok, ahol szerintem enyhén idegesítő a csajszi (a hugom lehetne muhahahhaaa, elnézést xD) ... mert most annyira meg akarja mutatni, hogy micsoda énekesnő is ő -nem rossz teszem hozzá, tud azért valamit a hangjával xD-),
de ez még nem következett be. xD LOL

Azért Florence + the Machine mert Florence Welch és zenésztársai (alázenélnek, lehetne simán Florence is, de mindegy) projektje ez a "banda"...
Valaki mondja már meg kinek a hangjára hasonlít a csaj hangja. Köszi. Mert hogy nem csak a sajátjára, az is tuti:) (Most Adele ugrott be, de nem, mégse.
Hubakker, hát csak leesett, van egy amcsi csaj, A Fine Frenzy az alkotóneve amúgy Alison Sudol, nah, az ő hangjára hasonlít, de az övé sokkal puhább:))

Direkt megnéztem Wiki műfajilag hova sorolja be a "bandát", érdekes, főleg ez a barokk pop, soha nem hallottam róla. Már van indie pop is, nemár!?! xD

	Alternative rock, art rock, indie pop, baroque pop, soul, neofolk

No. Wiki-t böngészve http://en.wikipedia.org/wiki/Florence_and_the_Machine
... hogy úgy mégis kik-mik ők.

Az album 2009 nyarán jött ki (5 hétig UK #2 volt, hmmm & Brit Awards Critic's Choice-t nyertek), de már 2008-ban kijöttek 2 dallal róla
Kiss with a Fist (lol, jó ez a cím xD) - feminista ha megütsz, úgy visszaütök, h. a fal adja a másikat c. csajpunkrock vagy mi x)
Dog days are over - el tudom hallgatni, jó ez:)

Aztán a tavalyi single-k:
Rabbit heart (Raise it up) - ezzel a dallal sikerült a legmagasabb brit single-lista helyezést elérniük, #12... én hudenagyon csípem xD
De egy gondolat nem hagy nyugodni: elsőre aszittem egy 80's cover ez a dal.. de nem találtam erre utalást, az ő daluk... ettől még felhasználhattak egy 80as slágert alapnak a refrénbe:)
Drumming Song - x) pörgős-üvöltözős, ebben a dalban mintha idegesítene kicsit a hangja.
You've got the love - ami ugye egy cover, de nem rossz cover, mr2 pl. előszeretettel játssza naponta 3szor is xD
Hurricane Drunk lesz a következő single - nekem túl popos, bár ez a hárfa-betét nem lenne rossz;)

Amik nekem bejöttek:)
Howl - alapdallam rulz, ahogy egy review írja, fájdalmasan szép, úgyúgy x)
Cosmic Love - ez nagyon sirály dal, huha, hárfahárfahárfa pwnz xD
My boy builds coffins - cím rulz a dal meg helyes:)
Blinding - tetszik a lüktetése, a refrén.. wow.

Összegezzük.
Állítólag hamarosan jön az új album, majd kiderül hogy szalmaláng a dolog vagy a hölgy és zenéje télleg kiállja az idők próbáját xD (Hoppá, Amy McDonald is beugrik Florence-ról x))
Vannak reménytkeltő próbálkozások az albumon, legyen indie soul-pop-rock, ezzel a hárfa-dologgal engem megvettek kilóra /kudos/,
állítólag Ukulele (hawaii gitár) is szól valamely dalban, én bírom azokat az előadókat akik bátran használják a gitárok "alváltozatait", legyen az mandolin vagy épp ukulele x)
Bátorságra és kísérletezőkedvre vall, amiből azért kijut ezen az albumon.
Sokszínű album, pörgős punkrocktól szép szerelmes lassú dalig van itt minden mint a Búcsuba x)
A BBC review-ja szerint: This album takes you somewhere you'll never want to come back from.
Hoppá, és mintha ebben lenne is valami! De mindenki döntse el maga, hogy így van-e.

Kinek ajánlom? annak, aki alapból szereti a brit ill. ír előadókat, azért ők az elmúlt években sokmindent fel tudn(tt)ak mutatni és tehetségesek is, meg az is bírni fogja, akinek égnek áll a haja Pixietől meg a La Rouxtól;)
Hárfarajongóknak xD

Best tracks: Cosmic Love / Rabbit Heart / Howl:))

Album? Hmmm. A tegnapi belehallgatás (mivel nem figyeltem oda a dalokra...) után meglepődtem most magamon, de adok egy 10/8-at...
Én ezt fogom majd hallgatni, hozzászoktam Florence hangjához, azért nem tolja rosszul;)
(Gondolom a Between two lungs daltól jött a címválasztás, bár az a dal nem egy nagy eresztés:))
Ápdét: Tija szerint nem vagyok eléggé kőszívű, úh. legyen 10/7-8 közt ingadozó *roflol* :)

Read Users' Comments ( 0 )

Ha valakinek még nem lenne világos, J.J. a 2007-ben feloszlott Waking Ashland, majd az ugyanebben az évben megalakuló We Shot The Moon kaliforniai indie rock zenekarok énekese. Szólóalbuma az idén jelent meg, ami egy egészen rövid ideig elérhető volt az iTunes-on, aztán valamiért már nem, viszont a napokban J.J. bejelentette a Facebook-ján ÉS Twitterén, hogy Húúúú, visszatették.

  Nekem persze nincs pénzem rá, hogy fizessek érte, de az internet csodái, ugyebár.

  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez egy milyen erős anyag, meg hát igyekszem nem elfogult lenni, de azt be kell vallani, hogy szárnypróbálgatásnak nem rossz. J.J.-nek nincs valami magas hangja, viszont gyönyörűen tud zongorázni, és szerethető dallamokat tud összetákolni, amitől máris szerethető lesz a zenéje is.

  Ha az album címéből még nem jött rá valaki arra, hogy ez a lemez gyakorlatilag az énekes gyermekkoráról és múltjáról szól, az majd rájön a számcímekből (vagy nem), a szövegek viszont világossá teszik, hogy erről van itt szó.

  Nem egy depresszív, szívfájós lemez ez, tele van bátortalan kis próbálkozásokkal a jazz felé, érint némi funky-s vonalat is, miközben hősünk erőteljesen próbálkozik az erős háttérvokál felállításával, és a szintetizátor által keltett hanghatásokkal is.
  Azt mondanám erre az albumra, hogy nagyjából olyan, mint a Waking Ashland, csak Jonathan Jones néven kiadva. Ami persze nem rossz, azt az albumot is bírtam, bár máig We Shot The Moon-párti vagyok, és remélem, J.J. soha nem hagyja ott azt a bandát, a Silver Lining is jó anyag lett.

  Visszatérve a We Were Young-ra, én a kicsit borúsabb, vagy ha úgy tetszik "moll"-osabb dalokat kedvelem, mint amilyen a Simple Prayer is, de tetszett a Like A Kid és a Passenger is. Zavaró tényezőt csak annyit találtam, hogy J.J. rettentően sokat használja a "pass" szót, már-már az agyamra is megy, de közben a könnyed kis indie pop hangulat minden gondot elfeledtet, mert örüljünk, hogy J.J. tevékenykedik.
  Az Advanced And Retreat c. számtól kezdve kicsit kezd WSTM-os hangulatom lenni, olyan dalok jutnak eszembe, mint a Hope, az Upon Waking She Found Herself A Cougar és a Silver Lining, mint a dal.

  ÖSSZESSÉGÉBEN élveztem az albumot, sokkal jobban megmutatkozik J.J. tehetsége és tapasztalata, mint zongorista, az indie rock visszavonul indie pop-ba, és nem minden dal annyira egyedi, mint a WSTM lemezeken, de mint említettem, próbálkozásnak nem rossz. Olyan "bízz magadban", "adj nekem erőt", "szép lesz a jövő majd egyszer csak" cucc. Előnynek, vagy okos elgondolásnak tartom, hogy annyira egyik szám sem hosszú, szerintem J.J. tisztában van vele, meddig mehet el, mire képes bandával, és mire banda nélkül.
  Szerintem a jobb dalok az albumon a Simple Prayer, a Like A Kid, a Passenger, és a Mister Paranoia. A Mister Paranoia NAGYON jó. Kicsit olyan Tunnel Vision-ös, ami meg ugye a kedvencem a Fear&Love-ról.

  10/6,5 

Köszönet az élményért, de azért tessék csak új WSTM albumot csinálni. (mintha a legutóbbi nem októberben jött volna ki)

Read Users' Comments ( 0 )

Nos. Tudjuk, hogy állok a Perfect Symmetry-vel. Se veled, se nélküled. Imádom, de mégsem tetszik, kicsit rossz, kicsit jó, de alig két és fél órája tisztességesen végighallgattam, végignéztem a Crystal Ball klipjét, ez adta meg az utolsó löketet ahhoz, hogy adjak még egy esélyt Tom Chaplin-nek, és kis csapatának.

  Nem bántam ám meg! Az első négy szám MÁR teljes szerelem, talán az Atlantic még nem olyan erős, főleg nem nyitódalnak, de az Is It Any Wonder a pattogós ritmusával, dallamával teljesen felkeltette az érdeklődésemet. A Nothing In My Way is jól sikerült, hasonló kaptafára készült, mint a Leaving So Soon, de nincs ezen semmit sajnálni, mindketten remekül szólnak.

  Szövegileg nem éppen hanyattvágós, de van benne pár sor, ami elgondolkodtat, megmosolyogtat, vagy csak simán tetszik. A dinamikája a daloknak, tulajdonképpen minden Keane-dalnak szerintem varázslatos, nem csak Tom Chaplin hangja az, ami miatt egyedi lesz a Keane zenéje.

  Hangszerelésben említettem még a PS-nél a szintiket, amitől nekem túl semleges, érzelemmentes lett, és ezt máig nem tudom hova rakni, ennél az albumnál ez annyira még nincs jelen, a vonósok jelennek meg több dalban is, és ez sem keveset dob például az amúgy nem kifejezetten mellbevágó A Bad Dream-en.

  Két british/brit pop banda - gondoltam én, mikor a Hamburg Song elején az a nem is tudom, valamilyen fúvós hangszer, vagy talán éppen orgona(?) (vagy még mindig a vonósok) megszólalt, mert nagyon hasonlít Snow Patrol-ék Dark Roman Wine-jára, aztán sokkal érzékenyebb, lágyabb keretet kap a kis lábcinnel és a zongorával (szerintem az orgona).
  Ennél lassabb dal ne is legyen mostmár - mondom én, de hiába, a Put It Behind You-t em menti meg a kicsit erőltetett tempója, kicsit fülsértő a refrénje, nem is igazán tetszett, a vége sem, meg amúgyis, már alig vártam, hogy ismét hallhassam a Crystal Ball-t.

  Lehet, hogy csak a bizarr (nem is bizarr, inkább depresszív) klipjével és azzal, hogy az mennyire abszurdan (nem) passzolt a szövegéhez, azzal vett le a lábamról, vagy csak simán túl dallamkoncentrált vagyok, de ezt nagyon eltalálták. A tévében egy örökkévalóságnak tűnt a dal, amúgy csak négy perces. Ejnye. Bejnye.

  Az utolsó három szám már tényleg csak ilyen láblógatás, egyikre sem kell odafigyelni különösebben, hogy meghallja az ember, ez engem kicsit zavar, talán azért, mert egész nap kicsit tartalmasabb zenét hallgattam, és még mindig itt vagyok kielégületlenül.

ÖSSZESSÉGÉBEN viszont olyan, mint minden másik átlagos kis indie pop album. Nagyjából ilyen, hogy felfelfelfelfellefelfellelele... Tehát átlagban annyira nem rossz. A Keane egyedi hangzását Tom Chaplin hangjából nyeri, és a különleges dallamokból, amiket összeraknak. Tetszik, hogy nincs eltúlozva a szinti, a vonósok szintén, és a basszus, amiről még nem beszéltem, de az is eléggé ott van, ad neki még egyfajta menetet, erős anyag. Jobb is, mint a Perfect Symmetry. Szerény véleményem szerint.

  10/8-at kap, mert szar volt a kedvem, és valamelyest felvidított.

Read Users' Comments ( 1 )