"...darkness is a harsh term, don't you think? Yet, it dominates the things I see..."

  Rég volt már, hogy előrángattam egy régebbi lemezt (már amennyire a 2009-esek réginek számítanak), de a Marcus Mumford által vezetett kvartett az elmúlt napokban egészen hozzánőtt a szívemhez, és mivel úgyis nagy körülöttük a felfordulás mostanában, hát íme egy elemzés. 

  Mivel az együttes country/bluegrassnak van címkézve, úgy gondoltam, kiselőadást kéne tartanom Bob Dylan jótékony hatásáról a műfajban, Laura Marlingról, a The Avett Brothersről, arról, hogy a country hogyan hódította meg a szigetországot, aztán rájöttem, hogy ez mind felesleges abból a szempontból, hogy a Mumford&Sonst mindenki szereti. Nem is csak azért, mert sikerült egy ilyen ritka, leginkább észrevétlen műfajjal betörniük a brit zenei piacra, és komolyabb elismerést szerezniük (még egyszer, ki is nyerte meg a BRITS "Album of year" díját?), hanem mert egyszerűen nagyon jók! 

  Az együttes minden tagja legalább kismillió hangszeren játszik, köztük a legszokatlanabbakon (elektromos bendzsón, kontrabasszuson, tangóharmónikán és mandolinon), mely a legkülönösebb hangzást adja dallamilag már eleve folkos zenéjüknek. Az olyan dalokkal, mint a Winter Winds, Roll Away Your Stone vagy Timshel ír country-s elemeket is felvonultatnak az albumon, mely Marcus Mumford enyhén Andy Hullos csengésű hangjával sziklaszilárdan áll a lábán. A dalszövegek pörgősek, a bendzsó megunhatatlan, az ember legszívesebben táncra perdülne ott helyben, ahol meghallja a The Cave vagy a Little Lion Man ismerős-ismeretlen gitár alapjait, és az egész olyan rendben van, semmit nem változtatnánk rajta.

  A zenekar ugyanakkor nem számít arra, hogy az átlag hallgató elég tapasztalatlan (=szűk látókörű) annyira, hogy egy-két szokatlan hangszerrel le lehessen venni a lábáról, nincs szó biztonsági játékról, kísérleteznek rockosabb hangzással (Dust Bowl Dance, Thistle&Weeds), de csöndessebb, lassabb dalokkal is (Timshel, After the Storm), ami csak sokoldalúságát mutatja.

10/9 - Nemes egyszerűséggel nincs okom pontot levonni (egyedül az alapszabály, hogy nincs 10/10, legalábbis amíg én írom ezeket a review-kat). Bármilyen nagy nevű bandától mesterműként jönne le ez a lemez, egy pár éve alakult kvartett első próbálkozásaként csupán örömzenélésre pedig egyenesen elsőosztályú.

A szerkesztő ajánlata: The Cave, Winter Winds, Little Lion Man
Az albumborítóról: A jövő hetet is szétasszociálhatnánk a kirakatról, mégis úgy gondolom, egyszerű, de nagyszerű és a hangszerek kipakolásával megmutatják, nem mindennapi zenekarról van szó.

Read Users' Comments ( 0 )

Csodálkozva láttam, hogy erről az albumról még nem született review, én pedig most hallgattam, ráadásul nagyon rég írtam már ide a blogra, szóval íme, következzék most a kanadai indie rock együttes legutolsó albumának boncolgatása.

A Metric 1998-ban alakult Torontóban, de első albumukat csak 2003-ban sikerült kiadniuk, s azt követte még kettő 2005-ben és 2007-ben. Négytagú banda, az énekesnő Emily Haines, aki gitáron és szintetizátoron is játszik.
Az általános vélekedésem, miszerint mennyire fantasztikus együttes is lehetnek ők, hiszen annyiszor és annyi felől hallottam ezt róluk, kicsit megingott, mikor a Twilight körüli felhajtásnak köszönhetően az Eclipse (All Yours) című számuk volt az, amit legelsőnek meghallgattam. Engem kissé elkedvetlenített a dolog, elég 'langyi' az a dal, attól függetlenül, hogy szép, de ne hagyjuk magunkat becsapni! A Fantasies nagyon jó anyag, és bár a korábbi munkáikat még most is csak futólag ismerem, feltámadt az érdeklődésem azok iránt is.

Összességében úgy gondolom, a címhez is nagyon passzoló hangulatú lemezt sikerült összerakniuk, változatos és érdekes dalok sorakoznak itt. Kiforrott a stílus (kissé puhábbnak és álmodozóbbnak tűnik, mint az együttesre eddig jellemző zene), ráadásul elsőre magára is vonja az ember figyelmét, megjegyezhetőek a dallamok és a ritmusok. A dalokra jellemző a dob kiemelkedése, a karakteres gitárfutamok, a változatos a hangzás, főként a szintetizátor hangulatkeltő szerepe miatt (Twilight Galaxy, Collect Call, Stadium Love), valamint - és ez azért több esetben kevésbé pozitív dolog - a repetitív dallam és szöveg, főleg a refrénekben (Gold Guns Girls, Blindness). Az viszont nagyon szerencsés, hogy ügyesen pakolták egymás után a számokat, ha jön is egy gyengébb dallamötlet (Satellite Mind, Front Row), a keletkező űrt rögtön betölti egy másik, jobb szám. És ugyan még nem láttam be, miért is olyan nagyon jó énekesnő Emily Haines, kétségtelen, hogy a hangja illik a hangszeres világhoz, ráadásul azért néhol valóban megmutatja, hogy tud énekelni (Collect Call).

Rögtön az első Help I'm Alive című dalról beugrott, hogy egy jó fél perccel hosszabb, mint lennie kellene, ebben az esetben például nem előnyös a sok ismételgetés, ezt azonban kiváltja a hatásos dobkezelés és a dalszöveg párhuzama, végül nem válik unalmassá a dal. Szerencsére a Sick Muse már hibátlan ebből a szempontból - és más egyéb szempontokból is. A következő fénypont, rögtön az elmélázó, gyönyörű Twilight Galaxy után a Gold Guns Girls, az album másik slágerszáma. Az album második fele hullámzó, de kis gyakorlás után meg lehet szeretni a Collect Callt és a Gimme Sympathy sem fog annyira kilógni már a sorból. A Blindness építkező, középen jelleget váltó stílusa után pedig ügyes húzásként kapunk egy zajos, hangoskodó dalt a végére, ez a Stadium Love - a cím igen jól reprezentálja, miről van itt szó.

Nekem jó élmény volt hallgatni ezt a fajta indie rockot, sokszor ragadt a fejembe egy-egy dallamrészlet, és a szövegvilág is tetszett. Hangulatos album, helyenként azonban nagyon hiányolok egy kicsivel több dinamikát, hangos-halk váltakozást vagy akár valami hangszerelésbeli változtatást, hogy ezek a nagyon jó dalok kevésbé legyenek simák, lineárisak, egyöntetűek.
Nagyon erős 10/7 lett ez így.

Ajánlat ismerkedéshez: Gold Guns Girls, Sick Muse, Stadium Love

Read Users' Comments ( 0 )

Egy hatalmas véletlennek köszönhetően hallottam ezt a lemezt, mert számomra teljesen ismeretlen a denveri Speakeasy Tiger, és valójában egy másik együttes albumára hajtottam, aztán őket kaptam. És most már boldogan nyugtázhatom magamban, hogy végre ismét van egy olyan banda, amelynek női vokálját nem utasította el a 95%-ban férfihangokra beidegződött fülem.

(Mostanában még nem is láttam ilyen fantasztikusan szép album artot, eszméletlenül hangulatos.)

Első nekifutásra úgy voltam a The Publickal, hogy na ez nekem aztán nem fekszik. Nem tetszik az énekesnő, Kyle Simmons hangja, valahogy a dalok sem ragadtak meg elsőre, mondtam magamban, ebből bizony nem lesz pozitív kritika. Aztán gondoltam, nem kéne megítélni egy hallgatás után, meg hát hogyan írhatnék róla, ha nem is emlékszem arra, mit hallgattam. És milyen jól tettem, hogy megadtam ezt a második esélyt, mert azóta sem tudom felfogni, merre jártam az ismerkedés fázisában, hiszen igen jó számokkal van itt dolgom.

Ütős kis rockbanda van terítéken, amelyben merészen használják az elektronikát, de ha úgy kívánja, akkor akár a zongorát is segítségül hívják beugrónak az együttes tagjai. A Speakeasy Tiger nagyszerűen mutatja be, miként lehet kihasználni a szintetizátor adta lehetőségeket, mindezt körbefogják a markáns gitáralapok, amelyek elengedhetetlenek egy jó rockbanda stílusához. Bár nekem továbbra is gondjaim vannak az énekesnő hangjával (egyszerűen a hangszíne nem tud megragadni, sokáig idegesített, és most is csak a sokszori hallgatás után vagyok olyan szinten, hogy jobban el tudjam viselni), mégis belátom, hogy beleillik a Speakeasy Tiger arculatába, és rendesen odatette magát a dalok többségében.

Mi van az albumon?
Még véletlenül sem ajánlom, hogy az első számmal, az "I was born"-nal kezdjünk. Nem is csodálkozom, hogy ez nem szippantott be, mert össze-visszának érzem, meg nem mondom, hol a refrén, hullámzik a ritmus, szóval hagyjuk is. Az "Oil rising" megdöbbentő indításával ragad meg: mintha egy pár évtizeddel korábbi popdalba csöppennénk, amely végig fenntartja ezt a nosztalgikus érzést a szintinek köszönhetően, de azért szerencsére szépen átfordul egy kicsit rockosabb dalba is, egy némileg megjegyezhető refrénnel - bár ez még mindig nem adta meg azt a löketet, hogy beleszeressek az együttes zenéjébe.
Letudva a kezdést, megérkeznek a "hé-erre-már-felkapom-a-fejem"-számok. A "Limbs"-ben végre felerősödik Simmons hangja, plusz kapunk zongorabetéteket is, kiegészülve hangzatos gitárszólókkal is, szóval jó ez, jó ez. A "Not something you need"-"She says"-"Death of you" egy erős triót alkot így a lemez közepén, bár utóbbi számot egy hangyányival gyengébbnek érzem az egész albumhoz képest, valamiért nem sikerül emlékezni rá sokadszori hallgatás után sem.
A lemez csúcspontja egyértelműen a "Coma state head", amely egészen fantasztikus módon kombinálja az emlékezetes elektronikus részeket a dal közepén megnyugvást hozó zongorával és Simmons felszabadultan szárnyaló hangjával. Le a kalappal.
Ahogy a "Limbs"-ben, úgy az "Awake"-ben és a "The Public"-ban is felfedezhető a magasabb hangnemben kalandozó vokál, amely sokat ad ezekhez a dalokhoz, szerethető refréneket generálva mindeközben. E dalok közé úszik be a maga lassabb tempójával a "Can't trust myself", ami igazi furcsaság az alapvetően erős és pörgős rocklemezen, de kellett egy ilyen is. Nagy kár viszont, hogy az énekesnő nem élt a lassú balladák eszközeivel, az átélése egyenlő a nullával, alig éreztem valamit a dal hallgatása közben, inkább csak annyi maradt meg, hogy kellemes a dallam, de semmi több. Zárásnak egy igazán vegyes érzelmeket kiváltó szám, az "Up in armor", amely indító ritmusaival akár egy Nightwish-dal is lehetne, de a picit filmzenés hatásokat felváltja a szólógitár egy időre, majd vissza az első hatásokhoz, és így tovább, hullámzik, mint a Balaton viharban, és a szólógitárnak köszönhető csak, hogy emlékszem valamire a refrénből. A "Coma state head"-hez hasonlóan itt is a szám közepén van egy belassulás a zongorával, és ez a hangszer innentől kezdve végig jelen van a maga mélységével. Kaotikus az egész, barátkozni kell vele.

Ajánlatnak a "Coma state head", mely nagyjából jól reprezentálja a banda stílusát:

Összegezve: 10/7, mert nem tetszett az indítás, és nem mindegyik dal olyan egyedi, mint amilyennek lennie kéne ilyen jó elektronikus alapok mellett. De a pontszámhoz itt van még plusznak a csoda jelenléte, miszerint tetszett egy női énekes. Bár Simmonst több helyen idegennek érzem, nem mindenhol passzol a hangszíne a számokhoz, ez most már nem is számít, mert idén távozott az együttesből, és Katrina Stone váltotta, úgyhogy kíváncsi leszek, más hanggal mit hozhatnak ki a zenéjükből a bandatagok.

Read Users' Comments ( 0 )

A The Boxer Rebellion iránti rajongásom egyértelműen ennek az albumnak köszönhető, és nemcsak azért, mert ezt hallottam először. Elég volt néhány, a fejből kitörölhetetlen dal, és a füleimet automatikusan hajtotta a kíváncsiság a többi szám felé, amelyek nem is okoztak csalódást.

(A borító gyönyörű. Bár az album hangvételéhez nincs sok köze. De 2009-ben versenyben lett volna "Best album art"-kategóriában)

Ami hatalmas pozitívuma a lemeznek, az az összetettség, na meg a változatosság és az egyensúly megléte. Nathan Nicholson kellemes, magas hangjával kényezteti hallójáratainkat, de nem fél kiereszteni azt, ha a stílus üvöltősebb irányba fordul. E remek torok partnere Todd Howe, aki gitárszólóival simán a banda védjegyét is képezhetné, mert ő aztán nagyon kell ahhoz, hogy azok a dalok a fülünkbe másszanak.
A srácok úgy rakták össze az albumot, hogy annak legyen eleje, gyorsabb dallamokkal, és a végén sem hagynak kérdést, hogy merre van a zárás. Üde és szívbe zárható dalok forgatagának gyülekezete, amelyet csak hallgat az ember, míg fel nem eszmél, hogy elszállt pár óra.

Akkor részletesebben:
Megint az az erős indítás. Mint anno az Exitsnél, itt is el kell indítani valahogy a sodrást, hát megkapjuk a "Flashing red light means go"-t, a "Move on"-t és az "Evacuate"-t. Hármójukban az erőteljes dobritmusok és a hatásos ének jelentik a közös tényezőt, utóbbi jelző háromszoros szorzóval rányomva az "Evacuate"-re, melyben azért a sok TBR-hallgatózás után kiszűrődik Nicholson erősebb hangszíne. Ez a dal pedig ennek köszönhetően ugrik ki a többi közül, s válik az album egyik legkiemelkedőbb számává.
A markáns kezdés után jöhet a lazulás néhány lightosabb számmal. Rögtön itt a "Soviets", amely alattomosan elhiheti velünk, hogy egy tábortűz mellett éneklős, akusztikus gitáros nótácska, aztán mi lesz belőle a végén? Tessék meghallgatni. A "Spitting fire" rövidebb, a "Misplaced" pedig hosszabb időtartamban dicséri Howe szólóit, utóbbi dalban pedig Nicholson hangja eléri azt a magasságot, amely tényleg kivívja a "szép" jelzőt.
Itt jön az első átugrás, a "The Gospel of Goro Adachi"-nál, ez a dal egyszerűen kilóg a túlságosan nagy egyszerűségével, a gitárok hiányával, a minimális dobalappal - semmit nem érzek abból, ami miatt megszerettem az együttest.
A hangnemváltás után szerencsére visszakapjuk a gitárt a "These walls are thin"-ben, ahol a disszonánsan csengő szólamok hatékonyan képesek felhívni a figyelmet erre a számra, hogy utána kellemesen átvándorolhassunk a refrénbe. Majd jön a "Forces", amely az "Evacuate"-hez hasonló erőt képvisel, egy percre sem hagy minket lelohadni, egy utolsó felpörgetés a végkifejlet előtt. A "Semi-Automatic" gitárszólójától a mai napig nem tudok (és nem is akarok) megszabadulni, mert ha a refrén annyira nem is, de ezek a részek minden bizonnyal megmaradnak.
Zárásnak a "Silent movie"-t hallhatjuk, amely mellett csendesen el is lehet siklani, csupán az album lecsengését képviseli, minden egyéb jelentőség nélkül

Ajánlatnak a "Semi-Automatic", mert ez volt a második dal, amit hallottam tőlük, és ami beszippantott:

Összegezve: 10/8,5, ami fura lehet ennyi dicséret után, de a 9 ponthoz ennél egy picivel több kell albumszinten. Egyben hallgatva tényleg remek (bár ugye az már mínuszpont, hogy a közepén van egy skip), de lehettek volna kicsit merészebbek a kiváló gitárosuk kihasználásával, mert jópár számnál meglépték ezt, de néhány dalra ráfért volna egy mentőöv a szólók terén, mert kicsit összefolytak. De hadd emeljem ki, hogy szőrös szívem megpróbált objektívabb lenni, a pontszámtól függetlenül nagyon is ütős lemezről van szó, mely sokkal összetettebb és kedvelhetőbb, mint a debütáló Exits. Az új album pedig A Cold Still munkacímmel 2011-ben érkezik.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...too much of anything is too much..."

Sokáig hezitáltam, hogy írjak-e erről a lemezről, hiszen eltér a blog (de legalábbis az általam elemzett albumok) stílusától, aztán úgy gondoltam, miért ne pillanthatnánk bele a tini-punk-pop világába, ehhez pedig a hét éve zenélő baltimore-i együttest hívtam segítségül.

  Nehezemre esik megkülönböztetni a hasonló pályán mozgó együtteseket (The Maine, A Rocket to the Moon, We The Kings, The Summer Set), ugyanis mindegyikben ugyanaz a felállás: nem éppen fantáziadús dob alapok, két gitár, egy basszus, és egy szépfiú, aki legkevésbé sem egyedi hangjával arról énekel, amit minden "kitaszított" és "meg nem értett" tinédzser hallani akar.

  Ahogy a fent említett együtteseknél sem, az ATL-nál ugyanúgy nem lehet dalsorrendről, vagy koncepcióról beszélni, már az szerencsés, ha öt különböző akkordot találunk (albumonként), viszont a tipikusan punkpopos dallamok itt is megvannak (Damned If I Do Ya (Damned If I Don't), Weightless). Ezeket, és a dalok nagy részét majd valószínűleg minden You Me At Six és Boys Like Girls-típusú fiatal életmentőnek fogja találni, mintha Gaskarth a fejükben olvasott volna, amiben nincs is semmi rossz. Ez is egy stílus. 

  Habár az All Time Low labdába sem rúghat a műfaj egyik kiemelkedőbb képviselője, a The Rocket Summer mellett, az ember életében eljöhet olyan pillanat, mikor szívesebben hallgatna sok elmélkedést nem igénylő, dallamos, ütemes, vidám dalokat a legkevésbé sem komplex riffekkel tarkítva arról, hogy milyen fiatalnak lenni, először szerelembe esni, sírni és a boldogságot keresni.

10/6 Nem váltam hívővé, de nem kizárt, hogy unalmas délutákon benyomom egyik-másik számukat.

Kezdésnek: Lost In Stereo, Stella

Az albumartról: Olyan szokványos tinipunk borító. (>>link<<, >>link<<, még több >>link<<)

Read Users' Comments ( 0 )

Miközben Tia sorban megírogatja az albumelemzéseket az Interpol lemezekről, én igyekszem bemutatni az énekes-gitáros frontember, Paul Banks 2009-ben megjelent szólólemezét, ami Julian Plenti 'művésznéven' fut. Az Interpol által megszabott zenei vonal fellelhető ezen a lemezen is, de köszönhetően annak, hogy szólóban a zenészek hajlamosabbak elkalandozni, színesebb és néhol meglepő stíluselemekkel is találkozunk itt, amelyek egy furcsa, nehezen definiálható világot alkotnak. A sötét, baljós pillanatok ugyanúgy megtalálhatók itt, mint talán a 'legvidámabb' hangvételű számok, amiket Paul Banks valaha írt.

Tulajdonképpen két nagy csoportra oszthatók a lemez dalai: van itt kísérletezés kevés elektronikával, szaggató gitárjátékkal, megragadó dallamokkal (Only If You Run, Fun That We Have, Unwind, Fly As You Might, Girl on the Sporting News) és hegedűvel, zongorával és akusztikus gitárral való hangulatteremtés (Skyscraper, Madrid Song, On The Esplanade, No Chance Survival, H), valamint a kötelező slágerszám a Games for Days személyében. A dalszövegek a Banks-től megszokott mélységekig nyúlnak, akár csak pár szóval megragadva a lényeget, de nagyobb hangsúly helyeződik a hangszeres érzelemátadásra is.
A furcsa dallamok és kreatív megoldások végig fenntartják az ember érdeklődését, olyan érzés, mintha az ember egy képcsarnokban sétálna és minden egyes szobában másféle hangulatú, típusú műalkotásokba fut bele. Néhol köze sincsen a zenének az Interpol-vonalhoz, de hát éppen ezért jó egy-egy ilyen szólóalbum. Ahogy a Gigwise.com írta, talán az Interpol az, ami a legnagyobb sikert hozta Paul Banks-nek, de ez a project az, amely igazán felfedi előttünk a személyiségét (forrás: Wikipédia).

Ha egy szólóalbum kellett ahhoz, hogy a zenész megírja ezeket a kissé egyszerűbb, de nagyszerűbb, néhol akár poposabb (Unwind), színes dalokat, akkor hát legyen. Ha külön projekt kellett hozzá, hogy az erőteljes, aggresszívebb énekstílustól eltérve a halkabb, elgondolkodóbb oldalát is megmutassa, akkor nagyon örülünk, mert ez megtörtént.

Erős 10/8 nálam, csupán a számomra kevésbé megragadó melódiák (No Chance Survival, On The Esplanade) és a néhol túlzásba vitt egyszerű dalfelépítés, ismételgetés miatt. Ettől eltekintve izgalmas, élvezetes album az elejétől a végéig.

Ajánlat az első dal, az Only If You Run.

Read Users' Comments ( 0 )

"...if you come a little closer and I'm going to pull your hair..."

  Mikáról már írtunk egyszer, nem is olyan régen, ezért inkább nem is ismételném el az általános dolgokat az angol úriemberről.
  A vak is láthatja, hogy mind kinézetre, mind hangzásra a The Boy Who Knew Too Much a Life In Cartoon Motion folytatása, egyfajta második rész, ezt az énekes is bevallotta. Még mindig tinédzser éveivel foglalkozik a dalokon keresztül, boncolgat olyan emészthető és mindennapi témákat, mind a felnőtté válás és a szerelem, de mint mindig, most is igen okosan és finoman mind a dalszövegek és a hangszerelés tekintetében.
  Ahogy azt megszokhattuk, a gyorsabb, vidámabb számok vannak többségben, üde dallamokkal (Blue Eyes, az egyik kedvencem), és habár nincsenek Happy Ending kaliberű dalok, a zongora még mindig határozott alapot nyújt a legtöbb dalnak (Good Gone Girl, Touches You), majd jönnek a szívszaggató balladák, a By The Time (melyben a gyönyörű háttérvokált Imogen Heap-nek köszönhetjük) és az I See You. 

  Az album a slágeres első félidő után (We Are Golden, Rain, Blame It On The Girls, melyekből a kislemezek is készültek), homlokegyenest átfordul a "fura" kategóriába. Kezdve a kedvenc triómmal (One Foot Boy, Toy Boy, Lover Boy), melyeket sokkal inkább egy sétahajózáson hallhatnánk a bárban, meg aztán ott van a Pick Up Off The Floor, melynek csak idő kell, hogy megragadjon az ember fejében, majd ki is végeztük az egész albumot.

  Amiért ez az egész nagyon szórakoztató, az a könnyedség, amivel Mika kezeli az élet és a zene dolgait. Nem látszik, hogy stresszelne a hangszerelésen, vagy a dalok felépítésén, mert van benne még legalább egy albumnyi ötlet. A fejhang még megvan, de minek ellenkezni, már régóta megtanulhattuk, hogy ez teszi őt azzá a szerethető előadóvá, akit három éve megismerhettünk.

10/8 - A Dr John-t nem érzem az albumra valónak, és a végén említett triónál sem éreztem, amit az első lemez minden dalánál, hogy mind egy-egy történetet mesélne el, ők csak úgy... ott vannak.
Ajánlatnak: én kezdeném nyugodtan az elejéről, kelt akkora hangulatot az első pár szám, hogy a végén könnyebben elfogadjuk a gyengébbeket.

Read Users' Comments ( 0 )

"...nothing to fear but no one to trust and so it gets even..."

  Talán furcsán hangzik ez, de nem sok szlovák együttest ismerek. A Diego-t is csak annak köszönhetem, hogy Pozsonyban ők nyitottak az Editors-nak áprilisi koncertjükön. Már akkor sem volt velük semmi bajom, szokatlanul élvezetessé tették a hosszú várakozást.
  2009-es albumukon is angolul énekelnek, folytatják a 2006-os self-titled lemezükön megszokott letisztult indie-s vonalat a hegedűnek köszönhető folk-hangzással.
  Egy öt perc hosszú dallal indít az öttagú zenekar második albuma -elég felelőtlenül, ha engem kérdeztek-, ami szinte észrevétlenül lebeg tovább, majd a Keep Your Head Down-nal igazából is elkezdődik a Peripheries. A gitár-centrikus dalok egytől-egyig fülbemászóak, annak ellenére, hogy az énekes hangja nem valami kiforrott (Cold Water Love Songs). Az album közepénél jönnek megint a hosszabb dalok (Broken Parts, All There Is), végig követik a bevált módszert: telepakolni gitárral meg lábcinnel mindent, hogy teltebbnek, zsúfoltabbnak hangozzon.
  Véleményem szerint az énekes egy rettentően szimpatikus és lelkes férfi (láttam élőben zenélni, azért mondom), de nem ártana egy új, egyedibb hang, ami a dallamilag kevésbé emlékezetesebb számokat (Lights) is kedvelhetőbbé tehetné. 

  A Diego még nagyon az utazás elején jár, sokat kell még tanulniuk a saját lehetőségeikről, képességeikről és határaikról, azonban jó hír, hogy az olyan dalok, mint a Here For No Reason vagy az Enough To Breathe (személyes kedvenc) biztatóan hangzanak. 

10/6 - Nem tudom, Szlovákiában mennyire ismert a zenekar, remélem, elég támogatást kapnak ahhoz, hogy tovább folytassák a zenélést, és egyre jobbak és jobbak legyenek. Megérné, ugyanis a minőség javuló tendenciát mutat az előző lemezükhöz képes.

Read Users' Comments ( 0 )

"...my boy builds coffins, he makes them all day..."
   

  Jól jártam én is (meg a blog is), hogy csak most álltam neki a review-nak, mivel első hallgatásra az indie-királynő Florence Welch-nek és londoni csapatának nem sikerült belopnia magát a szívembe.

  Persze ott van a probléma azzal is, hogy egy nőről beszélünk, de szerencsére ahogy haladtak a hetek, hónapok, rájöttem, hogy MILYEN nőről is van itt szó. Az angol énekesnőnek olyan egetrengetően stabil és erőteljes hangja van, hogy a legkisebb dallamra is megborzongok. Megvan benne többek közt a nőies zengés is, ami egyénivé teszi a hangzást. Ami még ebben közrejátszik, az az, hogy különösebben nem épülnek egységes stílus köré a dalok, és nem is érdemes a műfajjal bajlódni, indie, jó indie, aztán annyi.

 Eleinte a single dalokat kedveltem jobban, aztán rá kellett jönnöm, hogy több ez a lemez némi You've Got the Love-nál vagy Rabbit Heart-nál, például a Howl vagy a Hurricane Drunk és a My Boy Builds Coffins messze a legkülönlegesebb (száz százalékig pozitív értelemben) számok az albumon. Habár a szövegek nem boncolgatják az élet problémáit, attól még ezzel az elegáns könnyedséggel, amivel Welch előadja őket, igazán elragadóak.

  A hangszerelés mindenhol rendben van, gitárok, hárfák, dobok (Drumming, Cosmic Love, Dog Days Are Over, imádom), és szerencsére egyik dal sem hosszabb, mint kéne. Számomra csak egy-két helyen lankadt a lelkesedés az I'm Not Calling You a Liar és a Between Two Lungs körül, ahol hőseink mintha kifogytak volna az új ötletekből, ezeket leszámítva a Lungs egy tehetséges női előadó teljesen kielégítő debütáló lemeze, megérdemel minden elismerést.

10/9 Tényleg csak dicsérni tudom, még a gyengébb dalok is szerves részét képezik a lemeznek, van akinek még jól is fog jönni, hogy néha fellélegezhet egy-egy elsöprő erejű szám után. 

Read Users' Comments ( 0 )

"...i made my slow way home limping on broken bones..."
  

Talán szégyellnem kéne, hogy Chris Carabba neve teljesen ismeretlen volt számomra, mikor a floridai banda legutóbbi lemezét letöltöttem. Nem fogom, de talán kéne.
  Aztán utánaolvastam, és legnagyobb meglepetésemre azzal kellett szembesülnöm, hogy ez a bátortalan, flannel-inges fiú egykor az eredeti emo műfaj úttörői közé tartozott, most pedig, a harmincas évei közepén fiatalos hanggal és attitűddel énekel a szerelemről, meg minden egyébről, amiről a mai pop-rock együttesek nagy része.

  A kezdő track már nagyon erős, számomra a legerősebb is. A Get Me Right olyan elsöprő erővel jött, hogy sokáig nem is tudtam végighallgatni az egész lemezt, az ötödik, hatodik dalok után mind azt mondtam, "a fenébe ezzel, nekem a Get Me Right kell". A gitárok talán nem túl komplikáltak (egyik dalban sem), de tökéletesen illenek ehhez az elszállós, költői szövegekhez. A későbbiekben aztán csökken a rózsaszín és a cukormáz mértéke a dalokban, de azt hiszem, a téma a legutolsó probléma, amivel foglalkoznunk kell.

  A Belle of the Boulevard kimagaslik az albumon őt körülvevő dalok közül, egyik másik nagy kedvencem a már említetten kívül. De miért? A dallam, a szöveg, mint túl átlagosnak hangzik Carabba hangjához, ami még mindig úgy hangzik, mintha egy huszonéves, feltörekvő művészpalánta kiáltaná ki világfájdalmát. Vagy ez az időtlenség az egyetlen dolog, aminek sikerült megragadnia engem, vagy különben fogalmam sincs.

  Azonban míg az album elég feltűnően próbálja kerülni a túlzottan csöpögős dalokat, a Hell on the Throat vagy az Even Now le sem tagadhatná, hogy őket már nem az a zenész írta, akit anno megannyian istenítettek, mert egykor az olyan projekttel, mint a Further Seems Forever, elindított valami tényleg magával ragadót az indie és az emo világában. 

10/6 - Én azt éreztem, hogy nem áll magabiztos lábakon a dolog, bizonytalan abban, hogy mire akar kilyukadni, mint mikor félúton a mondókádban elfelejted, mi lesz a csattanó.

szerzői ajánlat: Get Me Right
az albumartról: semleges, semmi új, mondhatni

Read Users' Comments ( 0 )

"...I've got friends in all the right places. I know what they want and I know they don't want me to stay..."

  Az első gondolatom az volt, hogy Rob Thomas találkozik Kurt Cobain-nel, aztán visszafogtam magam.

  Nem hallottam még sok screamo együttest, és a Manchester Orchestrára is talán túlzás lenne ezt mondani, azonban ha már kijelentettük, azt is be kell vallani, hogy habár sok ilyen bandának nem megy jól az őszinte, lélekkiöntős dalok írása, az Andy Hull által vezetett atlantai zenekar remekül megállta a helyét.
  Hull nem törődik sokat a világ gondjaival, a saját életét éli, a saját tapasztalataiból állítja össze a dalait, erről szól az I've Got Friends, a 100 Dollars vagy a My Friend Marcus. Utóbbi dal egy gyerekkori barátról szól, akit az édesapja molesztált, és "most a házam alagsorában lakik", azt pedig még a vak is láthatja, hogy ha az egész banda nem is, az énekes biztosan keresztény (mintha számítana). Az olyan dalokban viszont, mint az In My Teeth vagy az Everything to Nothing egyértelműen megnyilvánul, mi inspirált az album fő témáját. ("Jesus is coming, better act our age...")

    

  Számomra a Shake It Out és az I've Got Friends c. dalokkal kezdődött a szerelem, mert egészen elképesztő, ahogy az albumon egyszerre megtalálhatóak a könnyedebb balladák, mint az I Can Feel a Hot One, és a már-már sikításba áthajló ordibálós dalok, mint a 100 Dollars vagy a Shake It Out és az ízig-vérig indie dalok, például a Tony The Tiger és a The Only One.

10/8 - Komolyan elakadt a szavam az első pár dal után, nem vártam, hogy ilyen jó lesz, de ez a sokoldalú alternatív hangzás az egyedi vokállal és szövegekkel azonnal meggyőzött.
  (szerzői ajánlat: I've Got Friends)

Read Users' Comments ( 0 )

"...my good intentions led me the wrong direction, oh, I thought that you were my friend..."

Mivel a héten nem nagyon lesz időm írogatni, gondoltam, ma kicsit előredolgozom, és az All The Plans után a The Heyday-ről is alkotok egy re-review-t. Az első és eredeti bejegyzést >>itt<< olvashatjátok. De inkább ne. Túl sokat beszéltem akkor mindenféle lényegtelen dologról, de mostmár tisztábban látok. *mosoly*

  A The Heyday egy remek Denver-based zongora pop/rock együttes, akik debütáló lemezükkel habár sikert nem értek el, megannyi indie-kedvelő kislány szívét hódították meg. Az együttes erőssége Randy Ramirez szemtelenül magas és erőteljes hangjában lakozik, kicsit az Augustanás Dan Layus-éhoz hasonlítanám, hasonló hangfekvés. A számok nagytöbbségében piano rock-ként is megállnák a helyüket, de sok benne a gitárcentrikus poprock és nagy meglepetésünkre is az az édes slow rock is, amit annyira kedveltünk a 90-es évek végi rock-ban (Lights Camera Distraction). 

  A Meese-hez hasonlóan a The Heyday is sokkal inkább dallamilag hódít (Empty Handed, Matter of Time, Where I Want To Be), mint hangszerelésileg. Segítenek elképzelni, milyen lehet egy koncertje a bandának, ahol csak egy tucat ember van jelen, mindenki együtt énekel, és alapjában véve jól érzi magát.

  Ez a The Heyday, se több, se kevesebb, egy csapat jókedélyű ember, akik kaptak pár használt gitárt és dobot, majd zenélni kezdtek, hogy mások (is) jól érezhessék magukat. 

  Az albumon egyensúlyban vannak a mélabúsabb (Lost With You), és a vidámabb (Come In Or Stay Out) dalok, mindig történik valami, amire lehet figyelni, ha más nem, ez az őszinte, meggyőző, de korántsem erőszakos kedvesség és optimizmus, ami a fiúkból árad.

10/9 most is, a One Foot Out The Door-t még mindig nem kedvelem különösebben, de amúgy szent meggyőződésem, hogy a pop műfaj ismeretlenebb anyagai közül nem hiányozhat Randy Ramirez és sleppje sem.

Where I Want To Be-vel kezdjen mindenki. És pont.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...little arms little arms, little arms on a big body..."

Az angol banda debütáló lemeze egészen csinos lett, de bőven volt rajta mit fejleszteni. Ezért voltak magasak az elvárások a The Maccabees 2009-es lemezével kapcsolatosan. Az album producere Markus Dravs volt, aki az Arcade Fire 2007-es lemezénél is közreműködött, ezért lehet, hogy ismerősen cseng egyes dalok stílusa. A felépítés is elég hasonló az olyan együttesek dalaihoz, mint a White Lies vagy az Editors. Lassan indul, majd fokozatosan begyorsul (Young Lions, Wall of Arms). 

  A dalok közül nincs olyan sok különösen emlékezetes, főleg azért, mert egy sablonra épül az egész (ez köszönhető Dravs közreműködésének; a hirtelen megemelés mind tempóban, mind intenzitásban a dal vége előtt, és ha ezt Orlando Weeks énekével párosítjuk, elég nehéz elvonatkoztatni az Arcade Fire Neon Bible c. lemezétől).

  Weeks énekével kapcsolatosan még annyit, hogy teljesen elhittem, hogy holnap eljön az Apokalipszis és meghalunk, ez valószínűleg a kicsit beteges, "őrült zseni"-féle hangjának tudható be. A szövegek ugyanakkor sokkal szervesebb részét képezik a lemeznek, szép kontrasztok találhatók meg a mondanivalók közt, például a Wall of Arms egy sora ("...those who keep me company, they are a wall of arms around me...") és a No Kind Words szövege közt. ("...if you got no kind words to say you should say nothing more at all...")

  A The Maccabees ezzel az albummal egészen új távlatokat nyitott a zenében (saját maga számára), és egy olyan lemezt hozott össze, ami egy kicsit sötét, egy kicsit pesszimista, ugyanakkor igazán élvezhető és értékes.

10/7 - Lehet, hogy egyáltalán nem az én stílusom ez az anyag, de egészen elragadó. Kedvencemként a Dinosaurs c. dalt ajánlanám kezdésnek. 

Read Users' Comments ( 0 )

A rádióban hallottam egy nagyon jó számot, melyről kiderült, hogy hoppá, ez a Westlife új dala. Persze sokaknak eszébe juthat, hogy "ez valami régi boyband, nem?" - igen, 1998-as ír együttesről van szó, és most adták ki a 10. (!) lemezüket. A bandában az éneket általában vagy Mark Feehily vagy Shane Filan (borítón a két középső egyén) viszi, a többiek csak az "imidzs" részei, illetve háttérvokalistáknak kellettek.

Maga az album kissé egysíkú, olyan Westlife-os. Ismerem pár korábbi számukat, és ahhoz képest nem történt nagy változás a stílusukban. Sokban építenek a lassú balladákra, és bár teljes lemezt még nem hallottam tőlük, itt most a zongora az uralkodó hangszer, szinte mindegyik dalban megtalálható. És mivel ilyen melankolikusak, nem hiányozhat a tarsolyukból a vonószenekar sem, mert hát az jól passzol az ilyen szomorkás dalokhoz. Ami feltűnt a track list elemezgetésénél, hogy a srácok nem igazán (mondhatni semennyire sem) vettek részt a dalszerzésben, hanem sok-sok emberke hozta össze a számokat. Közülük a legismertebb egyértelműen Ryan Tedder, a OneRepublic frontembere, aki két nótánál volt aktívan jelen.

Akkor jöjjenek a számok:
Nálam nagyon hatásos volt az első single, a "What about now", amelynek hatására felcsillant a szemem, hogy micsoda jó dalt rittyentettek már ezek a fiúk. Kiragadtak egy igazán erős számot a lemezről, hiszen nagyon fülbemászó, szép és magával ragadó, kiemelkedik az album többi száma közül. A "How to break a heart" nem az a tipikusan siránkozós szerelmes dal, erőteljesen jeleníti meg az érzelmeket, ezzel szemben az utána következő "Leaving" átmegy a lassan-kesergő-és-nagyon-szívfacsaró stílusba, de a szép refrén miatt mégis kedvelhető. Ezután jön Ryan dala, a "Shadows", amely marad ebben a balladaritmusban, de azért meglátszik az ütemén és a hangszerelésén, hogy ki írta, de ugyanez mondható el másik daláról, a "Where we are"-ról is.
Igazából úgy érzem, hogy az album fent boncolgatott első fele marandóbb, a többi dal kissé egybefolyt. Esetleg a "No more heroes" és a "Reach out" emelhető ki. Az előbbi egy ballada ("változatosak"..) egy nem olyan unalmas refrénnek köszönhetően érdemelte ki, hogy még emlékszem rá, utóbbi pedig a második kislemez, szóval még meg lehet vele barátkozni, hiszen stílusában a "What about now"-ra emlékeztet.

Ajánlatként a "What about now", magasan a legjobb dal a lemezről:

Összegezve: 10/5, mert fele-fele arányban állnak a jó és a felejthető számok az albumon, örültem volna, ha kicsit újítanak, és nem ragadtak volna le a balladáknál. Persze szépek, csak ennyi lassú dal egy korongra kicsit sok, de talán majd lesz ez még másképp.

Read Users' Comments ( 0 )

(éljen, megint lehet Operában használni a bloggert)

Ha valaki spoilert akarna a posztról, akkor íme: Ha ilyen a norvég indie, akkor én imádom a norvég indie-t.

  Már írtam egyszer egy hasonló együttesről, a The Reindeer Section-ről, nagyjából itt is arról lenne szó, csak sokkal változatosabban, sokkal érzelmesebben, elragadóbban és érdekesebben. A norvég banda 2007-ben alakult, műfajuk nemes egyszerűséggel indie-nek van besorolva, de én inkább úgy írnám körbe őket, hogy némi post-rock, pop és némi emo (NEM a tokiohotelnothanx emo, hanem az eredeti értelemben vett emocionális zene). A dalok felépítésükben elég összetettek, melankólikus dallamok és alternatív ritmusok jellemzik. 

  

  Az énekesek Kristoffer Magnus Nohr Unstad és Fredrik William Olsen, ők is norvégül énekelnek, mint a Kaizers Orchestra, bár teljesen más dialektussal, ami az északi területeken elterjedt Norvégiában. Egyikük hangja sem kifejezetten férfias, viszont a hangjukhoz tökéletesen illő elragadó dallamokat úgy éneklik fel, hogy az időnként megszólaló vonósokkal egyfajta folk-keretet adjanak a zenéjüknek. Elsőre az olyan dalok, mint a Skredder (ami személyes kedvencem), a Vagoyvannet Rundt és a Privat Regn egynek tűnhetnek a többi norvég popdalok közül, de ha az ember több időt szán a megismerésükre, rájön, hogy minden hallgatással jobbak a dalok, a megszállot, grandiózus dobtémákkal és a kaotikus instrumentális résszel, ahogy a gitárok teljesen együtt szólnak a hegedűkkel/csellókkal. 

  Tény viszont, hogy fogékonynak kell lenni a műfajra ahhoz, hogy valaki úgy döntsön, veszi a "fáradtságot", hogy megismerkedjen velük, és elfogadja a stílusukat.
Egy debütáló albumnak tökéletes, 10/8-at kap, egy-két dalban vannak hiányosságok, amik nem tűnnének fel, ha nem kaptak volna helyet a lemezen olyan dalok, mint a Kalde Fotter vagy a Hjornebrikke.

  Ezúttal kedves barátomnak, Linn-nek köszönhetően tudok letöltési linkkel is szolgálni. :)

>>letöltés<<

Read Users' Comments ( 0 )

Most egy még számomra is alig ismert banda legújabb anyagáról fogok írni, egyik barátnőm ajánlására hallgattam meg őket, mikor éppen valami új zenére vágytam, és hát egész jó dolog sült ki belőle. Szerinte - mármint a barátnőm szerint - nincs két egyforma albuma az egyébként amerikai illetőségű együttesnek, ami 2000 óta létezik, erről egyelőre még nem tudok nyilatkozni, talán majd eljön az ideje, hogy a többi lemezüket is csekkolom.

Amit tudok róluk mondani (kicsit a last.fm és a wikipédia segítségét is igénybe véve), hogy alternatív rockot nyomnak, kicsit kiabálósat, de még nem vészes számomra, az énekes Jesse Lacey hangja bizony jó ehhez a stílushoz, zenéjük sötét, a szövegeik nemkülönben.

A Daisy egy ijesztő dallal indul, a Vices egy régi nóta közepébe vágva indul el elég dühösen, kicsit meg is rémültem, mit keresek én itt, de aztán az album többi része már nem volt ilyen. Ami jó, hogy a nagy ordítozás közé azért dallamot is be tudnak csempészni, meg hát nem mindegy, hogy az ember átérzi-e az érzelmeket avagy sem.
A Bed már lassabb dal, szinte suttogó énekléssel, kicsit olyan elmélkedősen, a különböző gitáralapok szép egymásba kapcsolódásával. Az At the Bottom sem gyorsít be különösebben, viszont a vokál nagyon jó az énekesnek ezzel a kicsit szenvedős hangvételével, és a kötelező zúzást is megkapjuk a bridge-ben. A Gasoline nem a kedvencem, pedig egész jól indít, jók a dobok meg minden, félelmetes és kiabálós, aztán körülbelül összesen ennyit is tud nyújtani, de a szövege jó. Majdnem minden dalnak nagyon jó a szövege amúgy. A You stole is egy jó kis alappal indít, viszont ez tetszik egész végig, pedig hat perces dalról beszélünk. Lassú építkezés után bontakozik ki, aztán újra visszalassul (és nagyon jók a dobok).
A Be Gone másfél perces közjátéka után (az alap nagyon jó, és valami szellemvárosos fílinget ad a torzított éneklés, amiből viszont egy szót sem értettem elsőre) a Sink következik, feszült, menetelős ritmussal, szerintem az egyik legjobb dal a lemezen, pedig a refrént végigkiabálja a hapi. Mindegy, valamiért tetszik. :) Aztán a felénél van egy váltás, utána még jobb lesz, "sajna" szeretem az ilyen dalokat.
Bought a Bride folytatja a jó hagyományt, lassan indul, alattomos dallammal, refrénnel, egy kevés kiabálással, jó kis gitárfuttatásokkal. Aztán jön a címadó dal, újra a banda lassúdal-író képességei kerülnek előtérbe - hát, vannak nekik. Nagyon átjön a sötét, keserves érzés.
Az In a Jar nagyjából egy Sink II, legalábbis az én megítélésemben, ugyanolyan jó, ugyanúgy végigkiabálós refrén, ha lehet, még jobban is. Ha lehet, még jobban is tetszik. Olyan jó kis dühös zúzás, teljesen bejön.
Az abszolút kedvencem mégis a Noro, az utolsó, hat és fél perces opusz, ami úgy jó, ahogy van. Depressziósoknak azért nem ajánlanám.

Azt bírom ebben az albumban, hogy nagyon egyben van, lehet tudni, hogy mit várj az első (na jó, második) dal után. Mondjuk nem csoda, az együttesnek van már gyakorlata, a negyedik nagylemezük ez a sorban.

10/7, de csak amiatt, mert igazából tutira nem ez az én stílusom, sose fogok igazán beleérezni, de ahhoz képest ez egy baromi jó lemez.

Itthagyok egy dalt emlékbe, mindenki hallgassa meg. :)

Read Users' Comments ( 2 )

Az amerikai rockbanda (2000-ben alakultak, stílusuk alternatív rock, hard rock elemekkel) második lemezéről írok most pár szót, mivel véleményem szerint - a nem túl meggyőző albumborító-választáson kívül - van olyan jó, mint a 2007-ben megjelent self-titled (amiről még nem írtunk a blog keretein belül, de könnyen megeshet még, mert érdemes).

Stílusban csak pár dolgot változtattak, még mindig a gitárcentrikus, ütős, "végigrohan az agyadon"-típusú kimondottan rockzene. A dallamvilág nagyjából ugyanaz, Lacey Mosley hangja még mindig csodálatos, talán inkább úgy mondanám, első lemezük dalainál vannak elborultabb (Swept Away, In the Dark, This Close) és kicsit "pop"-szerűbb, "lightosabb" darabok (Missing, Set apart this dream, Tiny Heart) is a Memento Mori-n. Klasszikus Flyleaf-dalokat is találunk; erős gitárral, gyors tempóban, teketóriázás nélkül végigvitt számok ezek: Chasm, The Kind, Beautiful Bride.

A felütés a legutóbb említett dallal történik, aztán a slágerré vált Again következik, ami szintén nagyon az ő stílusuk. A Chasm az egyik kedvencem, egyszerű, de meglehetősen intenzív szövege, dallama miatt. Az album iramát csak a lassabb számok törik meg kicsit, például az itt következő Missing (de legalább a gitár jól zúz a refrén alatt), nem is tudom, miért érezték szükségét, hogy ezeket a kicsit tinglitanglibb dalokat a lemezre tegyék.
A This Close, a The Kind és az In the Dark újra visszahozza a fura dallamokat és kicsit komplexebb szövegeket. A The Kind a másik kedvencem, elképesztő energia van benne. Set Apart This Dream nem nőtt a szívemhez, kicsit túl egyszerűnek tartom hozzájuk, viszont a Swept Away-t, amilyen betegnek hangzik elsőre, olyannyira meg is szerettem.. egész határozottan nem Flyleaf-stílus, de nekem bejön. Ja és nem csak elsőre beteg. :)
Ezután betenni egy Tiny Heart-kaliberű dalt nem tűnik túl jó választásnak, de hát jó, csak én nem annyira kedvelem. Egy kis közjáték után jön a Treasure, ami egy őszinte vallomás az énekesnőtől, és emiatt is, a szöveg és a dallam miatt is nagyon szívesen hallgatom, pedig különösebben ez sem egy komplex dal.
Az utolsó előtti dal a Circle, a témája igazán bejön, emiatt is kedveltem meg, bár csak sokadszorra. A lezárás pedig szokatlan módon igazán nagyszabású, és nagyon szép is, ez az Arise című szám (számomra nagy katarzis, ami a végén történik).

Ezért - és a Melting című közjáték miatt - is gondolom, hogy valamiféle koncepciót is akartak belevinni a lemezbe, mely azonban egyáltalán nem egyértelmű vagy zavaró.

Mindig nyilvánvaló volt, hogy dalszövegeik nagy része hittel, Istennel kapcsolatos, és most sincsen ez másképp, de én mindig is azt szerettem bennük, hogy ez sohasem tolakodó, erősködő módon történik, legalábbis számomra nincs ilyen jellege. Egyszerűen csak így éreznek, erről írnak dalokat, és ezt értékelem.
Azt hiszem, az első albumhoz képest tágítani akarták a repertoárjukat, megmutatni, hogy még mit tudnak azon kívül. Ez többé-kevésbé sikerült nekik, bár egyes kevésbé sikerült dalokban késélen táncolnak azzal kapcsolatban hogy ez a stílusbővítés a közhelyességbe csússzon. De még megmenekültek, nincs baj! :)

Szerintem 10/7.

Mystrea kollegina ötletét követve ajánlok egy dalt meghallgatásra, hátha valaki innen kedveli meg őket. :) (nem, nem hét és fél perces, csak ez volt a jobb verzió jutubon, van a végén egy jó hosszú csend :)

Read Users' Comments ( 0 )

Emlékeim a Placebo-ról egyszerűen pontosan csak az Infra-red-et ölelik fel, meg az Every Me Every You-t, amivel annó a Szigetet reklámozták, és hogy a fiúnak, aki énekel, fura feje van.

  Naja, fura feje, meg jó hangja. Nem éppen férfias, egy kicsit talán orrhang is, sőt, egészen vékonyka, de kétlem, hogy bárki más jobban el tudná énekelni az albumon szereplő dalokat.

  Gondolom nem először láttok ilyet, de én is az a fajta ember vagyok, aki ha hall egy együttesről valami nagyon jót, akkor azt képes hallás nélkül megutálni (persze ez nem csak együttesekkel van így), szóval inkább nem vártam többet ezzel a lemezzel, és lecsekkoltam magamnak, mielőtt kellőképpen túlhájpolták volna.

  Tény, hogy a Placebo az alternatív rock-nak azon ágát képviseli, amivel én nem különösebben szimpatizálok, nekem tulajdonképpen a banda mindig is beleolvadt a többi zenekar nevei közé, az Ashtray Heart-ig nem is igazán figyeltem rájuk, de az meggyőzött, hogy talán lehet bennük valami, ami megkülönbözteti őket "a többitől". Ezt még nem sikerült megtalálnom, de be kell ismerni, hogy megvan nekik az a kisugárzásuk, ami a nem túl egyedi hangszerelésből és az elszállós vokálból ered, és ami az erre fogékony zenekedvelőket megnyeri magának.

  Ezért lehet, hogy az olyan dalok, mint a Battle for the Sun a dalszöveg egyszerűségével, a hangszerelés "túlpózerkodásával" (könyörgöm, minek kellettek a hegedűk?), a For What It's Worth, ami dallamban megkapó, és a már említett Ashtray Heart a lemez fénypontjainak is tekinthetők.

  Különben nem tudom, van-e olyan, hogy bass-rock, komolyan, a Devil in the Details-től nekem csak az járt a fejemben, hogy mennyire a basszus irányítja a dalokat, még a dob jelenléte sem olyan erős a basszusjáték mellett. De persze ez sem mentheti meg az ilyen zavarbaejtően rossz gyenge dalokat, mint a Bright Lights, nem is értem, miért lett single (az lett, ugye?), a Speak in Tongues (szegényes hangszerelés), meg a Julien például, szóhoz nem tudtam jutni, csak wtf volt végig.

  Szóval sok jó húzás van a lemezen, főleg a LadyGaga-hatás (én így hívom, mikor valaminek nem kell feltétlenül jónak lennie ahhoz, hogy a fejedben ragadjon hosszú napokra a dallama), nagyobb figyelmet érdemelnek például a The Never Ending Why, a Breathe Underwater, és a Kings of Medicine, ezek az album slágermentes zónájába szorultak, de karakteres dalai az albumnak.

10/6, izé. Nem volt rossz, de annyira jó sem. Nekem hiányzik a stílusbeli újítás, nekem ők még mindig "az az infraredes banda".

Read Users' Comments ( 0 )

Éppen a napokban vettem fel ismét a kapcsolatot egy norvég ismerősömmel, és szóba hozta ezt a bandát is, akiket a közeljövőben kétszer fog élőben látni, mielőtt visszavonulnának albumot készíteni.

  Amilyen béna vagyok, azt az albumot éppenséggel nem sikerült megszereznem, amit szerettem volna, de végülis a Våre Demoner sem egy rossz anyag, régi demókat vettek fel újra a lemezre, ami hogy hátrány e, vagy előny annak tekintetében, hogy kinek mennyire sikerül ez alapján megszeretnie őket, azt eldönteni nem az én tisztem, csak annyit mondhatok, hogy nekem nagyon tetszett.

  A norvég alternatív rock együttest sokszor gipsy rock-ként is emlegetik, ami a vonósoknak és a harmonikának köszönhető leginkább, de nem csak ez különleges az együttesben, amellett, hogy a zenekar egyike az első "nem black-metált" játszó norvég bandáknak, könnyen felismerhetők zenéjük instrumentális részének egyedisége miatt, és az énekes, Janove rendkívül különleges hangja miatt. (A gázmaszkos zongoristáról nem is beszélve.)

  Amellett, hogy a banda megkapta az év koncertjét adó zenekara díjat 2002-ben, valamint Európa legjobb élő show-it adó együttesének lettek nyilvánítva, beszélni kell arról is, hogy mi alapján nyerték el sok zenekedvelő szeretetét. A zenekar nagyszerűen dolgozik a dallamokkal, és főleg a dalszöveggel. Habár norvégül énekelnek, utánanéztem egyik-másik szövegüknek, wikipédián és egyéb oldalakon is kiemelik sötét szövegeiket, melyek olyan témákat ölelnek fel, mint mentális betegségek, politika, háborúk, a dalok története gyakran összekapcsolódik, szereplőket szőnek bele, és így tovább.

  Gyakorlatilag nekem minden dal tetszik a 2009-es albumukról (a 2001-esnek jobban örültem volna, de még nem adtam fel a vadászatot), de hogy valami kapaszkodót adjak, az ilyen dalokkal kezdeném, mint a Kavalér, Medisin&Psykiatri (találjátok ki, miről szól), Die Polizei, Seňor Torpedo, és Stormfull Vals, ezek a kedvenceim. Garantáltan elragadó vokál és zenei aláfestés, egy kis újdonság az alternatív rock világában.

Nálam 10/9. A 10/9, ami gyakorlatilag 10/10.

Egy kis segítség azoknak, akik esetleg kedvet kaptak hozzá.

>>letöltés<<

Read Users' Comments ( 1 )

Hogy őszinte legyek, kicsit össze vagyok zavarodva. Letöltöttem a The Parlotones 2009-es albumát, aminek a fent látható "A world next to yours" a címe, de a wiki nem említ ilyen albumot, csak "Stardust Galaxies"-t, amit viszont sehol nem találok, és annak a tracklist-je sem az, mint annak, ami nekem van meg. Ráadásul láttam egy klipet, amiről azt mondták a dal, amihez készül az "A world next to yours"-on van rajta, de én ugyan nem találom azt.

  Sose higgyetek az internetnek meg a tévének. Hazudik mind.

/wtf. nagyon bejön, de wtf/

  A dél-afrikai indie együttesre Overexposed c. daluk hallatán figyeltem fel, amikor is leginkább az tűnt fel, hogy Kahn Morbee-nak, milyen észvesztően jó hangja van (és persze milyen kúl akcentusa). Ennek mind nagyon megörültem, és íme, már meg is hallgattam a zenekar legutóbbi albumát, amiben habár kicsit csalódnom kellett, annyira nem rossz anyag.

  Általánosságban indie (I'm Only Human), ugyanakkor elég alternatív is (Bird in Flight), és nagyjából eddig tartott a stílus összetettsége, ettől válhat kicsit egyhangúvá a lemez, megy végig ugyanaz a séma, közben a szövegek ötletesek és Morbee szerintem bármit énekel, az remekül hangzik.

  Hasonlóan az Ours nevű bandához, ők is gyakran építenek a drámai, már-már emó hangulatot idéző melódiákra (Sun Comes Out), életszemléletük kimerül az "egyszer fent, egyszer lent" elvében, de vannak egész jó kis táncos dalaik is (Dance, hogy stílusosak legyünk, Pointing Fingers)

 Nagy általánosságban azt mondanám, hogy jó album, közelebbről megvizsgálva viszont éppen nem lettem lenyűgözve, talán túl jó szám az Overexposed, és abból a minőségibb melodic indie rock-ból én ezen a lemezen nem kaptam eleget (Play On, Perfect Place, Window Shopper wtf, lazán ki lehetne mind a hármat dobálni az albumból, van csomó másik), és nem túl komplex instrumentális szempontból sem, túl kiszámítható és sablonos.

  De hogy valami jót is mondjak, a jobb dalok valóban kitűnnek, ezekből az album elején van pár, a Giant Mistake, I'll Be There, aztán a Pointing Fingers és a Disappear Without a Trace, ezek valamivel kidolgozottabb, megfontoltabb és érettebb számok, amik valamelyest emelnek a pontszámon. 10/5

Read Users' Comments ( 0 )