Egy hatalmas véletlennek köszönhetően hallottam ezt a lemezt, mert számomra teljesen ismeretlen a denveri Speakeasy Tiger, és valójában egy másik együttes albumára hajtottam, aztán őket kaptam. És most már boldogan nyugtázhatom magamban, hogy végre ismét van egy olyan banda, amelynek női vokálját nem utasította el a 95%-ban férfihangokra beidegződött fülem.

(Mostanában még nem is láttam ilyen fantasztikusan szép album artot, eszméletlenül hangulatos.)

Első nekifutásra úgy voltam a The Publickal, hogy na ez nekem aztán nem fekszik. Nem tetszik az énekesnő, Kyle Simmons hangja, valahogy a dalok sem ragadtak meg elsőre, mondtam magamban, ebből bizony nem lesz pozitív kritika. Aztán gondoltam, nem kéne megítélni egy hallgatás után, meg hát hogyan írhatnék róla, ha nem is emlékszem arra, mit hallgattam. És milyen jól tettem, hogy megadtam ezt a második esélyt, mert azóta sem tudom felfogni, merre jártam az ismerkedés fázisában, hiszen igen jó számokkal van itt dolgom.

Ütős kis rockbanda van terítéken, amelyben merészen használják az elektronikát, de ha úgy kívánja, akkor akár a zongorát is segítségül hívják beugrónak az együttes tagjai. A Speakeasy Tiger nagyszerűen mutatja be, miként lehet kihasználni a szintetizátor adta lehetőségeket, mindezt körbefogják a markáns gitáralapok, amelyek elengedhetetlenek egy jó rockbanda stílusához. Bár nekem továbbra is gondjaim vannak az énekesnő hangjával (egyszerűen a hangszíne nem tud megragadni, sokáig idegesített, és most is csak a sokszori hallgatás után vagyok olyan szinten, hogy jobban el tudjam viselni), mégis belátom, hogy beleillik a Speakeasy Tiger arculatába, és rendesen odatette magát a dalok többségében.

Mi van az albumon?
Még véletlenül sem ajánlom, hogy az első számmal, az "I was born"-nal kezdjünk. Nem is csodálkozom, hogy ez nem szippantott be, mert össze-visszának érzem, meg nem mondom, hol a refrén, hullámzik a ritmus, szóval hagyjuk is. Az "Oil rising" megdöbbentő indításával ragad meg: mintha egy pár évtizeddel korábbi popdalba csöppennénk, amely végig fenntartja ezt a nosztalgikus érzést a szintinek köszönhetően, de azért szerencsére szépen átfordul egy kicsit rockosabb dalba is, egy némileg megjegyezhető refrénnel - bár ez még mindig nem adta meg azt a löketet, hogy beleszeressek az együttes zenéjébe.
Letudva a kezdést, megérkeznek a "hé-erre-már-felkapom-a-fejem"-számok. A "Limbs"-ben végre felerősödik Simmons hangja, plusz kapunk zongorabetéteket is, kiegészülve hangzatos gitárszólókkal is, szóval jó ez, jó ez. A "Not something you need"-"She says"-"Death of you" egy erős triót alkot így a lemez közepén, bár utóbbi számot egy hangyányival gyengébbnek érzem az egész albumhoz képest, valamiért nem sikerül emlékezni rá sokadszori hallgatás után sem.
A lemez csúcspontja egyértelműen a "Coma state head", amely egészen fantasztikus módon kombinálja az emlékezetes elektronikus részeket a dal közepén megnyugvást hozó zongorával és Simmons felszabadultan szárnyaló hangjával. Le a kalappal.
Ahogy a "Limbs"-ben, úgy az "Awake"-ben és a "The Public"-ban is felfedezhető a magasabb hangnemben kalandozó vokál, amely sokat ad ezekhez a dalokhoz, szerethető refréneket generálva mindeközben. E dalok közé úszik be a maga lassabb tempójával a "Can't trust myself", ami igazi furcsaság az alapvetően erős és pörgős rocklemezen, de kellett egy ilyen is. Nagy kár viszont, hogy az énekesnő nem élt a lassú balladák eszközeivel, az átélése egyenlő a nullával, alig éreztem valamit a dal hallgatása közben, inkább csak annyi maradt meg, hogy kellemes a dallam, de semmi több. Zárásnak egy igazán vegyes érzelmeket kiváltó szám, az "Up in armor", amely indító ritmusaival akár egy Nightwish-dal is lehetne, de a picit filmzenés hatásokat felváltja a szólógitár egy időre, majd vissza az első hatásokhoz, és így tovább, hullámzik, mint a Balaton viharban, és a szólógitárnak köszönhető csak, hogy emlékszem valamire a refrénből. A "Coma state head"-hez hasonlóan itt is a szám közepén van egy belassulás a zongorával, és ez a hangszer innentől kezdve végig jelen van a maga mélységével. Kaotikus az egész, barátkozni kell vele.

Ajánlatnak a "Coma state head", mely nagyjából jól reprezentálja a banda stílusát:

Összegezve: 10/7, mert nem tetszett az indítás, és nem mindegyik dal olyan egyedi, mint amilyennek lennie kéne ilyen jó elektronikus alapok mellett. De a pontszámhoz itt van még plusznak a csoda jelenléte, miszerint tetszett egy női énekes. Bár Simmonst több helyen idegennek érzem, nem mindenhol passzol a hangszíne a számokhoz, ez most már nem is számít, mert idén távozott az együttesből, és Katrina Stone váltotta, úgyhogy kíváncsi leszek, más hanggal mit hozhatnak ki a zenéjükből a bandatagok.

Read Users' Comments ( 0 )

  Véleményem, miszerint a The Heyday sokkal több figyelmet érdemel, nem változott azóta, mióta kétszer is elemeztem első LP-jüket, mely a tavalyi év során került kiadásra. Úgy tűnik viszont, hogy ahhoz elég figyelmet/pénzt kaptak, hogy alig egy évvel később új EP-t adhassanak ki. Mivel a fiúk csak ebből tudnak megélni, igen nagy reklámot csináltak az albumnak, amit nem is bántam, hiszen ezáltal gyorsan szert is tudtam rá tenni.

  A self-titled debütáló lemez óta csak néhány dolog változott. Randy Ramirez például több háttérvokált alkalmaz a kórusoknál, pedig még mindig egyértelműen szilárdan megáll a hangja, bármit is énekeljen. Nagyon sok az akusztikus gitár, szinte ellnym minden más hangszert, és szerves részét képezik minden dalnak. Ez nem ment a számok rovására, sőt! Az album legslágeresebb, legerősebb dala, az All The Time In The World alig használ elektromos gitárt (és éppenséggel háttérvokált sem).

  Amennyi egy ilyen rövid EP-re felfér, azt a The Heyday fel is pakolta. Nem változtak sokat, többségben vannak a vidám, lendületes dalok, hiszen ebben jók, és mint mindig, a lemezen most is túlcsordul a zene és az élet szeretete. Ez az a The Heyday, amit imádok hallgatni. 10/9

Korábbi The Heyday-reviewk

The Heyday (2009)

Read Users' Comments ( 0 )

Emlékszem, hogy mikor a My Chemical Romance igazán nagy sikert aratott, akkor még a Tokio Hotel is menő volt az akkori tizenkét évesek közt, én pedig akkor még Mariah Careyt hallgattam, tehát megítélni nagyon nem tudom, hogyan éreztem volna az úgynevezett "emo" zenekar iránt. Azt viszont tudom, hogy mostanában élvezem a Teenagers című dalukat, és véleményem szerint Gerard Way sosem volt teljesen normális. Ennyiben ki is merült a viszonyunk. 

  Most azonban nem tudtam elkerülni a nagy találkozást legújabb kislemezükkel, mely a (könyörgöm, csak egyszer hadd írjam ki teljes egészében) Na Na Na (Na Na Na Na Na Na Na Na Na) címet kapta. Eleinte nehezemre esett megbarátkozni a határozottabban "felnőtt rockos" stílussal. Nincs benne I Don't Love You-féle nyávogás, szerelmes rizsázás, de ahhoz elég erős, hogy a mára remélhetőleg zenei ízlésben is megért rajongóikat maguk mellett tartsák, és meghódítsanak még pár ezer embert. 

  Új lemezük, a Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoys a négy törvényen kívül álló harcosról szól, akik be akarják szüntetni a gonoszságot, amit a történetben az ún. Better Living Industries képvisel. Konceptalbumról lesz tehát szó, a videó pedig tökéletes kezdésnek, habár az ember egyértelműen nem a történetre fog figyelni, hanem a szédületes öltözékekre és a dalra magára, amivel könnyű együtténekelni, és olyan alattomosan mászik át hallójáratainkon, hogy nem is szabadulunk tőle jó sokáig.
  10/8-at kap a dal, 10/6-ot a videó. A klip cselekményes, de folytasásos, tehát le kéne kötnie, emlékeznem kéne arra, mi is történt, ez nem sikerült, pedig nem először látom. A szám maga viszont ügyes és ütős, olyan szerzemény, amire bólintok, és azt mondom: ez egy nagy visszatérés lesz.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...I'm clearing out my flat today, I'm taking off the doors..."

  Azt szerintem egyértelművé tettem, hogy a metálcore, screamo és hasonló műfajokat nem találom vonzónak vagy élvezhetőnek, de amit még képtelen bevenni a gyomrom, az az elektronikus indie, főleg akkor, ha az énekes történetesen egy nő. La Roux és Little Boots is ennek lettek "áldozatai". 

  A Chew Lips már ennyiben is hátránnyal indult, Alicia Huertas (másik nevén Tigs) hangja viszont valamelyest élvezhetővé teszi ezeket az ugyanazt az üres sémákat követő, pattogós, ütemes dalokat. A hölgy hangja sokkal inkább jó hangulatkeltésre, mint embertelen magasságok kiéneklésére, erre viszont csak a lassabb számoknál kap lehetőséget (Too Much Talking), ott viszont gyönyörűen használja az adottságait.

  Amit még nem szeretek ebben az elektronikus popos műfajban, az az, hogy a legtöbben nem élnek a megannyi lehetőséggel, amit az elektronikus eszközök ajánlanak nekik. Ennek köszönhető, hogy az angol együttes debütáló albumán a legtöbb dal egymásba folyik (főleg a lemez első felén). Szerencsére a már említett Too Much Talking választófalként funkcionál, és ezután mintha nagyobb sebességre kapcsolna a trió. A Seven alapja akarva-akaratlanul is eszünkbe juttatja a Kraftwerket, mint az elektronikus zene nagyjait, de Tigs hangja a Chew Lips sajátja, így válnak mégis egyedivé az összhangot nézve.
  Találunk még a lemezen érdekes kísérletezést a 8-bites hangzással (Two Hands), ami meglepően jól áll a szintipopos kórussal, és ahol erőt meríthetünk az album utolsó két számához, melyek közül a Gold Key csak nyomatékosítja azt, amiben a Chew Lips igazán jó (vonzóvá tenni egy lo-fi elektronikus pop lemezt), a másik (Piano Song) pedig ismét Tigs természetes báját használja, hogy egy kényelmes lezárást helyezzen a Unicorn végére.

10/5 - Mint említettem, nem erősségem szeretni az ilyen lemezeket, sok benne a műanyag, a kiaknázatlan lehetőség, de a slágerdalokhoz az ember előbb-utóbb úgyis visszatér.

Kezdésnek: Too Much Talking, Seven
Az albumartról: Szóval unikornis, de közben papagáj és páva is. Világos. 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...I will sit back then and wait for a chance I will create..."

  A The Charlatans több okból is túlélőnek mondható. Túlélték a britpop végső haláltusáját, a madchester korszakot, pedig a karrierjük sosem volt zökkenőmentes. Első turnéjuk során a The Charlatans nevű amerikai együttessel keveredtek vitába a névazonosságot illetően, az elkövetkező két évben Martin Blunt, az együttes basszusgitárosa küzdött komoly depresszióval, majd a billentyűs Rob Collins került börtönbe egy rablási ügy miatt (négy évvel később Collins meghalt egy autóbalesetben). 

  Ha ez eddig nem lett volna elég, a Collins helyére érkező Tony Rogerst hererákkal diagnosztizálták - ő később sikeresen felépült -, 1999-ben pedig a zenekar könyvelője került börtönbe, amiért elsikkasztott háromszázezer fontot az együttestől - ez az első négy albumuk teljes bevétele volt. Most a dobos Jon Brookeson van a sor. A zenész egy szeptemberi koncertjükön ájult el, és egy rajongónak kellett újraélesztenie. Nem sokkal ezután diagnosztizálták agytumorral, a felépülés pedig csodával lenne határos.  

  Nem kérdés tehát, hogy az albumon érezhető melankólia a zenekar balszerencsés múltjának (és jelenjének) köszönhető. Habár senki sem érdemli meg a szenvedést, nem ez az első példa, mikor a balsors teszi az embert jobb zenésszé. 

  A hosszúra nyúlt háttértörténet után jöjjön maga az album. Az első szám, a Love is Ending inkább korai, nagyon korai Foo Fighters-felvételekre emlékeztet, (azok közül sem a jobbakra), rögtön utána pedig lelassulunk, és egy nyugodtabb, túl sok figyelmet nem igénylő indie-vonalat követünk egészen a lemez végéig.

  Nagyon hiányoznak az igazán jó dalok, amik igazán megmozgatják az embert, de vannak erőteljes slágerek, ahol helyet kap az együtténeklés (Sincerity), a figyelemreméltó riffek (Smash the System) és a Tim Burgess által szolgáltatott lágy énekhang (Your Pure Soul, aminek hosszúsága sem megy az élvezhetőség rovására). A Trust in Desire magasan viszi a legjobb dal díját, de sok hasonlóan jó felépítésű, okosan megszerkesztett és a britpop műfajában is megálló dalt találunk még a lemezen. 

  Ahelyett, hogy az együttes húszéves közös múltját ünnepelné, most is folyamatos nehézségekkel küzd, de ez is csak hitelt ad meggyötört melódiáiknak és szövegeiknek. 

10/7 - Látszik, hogy nem ma kezdték a zenélést. Előző albumaikhoz képest sokat nem fejlődtek, csak tökéletesítették a már meglévő stílusukat, ami a mai igények mellett tiszteletre méltó eredmény.
Kezdésnek: Your Pure Soul, Trust in Desire

Read Users' Comments ( 0 )

 "...hoping to avoid the North Atlantic drift..."

  Miközben a legtöbb kritikus a Maxïmo Park csalódást okozó Quicken the Heartjáról beszélt, és az énekes, Paul Smith esetleges bukásáról a mellékprojektjével, én minden szeretetemmel vártam Smith albumát, amit csak a sajátjának nevezhet. Maxïmo Park-beli munkásságait is imádom, és habár az első single (North Atlantic Drift) nem nyűgözött le, alig vártam, hogy hallhassam, Brandon Flowers után Paul Smith mit hoz össze a bandája nélkül.

  Lelövöm a poént, én csalódtam. Azt már egy ideje tudtuk, hogy Smith ezúttal eltávolodik együttese általános stílusától, líraibban, érzékenyebben és énközpontúbban akarta megszerkeszteni dalait, de az ütős szövegeken kívül nagyon sok elengedhetetlen elemben szenved hiányt a Margins. Egy átlagos hallgató nem fogja megvárni a While You're in the Bath vagy a (relatíve) embertelenül hosszú I Drew You Sleeping végét, csak mert Smith szövegei nagyon jók. 

  Hiányoznak az igazán elragadó dallamok, amiket a zenész még az általam nem annyira kedvelt Our Earthly Pleasures langyosabb alapjaira is remekül tudott rápakolni. Az album az akusztikus gitár köré épül, mégis hiányoznak a megkapó, figyelemfelkeltő riffek, és azt is megkockáztatom, hogy Smith még hamis is helyenként (Alone I Would've Dropped). 

  Gonosz vagyok, és azt mondom, szerencsére hősünk nem szólókarriert akar építeni, csak ki akarta élni zeneírói vágyait, melyeket a Maxïmo Park "miatt" eddig nem tudott, ugyanakkor tartok is tőle, mit hoz a jövő így az együttesnek. Az albumok során a banda mindig veszített az erejéből (félreértés ne essék, szeretem a Quicken the Heartot, de érzékelhető a változás), és ha a Margins példa arra, hol lehet ennek az útnak a vége, akkor nem várom.

10/4 - Jókedvemben talált el a Margins, ezért nem 10/3, de ezen sajnos az imádnivaló Geordie akcentus sem segített.
(a Geordie a tipikus tyneside-i akcentus)

Read Users' Comments ( 0 )

"...so let the games begin..."

Nem túlzok, ha azt mondom, az Anarbor egy nagyon jó tinipunk együttes. Első hallgatásra nem is hittem el, hogy rajongótáboruk ugyanazokból a tizenéves, önmagukat kereső kislányokból áll, akik a The Maine, az All Time Low és a hasonló fiúbandák tagjairól álmodoznak esténként, hiszen az Anarbor egy jóval kiforrottabb és érettebb együttes, mint a fent említett példák. 

  Az énekes, Slade Echevaria hangja nem tűnik ki a tömegből, de mintha többéves tapasztalattal rendelkezne, úgy játszik a vokállal. Legtöbbször mindent belead, és még hörögni is hallhatjuk (Gipsy Woman), máskor viszont érzékenyen és elegánsan kezeli saját hangját, legyen az magasan vagy mélyen (Mr. Big Shot). A hangszerelésben nem történik semmi új az albumon, de nem tépik eszetlenül a húrokat, az akkordoknak itt történesen közük van a hangnemhez, és egyértelműen a gitárok vezetik a dalokat, ők adják az intenzitást, és biztos alapul szolgálnak Echevaria olykor bizonytalan dallamvezetésének. 

  A dalok többsége nem fog elsőre megragadni az emlékezetünkben, de akkor is újra meghallgatnánk az albumot az olyan számokért, mint a Contagious, a This Can't Be Healthy vagy a Going to Jail. A legtöbbjük lányoknak szól vagy lányokról, nem merül el vallásos vagy politikai témákban, viszont az életről, mint olyanról, a maga átlagos stílusában.

  A The Words You Don't Swallow azért jó, mert összegyűjt néhány remek slágert az együttestől, de egy debütáló lemez nem lehet teljes hibák nélkül, az Anarbor pedig ezzel is tud szolgálni. Míg a legtöbben nem fogunk kettőnél többször nekifutni, szerintem hagyjuk az igazi célközönséget örülni, nekik biztosan tökéletes élmény lesz. 

10/7 - Ezen a lemezen van sok jó, és sok rossz is, de egy fejlődőképes és szerethető együttes első LP-jéről beszélünk, ahhoz képest pedig le a kalappal.

Read Users' Comments ( 0 )

Naná, hogy anno a The Maine legismertebb dalába, az "Into your arms"-ba botlottam bele, és ez generálta azt a tévképet a fejemben, hogy itt valami őrületesen jó pop punk és egy csipetnyi piano rock kombinációjára találtam. Pedig szegény zongora csak véletlenül keveredett ehhez a bandához, mert ők csak nyomják a kis pop punkjukat a maga monotonitásában, legalábbis második albumuk után nekem csak ennyi jött le a zenéjükből.

Hogy miért dobja el magát rengeteg ember a The Maine zenéjétől, az rejtély számomra, mert sok változatosságot sem a hangszerelésben, sem a dalok stílusában, sem az énekhangban nem tudtam felfedezni. John O'Callaghan a kinézetével sok tinilány szívét megdobogtathatja, de azért a sikerhez nem csak ezt kéne meglátniuk a rajongóknak. Aláírom, hogy vannak adottságai, tud énekelni, nem is ezzel van a gond, csak nem érzek akkora tehetséget, hogy azt elégnek mondjam a szerethetőséghez. O'Callaghan ráadásul belemegy abba a szerepbe, hogy ének közben nekiáll nagyon szenvedősen belenyögdécselni a mondatvégekbe, ami felidézi bennem, hogy ezt annak idején előszeretettel parodizáltam baráti körben a Jonas Brothers esetében is.

Hangszerek tekintetében kapunk pár gitárt, egy basszust, egy dobot, na meg ott az énekes, és ennyi, kifújt. Semmi plusz, kivéve a "Growing up" esetében, ahol belecsempésztek egy zongorát, és mily meglepő, máris hallgató és emlékezetes(ebb, mint a többi). Ha több helyen meglépik, hogy legalább egy zongorányival többet adnak hozzá a dalokhoz, talán pozitívabb véleménnyel lennék, de így engem nem sikerült megnyerniük. Elvégeztem azt a kísérletet, hogy végigpörgetve a lemezt, mindegyik dal közepébe beletekertem, és az a csúfos felismerés ért, hogy szinte ugyanazok a ritmusok és ugyanaz a hangnem. Unatkoztam az album alatt, nem éreztem azt, hogy na, itt egy pop punk banda, akkor itt most jön a pörgés, és hejehujahaj, buli van.

Pedig a lemez elején még reménykedtem, mert jól indult. Az első három szám, a "Don't stop now", a "Right girl" és a "Growing up" még tetszett is, csak aztán továbbhallgatva az albumot, rájöttem, hogy mind ugyanolyan, és ráuntam a dologra.

Nem ragozom tovább, de ajánlatnak még berakom a "Don't stop now"-t, mert ez elsőre (és első számként) nagyon megtetszett:

Összegezve: 10/4, nem vagyok most olyan gonosz kedvemben, mint általában, talán mert süt a nap, és hallottam már ennél sokkal gyengébb lemezt is. Kár, hogy a biztató kezdés után nem tudtak mit kezdeni a fiúk magukkal, és maradtak az egysíkúságnál. És azt sem értem, mit esznek ezen a rajongók, dehát ízlések és pofonok.

Read Users' Comments ( 0 )

Bizony... úgy gondoltam, hiába vagyok ellene Katy Perry munkásságának, ezt a videót mégis szép magyar hazánkban vették fel, úgyhogy valamilyen szinten kötelességemnek éreztem betenni a blogba. (Kérdésetekre a válasz: Selena Gomez Round&Round videója azért nem került be ide, mert Disney-"énekesekkel" nem foglalkozom.)

  Katy Perry pályafutása nem indított meg bennem semmit. Nem érdekel, hogy lányokat csókolgat, hogy "tejszínhabot" lő ki a melléből, vagy hogy szégyentelenül majmolja Lady Gagát és Keshát (bár az eléggé idegesít, hogy mindezért pénzt is kap), és ez rányomta bélyegét a Firework klipjének nézése közben kialakult érzéseimre. Ha valaki a dalaiban fűnek-fának odaadja magát, olcsó ribkónak öltözik, és minden eredetiségét feladja, csak hogy a nagy mellei elférjenek a karrierjében, annak nem tudom elhinni a Fireworkben énekelt szavakat.

  Mindettől eltekintve (mert próbálok olyan objektív lenni, amennyire csak lehetséges), a Firework egy aranyos ötlet. Tetszett a duci kislány története, és a fiúé, akit kirabolnak, majd elkezd mutatványokat csinálni, de szép volt a beteg kislány és a homoszexuális fiú cselekményszála is, a végén pedig ott a megváltó együtténeklés/táncolás. Szó se róla, remek reklámfogás, hogy Katy Perry, a szupersztár együtt szerepel magyar rajongóival, de nekem nem tűnt igazinak. Főleg a diszkós alappal, ami mellé teljesen nem odavaló vonósokat raktak, elég zavaros...

  10/7 - 10/7, mert szép az ötlet, látványos, nagyszabású, ez kell a népnek.

Read Users' Comments ( 0 )

Amiben a Kaizers Orchestra mindig is jó volt, az a videók készítése, a dolguk pedig sosem volt könnyű, hiszen konceptalbumokból kellett mindig kiragadniuk egy-két dalt, és abból videót csinálni, hogy legyen köze is a történethez, de a többi dal nélkül is kerek egész legyen.
  A Violeta Violeta-projekt ígérkezik a legnagyszabásúbbnak, és még az első részt sem adták ki. Aki nyitott szemmel jár a Kaizers Orchestra világában, tudja, hogy ez a trilógia Violetáról és a családjáról szól, nem nehéz tehát kitalálni, kik a szereplők, és mi történik a videóban. 

  Adott a már kinézetre is ijesztő, komor és gonosz apa, aki visszaemlékszik a családjára, miközben lánya (minden bizonnyal Violeta) felteszi a zenekar dalát, és elmerengve leül az ablak mellé. A történetük arról szól, hogy a családfő rosszul bánt feleségével, aki elhagyta őt és Violetát, majd öngyilkos lett. Később valószínűleg a lány is rájött, hogy anyjával kellett volna maradnia, ezt az ő jelenete az ablaknál meséli el jól. (Ez az én értelmezésem, bármilyen más teóriára nyitott vagyok.)
  A videó többi része az  együttest mutatja, ahogy a dalt játszák. Tetszenek a ruháik, tetszik, hogy Helge Risa, aki most az orgona helyett a zongoránál foglal helyet, végre levette a gázmaszkot (de mivel ez az együttes hivatalos jelképe, természetesen nem maradhatott ki a videóból sem), tetszik, hogy az énekes Janove Ottesen még mindig nem tud mit kezdeni a végtagjaival mikrofonállvány nélkül, de ez is ad egy bizonyos természetességet a képhez, ami a színek mellett igazán hatásos. A vonósoknak pedig csak gratulálni tudok.

10/9 - Minden, ami egy videóban jó lehet, az itt még annál is jobb. A fiúk felnőttek, megkomolyodtak, komolyan veszik magukat, az elvárásokat, tudatosak és zseniálisak. Nem félek ilyen jelzőket használni, mert egyszerűen minden, amit csinálnak, felülmúlja minden elképzelésemet.

Read Users' Comments ( 0 )

  Úgy gondoltam, ha már volt ma Surfer Blood és Harlem, akkor folytassuk a hatalmas csalódások sorozatát, úgyhogy íme a Feral Children. Az előbb említettek közül a Feral Children az, amiben még több fantáziát látok. A seattle-i fiatalok ugyanis történetesen tudják, hogyan kezeljenek egy gitárt, a dallamaikban látni némi lelket, nem rossz a hangszerelés (időnként több zongora nem ártott volna senkinek), ugyanakkor a hátborzongató hangulat, ami körbelengi a lemezt, nem feltétlenül előnyös. 

  Egy olyan intróval, mint amilyen a Kid Origami, sokat ígérnek, majd adják egy kis részletét annak, amit igazából tudnának. Egy ilyen hanggal és ilyen ötletekkel választhatták volna a dallamosabb, közönségbarátabb irányt, számomra az megnyerőbb lett volna, így viszont sok energiát öltek egy olyan projektbe, ami aligha fogja pozitívan érinteni a hallgatók többségét. 

  Pár hallgatható dal mellett (On A Frozen Beach, Rivers of Forever) a "mégis mit akarsz az élettől"-kategóriáig (Conveyor) minden megtalálható itt, ami jó pontként írható fel a változatosságnak, mégis azt mondom: sok hűhó semmiért. Ez olyan, mint amikor az ember lát egy tehetséges énekest, aki egy teljesen értéktelen műfajra vesztegeti el az adottságát. Ugyanez a helyzet a Feral Childrennel. Adott pár kreatív zenész, akik előnytelenül használják ki a lehetőségeiket.

10/3 - Kétségtelen, hogy ott van a szikra, és az együttesnek van mondanivalója (elég az általam lehúzott Conveyort nézni, tartalma éppenséggel van), de sem az üzenet, sem ez a sajátos stílus nem mozgatott meg bennem semmit.

Read Users' Comments ( 0 )

  Ha egy albumnak a Pitchfork 8.1-et ad, az nekem a legrosszabbat jelenti, de mivel a Harlem Hippies című lemeze egyelőre messze viszi a "2010 legrosszabb albuma" díjat, úgy gondoltam, legyen review is róla.

   Ez már nem az első lemez ma, amihez sokat kéne innom, hogy hallgathatóvá váljon, mert egyszerűen képtelen bevenni a gyomrom ezt a hangzavart. Szeretem a kaotikus, darálós zenét, ha arról van szó, de a Harlem egyszerűen nem veszi komolyan, amit csinál. Első hallgatásra egy részeg The Beatles-revival együttesnek tűnnek, majd az énekesek kinyitják a szájukat, és minden botfülű hallhatja, hogy ezzel nincs rendben gyakorlatilag semmi. Már negyedszerre hallgattam meg a lemezt, még mindig nem tudom felidézni, mi a különbség egyes dalok között, a közös pontot viszont tudom. Félrehangolt gitárok, ritmusból kieső dobos, hamis ének és itt fel is teszem a kérdést, hogy a Matador mégis mit gondolt, mikor olyan nagyszerű előadók után, mint az Interpol, a Spoon, Julian Plenti és anno Liz Phair, hogyan volt képes a Harlem agymenéseit is kiadni. 

10/2 - Egy szónak is száz a vége, ebben az évben a legnagyobb csalódás címét magasan viszi a Harlem második lemeze.
Az albumartról: Tökéletesen felvázolja, mit is várhatunk a lemeztől.

Read Users' Comments ( 0 )

"...you better take some time to figure it out..."

  Miután a Yeasayer kapcsán említettem a Broken Bellst és a Surfer Bloodot, úgy éreztem, nem halogatom tovább a reviewt a floridai együttes debütáló lemezéről sem.

  A Surfer Blood már közelebb áll a pszichedelikus rockhoz, mint a Broken Bells, ugyanakkor az album beszerzése közben vagy tucatszor az arcomba villogott a "surf rock" kifejezés, aminek kénytelen voltam utánanézni, hiszen még életemben nem hallottam róla. Nem állítom, hogy érteném a lényegét, elméletileg úgy kell értelmezni, ahogy le van írva. Szörf és rock. Olyan rock, ami a szörfkultúra köré épül. 

  Rövid kalandozásainkat az ismeretlen és teljesen hasznavehetetlen műfajok világában ennyivel le is zárnám, és rátérnék a lemezre. Nem vagyok híve az eredetiséget és tehetséget minden szinten hiányoló zenélésnek, főleg mivel a Surfer Blood ezt egy igazán visszataszító módon teszi.

  Túl indie, hogy pszichedelikus legyen, de az öt zenész biztosan nem is normális, hogy ilyen albumot rakjon össze, úgyhogy a nagy kérdőjel a műfaj felett még ott lebeg. Második szempont: hangszerelés. Monoton, unalmas, fantáziátlan és minden komplexitást nélkülöz. Az énekest felmentheti az, hogy biztosan az összkép számít, de nálam az sincs rendben. 

  Az Astro Coast címtől és egy ilyen borítótól némi fejbekólintó meglepetést vártam, de az egyetlen dolog, ami fejbekólintott most, az az asztallap volt, ahogy lassan álomra szenderültem a lemez felett. 

10/2 - Ahogy 10/10-et sem adok, 10/1-et sem szokásom. De miközben a tehetség apró szikráját vártam, az unalom tüzében égtem vagy negyven percen át, aminek egy magamfajta zenekedvelő nem örül túlzottan.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...for that daughter she's a star tonight, without warning she gave up the ghost inside..."

 Mi történik, ha a The Shinses James Mercer és a kismillió zseniális albumot kiadó Brian Burton (aka Danger Mouse) nekiesik egy közös mellékprojektnek? A válasz: a Broken Bells debütáló albuma.

  Ha bárki a The Shins után akarna ítélkezni, az tegyen magának egy szívességet, és felejtsen el minden várakozást és reményt, amit ehhez az albumhoz fűzött. Ha valaki egy korszakalkotó együttzenélést várt két tehetséges zenésztől, az csalódni fog, de ha valaki az évszázad bukását jósolta, az is téved. A Broken Bells első, self-titled lemeze ugyanis egy kellemes és szerethető anyag, amin érdemes legalább egyszer végigmenni, még ha fogalmunk sincs, mi az a The Shins, vagy még életünkben nem találkoztunk Mercer és Burton nevével. 

  Ezeket az ismerős, lágy dallamokat, amiket itt hallhatunk, a két zenész éppen annyira csavarta csak meg, hogy frissen és élénken tartsa az albumot, még akkor is, ha a szövegek nem igazán kreatívak vagy újítóak. Mercer hangja nem remeg meg sehol, de nem is hatol emberfeletti magasságokba, ez az olyan letargikus dalok mellett, mint amilyen a Trap Door és a Citizen, nem is kifogásolható. 

  Az album fénypontjai a The Ghost Inside (aminek alapja és basszusa félelmetesen emlékeztet Gnarls Barkley Crazyjére, és amiben az egyedülálló fejhangok még jól is hangzanak) és Sailing to Nowhere. Ez rendezésileg nem is rossz, hiszen éppen félúton vannak, ismét felkeltik az érdeklődést, ez jelzi, hogy a két zenész agyilag is összeszedett. 

  Az albumot egy fülbemászó, együtténeklős (October), egy ütemes, de felejthető (Mongrel Heart), és egy, a számok többségéhez mérten gyenge szám (The Mall & Mystrery) zárja.

10/6 - Szeretem a The Shinst, kedvelem ezt az albumot is, annak ellenére, hogy az indie pop sosem tartozott a kedvenc műfajaim közé, de pont ezért nem is tudom teljes valójában élvezni.
Kezdésnek: The Ghost Inside, Sailing to Nowhere, The High Road

Read Users' Comments ( 0 )

"...nothing is wrong, what are you scared of?"

  A New York-i banda második lemezén egyszerre keveri a világzenét kreatív, progresszív elektronikus effektekkel és viszi el ugyanezt az elektronikus hangzást a mainstream műfajok világába.

  A nyitó dal, a The Children kelt egy hátborzongató, titokzatos légkört, amit az első single, az Ambling Alp azonnal meg is tör. Míg a The Childrenben ötletesen játszanak a vokállal, és igazi koncertkezdős hangulatot teremtenek, addig az Ambling Alp már egy tempósabb, természetesebb dal, ami inkább megragad a hallgató emlékezetében, mint a hosszadalmasabb számok. Habár a Madder Red is fülbemászó, az I Rememberrel egymás mellett állva egyértelművé válik, hogy a Yeasayer a gyorsabb daloknak kiemelkedő művelője, és nem kell erőltetni a rockballadákat. A ONE-t ugyan agyondicsérték, én mégis kitartok azon véleményem mellett, miszerint ez egy "grower", tehát ha első hallgatásra nem fogott meg, túl kell rajta lépni, és később visszatérni hozzá, mert ezzel a 80-as évek hangulattal úgyis visszacsábít magához.
  A Love Me Girllel pedig le is zárul az album erőteljes, lendületes része. A The Children óta először halljuk megint a torzított vokálokat, de a nyolcvanas évekből visszatérünk a jelen pszichedelikus rockjába, mint amilyen a Surfer Blood és a Broken Bells is (utóbbi inkább kilóg a sorból), és amit még mindig elbír az átlagos hallgató. Az album innentől egy síkon folytatja az experimental műfajában tett kalandozásait, de a lemez emlékezetes része még mindig a hetedik számig tart. 

10/7 - Többszöri nekifutás után lehet csak igazán megismerni, miket is rejteget ez az album. Érdemes megfigyelni az apró részleteket, főleg a hangszerelésben, és hogy milyen egyedien kalandozik a pop műfajától egészen a már említett pszichedelikus rockig.

Kezdésnek: Ambling Alp, ONE, Love Me Girl

Read Users' Comments ( 0 )

"...I think you're a contra..."

  Egyikének mondhatom magam az emberek azon kis csoportjának, akiket nem hatott meg az ízig-végig indie fiúk szűk nadrágja, fantáziátlan alapjai és Ezra Koenig kisfiús bájvigyora. Az ügy még viszont korántsem veszett el. Miután az indie, mint konkrét körülhatárolható műfaj, jelent meg a zeneiparban és már nem (csak) a kiadótól való függetlenséget jelezte, akkor ilyen zenét jelentett. Ezt jó 2010-ben is viszont hallani. 

  Koenignek van pár érdekes húzása, főleg a hajlításokkal, szinte mindegyik dalban megjeleik (Horchata, Run, hogy két példát említsek), nem mindenhol bölcs döntés. A hangulat rendben van, könnyed, tavaszi dalok, lazán elmehetnének a Juno 2 filmzenéjének (ez nem feltétlenül volt dicséret), hat a tizenéves zenekedvelőkre, akik a tartalmat is keresik a hangzás mögött, és egyszerűen emészthető. 

  Ami nekem hiányzott, az a változatosság ezen a hagyományosan indie műfajon belül. A két karakteresebb dalon kívül (Giving Up The Gun, Cousins) van még két sajátosabb hangzású (Horchata, White Sky), de amúgy mintha ugyanaz a séma lenne mindegyiknél. Szeretem, ha a dalok külön személyiséggel rendelkeznek, amiről bármikor megismerem őket, de a Vampire Weekend lelkes négytagú csapatának ezt ezúttal nem sikerült összehozni.

10/5 - Kétségtelenül nem én vagyok a banda célközönsége, de ha valami vehető cucc, és tetszik is a népnek, azt el kell ismerni.
Kezdésnek: Giving Up The Gun, Cousins
Az albumartról: Tudtátok, hogy a kép 1983-ban készült, és azóta már több reklámban, hirdetésben feltűnt, a (mostmár) idősödő hölgy pedig akkor határozta el, hogy nem nézi még egyszer végig, ahogy idegenek hasznot húznak a képéből, mikor a banda rátette a képet az albumborítójukra? Ann Kirsten Kennis most perel. 

Read Users' Comments ( 0 )

 Jó pár másodpercig kellett néznem már az albumborítót is, hogy felfogjam, mi is zajlik rajta. (Mindenki figyelmébe ajánlanám ezt a kivételes műalkotást, elemezzétek legjobb tudásotok szerint.) Magáról a hallgatás élményéről már konkrétabban beszélnék.
  Nálam az elektronikus rock fogalmát a Does It Offend You, Yeah? és a The Big Pink merítik ki, a kanadai Woodhands pedig egy olyan ágát képviseli, amitől csak a fejem fájdul meg, és már csak a számcímeket elnézve felteszem magamnak a kérdést: "ez most komoly?" Semmi kohézió, semmi tudatos hangulatkeltés nem érezhető negyven percen keresztül, csak ezek a szédítő elektronikus effektek, és a vokalista hanghatásai, melyek keltéséhez tehetség nem kell sok (alkohol viszont annál több).

  Ugyanakkor ez progresszív is, tehát legyünk elnézők a jövő zenei műfajainak úttörőivel, és mondjuk, hogy kellő mennyiségű tudatmódosító szer hatása alatt élvezhető. Akár így van, akár nem, ez a se eleje, se vége darálás nem hangzik jól stúdiófelvételen. Az együttes sokkal inkább arról híres, hogy élőben eszméletlen showt raknak össze, és ezt nem is kétlem. Ezzel véget is vetnék futó kapcsolatomnak a zenekarral, és meghagynám őket és a koncertjeiket az elektronikus rock ezen alfajának kedvelőinek.

10/2 - Állagtalan, élvezhetetlen, rendszertelen és hosszú távon idegesítő. Történet vége. Pár albumra egyszerűen kár több időt fordítani.

Read Users' Comments ( 0 )

Még mindig nem érzem elég hosszúnak az általam ismert 2010-es albumok listáját, így még tovább nézelődtem, hogy ki adott ki valami újat idén, és a The Weepiesnél meg is álltam, mert róluk legalább volt némi tudásom (igaz, csak két szám, de legalább halvány fogalmam volt az együttesről). Bár az amerikai házaspár, Deb Talan és Steve Tannen alkotta duó stílusa, a folk-pop viszonylag ismeretlen előttem, azért megpróbáltam nyitott lenni az újra, de pofára estem.

(Ez ijesztő. Ha ez a disznó szemezne velem egy lemezbolt polcáról, inkább elfutnék.)

A The Weepies ezen albumával az a bajom, hogy egyszerűen képtelen felkelteni az érdeklődésemet. 14 számon keresztül kb. ugyanazon a csapáson maradnak a dalok, mindkét énekes részéről egyféle hangnemben szólal meg minden, sehol a változatos hangszerkezelés vagy merészebb ritmusok. Két szóval: elszomorítóan unalmas. Éppen megismerkednék a folk stílusával, de jól mellényúltam, mert azon kívül, hogy ezek a dalok inkább a tini- meg kórházsorozatok háttérzenéjének még talán elmennének, nem tudnak többet/újat/maradandót nyújtani.

Olvastam, hogy a házaspár most először vesz fel úgy albumot, hogy már saját gyermekük van, ez pedig rányomja a bélyegét a hangulatra. Nem is az, hogy gügyögés is lehetne az egész, mert nem állítok ilyet, csak olyan kis szirupos, csöpögős, a dalok nagy része az oviban egy zenedélutánon simán lejátszható. Akkor meg tüntessék fel, hogy ez egy gyereklemez.

A lemez mondjuk viszonylag rövid, szóval hamar túl lehet esni rajta, ha valaki a földet kaparja, mert nem bír meglenni folk nélkül, és ezért szívesen próbálgatna. Persze nyugodtan meg lehet hallgatni a Be my thrillt, mert akadnak dalok, amelyek valamilyen módon még az én (ezek szerint) folkgyilkos füleimnek is feltűntek valamiért. Ilyenek a "They're in love, where am I?", a "Be my thrill", a "Hard to please", a "Not a lullaby" és a "How do you get high?". Számomra az összes többi dal valahogy egybefolyik, és képtelen vagyok bármelyiket is felidézni.

Ajánlatnak a "Be my thrill", mert ez a kicsit gyorsabb és esetleg, talán, valami oknál fogva még meg is maradhat a fejben.

Összegezve: 10/4, nem akarok annyira gonosz lenni, vannak hallgatható számok is a lemezen, de nem ez az album a legerősebb, folkba beszippantó alkotás a világon.

Read Users' Comments ( 0 )

A The Boxer Rebellion iránti rajongásom egyértelműen ennek az albumnak köszönhető, és nemcsak azért, mert ezt hallottam először. Elég volt néhány, a fejből kitörölhetetlen dal, és a füleimet automatikusan hajtotta a kíváncsiság a többi szám felé, amelyek nem is okoztak csalódást.

(A borító gyönyörű. Bár az album hangvételéhez nincs sok köze. De 2009-ben versenyben lett volna "Best album art"-kategóriában)

Ami hatalmas pozitívuma a lemeznek, az az összetettség, na meg a változatosság és az egyensúly megléte. Nathan Nicholson kellemes, magas hangjával kényezteti hallójáratainkat, de nem fél kiereszteni azt, ha a stílus üvöltősebb irányba fordul. E remek torok partnere Todd Howe, aki gitárszólóival simán a banda védjegyét is képezhetné, mert ő aztán nagyon kell ahhoz, hogy azok a dalok a fülünkbe másszanak.
A srácok úgy rakták össze az albumot, hogy annak legyen eleje, gyorsabb dallamokkal, és a végén sem hagynak kérdést, hogy merre van a zárás. Üde és szívbe zárható dalok forgatagának gyülekezete, amelyet csak hallgat az ember, míg fel nem eszmél, hogy elszállt pár óra.

Akkor részletesebben:
Megint az az erős indítás. Mint anno az Exitsnél, itt is el kell indítani valahogy a sodrást, hát megkapjuk a "Flashing red light means go"-t, a "Move on"-t és az "Evacuate"-t. Hármójukban az erőteljes dobritmusok és a hatásos ének jelentik a közös tényezőt, utóbbi jelző háromszoros szorzóval rányomva az "Evacuate"-re, melyben azért a sok TBR-hallgatózás után kiszűrődik Nicholson erősebb hangszíne. Ez a dal pedig ennek köszönhetően ugrik ki a többi közül, s válik az album egyik legkiemelkedőbb számává.
A markáns kezdés után jöhet a lazulás néhány lightosabb számmal. Rögtön itt a "Soviets", amely alattomosan elhiheti velünk, hogy egy tábortűz mellett éneklős, akusztikus gitáros nótácska, aztán mi lesz belőle a végén? Tessék meghallgatni. A "Spitting fire" rövidebb, a "Misplaced" pedig hosszabb időtartamban dicséri Howe szólóit, utóbbi dalban pedig Nicholson hangja eléri azt a magasságot, amely tényleg kivívja a "szép" jelzőt.
Itt jön az első átugrás, a "The Gospel of Goro Adachi"-nál, ez a dal egyszerűen kilóg a túlságosan nagy egyszerűségével, a gitárok hiányával, a minimális dobalappal - semmit nem érzek abból, ami miatt megszerettem az együttest.
A hangnemváltás után szerencsére visszakapjuk a gitárt a "These walls are thin"-ben, ahol a disszonánsan csengő szólamok hatékonyan képesek felhívni a figyelmet erre a számra, hogy utána kellemesen átvándorolhassunk a refrénbe. Majd jön a "Forces", amely az "Evacuate"-hez hasonló erőt képvisel, egy percre sem hagy minket lelohadni, egy utolsó felpörgetés a végkifejlet előtt. A "Semi-Automatic" gitárszólójától a mai napig nem tudok (és nem is akarok) megszabadulni, mert ha a refrén annyira nem is, de ezek a részek minden bizonnyal megmaradnak.
Zárásnak a "Silent movie"-t hallhatjuk, amely mellett csendesen el is lehet siklani, csupán az album lecsengését képviseli, minden egyéb jelentőség nélkül

Ajánlatnak a "Semi-Automatic", mert ez volt a második dal, amit hallottam tőlük, és ami beszippantott:

Összegezve: 10/8,5, ami fura lehet ennyi dicséret után, de a 9 ponthoz ennél egy picivel több kell albumszinten. Egyben hallgatva tényleg remek (bár ugye az már mínuszpont, hogy a közepén van egy skip), de lehettek volna kicsit merészebbek a kiváló gitárosuk kihasználásával, mert jópár számnál meglépték ezt, de néhány dalra ráfért volna egy mentőöv a szólók terén, mert kicsit összefolytak. De hadd emeljem ki, hogy szőrös szívem megpróbált objektívabb lenni, a pontszámtól függetlenül nagyon is ütős lemezről van szó, mely sokkal összetettebb és kedvelhetőbb, mint a debütáló Exits. Az új album pedig A Cold Still munkacímmel 2011-ben érkezik.

Read Users' Comments ( 0 )

  Maestro és csapata igazán tudják, hogyan húzzák a nép fejét hetekig. Nemrég még januárra tervezték második kislemezük, a Hjerteknuser kiadását, ezt a kijelentést követően pedig versenyt hirdettek. Hivatalos oldalukon letölthető volt a kotta és a szöveg, melyet mindenki saját elképzelése szerint adhatott elő. A vállalkozó szellemű rajongók által beküldött feldolgozásokat mindenki meghallgathatta, és közülük egy nyertest választottak ki, aki minden bizonnyal sok jóban részesül ezáltal.

  A banda saját verzióját viszont olyan sok pecsét alatt őrizték, hogy mikor a hozzá készült videóklipből egy harminc másodperces previewt posztoltak szintén hivatalos oldalukon, levették alóla az audiót, hogy véletlenül se hallhassunk még fél percet sem. Felesleges mondanom tehát, hogy milyen öröm volt a zenekar rajongóinak, mikor éppen ma közzétették a hamisítatlan Kaizers-féle változatot.

  Számomra nem ütött akkorát, mint anno a Philemon Arthur & the Dung, de ennyi várakozás után minden taktus jóleső érzéssel töltött el. Az együttes beváltotta ígéretét. Soha ilyesmit még nem alkottak, mint amit most (és amit fognak a trilógia alatt), de ez is annyira valódi, 100% Kaizers Orchestra, hogy egy szavunk nem lehet.

Egyszer egy már-már ijesztő, erőszakos köntösbe bújtatott keringővel, majd egy ilyen szívtépő, nagyzenekari, mégis indie-nek tökéletesen beillő szerelmes dallal kápráztatnak el minket. 

  10/9 - Egyszerűen nem találok okot, amiért egy századdal is kevesebbet kéne adnom erre. A borítóról ne is beszéljünk. Küldjetek a Violeta Violeta-sorozat kreatív tervezőjének sok-sok csokit!

Link a Kaizers Orchestra-verzióhoz
Link a nyertes feldolgozásához
(és link ahhoz, aminek szerintem kellett volna nyernie ;))

Korábbi Kaizers-reviewk

Ompa Til Du Dør (2001)

Evig Pint (2003)

Maestro (2005)

Maskineri (2008)

Våre Demoner (2009)
Philemon Arthur & the Dung (2010)

Read Users' Comments ( 0 )

 "...do you believe in hallucinations, silly dreams or imaginations?"

  Kedvére utálhatja mindenki Tom DeLonge bandáját, és minden rajongó visszasírhatja a "Blinkes napokat", de be kell vallanunk, az Angels and Airwaves (vagy AvA) megteremtette a saját stílusát, és az I-Empire elhamarkodott kiadását követően harmadik lemezükkel ezt még mélyebben vésték kőbe.

  A Love cím eleinte nem ígért sok jót, hiszen kinek hiányzik egy punksztár ömlengése a szerelemről, de szerencsére már az első dalnál (Et Ducit Mundum Per Luce) ránkcáfol az együttes. Az AvA eltéveszthetetlen stílusban próbálja hangzását a határokig kitolni, ebben az olyan nagyszabásúnak csengő dalok segítenek, mint a The Flight of Appolo, Epic Holiday vagy Letters to God, Part II. A zenekar minden ismérvéből kapunk elég dózist közel ötvenöt percen keresztül, néhány szinti, visszhangzó, csengő gitárokat, zúzós dobokat. Amiből viszont több van a kelleténél, az a túlzottan mély szöveg, melyet Tom DeLonge valószínűleg zavartságában írt, miközben nem tudta eldönteni, fel akar nőni, meg akar érni, vagy folytatja a szertelen gitártépést.

  Nem vagyok rajongó, és ahogy hallgatom a Love-ot, nem is leszek. A vegyes fogadtatást elnézve viszont ki merem állítani, az AvA igazságtalanul sok negatív véleményt kap olyan haragosoktól, akik valamiért nem tudták végighallgatni az igazán erős trackeket a lemezen (Hallucinations, The Moon-Atomic (...Fragments and Fictions), Shove). 

10/6 - Tom DeLonge keresi még az igazi hangzást, késélen táncol az eredetiség és a túlértékelt mainstream rock közt, de minden egyes túlmerengős, túlfilozofálós dallal, minden megalapozatlanul hosszadalmas intróval és outróval közelebb kerül hibáinak megismeréséhez és kiküszöböléséhez.
Kezdésnek: Hallucinations
Az albumartról: Okos, ezzel a stilizált logóval sokmindent lehet kezdeni.

Read Users' Comments ( 0 )

Korábban, mikor Editorshoz hasonló együtteseket ajánlottak nekem, átsiklottam a The Boxer Rebellion felett, de a Hétmérföldes szerelem című filmben hallott "If you run"-tól nem tudtam szabadulni. A Londonban alakult, az alternatív rock és az indie határán egyensúlyozó bandától először a Union c. albumot hallottam, annak hatására lettem rajongó, és a második lemez után rettentően fura volt a debütáló Exitsszel megismerkedni. Idő kellett hozzá, mert más, mint az általam megkedvelt vonulat, de többszöri nekifutás után hamar megkedveltem.

Jó erős lemezről van szó, valljuk be. Szó szerint leesett az állam, mikor végighallgattam először, mert Nathan Nicholson hangja gyomorszájig hatol olykor, van egyfajta hangszíne, még ha nem is oly egyedi. Pörgős rockdalok váltakoznak a lemezen, komoly gitárszólókkal, bár néha maguk után vonva azt az érzést, hogy "hé, ilyesmit már hallottam ezen az albumon". Bár én már rengetegszer meghallgattam a dalokat, és meg tudom különböztetni őket, mégis azt kell mondanom, egy új rajongónak talán összefolynának a dolgok első hallgatásra.

A számokról:
Már rögtön az album elején megkapjuk a kemény magot a "Flight", az "All you do is talk", a "Watermelon" és a "The new heavy" személyében, ahol aztán van minden: kissé ordibálós, fejet rángatós, dobokat szétzúzós hatás, amelytől nagyjából elbúcsúznak a srácok a második lemezre, szóval itt kell megbecsülni, ami van. Márpedig ütős nóták ezek, csak ez a négy dal kicsit tényleg egybeolvad. Persze valahol el kellett kezdeni a debütálást, ám legyen ez a alteresebb vonal.
Kapunk olyan, kicsit tempót vesztett dalokat, mint a "We have the place surrounded" vagy a "The Absentee", amelyek azonban csak egy hangyányival maradnak el a markánsabb vonulattól, de jólesik kicsit leülepedni hallgatózás közben. Na nem, aludni azért nem lehet rajtuk.
Egy újabb kategóriát képviselnek az Exits azon dalai, melyek jól elhitetik velünk, hogy kellemes, lassabb számok, aztán a végére a srácok beszívnak valami gyorsítót, és annyi a nyuginak. Na ilyen a "Cowboys and engines", a "Never knowing how or why" és kicsit a "Lay me down" is. Utóbbi valahogy a Thirteen Senses hatását érezteti, mind hangszínben, mind hangszerelésben - legalábbis nekem, de ettől még nem lesz kevésbé értékes.
Az album abszolúte kakukktojásdíj-nyertese a "World without end", amely pont az erőteljesebb indítódalok után úszik be a lemez közepére, minimális hangszermennyiséget (egy akusztikus és egy elektronikus gitár, plusz egy zongora) felvonultatva, csigatempóban. Valami hihetetlenül csodásan szól, de egész egyszerűen nem erre az albumra való. Vagy akkor tették volna a legvégére, mert így nagyon megtöri az egyébként hatalmas dinamikával bíró dallistát egy ilyen ballada.

Ajánlatnak a "Lay me down", nem akarok mindenkit rögtön elijeszteni a lemezindító, erőteljesebb számokkal:

Összegezve: 10/7, korrekt debütáló album, szárnypróbálgatásként nekem bejött, csak emészteni kell, és nem eldobni az első hallgatás után. A még jobban befogadható dalok inkább a második albumra jellemzőek, úgyhogy nem az Exitset ajánlom az ismerkedéshez, dehát mindenki maga tudja, melyik stílus fekszik jobban neki. Ha inkább az alternatív rock, akkor gyorsan be a lejátszóba ezt a lemezt.

Read Users' Comments ( 0 )

Miután első albumuk teljesen rabul ejtett, majd' kiugrottam a bőrömből, mikor láttam, hogy a Stayhez készül a következő klip. Magával a videóval már nem voltam elégedett.
  A faházas jelenetek, akkármennyire is sármos, ahogy hőseink most is öltönyben, lenyalt frizurával zenélnek, a hatás rovására mentek. Ha egy kicsit is kevesebbet vágnak be abból, több figyelem jutott volna az amúgy most is remekül megkoreografált táncra mind a leples hölgyek, mind Theo Hutchcraft és a szerelmét játszó lány részéről.
  Ezen kívül nem csalódtam nagyot, ehhez a számhoz nem való olyan klip, amiben tartalmasabb történetet játszanak el, a hangulat viszont a helyén van a színekkel, széllel, kórussal és jó sok félközeli felvétellel. 10/7

Read Users' Comments ( 0 )

Vajon miért van az, hogy Michael Bublé bármit is csináljon, az mindig jó kedvre derít, de legalábbis megmosolyogtat? Minden bizonnyal azért, mert ez a jófej kanadai fickó természetes tehetségével és kisugárzásával mindenkit egy másodperc alatt levesz a lábáról.
  A Haven't Met You Yet egy popos jazzes dal, videója pedig vicces és "Bublés", a Cry Me A River ezzel ellentétben nagyzenekari easly listening egy igazán elegáns klippel. Az új, Hollywood c. single-nél pedig lehetett sejteni, hogy miről fog szólni a videója (amiről a dal is), és nem csalódott senki. 

  Bublé ezúttal színészi tehetségét is jobban megcsillogtathatta, mint eddig, hiszen Justin Biebertől kezdve, lecsúszott rockzenészeken át botrányhős szupersztárokig mindenkit megformál, ahogy közben valós önmaga érdeklődve, ráhagyó arckifejezéssel mászkál köztük, majd visszatér átlagosnak nem nevezhető, de jól kiérdemelten kényelmes életébe, s hagyja a sok pózolót, hogy meghódítsák Hollywoodot.
  Nincs is annál jobb érzés, mikor igazi zenészek hanyag eleganciával mutatnak be a műanyagnak. 10/9 

A beillesztés le van tiltva sajnos, de itt megnézhetitek a videót.

Read Users' Comments ( 0 )

Sziasztok! Egy kis változás a blogon: Ezentúl a "The"-vel kezdődő együtteseket nem a "T" betűnél találjátok, hanem a nevük második szavának kezdőbetűjénél. (például a The Fray az F-nél lesz, de a The Ting Tings marad a T-nél (kivéve, hogy utóbbiról még nem írtunk.))
Szép napot mindnekinek! :)

Tia

Read Users' Comments ( 0 )

"...we're only giving you what you want, you can't tell where it's from..."

A The Sunshine Underground a tévhittel ellentétben nem a The Velvet Undergroundtól szedte el a nevét, hanem a The Chemical Brothers 1999-es Surrender albumának azonos című dalától (gondoltam, ezt tisztázzuk az elején). A 2006-os Raise the Alarm igazi funk-punk anyag apu garázsából, és az LCD Soundsystem előtt játszó együttes nagyobb hírnévre tett szert a stílus kedvelői közt, első lemezükről ódákat zengtek, majd négy év múlva jött a Nobody's Coming To Save You. 

  Az elégedetlenkedők leginkább azért elégedetlenkednek, mert ez rég nem punk, sokkal inkább mintha "a White Lies játszana egy hurrikánban", írja a BBC. Közben olyan igazi 90es évek beli funky dallamosságot visz végig tíz számon és negyvenhárom percen keresztül, hogy az ember legszívesebben odaígérné Craig Wellingtonnak a szüzességét minden vagyonát, hálaképpen az olyan slágerekért, mint a nyitó trackek (Coming To Save You, Spell It Out, We've Always Been Your Friends) és később pár igazán funk-rockos szerzemény (Change Your Mind, One By One). 

  A hangszerelés mit sem változott 2006 óta, a jó öreg Fenderekből hallhatunk többet, de a hangzás hamisítatlanul The Sunshine Underground. Ezt az édes gyönyört egyedül a líraibb Any Minute Now és a fáradt, vontatott Here It Comes töri meg hosszadalmas riffekkel és álmosító énekkel, ami viszont nem hiányzott egy ilyen friss albumra.

10/7 A banda egyértelműen nem tudja eldönteni, a régi stílus felé húzna vissza, vagy újítana, ezért hanyag eleganciával a középutat választották, hol visszatekintenek a Raise The Alarm-féle garázsrockra, hol pedig remek példákat láthatunk kreatív kísérletekre. Személy szerint az újításra szavazok (példák linkelve a reviewban), ezért kap egy hetest.

Kezdésnek: Spell It Out, Change Your Mind, Coming to Save You
Az albumartról: Agyas. (hehe)

Read Users' Comments ( 0 )

 "...take time you might miss your life, I think I've missed mine..."

Eliot, Paulina, Coco, mindegy is, az I Blame Coco név alatt futó projekt énekesét, Coco Sumnert nem feltétlenül kell irigyelni. Habár megadatott neki a lehetőség, hogy különös hangját album formájában kamatoztassa, és még Sting lánya is, meg kell említenünk negatívumként azt is, hogy Sting lánya. Bizony, ez két oldalú dolog. Egy olyan ikon sarjaként zenélni, mint Sting, az komoly elvárásokkal jár a közönség részéről, valamint kihívásokkal és bizonyítási vággyal ez ember lányának részéről. Másik szempont, hogy idén nagyon sok női előadó adott ki lemezt (csak egy pár a jobbak közül: Ellie Goulding, Marina & the Diamonds, Kate Nash, Amy MacDonald), ezek mellé besorakozni, és méltónak lenni hozzájuk nem semmi feladat. 

  Coco mindezt vállalva adta ki első lemezét, melyen leginkább Marina Diamandis hangjára hajaz éneke, stílusa pedig keveréke a fent említett brit hölgyre jellemző elektronikának és az elmúlt évtized diszkójának (Quicker). Először nem is tetszett ez a kicsapongó, hol megfontolt és kidolgozott, hol elsietett, összecsapott felépítés (albumszinten), majd nézőpontot váltottam (hiszen ezt teszi minden előzékeny hallgató is), és csak azért sem Marinához vagy Ellie-hez hasonlítgattam. (Csak egy kicsit és csak a végén.)

   Coco erőssége a Summer Rain-típusú drámaibb dalok (Caesar, No Smile), de parkbéli sétákhoz és hosszú utakhoz a jó régi, szerethető féle dance dalok is tökéletesek (Selfmachine, In Spirit Golden, Turn Your Back On Love).

  Egy rövid album rizikós, mert ha van egy vagy két töltelék, az az egész albumra kihat. Egy hosszabb lemeznél még ha van is töltelék, azt el lehet takarni sok más jó dallal, viszont ha több szám van, több lehetőség van a hibákra is. Coco ebbe szaladt bele szerencsésen, esetében az album végén van egy pár dal, amik nem illenek bele a hölgy debütáló anyagába (és komolyan, kinek hiányzott egy Quicker remix? Nekem nem). 

  Az album rapszodikus hangulatát törik meg még olyan semmilyen dalok, mint a Playwright Fate és a Party Bag, és ezzel ki is fújt az album. Egy-két szám dallamát tudjuk felidézni, majd... ennyi. 

10/6 Újat nem hozott, egyedit nem hozott, világot sem váltott, és biztos, hogy nem ér fel sem apuhoz, sem a már említett brit hölgyekhez. Kár érte, de még ne temessük a projektet. Egy első album mindig azért jó, mert a legjobb esetben egy második követi, egy rossz(abb) első album pedig még jobb, hiszen onnan jobb esetben csak felfelé lehet fejlődni!
Kezdésnek: Summer Rain, No Smile, Caesar 

Read Users' Comments ( 0 )

Még mindig tartom a véleményem, miszerint 2010 a nők éve, ezt bizonyítja Kate Nash fokozott aktivitása, ami a videóklipeket illeti. Ez pedig, Miss Nash bevallása szerint, eddigi kedvence. 

  Hogy miért is? Minden benne van, ami ezt az őrült nőt érdekelheti. Egy parti beöltözött emberekkel, retró ruhákkal, szerencsétlen kis tánccal, mindezek után pedig beöltözhetett egy esküvői ruhába, miután is elrabolták, és megölték őt (és úgy tűnik, megannyi társát is). Nos, sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudjuk, hogy mindennek bármi köze is lenne a dalhoz, de mindenféleképpen kivált valamilyen hatást az emberből. Én például még hatszor megnéztem a videót, majd üres perceimben azon kaptam magam, hogy azt a bugyuta koreográfiát táncolom, amit hőseink is a klipben.

  Ahogy a Kiss That Grrrlnél sem értettem az események folyását, úgy most sem, Kate Nash viszont olyan múlttal rendelkezik, melyet ismerve megbocsátható a kohézió teljes hiánya. 10/7

  

Read Users' Comments ( 0 )

Amy MacDonald videóinak mindig is különleges hangulata volt számomra. Ha nem Amy lenne bennük, akkor is tudnám, hogy tőle származik, olyan világos és kedves mindegyik. Olyan Amys.

  A This Pretty Face-szel azonban számomra Amy melléfogott, és most sem igazán vagyok lenyűgözve. Már sokadszorra nézem végig a klipet, de csak annyi jön le számomra, hogy MacDonald művésznő (minden valószínűség szerint szándékosan) nyitva hagyja kocsijának hátsó ajtaját, és ahogy elhajt mindenféle (érzelmi) konfliktusba kerülő emberek mellett (jelképezve az emberi kapcsolatokat), folyamatosan potyognak el a cuccai (itt rögtön Nelly Furtado Manos Al Aire videója ugrott be), akik erre mind megfordulnak, és próbálják figyelmeztetni. Amy ezután megáll, kiszáll a kocsijából, és stílusosan, hatalmas kék szemeit meresztgetve felvesz a földről egy Love feliratú párnát, majd elhajt.

  Ezt a vak is láthatja, a kérdés már csak az, hogy erre miért kellett három percnyi videóanyagot felvenni?

  A Don't Tell Me That It's Over és a Spark videója nagyon jó volt, igazi brit pop (szerk.megj.: még mindig nem britpop) videók, a legutóbbiak (This Pretty Face és most ez) már inkább "amcsi" hangulatot idéz, és ez nem áll jól Amynek. 

  10/5 Csak azért, mert egyszerűen nem tudok ellenállni Amy kedves arcának, őszinte stílusának, és ez a dalt különösen kedvelem.  

Read Users' Comments ( 0 )

Örül az ember szíve, ha a kedvenc dalaiból csinálnak kedvenc zenészei videókat. Igazából sosem tudtam, miért is olyan jó, ha egy szeretett dalból készül videó, de ez most is megtörtént, és most is jól esett. Lássuk viszont, hogy a videó milyen.

 Brandon Flowersről sok dolgot el lehet mondani, de azt nem, hogy szakadt, vagy igénytelen. Sőt! Flowers ezúttal is, mint egy úriember áll a csoda közepén. Mindössze hosszú karjait lengeti, mint egy karmester, és elbűvölően néz a kamerába, mintha a The Killers első sikerei óta egy évet sem öregedett volna, de ez is elég. Huncutul mosolyog a táncosokra, és az ember már sejti, hogy valamiben sántikál, de a végén mégsem történik semmi. Ez valamelyest tudatosítja bennünk, ahogy Flowers egyedül áll a sötétben, hogy ez valóban egy szóló projekt, ahol nincs háttéregyüttes, csak az énekes egymaga.

  Tetszik, mert annak ellenére, hogy csak egy szokványos "performansz" videó, egy Flowers-féle csomagba tekerve táncosokkal, fényekkel, vízzel és tűzzel, hogy adjunk a látványnak eleget. 
10/8 Aki nem ilyen előzékeny, mint én, és csak látni szeretné, hősünk ezúttal mit művelt, az csalódhat.

Read Users' Comments ( 0 )

A baj ezzel a videóval csak annyi, hogy borzasztóan unalmas. Persze ez szubjektív. A Waiting For The End személyes kedvencem volt az albumról, egyenesen büszke voltam, mikor meghallottam, hogy ez lesz az új single, teljes dokumentumfilmeket képzeltem el a fejemben erre a dalra (így visszagondolva ez lehetett a probléma, hogy sokat vártam), aztán megnéztem ezt, és meg kell hogy mondjam, teljes csalódás volt.

  Ellentétben a régi LP videókkal (From The Inside, Leave Out All The Rest, Papercut), ez most a látványra megy, sokkal inkább, mint a jelentésre. Ez egy átlagos elektronikus rockegyüttes videója, remek effektekkel, látványos és csillogós, de az egyetlen fokozás benne a mozgás megjelenése és felgyorsulása (főleg a dobnál vehető észre). Egyértelmű, hogy a Linkin Park nem avatott új klasszikust (mint amilyen az In The End vagy a Somewhere I Belong is).

  10/2 

Read Users' Comments ( 0 )

"...I won't let you drown when the water's pulling you in..."

  Talán csak én vagyok figyelmetlen, de a Hurts valóban egyik pillanatról a másikra lett széles körben elismert új számukkal (Wonderful Life),több mint egy hónapja megjelent albumuk pedig vegyes fogadtatásban részesült. Szükségtelen mondanom, hogy a hivatalos pontozásokat nézve (átlagban 5/2) nem igazán tudtam, mire számítsak, hiszen már első kislemezük, a Better Than Love sem győzött meg róla, hogy a Hurts annyira megérdemelné a felhajtást.

  Pedig megérdemli. A jólfésült angol popduó a rádión és MTV-n nevelkedett fülnek frissítőleg hat, újdonság ilyen szintetizátor popot hallani r'n'b alapra pakolva, megfejelve néhány vonós betéttel és egy Chad Wolfhoz hasonlítható orgánummal. Akik pedig kicsit jártasabbak a rádión ritkán játszott zenében, észrevehetik, hogy úgy hangzik ez, mintha Ryan Tedder írna dalokat a Carolina Liarból és a White Liesból összegyűrt új együttesnek, vagy mintha a Better Than Ezra és Robyn készítenének együtt egy albumot, mindkettő érdekes gyakorlat lenne.

  Adott egy természetes, de ügyesen képzett hang, fülbemászó dallamok, és a megannyi lehetőség, amit egy elektronikus műfajban az effektekből és a szintetizátorból ki lehet hozni. Ez az, ahol a Wonderful Life nem ad teljes képet az albumról. A legtöbb dal lassabb, melankolikus, témája a szerelem, és közel sem olyan monoton, mint az említett dal. Az Evelyn és a Silver Lining erre a legtöbb példa, mindkettőben grandiózus a hangzás a dörgő dobokkal és a vontatott tempóval, a fokozás miatt mégsem laposodik el. 

  A slágeresebb dalokhoz tartozik a már meglévő két single (Better Than Love, Wonderful Life) és az ütemesebb Sunday, majd a lassabb (és még nem említett) számok, a Devotion, Illumination és The Water. Valamint egy tökéletes debütáló anyagból sem maradhat ki a fekete bárány (Unspoken). 

10/9 - A Hurts első lemeze minden, amit jó szintipopnak tartok (az Owl Cityvel ellentétben). Kreativitás (minden kórus és már említett vonós betét például, remekül passzolnak a dalokhoz), egyedi hangzás, mégis ismerős hangulat, valamint egy kis lélek ebbe a részben gépek által generált zenébe.

Kezdésnek: Wonderful Life, Stay, Illuminated

Az albumartról: Habár nincs köze a lemezhez, tetszik a hatás, amit kelt. 

További Hurts-reviewk:

Wonderful Life *videóklip*
Stay *videóklip*

Read Users' Comments ( 0 )

 "...mother, it's cold here... father, thy will be done..."

Thom Yorke, Paul Smith, Paul Banks és Julian Casablancas csak néhány azon zenészek közül, akik zenekarukat (nem feltétlenül örökre) maguk mögött hagyva szólókarriert próbáltak maguknak építeni, s ezennel Brandon Flowers, a The Killers énekese is beállt a sorba.
  Míg az együttes egy rövid szünetet jelentett be egy évvel Day&Age című lemezük megjelenése után, addig Flowers nem lustálkodott, mi pedig csak találgatni tudtunk, vajon ez is egy elhibázott szólólemez lesz, egy The Killers-típusú album, vagy netán Flowers megembereli magát és tíz szám alatt megváltja a világot? Hogy mi lett az eredmény? Néhány elhibázott dal, pár olyan, ami akár a Day&Age-en is elfért volna, valamint a huszonkilenc éves zenész meg is váltja néha a világot.
  Az olyan dalokat, mint az Only the Young és Jilted Lovers and Broken Hearts jelzik, Flowers honnan is érkezett, a Crossfire, Playing with Fire és Hard Enough (melyben Jenny Lewis is közreműködött) pedig remélhetően azt, hogy hová tart. Az alap albumon (tehát a bónusz számokat nem nézve) nincs is töltelék, inkább csak olyan pillanat (abból is elég sok), mikor nem tudjuk eldönteni, Flowers ezt countrynak, synth rocknak vagy nyolcvanas évek beli popnak szánta.

  Brandon Flowers telt és nagy terjedelmű hangját közel sem lehetőségeihez mérten használta ki, s akarva-akaratlanul is ötvözte a The Killers és saját stílusát, melyből időnként nagyobb adagot kapunk, néhol pedig megbizonyosodunk, hogy hiába próbál hősünk minél több tapasztalatot szerezni, hangban és észben is ott kell lenni, ha egy szólóalbummal érvényesülni akar. Ez azt jelenti, hogy nem kell feltétlenül felsorakoztatni az említett zenei stílusokon belül mindent, valamint csak a hatás kedvéért kockáztatni a tiszta hangokat, mert ez negyven percen keresztül túlcsordulhat a hallgató fejében, és akkor jó hosszú időre félreteszi a lemezt.

10/7 Szerepet játszhat az értékelésben az is, hogy jó időben kapott el, volt időm számtalanszor meghallgatni, valamint az is, hogy a világért sem akarnám a The Killershez hasonlítani, különben legfeljebb feleekkora lenne ez a szám.
Kezdésnek: Only the Young, Hard Enough
Az albumartról: Az album hangulatát nem tükrözi, jelentést (és valamiféle kapcsolatot a "Flamingo" címmel) nem találok benne, 

Read Users' Comments ( 0 )