Közel két héttel egy tökéletes Kaizers Orchestra koncert után ismét összepakoltunk, és utunkat ismét Bécs felé vettük, hogy megnézzük az Ausztriában csak a Waking Up turné keretében immár negyedszerre fellépő denveri együttest, a OneRepublicot.
A 2007-ben meglepetésszerűen felbukkanó öttagú formációnak sikerült kitörnie az "egyslágeres" skatulyából, miután a rádiók agyonjátszották Timbaland Apologize remixét, és 2009-ben kiadta második, Waking Up című lemezét. Az All The Right Moves és Secrets kislemezeket minden valamire való adó rongyosra ismételte, a Marchin On a német futballválogatott hivatalos dala lett a világkupa idejére, a Good Life megjelenése és sikere után pedig úgy tűnik, hamarosan egy dokumentumfilmet is kiadnak (legalábbis erre a spekulációra adnak jelet a banda körül történő események). Száz szónak is egy a vége, nagyon jól megy nekik, mi pedig alig vártuk, hogy végre mi is megtapasztalhassuk a csodát élőben, úgyhogy mikor már négy órával a kezdés előtt egy kisebb tömeg rajongóval találtuk magunkat szembe a bejárat előtt, tudtuk, hogy most egészen mással állunk szemben, mint mikor legutóbb erre jártunk.
Mesélhetnék arról, hogy a OneRepublic rajongók egészen más természetűek, mint a Kaizers rajongók, sokkal erőszakosabbak és törtetőbbek, vagy arról, hogy legalább kétszer hazudtak nekünk a bejárat hollétéről, mire megtaláltuk, hol kell bejutni a koncertterembe, de a bosszúságot, amit az ember úgyis minden gig alkalmával megtapasztal, csak félre kell tenni, és ismét egy hibátlan előadásról beszélhetünk.
Mert volt abban valami keserédes komikum, hogy az előzenekar (Norbert Schneider, hogy nevén nevezzük az elkövetőt) nem hogy meghozta volna, de majdnemhogy el is vette a kedvet a főattrakciótól, vagy abban, hogy azok a tizenéves kislányok, akiknek sikerült beállniuk az első sorba, arra használták ezen szerencséjüket, hogy végig kamerázzanak, vagy facebookozzanak, abban, hogy a legelső slágernek tekintett legendás Apologize közben minden hangosítás felmondta a szolgálatot, ami az elmúlt ötszáz koncert alatt nálunk történt meg először, vagy abban, hogy valaki teljesen szégyentelen módon feldobott egy melltartót a színpadra, zavarba hozva ezzel nem csak az együttest, de a józanésszel rendelkező rajongókat is.
Minderről Ryan Teddernek és csapata nem tehetett. Azért viszont teljes mértékben őket hibáztatjuk, hogy ismét és újra megmutatták az élő zene szépségeit.
/Nortbert Schneider/
Az első két dal alatt (Made For You, All The Right Moves) komolyan aggódtam, mert az egész együttes olyan távolságtartónak, majdnemhogy ridegnek tűnt. Aztán a közönség is észhez tért, és a banda is felszabadultabb lett, mikor eszméletlen partihangulat lett úrrá a helyen a szemtelen, bemondós Everybody Loves Me kezdetekor. Emellett örömmel jelentem: nem legenda a pletyka, Ryan Tedder tényleg ki tud énekelni minden hangot, amit a stúdióban, és még annál többet is. Erre volt jó példa az eztán következő rövid dalbetét, melyben a U2 With or Without You-ját véltük felfezeni, csak éppen két oktávval magasabban, mely egyfajta tisztelgés is volt a zenekar részéről egyik legnagyobb kedvencüknek.
Két dalt játszottak a Dreaming Out Loudról, ezek egyike a Stop and Stare volt, melyet természetesen mindenki kitörő örömmel köszöntött, a dübörgő együtténeklésbe pedig talán még a föld is beleremegett. A nagy klasszikus után mindenki megtörölte könnyektől és izzadságtól nedves arcát, majd Tedder elővett egy basszusgitárt, mely állítom nagyobb volt, mint maga az ember, és eljátszott egy ritkaságot második lemezükről, a Lullaby-t. Ezt személy szerint nem tartom jó döntésnek. Annak ellenére, hogy albumzáró, valamelyest elüt a többi daltól, és kevésbé karakteres, mint a hangulatban és tempóban testvérének tekinthető Fear (amit nem játszottak, ugyebár).
Valamelyest meghökkentő és abszurd volt a kontraszt a Lullaby és a következő dal között, mely legnagyobb meglepetésünkre ismét egy feldolgozás volt, a manapság minden zenecsatornát, rádióállomást, földrészt és bolygót meghódító Adele Rolling in the Deepje. Van benne valami szépség, hogy mikor az énekes egy olyan dalt ad elő Adele-től (akinek amúgy két dalt is írt új lemezére), amihez speciel semmi köze, a közönség legalább úgy tudja a szöveget, és legalább annyira becsüli meg ezt a gyöngyszemet, mintha az együttes sajátja lenne. A felgyorsított, pár hanggal magasabbra helyezett cover után jött a szerencsés katasztrófa, amely végülis kedves emlékként tárolódik el szerintem mindenki emlékezetében.
A zenekar legnagyobb, legelső slágere, az
Apologize folyt éppen javában a színpadon, mikor minden elhalkult, és a közönség (nem mintha bánta volna) arra kényszerült, hogy hangosan énekelve folytassa, amit Tedder és csapata valamilyen titokzatos oknál fogva nem tudott végigjátszani. Az énekes kétségbeesetten váltogatott a mikrofonok között, zenészei pedig lassacskán rájöttek, hogy téphetik a húrokat és üthetik a dobokat ahogy csak akarják, a hangosítás ugyanis teljesen felmondta a szolgálatot. A közönség zúgó együtténeklése egészen addig volt nagyon megható, míg rájöttünk, hogy nem szándékosan hagyták, hogy magunktól búgjuk a dallamot, és mikor az énekes bevallotta, hogy hosszú percekig el sem tudta képzelni, miért énekel mindenki az övétől különböző ütemben. Történnek ilyen incidensek, ugyebár, én inkább örülök neki, személyesebbé tette a hangulatot.
/Őszintén szólva nem sok kép született, és még annál is kevesebb jó kép. Elsősorban azért, mert inkább élvezni akartam a koncertet, másrészt pedig borzasztóan ügyetlen vagyok a kamerával ;)/
A következő két dal már különösebb probléma nélkül lezajlott. Az All This Time egyike a nagyon kevés szerelmes OneRepublic-számnak, és olyan egyszerűen, mégis érzelemmel teli adták elő, hogy pár percre midenki szíve megtelt romantikával és rózsaszínnel. Egy másik ritkaság volt az ezután játszott szám, a Missing Persons 1&2, melynek csak az első részét kaptuk meg, de az is elég volt némi összeboruláshoz és együtténekléshez.
Mindezek után történt, hogy Ryan Tedder bevallotta, már egy ideje írogatnak egy következő, harmadik lemezre (ezt követően a hallgatóság csak jellegtelen sikoltozásra volt képes), és csak "a móka kedvéért" ki szeretnék próbálni, hogyan hangozna az egyik félkész daluk élőben. Az említett félkész dal a Life in Color címet viseli, és a Bécsben előadott verziója (mely igenis nagyon késznek tűnt) jelzi az első alkalmat az elmúlt két évben, hogy a zenekar új dalt adott elő. Miután ezt az infót mindenki elraktározta magában, meghallgathattunk egy jó kedélyű, optimista, Good Life-kaliberű dalt, melynek pattogós ritmusa hamar beleragadt az ember fejébe, a kórus szövegét a dalt végére már kívülről fújtuk, a szám végeztével pedig mindenki lelkesen és a lehető hangosabban próbálta a fiúk tudtára adni, hogy hivatalosan is jóváhagyjuk az új szerzeményt.
A setlist végére érkezvén eljátszották a lehető legjellemzőbb záródalt, a
Marchin Ont, melynek szövegében mindenki magára ismerhetett egy kicsit, ismételten lehetett együttzúgni a háttérvokált vagy ötszáz izzadt, fáradt, rekedt rajongóval, míg a zenekar tagjai magára hagyták a továbbra is buzgón éneklő közönséget.
A "hosszabbításban" megkaptuk a OneRepublic új lemezének egyik legnagyobb slágerét (Secrets), mely számomra valamivel eseménydúsabban is telhetett volna, a koncert során először éreztem úgy, hogy ez most nem jött át 100%-osan, de betudtam ezt annak, hogy a dal nincs éppen a kedvenceim között.
Azonban ha még nem lett volna elég a feldolgozásokból, egyszerre hármat is kaptunk, egybeolvasztva ugyan. Ben E. King 1961-es Stand by Me-je a legillumináltabb vendéget is megmosolyogtatta, csakúgy, ahogy a The White Stripes Seven Nation Army-ja minden valamire való zenerajongót megugráltatott, és Justin Timberlake Sexy Backje után már nem volt olyan ember a teremben, aki ne akarta volna, hogy az este örökké tartson.
Ez azonban nem volt lehetséges, főként mivel eljött a három dalos ráadás vége, amit a nagyszerű, legnagyobb hangzású Waking Up jelzett. Egyszerre mindenki rájött, hogy ennek itt és most vége lesz, ha akarjuk, ha nem, úgyhogy úgy kell bulizni, hogy az méltó legyen az együtteshez, az előadáshoz, és mindenhez, ami eddig történt. A hallgatóbarát szöveget mindenki magasba emelt kezekkel harsogta, mi vethettünk egy utolsó pillantást az est hőseire, ők pedig ránk, úgy mosolyogva, hogy habár több száz helyen koncerteztek, elhittük, hogy ránk bizony mindig emlékezni fognak.
A Waking Up gyönyörű outróját sajnos csak felvételről játszották (valamire ugyanis le is kell vonulni), és nem volt több visszatapsolás, olyan hamar elküldtek minket a kordontól, mintha addig sem szabadott volna ott lennünk.
Az együttes később a bécsi Operaháznál egy teljesen akusztikus, teljesen közvetlen kiskoncertet is tartott teljesen ingyen (az én és a velem tartó csapat életének egyik legnagyobb tragédiája, hogy arra már sajnos nem tudtunk kimenni, de az elmondások alapján az sem múlta alul a nagykoncert színvonalát).
A fent említett gesztus, és a felette említett soksok szépség, ami az előadás során történt arra a következtetésre juttatott, hogy a OneRepublic lehet, hogy luxusbandának számít, mégis ők a legközvetlenebb srácok, ezt megmutatták többször is a zenéjükkel, azzal, hogy élőben még jobban szólnak, mint lemezen, meglátszott a közönséggel való kommunikálás és a koncert után rendezett meet&greet során is, amikor azt is megtudhattuk, hogy ők még mindig nem elérhetetlenek, és bármikor nagyon hálásan elbeszélgetnek a rajongóikkal. Így kell ezt csinálni.
/Egy érdekesség: történetesen hangi bizonyítékunk van arra, hogy Ryan megígérte: a harmadik album után ellátogatnak kies hazánkba is. Reméljük, tartja a szavát ;)/
