Joel Thomas Zimmerman (aka deadmau5) 2006-ban megalapított kiadójának még wikipedia oldala sincsen, talán ez mond valamit. Meg az is, hogy a mau5trappel egészen addig nem akadtam össze, míg a brit zenei fesztiválok kedvenc együttesének, az Editorsnak frontembere, Tom Smith úgy nem döntött, hogy belekóstol az elektronika világába, és a The Japanese Popstars után a frissen alakult Raized by Wolves nevű formáció munkájához is nevét adja.

  Az együttes első kislemezéhez, a The Callhoz nem is választhatott volna jobb vokalistát. Smith mély, búgó hangja tökéletesen illeszkedik az elektrós alapba, komorabb, sötétebb lesz tőle a hangzás, és végre hallhatjuk őt két oktávon túl is énekelni. Mit ne mondjak, remekül áll neki. Magához az instrumentális részhez nem sokat tudok hozzáadni, sosem voltam híve a deadmau5 termékeknek, és bizony bizony, csak az vett rá a kutakodásra, hogy végre hallhatom az új Editors lemez felett lustálkodó Mr. Smith hangját is. 

  10/8 - Ha hozzám nem is illik a house világa, Tomhoz láthatóan igen, a Raized by Wolvesnak pedig sok sikert kívánunk a továbbiakban.

Read Users' Comments ( 0 )

"...I'm not afraid of danger in the dark, I no longer love you..."

  A mozgalom, mely a brit nők brit popzenében való elhelyezkedése körül/érdekében indult egy pár éve, mostanra az olyan erős karakterekkel, mint Florence Welch, Ellie Goulding és Marina Diamandis, megállíthatatlan lett. Legújabb és legjobb bizonyítéka ennek Clare Maguire, az ír gyökerekkel rendelkező angol hölgy, aki a BBC listájára már debütáló albuma előtt "2011 legígéretesebb előadója" néven került fel. A szerencsének, vagy talán a sorsnak köszönhetően, hogy első kislemeze, az Ain't Nobody azonnal hallgatók ezreinek figyelmét hívta fel erre a törékeny lányra elsöprő erejű hanggal.

  Clare Maguire-nek valóban egy kincs van a torkában és egyáltalán nem fél használni. Középszerűen összetett elektronikus/diszkós alapokra énekel olyan energiával és magabiztossággal, amit legutoljára tényleg csak Marina debütáló lemezén hallottam. Nem mindennapi orgánumát Annie Lennoxéhoz és Stevie Nickséhez hasonlítják, azonban a birminghami hölgy nem bújik el fátyolos susogás mögé ezzel a szokatlan hangszínnel, és ezt már az intro utáni második dalban (Freedom) megmutatja, ahol is őserővel robbant az igencsak lírainak ígérkező dalban. Ez jellemző a lemez további negyven percére is. A dinamikus dalokban (The Shield and the Sword, Happiest Pretenders, Lucky) az ütem, Clare hangszínének sokoldalúsága (ami már csak a Sweet Lie és a Break These Chains közti kontrasztban mellbevágja a hallgatót), a drámaiság, a lassúbb számokban (Freedom, Bullet, Sweet Lie) pedig az alap mozgalmassága tartja felszín felett a lemez, hogy az végig friss maradjon. Aztán ott a két utolsó szám, melyek közül a This Is Not The Endben hősnőnk szívszaggató őszinteséggel teríti ki minden lapját, a Luckyban pedig egy igazi dögös albumzárót kapunk.

  Úgy gondolom, ez a tizennégy darabból álló dalcsokor egységesen épül egy elektronikus/diszkó/pop mag köré összetartó téma nélkül, de végig a Light After Dark marad, egy lemez, amire még sokáig emlékezni fogunk, és ami után még sok-sok újat szeretnénk hallani ettől a nagyszerű, tehetséges lánytól. 10/8

A szerző ajánlata: Ain't Nobody, The Shield and the Sword, Happiest Pretenders 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...a musician can learn The Code much more quickly and with less effort than one who is not musically inclined..."

  A Robert Schneider által alapított Elephant 6 Collective (mely a Neutral Milk Hotel, Olivia Tremor Control, Elf Power, The Minders és Beulah együttesek által alkotott csapat volt) néhány tagja összeállt egy szuperegyüttessé, melynek a The Apples In Stereo nevet adták, és 92-es megalakulásuk után idén került a polcokra hetedik lemezük. Stílusuk az indie poptól a rockon keresztül a 90-es évek powerpopjáig változik, nem is csak egyik albumról a másikra, hanem például új albumuk is elképesztően vegyes lett.
  Az első harmad határozottan electronica anyag lett. Erőteljes kezdés, a monoton alapok mellett megkapó a refrén, a zenészek pedig lo-fi lehetőségeikhez képest a legtöbbet adják bele, hogy változatos és emlékezetes élményt nyújtsanak a hallgatónak. Ez a lendület azonban elveszik az album hetedik száma környékén, ahol rengeteg a töltelék, egy pillanat alatt kicsúszik az énekesek kezéből az irányítás, és közel húsz percnyi semmi után már csak arra emlékszünk, hogy a No Vacationnel átléptünk az indie pop világába, de még mindig nem szórakozunk jól, mert a dalok rövidek, és tökéletesen ugyanúgy hangoznak.

  Nagy ígéret után jött a még nagyobb puffanás, ha fogalmazhatok így, az első pár dal után ugyanis egyenesen ki van éhezve a hallgató a jó elektronikus popos hangzásra, majd az egész átfordul egy garázszenélésbe, ahol senki nem tudja a feladatát, mégis mindenki játszik a saját hangszerén rendszertelenül, szervezetlenül, fantáziátlanul.

  Őszintén szólva nagyot csalódtam, a The Code című ütős intro és az első öt-hat szám után tényleg szünet nélküli vidám zenélésre számítottam. Az album hosszúságának számlájára írom fel a vontatottságot, de természetesen pirospont jár a stílusbeli kevertségért, kár, hogy az előbbit nem tudták kiküszöbölni. 10/3

Kezdésnek: Dream About The Future, Hey Elevator, Nobody But You 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...I am so scared of what will kill me in the end for I am not prepared..."

  Pár nappal a hivatalos kiadás előtt kiszivárgott az a pár plusz szám, amit Ellie Goulding már meglévő Lights című lemezéhez kibővített verzióban vett fel, és amit Bright Lights név alatt vehetünk meg.
  A Your Songról már írtunk itt, de a bónusz lemezen szerepelt még öt vadonatúj dal (és egy nem annyira vadonatúj, hiszen a Lights iTunesról már megrendelhető volt egy ideje), melyek tökéletes kiegészítésként funkcionálnak a már meglévő számokhoz.

  A Lights még csak-csak beleillik a Salt Skinnel lezárt hangulatba, a Human viszont már teljesen más erővel söpör végig az első másodperctől, és a vers megkapó dallama után azt sem bánjuk, hogy a refrén alapja túl "Starry Eyedos" lett. A Little Dreams monotonitása ellenére a szöveg és a lány pöszesége miatt lett Ellie-sen aranyos, amire azt mondanám, hogy elfogadható, ha nem róla lenne szó, de mivel az énekesnő olyan sokszor bizonyította, hogy tud ennél sokkal jobbat is, ez rossz pontként kerül feljegyzésre. Szerencsére a Home során megszólalnak az újfajta dobok, a hangzás sokkal élettel telibb, szenvedélyesebb, érzelmesebb, Ellie játszik a hangjával, játszik a háttérvokállal, egyszerűen elragadó.

  Az Animalben aztán kicsit leesett az állam, hiszen az alap kifejezetten diszkós, és a refrén dallamának köszönhetően szabályosan szaggatottá válik. Attól függetlenül, hogy a dal maga jó, és a szövege csillagosötös, rossz értelemben tűnik ki a többi közül, nem feltétlenül raktam volna bele az új válogatásba. Az alapban a Believe Me sem változtat, megmarad a tücc-tücc, de itt már sokkal kevésbé észrevehető, hiszen legalább ugyanolyan fülbemászó, mint a Human.

  Összességében elégedett vagyok az új dalokkal, a Humantől kezdve külön egységet alkotnak az alaplemez mellé, és mindenből kapunk egy kicsit. Remélhetőleg abból is, ami ezután következik Ellie karrierjében, és ami a lány szerint sokkal érettebb lesz, és kevésbé fog a fiúkról szólni. 10/7

Read Users' Comments ( 0 )

 "...take time you might miss your life, I think I've missed mine..."

Eliot, Paulina, Coco, mindegy is, az I Blame Coco név alatt futó projekt énekesét, Coco Sumnert nem feltétlenül kell irigyelni. Habár megadatott neki a lehetőség, hogy különös hangját album formájában kamatoztassa, és még Sting lánya is, meg kell említenünk negatívumként azt is, hogy Sting lánya. Bizony, ez két oldalú dolog. Egy olyan ikon sarjaként zenélni, mint Sting, az komoly elvárásokkal jár a közönség részéről, valamint kihívásokkal és bizonyítási vággyal ez ember lányának részéről. Másik szempont, hogy idén nagyon sok női előadó adott ki lemezt (csak egy pár a jobbak közül: Ellie Goulding, Marina & the Diamonds, Kate Nash, Amy MacDonald), ezek mellé besorakozni, és méltónak lenni hozzájuk nem semmi feladat. 

  Coco mindezt vállalva adta ki első lemezét, melyen leginkább Marina Diamandis hangjára hajaz éneke, stílusa pedig keveréke a fent említett brit hölgyre jellemző elektronikának és az elmúlt évtized diszkójának (Quicker). Először nem is tetszett ez a kicsapongó, hol megfontolt és kidolgozott, hol elsietett, összecsapott felépítés (albumszinten), majd nézőpontot váltottam (hiszen ezt teszi minden előzékeny hallgató is), és csak azért sem Marinához vagy Ellie-hez hasonlítgattam. (Csak egy kicsit és csak a végén.)

   Coco erőssége a Summer Rain-típusú drámaibb dalok (Caesar, No Smile), de parkbéli sétákhoz és hosszú utakhoz a jó régi, szerethető féle dance dalok is tökéletesek (Selfmachine, In Spirit Golden, Turn Your Back On Love).

  Egy rövid album rizikós, mert ha van egy vagy két töltelék, az az egész albumra kihat. Egy hosszabb lemeznél még ha van is töltelék, azt el lehet takarni sok más jó dallal, viszont ha több szám van, több lehetőség van a hibákra is. Coco ebbe szaladt bele szerencsésen, esetében az album végén van egy pár dal, amik nem illenek bele a hölgy debütáló anyagába (és komolyan, kinek hiányzott egy Quicker remix? Nekem nem). 

  Az album rapszodikus hangulatát törik meg még olyan semmilyen dalok, mint a Playwright Fate és a Party Bag, és ezzel ki is fújt az album. Egy-két szám dallamát tudjuk felidézni, majd... ennyi. 

10/6 Újat nem hozott, egyedit nem hozott, világot sem váltott, és biztos, hogy nem ér fel sem apuhoz, sem a már említett brit hölgyekhez. Kár érte, de még ne temessük a projektet. Egy első album mindig azért jó, mert a legjobb esetben egy második követi, egy rossz(abb) első album pedig még jobb, hiszen onnan jobb esetben csak felfelé lehet fejlődni!
Kezdésnek: Summer Rain, No Smile, Caesar 

Read Users' Comments ( 0 )

A brit hölgy videóját teljesen véletlenül találtam meg, de rögtön feltűnt, mennyire hasonlít az ugyancsak brit Ellie Goulding stílusára és hangjára. Sunday Girl (vagyis Jade Williams) azonban még csak most kezdi pályafutását. Lehetőség az van benne elég, a Four Floors-tól is egy kicsit többet kap az ember, mint amit vár. Az elektronika ott van benne határozottan, Williams hangja még kicsit stabilabb is, mint Gouldingé, és ha az idén kiadásra kerülő albumán jobban megcsillogtatja zeneírói képességeit, ő lehet Nagy-Britannia legújabb gráciája, beférkőzve a Goulding/Diamandis/Welch-trió mellé. 

  A klipről: Kicsit sok benne a hipster-életérzés, a ruhákkal és az ékszerekkel, de ha ezzel lehet elnyerni a közönség tetszését, miért ne? A hangulata homályos, és határozatlan, mint a dal refrénje a magas hangoknál, a homályos, fekete szélek, a meleg színek, a gyenge megvilágítás és a kamera szögei pedig remekül érzékeltetik a magányt és a szerelmes szenvedést, amit az énekesnő maga is előad a sarokban és a földön fekve.

  Én mindkettőre (single-re, videóklipre) 10/8-at adnék. Nem vagyok meggyőzve, hogy Williams jövője stabil lábakon áll, de örülnék, ha a debütáló lemezével megvenné magának az Egyesült Királyságot.

  

Read Users' Comments ( 0 )

A banda 'középső két albumával' kapcsolatban kicsit bajban vagyok, elsőre, és még sokadikra is olyanok nekem, mintha testvérek lennének, nem éppen ikrek, de igazán hasonlóak. A The Fall of Math kavargó rendezetlensége és a 2010-es album nagy váltása között sikerült két olyan albumot összehoznia az együttesnek, amely nagyszerűen mutatja meg, hogy mire is képesek, mégsem válik az egész unalmassá, mert mindig van miről beszélniük.

A One Time for All Time 2005-ben jelent meg, kilenc számot tartalmaz, s így a legrövidebb (37 perces összesen), és véleményem szerint a legkiegyensúlyozottabb 65dos-lemez. Nincs olyan nagy eltérés a számok hosszai között, mint a többi lemezen, minden dalnak fontos és eltérő szerepe van, és mind külön egészet alkot. A lemez tartalmazza az együttes történetének pár legszebb pillanatát, és jól egyensúlyoz a progresszív rock, a math rock és az elektronika határmezsgyéjén.

A felvezetést egy hosszasan építkezőnek tűnő, a végén mégis kirobbanónak tűnő dal, a Drove Through Ghosts to Get Here jelenti, nem kell csalódnunk, aki a The Fall of Math súlyosságát várja, az meg is kapja a kötelező zongorafutamokkal együtt. Az Await Rescue a dobokban erősít be, nem dallamban, hanem ritmusban és dinamikában erős. A következő 23kid halkan és lassan indul, aztán hangos lesz és gyors, végül halkan és lassan fejeződik be, mondhatni ez az album balladája, az egyik kedvencem.
A Welcome to The Times szabályos 65dos-dal, inkább a virtuozitásra mint a dallamosságra helyezve a hangsúlyt, a Mean Low Water pedig lelassít, helyenként megcsillantva a gitárok és a zongora fontosságát ebben a zenében. Aztán jön két dal, amelyek rövidebbek, átmenetibbek mint a többi, inkább amolyan hangulatfestés ez, főleg a The Big Afraid-del. Az utolsó előtti dal a 65 Doesn't Understand You, amely egy idegesen kalapáló math rock-dal tökéletesen összecsengő dobokkal és elektronikával.
Végül következik az együttes történetének szerintem legtökéletesebb száma, a Radio Protector, amiről nem szeretnék beszélni, nálam abszolút kedvenc, és meg lehet hallgatni (sőt, nagyon ajánlatos), mert iderakom a bejegyzés végére.

Összességében nekem az album 10/7-et jelent, néhol középen van egy kis üresjárat, túl sok csűrés-csavarás és matekozás, de tagadhatatlanul hozza a formáját. Gyakorlottabb füleknek ez is kitűnő ismerkedés lehet a bandával, de én tényleg tartanám az időrendet, ha lehet. :)

Íme a Radio Protector, ami nálam belopta magát az all-time-favorit dalok sorába.

Read Users' Comments ( 0 )

Hogy őszinte legyek, nem ezzel az albummal akartam kezdeni a brit elektronikus-experimental-progresszív-math-rock együttes bemutatását, ám valahogy mégis így alakult, főleg mivel ez az anyaguk idei, így még inkább érdemes rá figyelmet fordítani.

A jelenleg négy tagból álló banda 2001-ben alakult, és ez a lemezük a negyedik a sorban. Nevükre vonatkozóan többféle elmélet is létezik: lehet egy el nem készült film címe, melyhez a zenét írták volna, vagy egy pszichológiai kísérletre utal, mely a fehér zaj emberekre gyakorolt hatását vizsgálta, netán ezek voltak Hitler utolsó szavai, esetleg a CIA által végrehajtott 65 napos guatemala-i propagandahadjárathoz kapcsolódik, melynek során blokkolták az ország kommunikációs rendszerét. Bármelyik is az igazi ok, ezen ötletek azért adnak valamiféle benyomást, keretet a zenéhez.

Én időrendben ismertem meg az albumaikat, így szerencséje tanúja voltam a változásnak, amin átmentek; nem biztos, hogy ha a We were exploding anyway lett volna az első élményem, ennyire megszeretem őket. Az első, The Fall of Math című album masszív gitáros, zajos, súlyos dobokkal telepakolt progresszív zenéje, valamint a két másik album után, melyek szintén ezt a vonalat követték, csupán több zongorával és kísérletezéssel, ez az album elsőre így is túl drum&bass-nek, túl automatikusnak és monotonnak tetszett.

Szó ami szó, az elektronikus jegyek megszaporodtak, szinte keresnem kellett azokat a motívumokat, amik az előző lemezeken nyilvánvalóak voltak: a jellegzetes dallamokat szinte elnyomja a dübörgő alap és a fura elektronikus hangszínek, más a dalok struktúrája, több az 'üresjárat' és zongorát csak elvétve találunk. Ám szerencsére egy fontos dolog, a hangulat, az megmaradt.
Minden egyes albumuk esetében valahogy úgy képzelem, hogy ha kitörne egy forradalom vagy polgárháború, és lenne egy titkos, rejtett forrásból sugárzó rádió, az ilyen zenét játszana a pincékben meg óvóhelyeken bújkáló forradalmároknak. Kicsit elrugaszkodott ötlet, tudom. De ez a hatás számomra összenőtt az együttessel, és szerencsére megmaradt ezen a lemezen is, az olyan dalok, mint a Crash Tactics vagy Weak4 még mindig emlékeztetnek a 'régi 65dos'-ra, amit egy kicsit jobban preferálok.

Persze sokaknak nem jött be a váltás, dance-nek és unalmas elektronikának bélyegezték az albumot, én azért még kíváncsi vagyok, mit kezdenek ezzel. Egy kicsit ugyan bánom, hogy mostanság szinte minden banda elmegy elektronikába, úgy tűnik, észrevették, hogy lehet játszadozni a szintetizátorral, de ha jól csinálják, felőlem rendben.

Örülök, hogy a Mountainhead és a Crash Tactics az album elejére került, virtuozitásukkal és gyorsaságukkal ellensúlyozzák a potenciális megdöbbenést, hogy mi a fene ez. A Dance Dance Dance című dallal már nehezebb valamit is kezdeni, agyat tisztító dobok és monotonitás, de még talán belefér, főleg mert a végén visszatérnek a gitárok. A Piano Fights nevéből is adódóan kicsit zongorás, kicsit játékos, könnyű szeretni annak, aki a korábbi albumokat szerette. A következő két dal számomra kedvenc: a Weak4 átgázol az emberen, mint egy tank, mint egy riadó, semmi köze a 65dos-stílushoz, mégis visszahozza annak hatását, a Come to me pedig a maga 8 percével, lassabb építkezésével és ügyetlen mégis odaillő vokáljával szerez megkönnyebbült perceket az embernek, végre egy kicsit kiengedhetünk.
A Go Complex-el újra visszatér a megvadult elektronika, a Debutante pedig igazi hangulatteremtő, lassabb és hosszabb lélegzetű dal. A végére pedig kapunk egy számomra kicsit érthetetlen tízperces opuszt, a Tiger Girl-t ami szép és jó, tehát hallgatható, viszont bőven elég lett volna 5 percben elmesélni. Mondják, hogy élőben katartikus hatása van, úgyhogy elnézem a dolgot én is, de azért szerintem kicsit túl van lihegve.

Elsőre, ismerkedésnek mindenképpen a Crash Tactics-t vagy a Weak4-et ajánlanám, reprezentálja az album egészét, rögtön utána a Come to me-t, ami ugyan hosszú, de megéri, megmutatja, hogy 'még mi lehetett volna'.

Bármit is terveznek a fiúk a jövőben, vevő vagyok rá, de nem kétséges, hogy az összes albumuk közül ez tetszik a legkevésbé.
És még így is 10/7.

Íme a Weak4, ami nem is annyira weak.

Read Users' Comments ( 0 )

"Oh my god, you look just like Shakira! No, no... you’re Catherine Zeta!! Actually, my name's Marina..."

  Nem győzöm elégszer kihangsúlyozni, hogy egy női előadónak nagyon nehéz dolga van nálam, de - ha ez számít valamit - nem lehetetlen meghódítani engem sem, tökéletes példa erre Ellie Goulding, Amy MacDonald, Kate Nash vagy Emilie Autumn, akik mindenkori kedvenc női zenészeim. Ha már szó esett Ellie Goulding-ról, megemlíteném azt is, hogy általa találtam rá Marinára, a félig görög, félig wales-i énekesnőre, aki habár mindenhol hasonló előadóként van emlegetve Ellie mellett, szerintem semmi közös nincs bennük.

   Marina Diamandis - avagy az új Kate Bush (én nem értek egyet ezzel a megnevezéssel) - nem származik szegény családból, nem derültek ki az életéről "véletlenül" sokkoló tragédiák, és mégis egy remek, tehetséges énekesnő vált belőle, aki három single-lel, egy önálló albummal, és több videóklippel is büszkélkedhet.

  Az album főleg a zongora köré épül szintis hatásokkal és elragadó basszussal (Rootless), valamint fura, vicces hanghatásokkal Marinától (Mowgli's Road). Az énekesnőnek amúgy félelmetesen magas hangja van, ugyanakkor természetesen, nyersen, néha már idegesítően profin képezi a mélyebb hangokat is (Girls), emellett pedig tud még rekedten sikoltozni is (The Outsider), vagy már-már áriázásba áthajlóan énekelni (I am Not a Robot).
  El tudom képzelni, hogy azoknak, akiknek a Florence+The Machine hősnőjének hangja nem tetszik, azoknak az is ellenszenves lesz, hogy Marina ennyire rettenetesen sokat affektál, de szerintem ez mind az érzelmek, indulatok kifejezésének eszköze, és valahogy mindig is vonzódtam a lökött énekesnők zenéjéhez.

  A dalok szövegileg mind egyfajta önkifejezés köré csoportosulnak, van itt minden, álmok elérése (Are You Satisfied), társadalomkritika (Hollywood), szerelem (Obsessions), valamint görbe tükör és őszinteség is (Oh No!).

10/8 - Egy kicsit féltem az albumtól az elején, mert nem éreztem az I am Not a Robot féle elsöprő energiát/kedvességet az első dalokban, de végül az egész album alkot egy egységet, egy egyéniséget, és remélhetőleg egy ígéretes és sikeres jövőt.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...telling me I'm winning wars they created just to understand..."

  A Starry Eyed-ot egyszer vagy kétszer láttam a tévében, annyi esett le, hogy ez is valami Pixie Lott féle töltelék lesz, de aztán a minap nagyon beleragadt ez a dal a fejemben, és rájöttem, hogy gyakorlatilag nem is rossz. Huszonhárom évesen egy albumtöredékkel a háta mögött a BBC "2010 hangja" és a Brit Awards kritikusok díját elnyerve Ellie tökéletesen kezdte a karrierjét. 

  Goulding 2008 óta dolgozik zenészként, és habár csak 2009 őszén írta alá a szerződését a Polydor-ral, e hó elsején máris kijött egy alig 35 perces anyaggal, ami elsőre talán kevésnek tűnhet, de közelebbről vizsgálva egy tartalmas lemezről beszélünk.

  Ez az elektronikus dance dolog olyan hölgyeményeknek hozott sikert eddig, mint a Florence + The Machine vagy a Marina & the Diamonds, hozzájuk csatlakozik Ellie Goulding is egy kellemes, álmodozó hangulatú lemezzel a szerelemről és dühről, tarkítva nem mindennapi hangjával és dalszövegírói képességeivel.
  Amit a kétszer ennyi idős zenészek albumok alatt nem tudnak kifejezni, azt ő mindössze 23 évnyi tapasztalatával és kislányos bájával intéz el. ("Who am I to say I'm always yours..?") 

  Habár ez a fátyolos, nem egészen stabil lábakon álló hang egyeseknek az aranyosból egy idő után átcsúszhat az idegesítőbe, és a szintis, Imogen Heap-et idéző hatások (Your Biggest Mistake) is lehet, hogy jobban fekszenek egy kifejezetten ilyen zenét kedvelő hallgatónak, azért a tehetséget mindenkinek meg kéne benne látnia.

  A két legerősebb track itt is az első két single lett (Starry Eyed, Under The Sheets), de van még jó pár kreatív, ritmusos és kedvelhető dal (The Writer, Wish I Stayed, Guns and Horses).

10/8 - Mindenkinek csak javasolni tudom, aki egy friss, új hangra szomjazik.

Read Users' Comments ( 0 )

Épp az előbb volt a Goodnight and Go klipje a televízióban, és habár az, hogy brit női énekes, kizárja, hogy szeressem, valahogy mégis nagyon élvezem hallgatni a hölgyemény hangját.

/elöljáróban annyit már elárulnék, hogy az albumborító az egyetlen negatívum, amit találtam/

  Általában a fura hangfekvésű énekesnőket kedvelem (Emilie Autumn, Kate Nash), ezért lehet az, hogy Imogen irtózatosan különleges hangja kompenzálja a tényt, hogy kötelező utálni, mert ilyen jó neki mindenje. A dalait a zene iránti alázat jellemzi, nagyon kevés előadón hallatszik, hogy ennyire tisztelné az ajándékot, amit kapott az élettől, jelen esetben a zene készítéséhez kapott tehetségét, Imogen viszont úgy játszik minden egyes hangjeggyel, amit leír, mintha nem is tudom, a legfinomabb anyag lenne a világon.

  Tessék, alig pár dalt kell meghallgatni a hölgytől, és máris elpuhulok.

  Szóval valóban, Imogen-re is annyira igaz az indie, mint Lady Gagára a rock, szóval én úgy mondanám, ez a genreless, esetleg electronica határozná meg a hölgyeményt, nekem nagyon tetszenek az időnkénti gitárnak hangzó dolgok is (Loose Ends), de vannak a megszokottnál furább (úgy értem a "megszokottnál" furább) dalok is, mint a Hide and Seek, amiről mint kiderült a South Park 13. évadának "trailer"-e alatt szólt (ilyen lol fact, gondoltam megosztom), és amiben eszméletlenül idegesítőek a szintis, háttérvokál hatások.

  Nagyon tetszenek azonban nekem még ezek a megfoghatatlan dobok is (Clear The Area, Headlock (ami az első dal volt, amit Imogen-től valaha hallottam még több, mint egy éve)), meg az olyan indie-s próbálkozások, mint a Daylight Robbery, amik habár kevésbé jönnek be, még mindig értékelhetőbbek, mint pl a sokak által kedvelt, és Imogen-hez hasonlítgatott Regina Spektor.
  Dallamilag (dallamok, áh, a vesszőparipám a téma) elbűvölő, egyedi és megismételhetetlen hangzást kölcsönöz az albumnak, Imogen fátyolos hangjával pedig még elragadóbb (The Walk pl remek példa), az instrumentális rész, amit jelen esetben lehetetlen ignorálni, hiszen szerves részét képezi az énekesnő zenéjének, eléggé alapnak tűnik az electronicában, szóval az elvárásnak, úgymond megfelel (Just For Now, ha már ez egy ilyen példálózós post lett).

  Összesítés: NAGYONJÓ. Eszmétlenül jó. Jó kis relax, szépszöveges, lelkes zene egy brit művésznőtől, kinek neve Imogen Heap vala. És mint azt múltkor megbeszéltük nővéremmel, ha Lady Gagának zenei értéke nulla, és csak azért szeretik, mert extravagáns a stílusa, akkor mindenki szeresse Imogen Heap-et is, ő sem éppen normális, ha a stílusról van szó. 10/9, nagyon bejött.

Read Users' Comments ( 0 )

Előbbi review-m végén lévő kérdésre válaszolva: Igen, minden bizonnyal csak engem emlékeztet a Fireflies a Dominos-ra.

  Talán csak a tudatalattim ilyen gonosz és elfogult, de a The Big Pink már a Crystal Visions első tíz másodpercében is jobban tetszett, mint az Owl City, és tessék!! Hát nem brit banda a The Big Pink, miközben az Owl City "csak" amerikai? (nem akarok leszólni egy amerikai bandát sem, ha jó, jöhet)

  Mindegy, így esett az eset, az angol banda elektro-rocknak van mondva mind a last.fm-en, mind a wikipédián, én közben itt heverek tanácstalanul, mert fogalmam sincs, ennek mit kéne takarnia, de szerintem nem ezt. Lehet hallani azonban még azt is együttesről, hogy "shoegaze" (kedvenc "műfajom", komolyan, rohadtpoénos neve van :D), aztán ki tudja ezt eldönteni?

  Miközben hallgattam a dalokat, az az érzésem volt, hogy nem is ugyanazt az együttest hallgatom, mindegyik számra más-más stílusjegyek vonatkoznak, a Dominos közelről sem érinti például a Too Young To Love-ot, aminél ilyen Prodigy-s hatások jelennek meg, vagy az At War With The Sun-t, ami viszont kifejezetten "csak" egyszerű indie rock. A Velvet az első olyan dal az albumon, amire rá merném mondani, hogy eletronikus rock.

  Ami számomra kicsit félresikerült, az ez az eszméletlen monumentalitás, amiért - úgy tűnik - ez az együttes él-hal, hogy beleépíthesse a zenéjébe. Nekem ez nem jött be. A banda két éve létezik, ez a debütáló albumuk, kicsit alaposabb munkát vártam volna, kicsit több... hogyismondjam alázatosságot.

  Ami nálam még konceptalbumoknál sem nagyon szokott sikerülni, az most sem történt meg, nem áll össze az album egy egységbe. Rendben van, hogy kísérletezés, stíluskeresés, de talán egy kicsit vissza kellett volna venni a lendületből. Owl City-ben túl kevés volt, ebben meg túl sok, úgy tűnik, ma senki nem tudja megtalálni az arany középutat, sajnálom.

  Persze nem vágta el magát ezzel a banda előttem, a Golden Pendulum-ot speciel különösen élveztem, és közben rájöttem, hogy Robbie Furze, az énekes hangja az én fülem szerint leginkább Peter Morén hangjára emlékeztet, ami persze nagyon jó! :)

ÖSSZESSÉGÉBEN jól van, elektrós is, rockos is, elektro rock, megkapja a címkét. Kicsit többre számítottam, barátságosabb, kedvelhetőbb zenére, de sokadjára is megtapasztaltuk legalább, hogy a rádiók és a tévék képesek a legkevésbé hallgatóbarátabb együttesek lemezeiről kihúzni a leghallgatóbarátabb dalt, és azt nyomatni, hogy az ember lánya téves elképzeléseket alakítson ki a buksijában, majd csalódjon egyet. Nem leltem kedvencre a The Big Pink-ben, még a kedvencet megközelítő dologra sem igazán, 10/5.

  Talán ötös skálán kéne osztályoznunk.

Read Users' Comments ( 0 )

Merthogy mégis, Tia jó kislány, betartja az ígéretét, és ír ő a Lamb-ról, mert meghallgatta :)
  Szóval. A What Sound és a Between Darkness and Wonder közt vacilláltam, hogy mégis, melyiket hallgassam meg. A self-titled nem volt kérdés, mert azt nem sikerült beszerezni, mint később az kiderült x) Szóval aztán a What Sound mellett döntöttem, mert kíváncsi voltam, hogy mi a rák az az electronica meg a trip-hop.

  Hát, ha ez, akkor jóban leszünk.

  Az együttesnek mindenféleképpen az az erőssége, hogy Lou Rhodes-nak eszméletlenül érdekes hangja van. Időnként rohadtul tud idegesíteni "Sweet", tényleg, nem igaz, máskor viszont egyszerűen remek. EZ adja meg a Lamb lényegét. Enélkül tisztaszar lenne. 
  Kicsit böngészgettem, hogy konkretizálhassam a Lamb műfaját. Azt mondta, electronica, trip-hop, drum&bass elemekkel. Na, mondom, ettől csak okosabb lettem.

  Szóval a Lamb titka abban rejlik, hogy az énekesnő hangja miatt minden dal depresszív és nyomasztó, engem gyakran fel is zaklat egy-egy dal, mondjuk engem könnyű felzaklatni, meg miegymás. 
  A dobok eléggé meghatározóak és különlegesek minden dalban, remekül megadják az alapot a többi hangszernek, amit viszont sajnálok, hogy a világ nem fordít több figyelmet erre a bandára. Itt van például az, hogy a leghíresebb dal erről az albumról a Gabriel, amit az ismerőinek 70%-a a CSI: Miami-ból ismer. Nem helyes ez, ott van például a Heaven is, meg az I Cry, amik igaz, kevésbé sorozat-, és rádióbarátok, de sokkal jobbak, mint pl a Gabriel. 

  Nem azt mondom, hogy a Gabriel nem jó, csak hát azért tudjátok. 
  Szóval az electronica megvan, a trip-hopot dunsztom sincs, mit jelent a drum&bass meg még igaz is lehet, ne nekem kelljen eldöntenem. 
 Gyöngyszem az albumon pl a Scratch Bass, ami speciel egy instrumentális dal, amiben Barlow például remekül meg tudja csillogtatni produceri képességeit anélkül, hogy Rhodes-t is igazgatnia kéne ^-^

  Szóval. Nem hiszem, hogy erről fogok írni, hogy miért jó ez, miért rossz ez, mert jó ez nagyon :D Tényleg chillout is, meg lo-fi is, bárminek mondják. Hallgassa az, aki bírja az elvont cuccokat, és szerintem ez 10/7. Azért, mert tulajdonképpen baj nincsen vele, csak nekem, aki általában nem ilyen cuccot hallgat, kicsit tényleg fura, és nem lehet sok számot találni, amit bevesz a gyomrom.
  Ilyenek a Heaven, Gabriel, I Cry meg a Scracth Bass.

  Kellemes hallgatást mindenkinek ;)

Read Users' Comments ( 0 )