Íme, elérkezett az egyik legdurvább, legvéresebb, a legnehezebb döntésekkel és sok könnyel járó kategória, amely 2010 legjobb kislemezét hivatott bemutatni. Tövig koptattam az idegszálaimat, számtalanszor meghallgattam a jelölteket, és többször esett kár a szívemben, amikor egy-egy daltól kénytelen voltam megválni. Ugyan írtam egy sorrendet, de ez itt és most, ebben a kategóriában szinte semmit sem jelent. Az összes helyezettet imádtam az évben, megszámlálhatatlanul sokszor hallgattam őket, és gyakran órák teltek el, amíg végtelenítve csak ezek szóltak a lejátszómból. Úgyhogy jöjjenek egy nagyon nehéz szülés, de már-már inkább császározás után az idei legjobb single-k! (Névre kattintva meghallgathatóak.)
15. Coldplay: Christmas lights
Óriási harc zajlott azért, hogy ki vagy kik kerülhessenek be erre a listára, és nagyon sokat küzdöttem magammal, mert rengeteg fantasztikus single született idén. Végül a Coldplaynek sikerült befutnia így a legvégére, mert bár írtak már ennél sokkal jobb számot is, a klippel, annak hangulatával, a kezdeti fülbemászó zongoradallammal, valamint a ritmusváltással és a végén lévő kórussal kijött ebből a sokféleségből valami egész. Meg hát nem is én lennék, ha nem szorítanék helyet az én szívem (sokadik) csücskeinek.
Nem vagyok hajlandó betenni a remixet, úgyhogy kis csalással az albumverziót kiáltom ki az idei 14. helyezettnek, mert eszméletlenül ragadós számról van szó a dübörgő alappal és a háttérvokállal, valamint Ryan Tedder énekével. Nagy sláger született, olyan igazi együttmenetelős, mindenen áttörő nóta, így talán nem véletlen, hogy a német futballválogatott az idei himnuszává választotta.
Az idei album kétségtelenül legfülbemászóbb száma, a szólógitár uralma alá hajtva, és Paul Banks kivételesen egész magasra törő hangjával. A „Barricade” után kezdett el jobban érdekelni az együttes munkássága, és bár nem lettem sziklaszilárd rajongó, azért sok dalukkal sikerült jó viszonyba kerülnöm, úgyhogy kezdetnek kiváló választás volt ez a kislemez.
Amikor megismerkedtem ezzel az együttessel, ráadásul először ezzel a számmal, szerelem volt a javából. Rongyosra hallgattam a Falcon című albumról származó első kislemezt, imádtam minden pillanatát. Meggyőződésem volt, hogy minimum a legjobb öt közé sikerül majd bekerülnie, de az idők változnak, nagy és lenyűgöző dalok születtek, én pedig azon kaptam magam, hogy a „You overdid it doll” már csak a lista végére elég. De ettől függetlenül még mindig szuper.
Alkalmanként hallottam egy jó számot a rádióban, és mindig mondogattam magamban, hogy majd utánanézek, milyen dalszövegekben van a „Wonderful life”. Gyakori angol szókapcsolat lévén féltem, hogy sokáig fog tartani, mire rábukkanok, de a legtöbb oldal a Hurtsre mutatott. Érdekelni kezdett, hogy mire fel ez a nagy felkapottság, mert oké, jó ez a szám, de azért nem ennyire. Aztán meghallgattam néhányszor, és elkapott a „Hurts-feeling”, onnantól kezdve pedig órákig ment végtelenítve a debütáló kislemezük, ezért egyértelmű, hogy a legjobbak listájára való.
Tim Rice-Oxley és Jesse Quin egyenesen a Keane-ből formálódott át egy lemez erejéig Mt. Desolationné, hogy egy country hangvételű anyagot összedobhassanak. Többször nekirugaszkodtam az albumnak, de nem sikerült lekötnie, a „Bitter pill” mellett azonban nem tudok elmenni szó nélkül, mert egy nagyon hatásos és barátságos dal lett sok zongorával, pont elég gitárral és dobbal, valamint háttérénekkel. A Keane-ben a háttérben billentyűző Tim a Mt. Desolationben énekesként robbant egy nagyot, és megmutatja, hogy megvan a hangterjedelme egy teljes albumnyi dal elénekléséhez is.
A norvég banda által képviselt változatos stíluskavalkádot még szoknom kell, de ha már Tia és Helyna ennyire odavan ezért az együttesért, alkalmanként én is megpróbálom meghallgatni őket. A lassan, de biztosan érkező új albumukról kiadott első single pont aktuális volt, és adtam neki egy esélyt, és ez egy nagyon jó döntésnek bizonyult. Janove Ottesen úgy és olyan merész hanggal tette oda magát ebben a dalban, hogy ezt öröm volt hallgatni, az emellé párosuló kiváló dallamív és a markáns kísérőkórus pedig hatásosan asszisztált egy remekmű létrejöttéhez.
Első hallásra valamiért elkerülte az érzékszerveimet ez az Elton John-feldolgozás, aztán egy reklámban volt ismét, és az őrület kergetett, mert nem tudtam azonnal, hol hallottam én már ezt. Ellie követte el ezt a dalt, amely annyira bájos, elbűvölő és felemelő egyszerre a maga nemes egyszerűségével és egy szál zongorájával meg némi vonóssal, hogy az tényleg emlékezetes marad. Messze a legjobb „Your song”-feldolgozás lett.
Az a csodás gitárszóló, az. Elég volt, hogy betörjön a tudatomba, és ott is ragadjon napokra, az egész dallal együtt, nagyon jó órákat okozva ezzel. Csak örülni tudok, hogy még épp időben adták ki single-nek, és így elég előkelő helyen szerepelhet a listámban.
Utolsó pillanatban futott be a The Sunshine Underground, de olyan elementális hatást tettek rám e zenészek, hogy gyorsan bekúsztak pár kategóriába. Ezzel a single-lel kezdődött gyümölcsöző kapcsolatunk, leállítani sem bírtam, annyira erős és dobhártya bezúzására képes dal ez. Első hallgatásra megkapó, a listámon pedig a hatodik helyre tudtam bepasszírozni.
5. Feeder: Renegades
Változatos viszonyt ápolok a Feederrel, mert hol imádom őket, hol pedig értetlenkedve állok bizonyos számaik előtt. Így vagyok az idei albumukkal is, mert még mindig nem értem a végére, amiatt, hogy nem igazán azt kaptam, amire vártam, mert kissé erőteljesebb rockra kapcsoltak a fiúk. De az album zászlóvivő dalával, a „Renegades”-szel lekaptak a lábamról, olyan magas szintű és tökéletes elszabadulást képvisel ez a szám, hogy az már művészet. Folyamatosan hallgatva garantált az őrület és az elszállás, ez a hatás pedig a top5-be repíti ezt a dalt.
Hiába harangozták be, hogy Gary Lightbody a Tired Pony-val majd valami country cuccot dob le az asztalra, a „Dead American Writers” ennek éppen az ellenkezőjét hozta. A hangsúlyos gitárszólammal bíró szám a Snow Patrol énekesének továbbra is ellenállhatatlan hangjával és kitörölhetetlenül megmaradó dallamával már a megjelenésekor biztos helyet kapott az élvonalban, úgyhogy íme egy negyedik hely.
Aprócska csalás, hogy hivatalosan január elején – pár nappal a második album megjelenése előtt – fogják piacra dobni ezt a single-t, de a videóklip már elérhető, így én érvényes jelöltnek vettem. A „Bigger than us” akkora hatással volt rám, hogy a White Lies korábbi anyagainak azonnali meghatására ösztönzött, ezzel téve az együttes legfrissebb rajongójává. Az érkező lemezről egy tökéletes és megkapó slágert emeltek ki, és már most a falat kaparom a türelmetlenségtől, amiért még több mint két hetet kell várnom az új anyag érkezéséig.
A last.fm szerint ez a leghallgatottabb dalom, és milyen szerencse, hogy idén ezt is kiadták kedvenc brit zenészeim. Ez az agyzsibbasztóan beteges, ám tökéletesre csiszolt és rendkívül könnyen függővé tevő szám volt számomra az első szerelem, az első löket, az ősforrás, amely az Editors felé sodort, enélkül talán nem is volnék rajongó, úgyhogy emiatt is simán kiérdemelte ezt a helyet. De tényleg annyira beteg, hogy azt csak imádni lehet.
Skizofrén módjára folytattam le magamban magammal a vitát, hogy az Editors vagy a One Night Only kerüljön idén az első helyre. Végül azért választottam a „Say you don’t want it”-et, mert az „ERM=BD” valójában tavalyi szerelem, és bár feltételen imádatom idén sem szűnt meg irányába, mégsem érzem teljesen ideinek. A One Night Only slágere viszont friss és sokkolóan jó volt, amikor először meghallgattam, nem tudnék benne hibát találni, annyira nagy az összhang a gitárok és az új albumra gyakran becsúszó erős szintetizátor között, nem beszélve az egészet uraló hangról, azaz George Craigről, akire a tökéletes jelző összes szinonimáját rá lehet húzni. Bár fáj a szívem az „ERM=BD”-ért, mégis büszkén ítélem oda az idei első helyet a One Night Only-nak.
+Thanx+to+Adam.jpg)
