Fogadnom kellett volna rá, hogy ez lesz a következő single az Eurekáról, hisz a "Holdin' on" abszolút az egyik legslágeresebb dal a Rooney nyári korongjáról. De hogy nem ilyen klipet képzeltem el hozzá, az is biztos, bár a helyzet legalább nem olyan tragikus, mint anno az "I can't get enough"-nál.
Maga a videóklip megfejthetetlen, értelmetlen, de mégis szimpatikus a maga fura módján. A lazulás, a szabadság a központi téma, ennek égisze alatt a srácok erdőn-mezőn-réten keresztül futnak, ugrálnak, vagy csak zenélgetnek néhány csésze tea mellett, esetleg vívókarddal "leszúrják" egymást; hát van ez így, ha kiszabadulunk a négy fal közül. A véletlenszerű és mindenféle logikát nélkülöző képsorok értetlenkedést szülhetnek a klip megtekintése során, de van valamiféle rejtett és bájos hatása a végeredménynek. A kis Rooney-rajzfilm pedig tüneményes ötlet volt. 10/7

Read Users' Comments ( 0 )

Még egy hete sincs, hogy debütált a brit One Night Only legújabb kislemeze, karöltve egy friss videóklippel, de a visszhangok alapján egyértelmű, hogy a srácok valamit nagyon eltaláltak az új szerzeményükkel. Csak az nem tudja, aki nem akarja, hogy melyik üdítőital reklámzenéjéről van szó, de tény, hogy még a magyar tévéadók (plusz a mozik!) is előszeretettel sugározzák a "Can you feel it" aláfestő dallamaival rendelkező hirdetést. Mert ez eszméletlenül fülbemászó lett.
Az együttes sosem a szomorkás vagy éppen nyálas dalairól volt híres, hanem inkább a pörgés és a pozitivizmus áradt a zenéjükből. Az új single esetében sincs ez másképp: a klipben megvalósuló felszabadult szórakozás himnuszává váló "Can you feel it" nem is kaphatott volna tökéletesebb körítést maga köré, mint az önfeledten bulizó és zenélő fiatal rajongótábort, akik három percre a fellegeket is megjárják. A dal hallatán pedig magam is át tudnám élni a videóban látottakat, szóval a kifejezés hatékonyságáért csak 10/9 lehet a végeredmény.

Read Users' Comments ( 0 )

És ímhol fog elkövetkezni az idei legjobb albumok felsorolása, és amely lista tán senkinek sem fog meglepetést okozni a korábbi felsorolások tekintetében. Mindenesetre ebben az évben nem hallgattam annyi (teljes) albumot, amennyit szerettem volna, illetve el sem ért annyi, amennyire számítottam. Így itt némi problémát okozott tizenöt jelölt összeszedése, de azért sikerült, mert szerencsére akadtak szemre- s fülrevaló példányok. Lássuk az idei nyerteseket! (Ajánlatok már nincsenek, mert az itt szereplőket már úgyis agyonlinkeltük a korábbi kategóriákban.)

15. Jónsi: Go

Stílusa még mindig szokatlan, hangja még mindig csodás, dalainak fele elér, fele csak alkalomadtán, szóval eléggé megosztó személyiségként működik a zenéje. Hangszálainak rezgése azonban olyan dolgokat küld ki a szájából, hogy már csak azokat megérné díjazni. Változatos és merész albumösszeállításáért megérdemli, hogy éppen felférjen a legjobbak közé.




14. Interpol: Interpol

Az Interpol idei albuma szintén az „éppenhogy bekerült”-kategória tagja, ám Jónsinál azért kapott eggyel magasabb pozíciót, mert Paul Banks borzongató hangszíne és az Interpol-lemez sötét hangulati jegyei most közelebb estek, mint az izlandi fiatalember által képviselt zenei világ.

13. Locksley: Be in love

Ahogy már az albumborítóknál is írtam, a színesség és a vidámság jól jellemzik a Be in love-ot: ez egy rövid lemez pörgős power pop nótákkal, sokszor rikkantós énekessel és a banda további tagjai alkotta lelkes háttérkórussal. Bár a számok nem túl változatosak, attól még igazi bulikellékek, és borongósabb napokhoz kiválóak derűcsinálásra.

12. Tired Pony: The place we ran from

Gary Lightbody idei projektje is sok helyen szerepeltette magát, legalábbis a mi kategóriáinkat tekintve. Az album egyszerű, ám mégis kedvelhető, és egy igazi példakép, miként bemutatja, hogyan tud ennyi remek zenész valami közös munkát alkotni, ráadásul nem is a silányabb fajtából. A Tired Pony debütáló lemeze ennek köszönhetően ékelődik be az utolsó hármas elé.

11. Fran Healy: Wreckorder

Ha már az egyszerűségnél tartunk, akkor ideje előkapni a Travis énekesének szólóprojektjét, amely megnyugtató dallamvilágával igazán kellemes élmény volt. A kevés hangszert felvonultató lemez a csendes délutánok minden gondot feledtető eszköze lehet, amennyiben nyitottak vagyunk az élményre. Én az voltam, és Fran Healy ezért szerepel ott, ahol.

10. Alex Band: We’ve all been there

Korrekt pop rock album a még mindig nagyszerű torokkal bíró Alex Banddel, aki a The Calling szüneteltetése mellett vágott bele a szólóalbumába. Ahogy azt már elragoztam párszor, eléggé szerelemcentrikus témakört vonultat fel a lemez, de mindezt fülbemászó slágerekkel tölti fel, és így máris elfogadhatóbb az összkép. Annyira, hogy a 10. helyre is bőven elég.

9. James Blunt: Some kind of trouble

A némileg gyorsabb tempóra váltó James Blunt meglepően pozitív csalódást okozott új lemezével, hiszen a tőle megszokott szenvedős szerelmes számok helyett a derűsebb dalok világa felé fordult. Persze vannak itt lassabb nóták is, de most azok sem sikerültek annyira siratósra, mint korábban. Felüdülés volt hallgatni ezt az albumot, örülök, hogy Blunt mert változtatni.

8. Rooney: Eureka

Meglepő, én is azt hittem, hogy előrébb fognak végezni, de aztán mégsem, mert belegondoltam, hogy a többi, előrébb lévő albumokon semmit, vagy legalábbis nem annyi számot pörgetek át, mint a Rooney-nál. Persze itt sem arról van szó, hogy több dalt utálnék, egyszerűen csak nem érzem őket olyan erőteljesnek, mint az előző lemezen lévőket. Pedig az Eurekát is nagyon szeretem, hozza a hamisítatlan Rooney-stílust, a vidámságot, a lelkességet, de valami mégis hiányzik ahhoz, hogy ennél feljebb tegyem ezt a lemezt, úgyhogy maradnak a 8. helyen.

7. Hurts: Happiness

Mindenki belezúgott ebbe az albumba körülöttem, hát én is adtam neki egy esélyt, bár sok kedvet adott hozzá, hogy én éppen akkoriban merültem el a „Wonderful life”-ban. A lemez hasonlóan nagyot ütött nálam, miután sikeresen elkapott a Hurts által képviselt retró stílus a számok fülbemászó dallamvilágával együtt. Nem is igazán találtam negatívumot erre az albumra, de voltak ennél jobbak is idén, úgyhogy a hetedik helyezéssel kell megelégednie az együttesnek.

6. Bruno Mars: Doo-wops & Hooligans

Még egy hete sem ismerem Bruno Marsot, de bemutatkozó albuma gyorsan megbolondított, pedig ez a popos-R&B-s stílus nem pont a zsánerem. De miért is ne tágulhatna az ízlésvilágom? Ez a fiatalember elérte, hogy szinte mindegyik számára örömmel gondoljak, mert megtaláltam bennük azt a fajta megkapó hatást, amelyek nem eresztenek, és amelyek az egész albumot idáig repítették ilyen kevés idő alatt is.

5. The Courteeners: Falcon

Liam Fray a bandájával annak idején levett a lábamról, rengeteget hallgattam a Falcont, mert több, kirívóan lenyűgöző dalt tartalmaz, körítve néhány slágerrel. Stílusban változatos, nem igazán van rajta két hasonló szám, de az egész lemez elég kaotikus lett ahhoz, hogy már kicsit objektívebben és keményebb szemmel-füllel gondoljak rá. Még mindig nagyon szeretem ezt az albumot a maga hibáival együtt, de ennél feljebb sajnos már nem juthat.

4. One Night Only: One Night Only

Debütáló albumuk annak idején nem tett rám túl nagy hatást, csak George Craig hangjába estem bele, de nagyon. Idei anyagukkal azonban messze túlszárnyalták korábbi dalaikat, és a több elektronikus elem becsempészése nagyot lendített a lemez egészén. Hetekig függtem a dalokon, szinte mindegyiket sikerült eltalálniuk úgy, hogy az megfeleljen. Nem is volt kérdéses, hogy a legjobb öt között a helyük.

3. The Script: Science & Faith

Tia masszív imádata rám is átragadt annak idején, és ennek köszönhetem, hogy megismerkedtem a The Scripttel. Egy élmény volt az idei albumuk, a piano rocknak és Danny O’Donoghue hangjának tökéletes összhangjának meglett az eredménye egy fülbemászó slágerekkel csordultig töltött lemezen.

2. Robbie Seay Band: Miracle

Az év egyik meglepetése a sok kategóriát megjárt Robbie Seay Band, amely szövegeinek vallásosságáról, valamint könnyen megjegyezhető és szerethető dallamvilágáról ismerhető meg. Idei lemezük minden egyes számát élvezet volt hallgatni, főleg Robbie Seay nem túl egyedi, de mégis karakteres hangja járult hozzá nagyban az élményhez. Az album egyetlen hátrányaként a hosszú dalokat tarthatnám, de még ezt sem teszem, mert én inkább minél tovább szeretném élvezni a Miracle csodáit.

1. The Sunshine Underground: Nobody’s coming to save you

Erre még én sem gondoltam. De tényleg. A The Sunshine Underground zenéjével üstökösként csapódott be alig egy héttel ezelőtt az életembe, és azóta sem ereszt. Az elmúlt napokban folyamatosan az idei lemezük után nyúltam, és állandó késztetést éreztem számaik hallgatására. Mindegyik dalban megtaláltam valamit, amely jellegzetes jegyévé vált, és a fejembe vésődött, bár ehhez azért idő kellett, a Nobody’s coming to save you nem kimondottan az elsőre lehengerlő albumok közé tartozik. Felfedezése óta azonban repes a szívem, és örülök, hogy belecsöppentem a The Sunshine Underground elektronikával kevert rockjának világába.

Read Users' Comments ( 0 )

Íme, elérkezett az egyik legdurvább, legvéresebb, a legnehezebb döntésekkel és sok könnyel járó kategória, amely 2010 legjobb kislemezét hivatott bemutatni. Tövig koptattam az idegszálaimat, számtalanszor meghallgattam a jelölteket, és többször esett kár a szívemben, amikor egy-egy daltól kénytelen voltam megválni. Ugyan írtam egy sorrendet, de ez itt és most, ebben a kategóriában szinte semmit sem jelent. Az összes helyezettet imádtam az évben, megszámlálhatatlanul sokszor hallgattam őket, és gyakran órák teltek el, amíg végtelenítve csak ezek szóltak a lejátszómból. Úgyhogy jöjjenek egy nagyon nehéz szülés, de már-már inkább császározás után az idei legjobb single-k! (Névre kattintva meghallgathatóak.)

15. Coldplay: Christmas lights

Óriási harc zajlott azért, hogy ki vagy kik kerülhessenek be erre a listára, és nagyon sokat küzdöttem magammal, mert rengeteg fantasztikus single született idén. Végül a Coldplaynek sikerült befutnia így a legvégére, mert bár írtak már ennél sokkal jobb számot is, a klippel, annak hangulatával, a kezdeti fülbemászó zongoradallammal, valamint a ritmusváltással és a végén lévő kórussal kijött ebből a sokféleségből valami egész. Meg hát nem is én lennék, ha nem szorítanék helyet az én szívem (sokadik) csücskeinek.

14. OneRepublic: Marchin’ on

Nem vagyok hajlandó betenni a remixet, úgyhogy kis csalással az albumverziót kiáltom ki az idei 14. helyezettnek, mert eszméletlenül ragadós számról van szó a dübörgő alappal és a háttérvokállal, valamint Ryan Tedder énekével. Nagy sláger született, olyan igazi együttmenetelős, mindenen áttörő nóta, így talán nem véletlen, hogy a német futballválogatott az idei himnuszává választotta.

13. Interpol: Barricade

Az idei album kétségtelenül legfülbemászóbb száma, a szólógitár uralma alá hajtva, és Paul Banks kivételesen egész magasra törő hangjával. A „Barricade” után kezdett el jobban érdekelni az együttes munkássága, és bár nem lettem sziklaszilárd rajongó, azért sok dalukkal sikerült jó viszonyba kerülnöm, úgyhogy kezdetnek kiváló választás volt ez a kislemez.

12. The Courteeners: You overdid it doll

Amikor megismerkedtem ezzel az együttessel, ráadásul először ezzel a számmal, szerelem volt a javából. Rongyosra hallgattam a Falcon című albumról származó első kislemezt, imádtam minden pillanatát. Meggyőződésem volt, hogy minimum a legjobb öt közé sikerül majd bekerülnie, de az idők változnak, nagy és lenyűgöző dalok születtek, én pedig azon kaptam magam, hogy a „You overdid it doll” már csak a lista végére elég. De ettől függetlenül még mindig szuper.

11. Hurts: Wonderful life

Alkalmanként hallottam egy jó számot a rádióban, és mindig mondogattam magamban, hogy majd utánanézek, milyen dalszövegekben van a „Wonderful life”. Gyakori angol szókapcsolat lévén féltem, hogy sokáig fog tartani, mire rábukkanok, de a legtöbb oldal a Hurtsre mutatott. Érdekelni kezdett, hogy mire fel ez a nagy felkapottság, mert oké, jó ez a szám, de azért nem ennyire. Aztán meghallgattam néhányszor, és elkapott a „Hurts-feeling”, onnantól kezdve pedig órákig ment végtelenítve a debütáló kislemezük, ezért egyértelmű, hogy a legjobbak listájára való.

10. Mt. Desolation: Bitter pill

Tim Rice-Oxley és Jesse Quin egyenesen a Keane-ből formálódott át egy lemez erejéig Mt. Desolationné, hogy egy country hangvételű anyagot összedobhassanak. Többször nekirugaszkodtam az albumnak, de nem sikerült lekötnie, a „Bitter pill” mellett azonban nem tudok elmenni szó nélkül, mert egy nagyon hatásos és barátságos dal lett sok zongorával, pont elég gitárral és dobbal, valamint háttérénekkel. A Keane-ben a háttérben billentyűző Tim a Mt. Desolationben énekesként robbant egy nagyot, és megmutatja, hogy megvan a hangterjedelme egy teljes albumnyi dal elénekléséhez is.

9. Kaizers Orchestra: Philemon Arthur & The Dung

A norvég banda által képviselt változatos stíluskavalkádot még szoknom kell, de ha már Tia és Helyna ennyire odavan ezért az együttesért, alkalmanként én is megpróbálom meghallgatni őket. A lassan, de biztosan érkező új albumukról kiadott első single pont aktuális volt, és adtam neki egy esélyt, és ez egy nagyon jó döntésnek bizonyult. Janove Ottesen úgy és olyan merész hanggal tette oda magát ebben a dalban, hogy ezt öröm volt hallgatni, az emellé párosuló kiváló dallamív és a markáns kísérőkórus pedig hatásosan asszisztált egy remekmű létrejöttéhez.

8. Ellie Goulding: Your song

Első hallásra valamiért elkerülte az érzékszerveimet ez az Elton John-feldolgozás, aztán egy reklámban volt ismét, és az őrület kergetett, mert nem tudtam azonnal, hol hallottam én már ezt. Ellie követte el ezt a dalt, amely annyira bájos, elbűvölő és felemelő egyszerre a maga nemes egyszerűségével és egy szál zongorájával meg némi vonóssal, hogy az tényleg emlékezetes marad. Messze a legjobb „Your song”-feldolgozás lett.

7. Kings of Leon: Pyro

Az a csodás gitárszóló, az. Elég volt, hogy betörjön a tudatomba, és ott is ragadjon napokra, az egész dallal együtt, nagyon jó órákat okozva ezzel. Csak örülni tudok, hogy még épp időben adták ki single-nek, és így elég előkelő helyen szerepelhet a listámban.

6. The Sunshine Underground: Spell it out

Utolsó pillanatban futott be a The Sunshine Underground, de olyan elementális hatást tettek rám e zenészek, hogy gyorsan bekúsztak pár kategóriába. Ezzel a single-lel kezdődött gyümölcsöző kapcsolatunk, leállítani sem bírtam, annyira erős és dobhártya bezúzására képes dal ez. Első hallgatásra megkapó, a listámon pedig a hatodik helyre tudtam bepasszírozni.




5. Feeder: Renegades

Változatos viszonyt ápolok a Feederrel, mert hol imádom őket, hol pedig értetlenkedve állok bizonyos számaik előtt. Így vagyok az idei albumukkal is, mert még mindig nem értem a végére, amiatt, hogy nem igazán azt kaptam, amire vártam, mert kissé erőteljesebb rockra kapcsoltak a fiúk. De az album zászlóvivő dalával, a „Renegades”-szel lekaptak a lábamról, olyan magas szintű és tökéletes elszabadulást képvisel ez a szám, hogy az már művészet. Folyamatosan hallgatva garantált az őrület és az elszállás, ez a hatás pedig a top5-be repíti ezt a dalt.

4. Tired Pony: Dead American Writers

Hiába harangozták be, hogy Gary Lightbody a Tired Pony-val majd valami country cuccot dob le az asztalra, a „Dead American Writers” ennek éppen az ellenkezőjét hozta. A hangsúlyos gitárszólammal bíró szám a Snow Patrol énekesének továbbra is ellenállhatatlan hangjával és kitörölhetetlenül megmaradó dallamával már a megjelenésekor biztos helyet kapott az élvonalban, úgyhogy íme egy negyedik hely.

3. White Lies: Bigger than us

Aprócska csalás, hogy hivatalosan január elején – pár nappal a második album megjelenése előtt – fogják piacra dobni ezt a single-t, de a videóklip már elérhető, így én érvényes jelöltnek vettem. A „Bigger than us” akkora hatással volt rám, hogy a White Lies korábbi anyagainak azonnali meghatására ösztönzött, ezzel téve az együttes legfrissebb rajongójává. Az érkező lemezről egy tökéletes és megkapó slágert emeltek ki, és már most a falat kaparom a türelmetlenségtől, amiért még több mint két hetet kell várnom az új anyag érkezéséig.

2. Editors: Eat raw meat = Blood drool

A last.fm szerint ez a leghallgatottabb dalom, és milyen szerencse, hogy idén ezt is kiadták kedvenc brit zenészeim. Ez az agyzsibbasztóan beteges, ám tökéletesre csiszolt és rendkívül könnyen függővé tevő szám volt számomra az első szerelem, az első löket, az ősforrás, amely az Editors felé sodort, enélkül talán nem is volnék rajongó, úgyhogy emiatt is simán kiérdemelte ezt a helyet. De tényleg annyira beteg, hogy azt csak imádni lehet.

1. One Night Only: Say you don’t want it

Skizofrén módjára folytattam le magamban magammal a vitát, hogy az Editors vagy a One Night Only kerüljön idén az első helyre. Végül azért választottam a „Say you don’t want it”-et, mert az „ERM=BD” valójában tavalyi szerelem, és bár feltételen imádatom idén sem szűnt meg irányába, mégsem érzem teljesen ideinek. A One Night Only slágere viszont friss és sokkolóan jó volt, amikor először meghallgattam, nem tudnék benne hibát találni, annyira nagy az összhang a gitárok és az új albumra gyakran becsúszó erős szintetizátor között, nem beszélve az egészet uraló hangról, azaz George Craigről, akire a tökéletes jelző összes szinonimáját rá lehet húzni. Bár fáj a szívem az „ERM=BD”-ért, mégis büszkén ítélem oda az idei első helyet a One Night Only-nak.

Read Users' Comments ( 0 )

Akkor most jöhetnek a klipek, a kisfilmek, a zene képi megvalósításának eszközei, amelyeket szívesen bámultam 2010-ben (a videók a névre kattintva nézhetők meg).

15. Madcon: Glow

Sok-sok táncos flash mob különböző városokból élőben vagy felvételről leadva az idei Eurovíziós Dalversenyen - ez a "Glow". Rengeteg munkát igényelhetett egy ilyen akció megszervezése, de szerintem az eredmény önmagáért beszél: az emberek akkor és úgy ropták, ahogy azt eltervezték, és mindez lehengerlően látványosra sikerült.

14. Florence + The Machine: Cosmic love

Bár a klipnek sztorija nincs, csak Florence Welch áll s táncol a középpontban, a videónak megvan a sajátos hangulata a különböző színárnyalatok, a tükrök, a fények, a levelek és az énekesnő jelenlétének köszönhetően. Még szerencse, hogy ilyen hangulatember vagyok, és meg tudnak ragadni az ilyenek, így Florence-nek sikerült bekerülnie az idei legjobbak közé.

13. Kaizers Orchestra: Hjerteknuser

És ismét csak a hangulat győzött meg. A szürke színek, a komor képi világ jelesre vizsgázik a dallal alkotott harmóniából, de ahogy egyszer Tia is írta, Janove Ottesennek elkélne valami a keze ügyébe, mert hangszer vagy mikrofonállvány híján kissé esetlenül mozog együttesének előterében. De ez sem negatívum azért, inkább csak adalékanyag.

12. iamamiwhoami: 20101104 (How it goes)

Igazából még csak ezt az egy klipet néztem végig teljesen ettől a formációtól, de bele-belepillantva a többi alkotásba, igencsak elvont és érdekes hangulatú videókból áll a gyűjteményük. Az itt linkelt példány a szinte színtelen világa és a végén lévő meglepő csoportkép miatt került ide, aminek értelmezésébe nem is mennék bele, mert az egész iamamiwhoami-univerzum tele van kérdőjeles momentumokkal. De ami fix, hogy ennek a videónak itt a helye.

11. Jack Johnson: At or with me

Két idióta laposra veri egymást, és a klip végéig nem állnak le egymás szívatásával - nagyjából így lehet összefoglalni a történetet. Az Andy Samberg vendégszereplésével megvalósuló vicces csetepatén jót derültem, úgyhogy idáig tolom fel a listámon.

10. Fran Healy: Buttercups

Van nekünk egy Franünk, egy limuzinunk, boglárkák hada és lányok a főhősünk életéből, aki a kocsijában éli át a fontosabb barátnők, szerelmek felbukkanását, majd a csalódásokat, ahogy nem kérnek belőle és a virágaiból, míg végül csak egy bárány marad neki. Kicsit sok a limuzin tetőablakán való kihajolgatás, de kellett valamilyen összekötő elem, így megbékéltem ezzel az ötlettel. Kedves kis klip, és Fran Healy arcát néhol díjazni kéne.

9. jr.: Watching you

A John Lloyd Taylor és Robert Schwartzman alkotta duó klipje két férfi jópofa barátságát meséli el, ahogy számtalan közös program során ökörködnek egymással. A videó bájosan adja vissza, hogy milyen szoros kapcsolatban áll a két zenész, akik fülbemászó dalukkal indulnak az emberek meghódítására. Az én tetszésemet mindenképpen elnyerték a természetességükkel.

8. Lee Ryan: I am who I am

Már az első megtekintés után megtetszett ez a klip, hiszen szilárd történettel bír, és mondanivalót is hordoz magában, márpedig azt szeretem. Elemzést most nem írok, de meg lehet nézni, és töprengeni rajta.

7. Editors: Eat raw meat = Blood drool

A mai napig nem értettem meg teljesen ezt az agyfelkavaró, szürreális és feledhetetlen klipet, amely az amúgy is elég beteg hangulatot árasztó "ERM=BD"-hoz készült. Azt utálom, ha valaminek nem értem meg a lényegét, de itt most kivételt tettem, mert akárhányszor meghallgatom a dalt, beugrik ez az őrültség, ami ebben a videóban folyik, vagyis a rendezőnek sikerült elérnie, hogy hasson és eszembe jusson a klip. Ezért érdemli meg a hetedik helyet.

6. The Courteeners: Take over the world

A klip nem is volna olyan nagy durranás, ha nem érintett volna meg ez az egész, erdőn keresztül futós, kicsit az állatias ösztönökre emlékeztető sztori, amelyet csodás tájképekkel szőttek körül a természetközeli hatás érdekében. A videónak köszönhetően estem bele a számba, úgyhogy a készítők jó munkát végeztek, és ezért megérdemlik ezt a helyezést.

5. 30 Seconds to Mars: Closer to the edge

Az egyik legállatibb, legőrültebb és legkirályabb, koncertfelvételekből összevágott videóklip, amelynek momentumai beleégtek az agyamba, és legszívesebben én is ott tomboltam volna egy ilyen tömegben (HA nem nyomtak volna már össze a Szigeten a legelején, akkor ez megvalósulhatott volna, de mindegy is). A rajongók közbeszólásai csak még több pluszt adnak hozzá az egészhez, és csak egyetérteni tudok a lezárással: "Music is e-very-thing." Ötödik hely a kiváló válogatásért.

4. One Night Only: Say you don't want it

Mikor először elkezdtem nézni ezt a klipet, csak fogtam a fejem, hogy mégis mi folyik itt, mit szórakozik itt egymással George Craig meg Emma Watson, nincs ennek semmi értelme, majd adok neki három pontot max., aztán csókolom. Erre a legvégén van egy akkora csattanó, hogy csak néztem magam elé, és minden megvilágosodott, majd megemeltem a kalapomat az egész előtt. Többszöri megnézés után pedig odavoltam a naplementés-háztetőnjátszós jelenetekért, a páros városi kalandjaiért, az apró, értetlenkedést kiváltó, de később megmagyarázott momentumokért, és nem mellékesen egy kiváló slágert is kapunk a képek mellé. Nagy ötös a bandának. Meg egy negyedik hely.

3. Coldplay: Christmas lights

E helyezésnek semmi köze nincs ahhoz, hogy régóta hiányoltam már valamilyen produktumot egyik kedvenc bandámtól, és ahogy megjelent a "Christmas lights", én éhes ragadozóként vetettem rá magam. Nem az elfogultság beszél belőlem, amikor 3. helyre emelem a legújabb videóklipjüket. Mert maga a szám nem a legjobbjuk, viszont klipben szerintem valami igazán meséset alkottak. Vagy legalábbis emlékezeteset. Még úgy is, hogy csak a bandáról szól a videó. A természetben felállított színpaddal, a kellékek uralta környezettel, a színes billentyűs zongorával, a jelmezekkel, a lufikkal és tűzijátékkal megtoldott, londoni panorámával befejeződő klip karácsonyi hangulatot ugyan nem, de kellemes perceket adott azért. Jó, hogy visszatértek a fiúk, és már csak valahogy túl kell élni az új albumig. Addig is egy bronzéremmel szolgálhatok nekik.

2. Michael Bublé: Hollywood

Egyértelműen az év egyik legviccesebb videóklipje Michael Bubléval az összes főszerepben. A kanadai úriember mesterien parodizálja egyetlen Hollywoodunkat, és minden szerep jól áll neki, de legfőképpen Justin Bieberként remekel amellett, hogy azért végig megmarad a jóképű, fület kényeztető hanggal dalolászó Michael Bublénak. E kreatív klipjéért pedig a második helyezést tudom odaítélni neki.

1. Arcade Fire: We used to wait

A megjelenése után eldöntöttem, hogy ez az év klipje. Sőt, talán az évtizedé is. De talán minden idők legjobbjai között is a legelőkelőbbek között végezne. Ilyen ötletet megvalósítani azért nem semmi, de főleg nem szokványos. Chris Milk rendező interaktív és fantasztikus látványvilágú videóval örvendeztette meg a nagyérdeműt, amelyet a névre kattintva Google Chrome-ban bárki élvezhet, és ott egy nagyváros kiválasztásával csodálatos utazásra indulhat a Google Mapsnek köszönhetően, miközben különféle jelenetek, valamint egy összeírható-firkálható lap is elénk kerül. A vége egy nagy katarzis, amely varázslatos párhuzamot alkot a dallal, miközben kiteljesül az utazásunk. Tökéletes győztese az évnek.

Read Users' Comments ( 0 )

Félreértés ne essék, nem a stílusra céloz a kategória neve, hanem azokra a dalokra, amelyek homlokegyenest eltérnek az általam hallgatott zenéktől, ilyenekből pedig nem könnyű válogatni, mert azért elég széleskörűnek érzem az ízlésemet. De akadt néhány jelölt az idei évre, nézzük őket!

10. Jónsi: Animal Arithmetic

Számomra rendkívül fura ez a dal, vagyis inkább a kaotikus szó a legjobb rá, de mégis igazán addiktív tud lenni egy idő után. Jónsi összes számát idevehetném, hiszen sikerült valami újat mutatnia sajátos stílusával, ezért itt a helye.

9. Arcade Fire: The Suburbs

Érdekesnek találom az Arcade Fire zenevilágát, bár még sokat kell ismerkednem velük az átfogóbb képhez. Tőlük is több olyan számot tudnék mondani, ami beférne ebbe a kategóriába, de itt és most a "The Suburbs"-ra esett a választásom.

8. Tinie Tempah: Pass it out

A drum 'n' bass alapokkal bíró dalt a Step up 3D-ben hallottam, és ez a monoton elektronikus bázissal bíró szám a végső felpörgéssel valahogy csak belemászott a fejembe, teljes jogú tagjává válva ezzel az alternatív listának.

7. Does it offend you, yeah?: We are rockstars

Közös történetünk akkor kezdődött, amikor a negyedik Fast&Furious-rész előzetesében meghallottam a DIOYY fenti számát. Az együttes albuma egyáltalán nem fogott meg, de ez a szám eltalált, és talán az is közrejátszott benne, hogy hangulata tökéletesen passzolt a tuningolt kocsik és az illegális versenyek világát felvonultató trailerhez, és ezek a képek rémlettek fel bennem, akárhányszor meghallottam a "We are rockstars"-t.

6. Janelle Monáe: Cold war

Számos helyen olvastam, hogy a kritikusok az egekig magasztalják az amerikai hölgy albumát, így én is megnéztem, mit tud. A lemez első feléig jutottam, és aláírom, hogy sokféle stílust kever, de engem nem győzött meg sem a hangi adottságaival, sem a számaival. A "Cold war" azonban dallamos sláger,hamar befészkelte magát a tudatomba, úgyhogy erre a listára felfér.

5. Kaizers Orchestra: Hjerteknuser

Amit a norvég folkegyüttes képvisel, az fényévekre van az általam hallgatott zenéktől, de néhány számukkal azért utat találtak hozzám. Így történt ez a 2011-ben érkező Violeta Violeta munkacímet viselő albumról érkező "Hjerteknuser" esetében is, amely elsőre nem, még másodszorra sem, de aztán a harmadik hallgatás után már nagyon is megtetszett.

4. Ólafur Arnalds: Tunglið

A zongora és az elektronika keverésének érdekes, ugyanakkor megnyugtató egyvelegét képviselő dal első hallásra megragadott. Először nem gondoltam rá alternatívként, de igazából ráfér erre a listára, mert Ólafurnak az experimental stílusban való kevergése számomra újdonságként hatott, nem szoktam hozzá a zongora ilyen szintű kihasználására és alkalmazására. De mindenképpen pozitív élményekkel gazdagodtam.

3. Daft Punk: Tron Legacy End Titles

Maga a Tron hatalmas csalódás volt, de zeneileg elképesztően passzolt a számítógépes világ a Daft Punk szerzeményeivel A legnagyobb hatást a stáblista elején hallható szám váltotta ki, magam sem tudom, miként, mivel túl nagy változatosság nincs az elektronikus alapban, de mégis ez jött be most.

2. Dj. Frank E feat. Dada Life & Tiësto: Squeeze it

Talán ez az egyik legdurvább stílusbeli elkalandozásom, elég csak megnézni a neveket. Ezt a számot a Step up 3D előzetesében hallottam, és annyira jól feküdt a street dance műfajához, hogy a fejembe ékelődött a kettő párosa. A trailerben tíz másodperc alatt lekötött, és az egész szám is bejött a maga kemény electrohatásaival, pedig aztán tényleg nem hallgatok ilyesmit. Épp ezért van itt a helye.

1. iamamiwhoami: 20101104 (How it goes)

Helyna alaposan beleesett ebbe a formációba, így én is kíváncsi lettem, mit szerethet ilyen lelkesedéssel. Ez a szám olyan depressziós, ám mégis különleges és egyedi atmoszférát teremt maga körül, hogy azt az élményt nehéz szavakba önteni. Egyértelműen viszi az első helyezést.

Read Users' Comments ( 0 )

A férfi-női előadók versenyéből egyértelműen a hímnemű egyedek mellett teszem le a voksom, olyanannyira, hogy én idén nem is tudok legjobb énekesnőkről írni, mert még ötöt sem találtam belőlük, akiket díjazni tudnék. Sajnos ez van, a fülem nincs túl jó barátságban a hölgyekkel, de akkor jöjjön 15 tökös férfihang ebből az évből (és egy-egy ajánlott dal hozzájuk a nevükre kattintva).

15. Michael Bublé

Vele még ismerkednem kell, meg is fogadom, hogy 2011-ben mindenképpen előkapom az albumait, mert a "Hollywood"-dal bebizonyította számomra, hogy hangban ott van, és már csak emiatt is képes volt besuhanni erre a listára.

14. Secondhand Serenade

E név alatt valójában John Vesely tevékenykedik, és nemcsak az éneket, hanem a gitárt és a zongorát is ő viszi. Ő is a magas hanggal megáldott előadók közé tartozik, bár alkalmanként sajnos a kevésbé elviselhetők közé csúszik be, mert be kell vallanom, hogy huzamosabb hallgatózás után már enyhén irritáló Vesely hangszíne. De ettől függetlenül értékelem a munkásságát, az előző és az idei albuma is tartalmaz olyan zongoracentrikus slágereket, amelyeket mind a mai napig szívesen bányászok elő zenelejátszóm mélyéről.

13. Paul Banks

Bár blogíró kolléganőim Julian Plentiként emlegetik, én mégis előkapom a művészneve mögül azt a Paul Bankset, aki bizonyos szinten mind az Interpollal, mind szólóprojektjével elkapta lelkem egy részét. Megvan az egyediség a hangjában, bármikor kerüljön a fülem elé, mindig borzongva hallgatom. És mivel idén az Interpol új lemezének kapcsán aktuális, megérdemli a helyet a legjobb férfi előadók között.

12. Aiden Grimshaw

Az X Factor-beli "Mad world"-feldolgozásával egyből feltornázta magát erre a listára, hatalmas szívfájdalom és érthetetlenség, miért esett ki a versenyből olyan korán. Kesernyés, különleges hangszínét bárhol felismerném, és elszáll az agyam attól, hogy még húszéves sincs, aztán meg mit művelt a színpadon. Erősen ajánlom a brit kiadóknak, hogy karolják fel, mert Aiden hangja egész egyszerűen kell a zenei életbe, és nagyon sürgősen lehetőséget kéne adni neki a szárnypróbálgatásra.

11. Ólafur Arnalds

Újoncként is neveztem, és természetesen a férfiak között is bérelt helye van idén az izlandi tehetségnek. Ólafur Arnalds szintén a pimaszul fiatal előadók közé tartozik, ennek ellenére volt már dobos metálbandában, játszik bendzsón és gitáron is amellett, hogy profi a zongora mögött is. És mellesleg filmzenét is szerez. Dalai a nyugalmas esték tökéletes kellékei tudnak lenni, ha úgy akarjuk, de Ólafurhoz azért kell egyfajta hangulat, és persze idő a számok teljes átéléséhez.

10. Jónsi

Izland másik nagy tehetsége már kapott helyezést pár kategóriában, szóval sok újat nem tudok róla írni. Jövőre mindenképpen meg fogok ismerkedni a Sigur Rósszal, hogy teljes képet kaphassak Jónsiról. Addig is kap egy tizedik helyet az idei évre - legfőképpen a "Tornado" és a csodás hang miatt.

9. James Blunt

A brit fiatalember annak idején a "You're beautiful" című slágerrel robbant be a köztudatba, alkalmanként nyikorgós és néha természetellenesen magas hangját nem lehetett eltéveszteni. Az inkább lassabb dalokkal szereplő énekest sokan elkönyvelték a szomorkás szerelmes balladák közvetítőjének, ám az idei albumával érzésem szerint valami mást hozott. Számait megtöltötte élettel és gyorsabb dallamokkal, és egy meglepően pozitív lemezt készített el, így jár neki a hely a legjobbak között.

8. Alex Band

A The Calling (talán mondhatni ex)énekese idén szólóalbummal jelentkezett, méghozzá egy elég jófélével. Bár a dalok szerelemközpontúsága egy idő után kissé egyhangúvá tette a szövegeket, meg úgy az egész lemeznek a hangulatát, ennek ellenére azért jó kis pop rock nóták születtek, és Alex Band hangja is még mindig jól szól. Jogos a helyezés.

7. Josh Groban

Nem tudnék eleget pukedlizni Josh Groban előtt, annyira lenyűgöző orgánummal bír, de be kell vallanom, hogy nem tudom folyamatosan hallgatni. Minden dala csodálatos, már csak a hang miatt is, de hangulat kell hozzá, hogy őt tudjam berakni a lejátszómba. Kiemelkedő slágerei azonban évtizedekig terítéken lesznek, ez biztos, mert most őszintén: ki tudná elfelejteni a "February song"-ot? Josh Groban egy csoda, akire nem figyel eléggé a világ. Vagyis figyel, de azért több visszhangot érdemelne. Mindenesetre tőlem egy hetedik helyet kap idén.

6. Fran Healy

A Travis énekese idén kijött egy szólólemezzel, amely annyira egyszerű, de mégis imádnivaló lett, hogy az még engem is meglepett. Túl sok hangszer nem szól, Healy hangja sem jár meg űrbéli magasságokat, de elragadó módon alkotja meg a szimpla dallamokat, és az albumot újra meg újra meghallgatva órák tudnak elrepülni anélkül, hogy feltűnne az idő múlása. Ezek a gyengéd számok a beadandó dolgozataim mellett megnyugvást hoztak, és ismét sikerült beleszeretnem Fran Healy hangjába.

5. Mika

Amikor elkezdtem írni a listát, még a 12. helyre szántam ezt az irracionálisan magas hangú pasit. Aztán meghallgattam a "We are golden"-t, és a fejembe tódultak az idei Sziget-koncert emlékképei a fantasztikus koncerthangulattal, a rengeteg együtténekléssel, a hatalmas vidámsággal, az emlékezetes színpadképpel, na meg magával a Jelenséggel, Mikával. Annyira színes és vicces egyéniség, annyira a színpadra és a szórakoztatásra termett személyiség, hogy csak na. És bár igaz , hogy eredetileg a 30STM miatt mentünk a Szigetre, egyértelműen Mika vitte a prímet minden téren, és maradandó élményt okozott nekem, az biztos. Óriási ugrással az ötödik.


4. Bruno Mars

Hirtelen futott be az életembe, és a legtöbb kategóriámba be is férkőzött. Pofás kis albumot tett le az asztalra, mindenhol felfedezték, pályája máris felfelé ível. Róla sem tudok újat mondani a korábbiak után, úgyhogy egy negyedik helyet tudok felajánlani neki.











3. Matt Cardle

Az X Factor-nyertes énekes is felbukkant már több helyen, szóval egyértelmű, hogy itt a helye, és azért kapta ezt az előkelő helyet, mert minél többet hallgatom, annál jobban megkedvelem a különösen kellemes hangjával egyetemben. Matt Cardle-ra érdemes lesz odafigyelni, remélem, olyan lemezt tud majd készíteni, amely meghozza neki a régóta megérdemelt sikert. Bár a "When we collide" című kislemezével már most is szárnyal.







2. James Walsh

Mikához hasonlóan eredetileg ő is hátul kezdte, de aztán meghallgattam az idei szólólemezéről származó "Man on the hill"-t, és ott volt végem. Felsejlett, hogy mennyire imádom Walsh hangját és pihenőre küldött együttesének, a Starsailornak a dalait, arról nem is beszélve, hogy Myspace-es oldalára feltöltött, egymagában felénekelt Starsailor-feldolgozásai óriási remekművek, akár egy szál gitárral, akár egy szál zongorával adja elő azokat. Őstehetség, akit méltatlanul hanyagol a zenevilág, pedig ilyen hang ritkán születik. Kívánom neki, hogy egyszer megkapja a méltó elismerést.


1. Robert Schwartzman

Az utolsó pillanatban esett le, hogy simán behozhatom megérdemelten győzőnek a Rooney énekesét, hiszen nem ült tétlenül a hátsóján 2010-ben. Nyáron érkezett a Rooney Eureka című lemeze, amelyet ugye illett jól agyonreklámozni, így az együttes egy gigamegaóriásturnéra indult Amerikában. A nyári hónapokban majdnem minden nap koncertező fiúk ősszel Németországban szaggatták a gitárokat, és Münchenben volt szerencsém megtapasztalni a Rooney-érzést. Találkozhattam Roberttel, aki hihetetlenül kedves, és egy élményt volt vele beszélgetni. Aztán idén külön projektbe kezdett John Lloyd Taylorral, formációjuk a jr. nevet viseli, és EP-jük már beszerezhető, és ha ez még nem volna elég, alkalomadtán Solobobként hallhatunk róla, amely saját, nagyon retró stílusú szólóprojektjeként funkcionál.

Read Users' Comments ( 0 )

A kategória egy kis pontosítást igényel, mert itt nemcsak 2010-ben felbukkant együttesekről/énekesekről lesz szó, hanem olyanokról is, akiket idén fedeztünk fel magunknak valamiért valamilyen aktualitás kapcsán, legyen az koncert, közreműködés vagy ajánlás alapján. Nézzük, kik az idei felfedezettek! Plusz apróság, hogy az újonc nevére kattintva kaptok tőlem egy ajánlott számot. Csak most, csak nektek.

15. Scanners

A müncheni Rooney-koncerten a Scannerst köszönthettük előzenekarként, és a brit csapat igazán pozitív csalódás volt. Még úgy is, hogy női énekesük van, és most már tényleg mindenki tudja, milyen a viszonyom velük. Összességében azonban igazán jó számaik is vannak.

14. Ólafur Arnalds

Szintén egy koncert kapcsán ismerkedtem meg az izlandi zongoristatehetséggel, illetve először igazából Helyna kolleginánál hallottam tőle egy számot, és igazán érdekes élmény volt. Az elektronikus elemekkel tarkított zongoraszólók, megfűszerezve egy vonósnégyessel szokatlan, ám emlékezetes összhangot nyújt minden egyes szerzeményben, és ez a koncerten sokszorosan átjött. Egy élmény volt. Azt azonban aláírom, hogy Ólafur zenéjéhez idő és nyitottság szükséges.

13. Jónsi

Jónsit is Helynának köszönhetem, nagyon örülök, hogy ajánlásaival kicsit közelebb hozta hozzám az izlandi zenei világot. Jónsi hihetetlenül csodálatos hanggal született, elképesztően tudja használni, és csak csodálni tudom a szerzeményeit (tényleg ne tévesszen meg senkit a sorrend, a legjobb 15-ben már szinte mindenkit egyformán szeretek, de a rangsor az rangsor). Ő is igazán kellemes perceket szerzett nekem.

12. 30 Seconds to Mars

Megint Helyna, ő imádja őket, és mivel jöttek Szigetre, oda meg én mentem, így hát megismerkedtem kicsit jobban Jared Leto bandájával. A legutóbbi albumuk egészen eltalált, és izgatottan vártam a koncertet. Anno született beszámoló arról, hogy a Szigeten a 30STM alatt nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük, így kivetítőről nézve nem volt akkora élmény, de azért örülök, hogy ha csak távolból is, de láthattam és hallhattam őket.

11. Arcade Fire

Mindenki oda meg vissza volt az Arcade Fire új albumától, így hát nem kerülhette el az én figyelmemet sem. Bár a katarzis elmaradt, számos olyan dalra bukkantam, amelyekkel sikerült közelebbi barátságot kötnöm a sok hallgatás során. Az Arcade Fire stílusát elég egyedinek érzem, vagy legalábbis szokatlannak, de mindenképpen kedvelhetőnek, de azért idő kell a megemésztéshez.

10. Hurts

A Hurts volt olyan bátor, és visszaugrott pár évtizedet a zenei korszakok tekintetében, majd hozzáadott egy csipetnyi modern hatást a szerzeményeihez, és kész is lett egy meglepően korrekt album. A dalok egytől egyig slágergyanúsak, a két brit úriember tehát nem bízta a véletlenre az emberi tudatokban való megkapaszkodást.

9. Matt Cardle

Az idei brit X Factor nyertese a műsor előtt szobafestőként dolgozott, és bár volt együttese (Seven Summers), a siker elmaradt. Aztán jelentkezett a tehetségkutatóba, ahol jött, látott, aztán győzött, ráadásul végig vezetett, úgyhogy diadalához kétség sem férhet. Őt is magas hanggal áldotta meg a sors, amelyet olyan bájosan, meggyőzően vagy épp plafont leszaggatóan tud használni, hogy az elképesztő. Első single-je, a "When we collide" egyre népszerűbb, már csak az album hiányzik, és csak remélni tudom, hogy nem fog eltűnni a világ telített zenei piacán.

8. Tired Pony

A Gary Lightbody által vezetett szupergroup az egy hét alatt felvett debütáló albumával szintén az idei meglepetések között van, igaz, azt már hangoztattam, a Snow Patrol frontembere csak jót képes létrehozni, úgyhogy a Tired Ponytól sem vártunk kevesebbet. A country stílusúnak elkönyvelt, ám érzésem szerint azért nem teljesen azt tartalmazó album kellemes számokkal és híres közreműködőkkel (Tom Smith, Zooey Deschanel) szerez örömteli pillanatokat, amikor csak akarjuk.

7. White Lies

Őket annak köszönhetem, hogy lassan érkezik a második albumuk, és ezért itt-ott beléjük botlottam, kíváncsiságom pedig a vadiúj single-jük felé fordított. A "Bigger than us" annyira csontig hatolt, hogy új lemez híján a régebbi felé kanyarodtam, és megismerkedtem az együttes első szárnypróbálgatásaival. Elektronikával kevert rockjuk hamar utalt talált a fülembe, stílusuk megfogott, Harry McVeigh hangja pedig megér egy misét, az biztos. Tűkön ülve várom a friss anyagot.

6. The Script

Jött az új album, én meg kíváncsi voltam, aztán a Science & Faith magas szintű imádása után az első lemez felé fordulva rájöttem, hogy nekem nagyon is fekszik a The Script zenéje. Ez a könnyed piano rock kellemes gitárszólókkal kísérve sikeresen megtalált idén, köszönet érte az ír fiúknak és Tiának, aki masszívan reklámozta őket mindenhol.

5. Bruno Mars

Pár napja fedeztem fel, és nagyon örülök neki, mert a fő zenei irányultságomtól eltér a stílusa, és mégis rengeteg örömöt okozott pozitív zenéjével. Lemeze tele van slágerekkel, könnyen énekelhető nótákkal, szóval le a kalappal, mehet a Grammyért!











4. The Courteeners

Falcon című albumukkal berobbantak az életembe, és bár így egészben nézve már egyre kevésbé érzem azt, hogy az a lemez egyben volna, mégis kiváló órákat okoztak zenéjükkel. A debütáló albumra viszont még mindig nem tudtam rávenni magam, mert az valami egészen más stílust képvisel, amire képtelen voltam ráharapni, de összességében a The Courteeners simán megérdemli a negyedik helyet ebben az évben.







3. One Night Only

Őket muszáj a 2010-es felfedezettekhez raknom, mert ugyan ismertem már őket tavaly, de az csak annyi volt, hogy nahát, van két jó számuk, de a többi meg nem tetszett. Aztán idén jött az új lemez, és felborították a róluk alkotott elképzelésemet. Volt egy kis stílusváltás a több elektronika irányába, és ez határozottan feljavította mindenüket. Imádtam és imádom az idei albumot, George Craig pedig még mindig szemtelenül fiatal ehhez az egészhez. De a hangja szabaddá teszi az utat a siker felé.






2. Robbie Seay Band

Őket már sok helyen szerepeltettem, így nem meglepetés, hogy az újoncoknál is helyük van. A Miracle című album annyira egyben van, és annyira szívesen hallgatom, hogy azt nehéz szavakba önteni, pedig semmi extrát nem dobtak hozzá, csak a bódítóan remek énekhangot és a fülbemászó dallamvilágot a rock köntösébe öltöztetve. A véletlen néha igazán jó együtteseket is sodorhat az ember útjába, az biztos.








1. The Boxer Rebellion

És íme az idei győztes a The Boxer Rebellion személyében! A Hétmérföldes szerelem című filmnek köszönhetem ezeket a brit zenészeket, akik kisebb mellékszerephez jutottak, és néhány szám erejéig reklámozhatták magukat. Nálam bejött, mert rögtön lecsaptam a zenéjükre, és azóta sem eresztem őket. Jövő év elején érkezik az új lemez, és ha legalább olyan jó lesz, mint az előző két album, akkor már nem leszek csalódott. Nathan Nicholson hangjától pedig további libabőrözést várok.

Read Users' Comments ( 0 )

Itt és most jöjjenek azok a dalok, amelyeket nem adtak ki, ám mi úgy gondoljuk, hogy érdemes megismertetni őket azokkal, akik érdeklődnek irántuk. Annyi, de annyi olyan szám van, ami után rengeteget nyüszögtem, hogy miért nem lett single, miért nem csináltak hozzá videóklipet, hiszen már-már botrányosan jók. De nem, a kiadókat nem én képviselem, viszont hoztam 15 olyan számot, amelyet nyugodt szívvel nevezek 2010 legjobb dalának.

15. Interpol: Success

Még sikerült becsúsznia egy Interpol-számnak a legjobbak közé, mert úgy éreztem, az idei albumukról (amellyel még mindig nem barátkoztam annyit, amennyit illett volna) a vezető "Barricade" mellett ez a dal fogott meg a legjobban, és még éppen befér ide, úgyhogy tessék hallgatni.

14. One Night Only: Never be the same

A One Night Only sem pont a lassabb dalairól ismert, de a "Never be the same" elkönyvelhető a nyugisabb szerzeményekhez. George Craig ebben a számban végre megérintett úgy rendesen, hiszen előszedte torkának igazi rejtelmét, és kiengedte a szabadba. Meg is lett az eredménye egy csodás ballada formájában, örülök, hogy megélhettem.

13. Take That: SOS

Igazából ezt rakhattam volna a popdalokhoz is, csak elfelejtettem, hogy inkább odaillik, de most már mindegy, akkor itt kap helyet. Szóval a Take That idei albuma számomra hatalmas csalódás volt, de ez a szám belerágta magát a memóriámba, igazán ravaszul tudja megragadni az ember figyelmét, úgyhogy már csak ezért is itt a helye.

12. Seven Summers: Way to be

Matt Cardle az idei X Factor előtt a Seven Summersben énekelt, egy albumuk is lett, arról pedig egyértelműen ez a dal nyert nálam. Az együttes egyelőre egy lelkes garázsbanda a szememben, de valahol tényleg el kellett kezdeni, és Matt előtt most majd ott lesz a lehetőség, hogy szólóban mutassa meg, mit tud. A hangja már egészen biztosan készen áll a bevetésre.

11. Ellie Goulding: Salt skin

Ritkaság, hogy női előadókat hallgatok, valahogy nem képesek megragadni, és a fülem valamiért makacsul ellenzi a saját nememtől származó énekhangokat. Ellie Goulding lemeze sem aratott osztatlan sikert nálam, de ez a dal elsőre megragadt bennem, és tényleg alá kell írnom, hogy a brit leányzó hangja igazán kellemes tud lenni.

10. Keane: Back in time

Na ez a szám már tényleg a korábbi stílus teljes felülírása, elektronikus elemek egymás hegyén-hátán, de Tom Chaplin hangjával egyszerűen képtelen vagyok betelni, és még ilyen túlzottan elektronikus egyveleggel körülvéve is olyan földöntúlian szól, hogy azt tanítani kéne. Másfelől meg a "Back in time" egy klassz slágernek is beillik.

9. Florence + The Machine: Heavy in your arms

És egy újabb nőszemély tört be a listára, akinek hangi adottságai előtt már tényleg le kell borulnom. Florence Welchnek az egyedi hangszínével sikerült megérintenie, és bár az albuma annyira nem jött be elsőre, az Eclipse filmzenéjének keretei között hallható "Heavy in your arms" a mély szenvedélyével simán lenyűgözött.

8. The Sunshine Underground: In your arms

Talán ha két napja ismertem meg ezt az együttest, és hamar sikerült is begyűjtenie néhány jelölést. Többek közt a legjobb dalért is jelölnöm kellett, mert az "In your arms" a maga kissé kaotikus dallamvezetése és a szám során alkalmanként felcsendülő, jó magasan szóló vokál könnyedén maga mellé állított. Nagyon örülök, hogy az utolsó pillanatban beesett a mezőnybe.

7. James Walsh: Man on the hill

A Starsailor után szólóban próbálkozó aranytorkú embernek a vérében van a lassú számok írása, a zongora és az akusztikás gitár mesteri ötvözése, és nagyon is tudja, hogyan tartsa meg eddigi rajongóit. Mert aki egy ilyen dal után nem érez semmit, az komolyan elgondolkozhat azon, hogy kőfejtőt kéne hívnia a szívéhez.

6. Keane: My shadow

Ha Keane-ről van szó és valamilyen lassú dalról, akkor abból biztosan egy zseniális remekmű születik. Tom Chaplin mindig képes olyan balladákat előteremteni, amelyek hosszú éveken keresztül megállják a helyüket a zene világában, és nincs ez másként a "My shadow" esetében sem: csodaszép, és Chaplin hangjával sem lehet versenyre kelni.

5. Jónsi: Tornado

Emlékszem, mikor először hallottam Jónsit, sokkolt, hogy milyen magas hangja van, és első ránézésre ki nem nézném belőle ezt a hangterjedelmet. De áldás, hogy ilyen torokkal bír, és el tudja énekelni nekünk az olyan csodákat, mint a "Tornado". Jónsi itt olyan magasságokat ér el, amelyre alig van épeszű magyarázat, csak ülni lehet, és leejteni az állunkat. Szívhez szóló szerzemény ez, amely képes megrendíteni, megremegtetni és könnyeket fakasztani. Csak megköszönni tudom az élményt az izlandi fiatalembernek.

4. Editors: Alone

Az "Eat raw meat=Blood drool"-kislemezen található dal már akkor letaglózott, amikor csak 30 másodpercet hallottam belőle. Teljes verzióban még jobban állon vágott, nem csoda, hogy nem tudtam leállítani magam, és kénytelen voltam két Editors-számot felpakolni erre a listára. És ezt minden elfogultság nélkül tettem, mert az elektronikus effektekben gazdag , valamint Tom Smith markáns erejét birtokló "Alone"-t csak három szám tudta felülmúlni.

3. The Courteeners: Cameo Brooch

Őszintén szólva ennek a dalnak csupán egy olyan momentuma volt, amely nem eresztett, az pedig a közepén történő dallami átvezetés a zongorával és a vonósokkal. Ezt annyiszor hallgattam meg, hogy teljesen megszoktam a körülötte lévő részeket, majd végül kiteljesedett a szerelem az egész dallal, és bátran kijelenthetem, hogy az idei albumról ez az egyik legjobb szám.

2. Robbie Seay Band: Let our faith be not alone

Ami ebben a dalban történik, az valami nagymértékű, közös istenimádatra emlékeztet, de mégis annyira magával ragadó, hogy még az sem érdekel, hogy minden harmadik szó a vallással kapcsolatos (általában csak "God" meg "faith", és ebben kimerül). Ez az együtténeklős refrén simán ledöntött a lábamról, imádom benne az akusztikus gitárt, az alkalmanként előmerészkedő zongorát (amely a végén - nagy örömömre - kap egy saját szólórészt is), az átszellemültséget, amely az egész dal hangvételére jellemző, a fülbemászó dallamot, egyszóval mindent. Megérdemelt az ezüstérem.

1. The Script: Dead man walking

És a The Scripté a legjobb dal, ehhez kétség sem fért idén. A "Dead man walking" annyira hihetetlenül lenyűgöző volt már első hallásra is, hogy kb. napokig azon éltem. Szuperlatívuszokban írhatnék róla, de inkább hallgassátok meg, mert garantálom, hogy az aláfestést szolgáló, emlékezetes gitárrész, Danny O'Donoghue remekül képzett hangjai, a felbukkanó vonósok és a legvégén besompolygó zongora tökéletes masszát alkotnak egy olyan lenyűgöző slágerben, mint a "Dead man walking". Én még reménykedem, hogy lehet belőle single valamikor.

Read Users' Comments ( 0 )

Elég gyenge a kategórianév magyarosítása (valójában collaborationről van szó), de mégiscsak közös munkákról fogunk írni, úgyhogy ezt a címkét kapta ez a lista. Van itt duett, vagy csupán hangszeres kíséret egy vendégénekes mögé, lényeg, hogy akadt pár emlékezetes közösködés 2010-ből.

15. Tired Pony & Zooey Deschanel: Get on the road

Az igazat megvallva ez egy nagyon gyönyörű szám volna, ha nem Zooey Deschanel énekelné. Egyszerűen idegennek érzem Gary Lightbody hangja mellett, és mennyivel jobb a fellépéseken Lisa Hannigannel hallgatni ezt a számot. Az eredeti feléneklő miatt így csak a lista végére elég ez a közös munka.

14. Joshua Radin & Schuyler Fisk: Paperweight

A Dear John című film egyik betétdalaként hozza a maga kis szerelmes, bájolgós dallamvilágát, ám ez nem von le semmit belőle, kellemes szám lehet ez a rózsaszín köd világában vándorlóknak.

13. Dinah Washington and Max Richter: This Bitter Earth / On the Nature of Daylight

Megint filmzene, most éppen a Viharszigetből. Dinah Washington keserédes hangja egy komor hegedűszólóval (vagy tán cselló, most meg nem mondanám hallás után) összekötve hátborzongató élményt tud nyújtani, ezt garantálom.

12. Apocalyptica feat. Gavin Rossdale: End of me

Az Apocalyptica gyakran kerít maga mellé vendégénekest, így nem meglepő, hogy idei albumukon is számos közreműködőt találhatunk. A Gavin Rossdale-lel készített "duett" a lista 12. helyére elég.

11. Lifehouse feat. Chris Daughtry: Had enough

Egy tökös nóta két erős férfihang közreműködésével. Bár a hangszínek hasonlóak, és néha nehéz felismerni, hol énekel Jason Wade és hol Chris Daughtry, azért megvan az a harmónia, amelynek köszönhetően szerethető dal született.

10. Apocalyptica & Brent Smith: Not strong enough

Még egy Apocalyptica-szám befért az idei listára, ha már ennyien voltak olyan kedvesek, és nevüket, na meg hangjukat adták a finnek új lemezéhez. Brent Smithszel közös produkciójukat egy árnyalatnyival erőteljesebbnek éreztem, mint a Gavin Rossdale-es "End of me"-t, így két hellyel előbbre, a tizedik helyre kerültek.

9. Stanfour feat. Esmée Denters: Life without you

A Stanfourt mindig is egy korrekt bandának tartottam, kedvelhető slágerekkel, kellemes férfivokállal. Idén kiadott, Esmée Dentersszel közös daluk nem tartalmaz különleges specialitást, de slágernek sláger, jónak jó, akkor meg itt a helye.

8. Alex Band & Chantal Kreviazuk & Emmy Rossum: Cruel one

Alex Band (aki most pihenteti a The Callingot) szólólemeze meglepően jó lett a maga nemében, a rajta található "Cruel one" pedig azért érdemel figyelmet, mert elüt az album stílusától, de mégis odakívánkozik a lemez végére. Nekem bejött ez az erősebb rockvonal, a női vokál pedig még többet adott hozzá.

7. Keane feat. K'naan: Stop for a minute

A Perfect Symmetry óta lázadok az új Keane ellen, de ha változtatni akarnak, úgysem tudom megakadályozni, én mindenesetre jobban preferálom az első két album stílusát. A "Stop for a minute" is túl furcsa volt ahhoz képest, amit megszoktam a fiúk stílusától, és sokáig próbáltam kizárni a számomra idegen dallamvilágot. De túl sok helyen botlottam bele, és a vége az lett, hogy csak nem tudtam megszabadulni tőle. Szóval számomra is meglepő módon, de a lista közepe az övüké.

6. Cut La Roc feat. Gary Lightbody: Mishka

Gary Lightbody neve garancia a sikerre, igazából bármit csinált eddigi munkássága során, az mindig tetszett. Itt éppen egy brit DJ-hez csapódott, és egy elég pihent dalt kerítettek "Mishka" címmel. Nekem bejön ez a kissé elszállós hangulat, Lightbody hangszínével pedig azonnal megvettek maguknak.

5. Hurts feat. Kylie Minogue: Devotion

A Hurts az év meglepetései között van, igazán hatásos debütáló lemezt dobtak össze, és még Kylie Minogue-ot is megszerezték egy duett erejéig, ami azért nem kis dolog. A "Devotion" szenvedélyes és tökéletes, és ne tévesszen meg senkit, hogy e jelző mellett én csak az ötödik helyre rangsoroltam, attól még itt csodálatos munka született.

4. Bruno Mars feat. Cee Lo Green and B.o.B.: The other side

Jövök megint ezzel a gyerekkel, de egyszerűen alig tudott hibázni nálam a dalaival. Ebben a számban is rendben van minden: pörgős, fülbemászó, a közreműködők is tudják, hol a helyük, szóval le a kalappal, én nagyon bírom.

3. Tired Pony & Tom Smith: The Good Book

Írtam, hogy amihez Gary Lightbody hozzányúl, az biztos tetszeni fog. Na most amihez még Tom Smith is hozzáér, az már tényleg csak fantasztikus lehet. Egy lassú ballada ettől a két brit zsenitől, amelyben ismét kinyilváníttatott, hogy elfogultság ide vagy oda, de Tom Smith egyike a legegyedibb és legmegkapóbb hangszínű énekeseknek.

2. Andes feat. James Walsh: Eén dag meer (One more day)

Mivel a Starsailor háza táján már viszonylag hosszú ideje csend honol, gondoltam utánajárok, nem csinált-e valahol valamit James Walsh. Szerencsére idén is van mit hozzákötni, ugyanis nemcsak beugrott az Andeshez egy közös dal erejéig, hanem kiadott egy EP-t is (meghallgatni sajnos nem sikerült, mert elérhetetlen). Az "Eén dag meer" egy laza nóta és egy nagy, közös örömzenélés megtestesítője, amely képes mosolyt csalni bárki arcára, és igazán megérdemelné, hogy nagyobb nyilvánosság előtt mászhasson be az emberek tudatába.

1. Robbie Seay Band feat. Breanne Düren: Lament

És itt van a győztes dal! Még mindig alig hiszem el, mennyire beleszerettem a keresztény rock stílusában lelkesen nyomuló Robbie Seay Bandbe, mivel idei lemezükkel számomra olyasvalamit tettek le az asztalra, amely méltatlan arra, hogy a világ zenei élvonalától ilyen messzire essen. De én most markáns reklámozásukba kezdek, és megérdemelten kapják tőlem a jelöléseket, és itt mindjárt egy első helyet is a "Lament" című dalukért, amelyről már korábban elmondtam, hogy az év egyik legszebb szerzeménye. Érzelmes, jól felépített, a végén katartikus - egyszóval feledhetetlen.

Read Users' Comments ( 0 )

Jöhetnek azok a dalok, amelyek a fülünkön folynak ki, mert a tévében s rádióban egyaránt az elviselhetőség határáig játsszák őket a szolgáltatók. Mármint "hivatalosan" ezt fedné ez a kategória, de én hozzáraktam még pár olyan számot is, amelyet nem tudtam máshova berakni, bár nem igazán pop, és van itt olyan is, ami az, de nem szerepelt annyit a "nyilvánosság" előtt. Íme.

15. Katy Perry: Firework

A "legendás", Magyarországon forgatott Firework bizony beférkőzött a listára, mert meg kell vallani, slágernek jó. A megkedvelésén sokat javított, hogy az idei brit X Factort megnyerő Matt Cardle úgy adta elő, hogy a fő dallam tényleg ne találhasson kiutat fülem labirintusából.

14. Enrique Iglesias feat. Pitbull: I like it

Mit is mondhatnék. A fejemben maradt. És így még beférkőzött ide.

13. Rihanna feat. Eminem: Love the way you lie (Part 2)

Az eredeti verziót már sajnos gyűlölöm, az már tényleg túl sokszor és túl sok helyről ingerelte a dobhártyámat, de a számot más megvilágításból, azaz Rihanna hangjából "nézve" egészen másként szól, úgyhogy sikeresen helyet túrt magának a lista alvégében.

12. Kelly Rowland feat. David Guetta: Commander

Kelly Rowlandnek azért van hangja, anno a Destiny's Childban is volt, és még mindig jól tartja magát. Ha David Guettától nem tud elszakadni, hát legyen, mindenesetre ez a dal elég jól sikerült ahhoz, hogy itt szerepeljen.

11. P!nk: Raise your glass

Nagyon imádják az emberek P!nk új számát, listavezető volt mindenfelé, bár szerintem alkotott ő már nagyobb slágert is ennél. Nálam az idei szerzemény csak erre a helyre tudott felkúszni.

10. Jonas Brothers: Hey you

És igen, lebuktam, hallgatom őket. Volt egy JB-korszakom is, de ebbe most ne menjünk bele. Lényeg, hogy a saját sorozatukból érkező "Hey you" című dal nem az a nyálas pop rock, amit számos slágerükkel képviseltek, hanem annál azért jobbnak érzem, így megkapják tőlem a tizedik helyezést.

9. Enrique Iglesias feat. Nicole Scherzinger: Heartbeat

Nem tudom, mi folyik a fejemben, hogy már a második Enrique-nótát pakolom ide, de ez van, a popkategóriában ez elmegy. Az apró zongorás megvillanások mellett az elég lanyha ritmusú elektronikus lüktetés kimondottan nyugissá teszi a számot, és bevallom, első hallásra megszerettem. Jó ez.

8. B.o.B. feat. Hayley Williams: Airplanes

Nem hiányozhat ez a dal sem, gigasláger 2010-ből, számos jelölés, ésatöbbi, ésatöbbi. Én már kicsit unom, de mindenképpen ide kívánkozik, mert ha nem ez folyna a csapból, és lakótársam nem hallgatta volna már rongyosra, talán még előbbre is kerülhetett volna, de így csak nyolcadik.

7. Bruno Mars: Just the way you are

Az utolsó pillanatban fedeztem fel, és rájöttem, hogy ő bizony jó. Kapott is hét Grammy-jelölést, és nálam sem most szerepel utoljára valamilyen listán.

6. Get Cool: Shawty got moves

Kakukktojásként szerepel itt ez a szám, mert valójában csak a Step up 3D végén lehetett hallani, és nem is pop, de egyszerűen annyira jó, hogy valahová muszáj volt bepasszíroznom. Íme, emésszétek!

5. Bruno Mars: Grenade

Megint ő, de tényleg sikerült megragadnia a stílusával, még akkor is, ha nem az ő világában mozgok általában. Nem hiába beszélnek erről a fiatalemberről, és kérik fel menőbbnél menőbb zenészek valamiféle közreműködéshez, hiszen a pop és az R&B piacán őt aztán el lehet adni.

4. Lady Gaga feat. Beyoncé: Telephone

Tudom, hogy mindenhol agyondíjazzák Lady Gagát, már nekem is elegem van belőle, erre mégis berakom ide. Nos, azért, mert a "Telephone" kitörölhetetlen a fejből. Nem tudok mit tenni ellene, bizony hatalmas slágerdal született, és erre még rátett egy lapáttal, hogy az idei brit X Factorban eszméletlenül jó feldolgozást rittyentettek az ottani énekesek, és így csak még jobban belemászott az amúgy is már befészkelődött refrén a fejembe. Úgyhogy negyedik hely, bocsánat.

3. Flo Rida feat. David Guetta: Club can't handle me

Ismét Step up 3D, de ez a szám nyomul mindenhol, még nálam is. Sikerült felkerülnie a dobogó alsó fokára, igazi bulihimnusznak tartanám, ha járnék egyáltalán bulizni, de így "csak" egy valóban remek dal a 2010-es évből.

2. Demi Lovato feat. Joe Jonas: Wouldn't change a thing

Most megint szégyellhetem magam, hiszen ez a szám a Camp Rock második részéből származik, de ha egyszer eltalált, akkor mit csináljak? Először a Stanfourral közös verziót hallottam, majd kiderült, hogy az nem teljesen eredeti, hiszen Joe Jonas volt az első duettpartner, de ez már csak apró kötözködés, nekem speciel Joe-val tetszett jobban, ez az ő hangszínének bizony jobban feküdt. Szerintem szép duett lett, és azt mondom, tegyük félre, hogy agyonsztárolt Disney-színészekről s énekesekről van szó. Hallgassuk a számot, az igenis hallgatható és szerethető.

1. Aggro Santos feat. Kimberly Wyatt: Candy

A győztest pedig ismét egy táncfilmből szedtem elő valamit, méghozzá a brit Streetdance 3D-ből. A "Candy" magasan uralta ezt a kategóriát azóta, amióta meghallottam, mert a határozott elektronikus alap és a szimpla refrén az egész dal ütemességével egyszerűen zseniális a maga világában. Tényleg nagyon megfogott, úgyhogy nálam egyértelműen ez a nyertes az idei évben.

Read Users' Comments ( 0 )