Keane - Under The Iron Sea (2006)

Nos. Tudjuk, hogy állok a Perfect Symmetry-vel. Se veled, se nélküled. Imádom, de mégsem tetszik, kicsit rossz, kicsit jó, de alig két és fél órája tisztességesen végighallgattam, végignéztem a Crystal Ball klipjét, ez adta meg az utolsó löketet ahhoz, hogy adjak még egy esélyt Tom Chaplin-nek, és kis csapatának.

  Nem bántam ám meg! Az első négy szám MÁR teljes szerelem, talán az Atlantic még nem olyan erős, főleg nem nyitódalnak, de az Is It Any Wonder a pattogós ritmusával, dallamával teljesen felkeltette az érdeklődésemet. A Nothing In My Way is jól sikerült, hasonló kaptafára készült, mint a Leaving So Soon, de nincs ezen semmit sajnálni, mindketten remekül szólnak.

  Szövegileg nem éppen hanyattvágós, de van benne pár sor, ami elgondolkodtat, megmosolyogtat, vagy csak simán tetszik. A dinamikája a daloknak, tulajdonképpen minden Keane-dalnak szerintem varázslatos, nem csak Tom Chaplin hangja az, ami miatt egyedi lesz a Keane zenéje.

  Hangszerelésben említettem még a PS-nél a szintiket, amitől nekem túl semleges, érzelemmentes lett, és ezt máig nem tudom hova rakni, ennél az albumnál ez annyira még nincs jelen, a vonósok jelennek meg több dalban is, és ez sem keveset dob például az amúgy nem kifejezetten mellbevágó A Bad Dream-en.

  Két british/brit pop banda - gondoltam én, mikor a Hamburg Song elején az a nem is tudom, valamilyen fúvós hangszer, vagy talán éppen orgona(?) (vagy még mindig a vonósok) megszólalt, mert nagyon hasonlít Snow Patrol-ék Dark Roman Wine-jára, aztán sokkal érzékenyebb, lágyabb keretet kap a kis lábcinnel és a zongorával (szerintem az orgona).
  Ennél lassabb dal ne is legyen mostmár - mondom én, de hiába, a Put It Behind You-t em menti meg a kicsit erőltetett tempója, kicsit fülsértő a refrénje, nem is igazán tetszett, a vége sem, meg amúgyis, már alig vártam, hogy ismét hallhassam a Crystal Ball-t.

  Lehet, hogy csak a bizarr (nem is bizarr, inkább depresszív) klipjével és azzal, hogy az mennyire abszurdan (nem) passzolt a szövegéhez, azzal vett le a lábamról, vagy csak simán túl dallamkoncentrált vagyok, de ezt nagyon eltalálták. A tévében egy örökkévalóságnak tűnt a dal, amúgy csak négy perces. Ejnye. Bejnye.

  Az utolsó három szám már tényleg csak ilyen láblógatás, egyikre sem kell odafigyelni különösebben, hogy meghallja az ember, ez engem kicsit zavar, talán azért, mert egész nap kicsit tartalmasabb zenét hallgattam, és még mindig itt vagyok kielégületlenül.

ÖSSZESSÉGÉBEN viszont olyan, mint minden másik átlagos kis indie pop album. Nagyjából ilyen, hogy felfelfelfelfellefelfellelele... Tehát átlagban annyira nem rossz. A Keane egyedi hangzását Tom Chaplin hangjából nyeri, és a különleges dallamokból, amiket összeraknak. Tetszik, hogy nincs eltúlozva a szinti, a vonósok szintén, és a basszus, amiről még nem beszéltem, de az is eléggé ott van, ad neki még egyfajta menetet, erős anyag. Jobb is, mint a Perfect Symmetry. Szerény véleményem szerint.

  10/8-at kap, mert szar volt a kedvem, és valamelyest felvidított.