"...this right here I swear will end too soon..."

Ha egy női előadó brit, eszméletlen jó hangja van, remek dallam ötletei, középszerű, de énekelhető szövegei és első albumhoz képest erős stílusa, mi az, ami biztosan félresiklik?

  Katy B tudna erről mesélni, hiszen rá minden előbb említett elem illik. Ellentétben a legtöbb ma játszott énekes lánykával, neki van hangja, ezt már az első dalban is megmutatja (Power On Me), még ha nem is viszi túlzásba. Nem is baj az, zenéjének nem elsődleges eleme a vokál, sokkal inkább a dallam és a szöveg összecsengése, amiből remek slágerek születnek (Katy on a Mission, Broken Record), de a legtöbb dal az album elején okosan lett felépítve (Witches Brew, Why You Always Here), úgyhogy egy számnak nem kell kislemeznek lennie, hogy hallgatható legyen. Két dolog hibádzik nagyon ezzel a lemezzel. Miközben minden egészen a helyén van ahhoz, hogy Katy B beléphessen a sikeres brit énekesnők sorába, nagyon fiatal, és ez meglátszik daljainak alapján is. 

  A dallamos pop, ha nem partizenének készül, nem tűr el diszkós alapot. Egyszerűen nem működik, hallható ez a Broken Recordon, vagy az Easy Please Me-n (vagy a Katy on a Missionön, a drum and basses effektek sem takarják el elég jól). Emellett nem egy olyan dal is van, ahol a retro enyhén szolva is sok (Movement, Hard To Get), nem áll jól a modern dallamok és dalötletek mellett. Jó a diverzitás, nem is szereti senki ha egy lány magát ismételgeti, de a kevesebb több most is igaznak bizonyult. 

  A második probléma az alapok gyengeségéből ered, és ez pedig az, hogy a lemez második felére elfárad a dolog, gyengék a dalok, nincs új ötlet, nincs új sláger, csak... dalok, amikről a legtöbben azelőt megfeledkezünk, mielőtt véget érnének. 10/6 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...take time you might miss your life, I think I've missed mine..."

Eliot, Paulina, Coco, mindegy is, az I Blame Coco név alatt futó projekt énekesét, Coco Sumnert nem feltétlenül kell irigyelni. Habár megadatott neki a lehetőség, hogy különös hangját album formájában kamatoztassa, és még Sting lánya is, meg kell említenünk negatívumként azt is, hogy Sting lánya. Bizony, ez két oldalú dolog. Egy olyan ikon sarjaként zenélni, mint Sting, az komoly elvárásokkal jár a közönség részéről, valamint kihívásokkal és bizonyítási vággyal ez ember lányának részéről. Másik szempont, hogy idén nagyon sok női előadó adott ki lemezt (csak egy pár a jobbak közül: Ellie Goulding, Marina & the Diamonds, Kate Nash, Amy MacDonald), ezek mellé besorakozni, és méltónak lenni hozzájuk nem semmi feladat. 

  Coco mindezt vállalva adta ki első lemezét, melyen leginkább Marina Diamandis hangjára hajaz éneke, stílusa pedig keveréke a fent említett brit hölgyre jellemző elektronikának és az elmúlt évtized diszkójának (Quicker). Először nem is tetszett ez a kicsapongó, hol megfontolt és kidolgozott, hol elsietett, összecsapott felépítés (albumszinten), majd nézőpontot váltottam (hiszen ezt teszi minden előzékeny hallgató is), és csak azért sem Marinához vagy Ellie-hez hasonlítgattam. (Csak egy kicsit és csak a végén.)

   Coco erőssége a Summer Rain-típusú drámaibb dalok (Caesar, No Smile), de parkbéli sétákhoz és hosszú utakhoz a jó régi, szerethető féle dance dalok is tökéletesek (Selfmachine, In Spirit Golden, Turn Your Back On Love).

  Egy rövid album rizikós, mert ha van egy vagy két töltelék, az az egész albumra kihat. Egy hosszabb lemeznél még ha van is töltelék, azt el lehet takarni sok más jó dallal, viszont ha több szám van, több lehetőség van a hibákra is. Coco ebbe szaladt bele szerencsésen, esetében az album végén van egy pár dal, amik nem illenek bele a hölgy debütáló anyagába (és komolyan, kinek hiányzott egy Quicker remix? Nekem nem). 

  Az album rapszodikus hangulatát törik meg még olyan semmilyen dalok, mint a Playwright Fate és a Party Bag, és ezzel ki is fújt az album. Egy-két szám dallamát tudjuk felidézni, majd... ennyi. 

10/6 Újat nem hozott, egyedit nem hozott, világot sem váltott, és biztos, hogy nem ér fel sem apuhoz, sem a már említett brit hölgyekhez. Kár érte, de még ne temessük a projektet. Egy első album mindig azért jó, mert a legjobb esetben egy második követi, egy rossz(abb) első album pedig még jobb, hiszen onnan jobb esetben csak felfelé lehet fejlődni!
Kezdésnek: Summer Rain, No Smile, Caesar 

Read Users' Comments ( 0 )

Meglehetősen régen írtam már review-t, teendőim sajnos bokrosak, de most nem tudtam megállni, ihletem van. Két olyan albumot is hallgattam a közelmúltban, ami megérdemli, hogy kicsit bemutassam it.

Az egyik a manchester-i Delphic nevű alternatív dace (wikipédia!) csapat január 11-én megjelent Acolyte nevű lemeze. Teljes véletlenségből szereztem be egy nagyon jó review hatására, és nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog.
Nem teszek úgy, mintha ismerném az elektronikus zenét. A lényeg hogy ez az album rengeteg olyan zenei elemet tartalmaz, amitől eddig ha lehetett, elhatárolódtam, és nem is biztos, hogy más környezetben tetszenének. A Delphic azonban képes volt olyan világba belehelyezni mindezt, ami tetszik.

Lendületes, egységes, fantáziadús album ez. Valószínűleg igaz a már említett dance műfaji behatárolás, hallottam én már elektronikus indie megnevezést is, akár ez is helyes lehet. Elektronikus az alap, nem is akármennyire, de nagyon tetszik a gyakori "rágitározás", ami megadja a személyiségét a számoknak, a magabiztos dobok, a nem túlbonyolított, mégis megragadó dalszövegek, a hangulat, amit az egész zene megteremt. Az énekesnek egyáltalán nincs különleges hangja, a zenéhez mégis tökéletesen illik, a dallamok egyszerűek és fülbemászóak. 

Találhatók itt slágeres dalok - Doubt, Halcyon, This Momentary (mind single is lett) -, hosszabb lélegzetű, de még mindig megragadó dallamú és erőteljes dalok - Remain, Submission, Counterpoint (legelső single), Red Lights - a felvezető dal, a Clarion Call - tökéletesen visz bele az album stílusába -, valamint a majd' kilenc perces címadó Acolyte, amely, ahogy már említettem is, majdnem mindent tartalmaz, amit általában nem szoktam szeretni a dance-elektronikus zenében (monotonitás, hosszas ismételgetés, jellegzetes effektek). És mégis, mégis. A dallamkezelésben és az ötletes keverésben lehet valami, ami kiemelkedővé teszi ezeket a dalokat.

Első hallgatás után úgy éreztem magam, mintha kristályfényesre pucolták volna belülről az agyamat - elég fáradt voltam, és nagyon jólesett a lemez tisztasága, magabiztos mégis kicsit melankolikus menetelése. A This Momentary és a Red Lights lóg ki csupán nálam a sorból, ezek azok a dalok, amik elérték, hogy egy idő után kicsit már unalmasnak hassanak. De csak egy kicsit.

Én most erre adnék is egy 10/9-et, mert nagyon jó élmény volt. Rettentő pozitív a véleményem és nagyon tetszik az egész. Remélem, hasonló albumok kerülnek még ki az együttes keze alól.

Személyes kedvenc: Counterpoint
Kezdésnek: Doubt, Halcyon

Read Users' Comments ( 0 )