Köszöntünk zenei blogunkban. :) Amatőr lemez/videóklip/albumart kritikákat olvashatsz itt, leggyakrabban az indie rock és az alternatív rock keretein belül, de azért igyekszünk szélesebb körben is véleményezni dolgokat, reméljük tetszik majd :)
Atomcsapat ;)
(aka Editors x])
Helyna, a Csodálatos Mystrea, a Leleményes Tia, a Fényestekintetű
Ha szeretnél csatlakozni, leírni egy-egy zenéről időnként, amit gondolsz, vagy csak egy poszt erejéig belépnél, hogy megoszd a világgal, ami szerinted a frankó (vagy nem), írj, és megbeszéljük :)
leashedotto@gmail.com
Amennyiben linkelsz minket, mi is linkelünk téged :)*
A Filmfüggők egyik szerkesztője Mystrea, nézzetek be hozzájuk :)
"...and I can't breathe without you and I don't..."
A lemez meghallgatása előtt szilárd meggyőződésem volt, hogy Josh Groban vért izzadhatna, akkor sem tudná felülmúlni az Awake-et. Efelől már nem vagyok egészen biztos. A négy évnyi szünet után megjelenő Illuminations megérte a várakozást. Félelmetes, ahogy Josh Groban operába illő hangjával úgy énekel fel minden dalt - legyen az pop, világzene, easy listening vagy klasszikus -, hogy a más műfajhoz szokott füleknek sem kényelmetlen csak azért, mert más.
Az album egy könnyed előjátékkal kezdődik, melyben a zongora és a vonósok dominálnak, majd fokozatosan lépdelünk előbb egy nagyzenekari dalról (Bells of New York City), egy már jól ismert és szeretett darabon (Hidden Away) és egy-két filleren át (Au Jardin Des Sans-Pourquoi) a lemez fénypontjára, a Voce Existe Em Mimre. A War At Home már csak egy zseniális levezetése a tetőpontnak, ami után a maradék időt a London Hymnből és a Straight to Youból tölthetjük elmélkedéssel, emésztgetéssel, hiszen nem egy egyszerű anyagról beszélünk.
Groban öt különböző nyelven is énekel az albumon, és habár az angol dalok vannak egyértelmű többségben, már-már furcsa az énekest anyanyelvén énekelni hallani, olyan hitelesen ad elő franciául (Au Jardin Des Sans-Pourquoi), olaszul (L'Ora Dell'Addio), portugálul (Voce Existe Em Mim) és latinul (London Hymn). Egyes vélemények szerint ez csak takarja a szegényes szöveget, de egy ilyen kijelentésnek nincs is jelentősége, ha figyelembe vesszük a tényt, miszerint Groban nem egy minden téren járatos dalszövegíró, és az ereje a hangjában van a szövegei helyett.
Nem is a szöveggel, sokkal inkább a hangszereléssel voltak problémáim. A lemez fulladozik a hegedűkben és egyéb vonós hangszerekben, teljes mértékben elnyomva az akusztikus gitárokat, melyek tökéletesen funkcionálnak a háttérben, de sajnos csak a háttérben. A másik észrevételem a dobok közel teljes hiánya volt. Bármelyik dal végére el tudok képzelni egy gigantikus dobszólót vagy egy visszafogott alapot, melyek csak jótékony hatással lennének a kevésbé emlékezetes darabokra (Galileo, Au Jardin Des Sans-Pourquoi, If I Walk Away).
10/9 - Más értelmezésben, de ugyanolyan kalandozó, mint az Awake, bizonyítja Groban fejlődő zeneszerzői készségeit, és habár hangjáról már semmit sem kell bizonygatnia, az is a helyén van.
Kezdésnek: Voce Existe Em Mim, Love Only Knows, War at Home
Kedvenc easy listening popénekesünk, Josh Groban novemberben megjelenő albumát egy jó előre beharangozott single-lel vezeti fel, melynek címe Hidden Away.
Ahogy azt elvártuk Joshtól, a hangja most is gyönyörű, a "Joshos" dallamvezetés is megvan, mely után joggal tehetjük fel a kérdést: mégis honnan jön a megannyi ötlet és szívmelengetően zengő szó, egyenesen utat találva az ember lelkébe, feledtetve a sok üres és jellegtelen zenének nevezett mocskot, ami a rádióink hangszórójába ragadt?
A hangszerelés elég minimalista, a zongora mellett a váratlanul belibbenő gitár szokatlanul, de mégis természetesen szól, majd a dübörgő dob, és némi vonószenekar a háttérben. A Hidden Away nem egy új Awake vagy February Song, hanem egy újabb remekmű Joshtól személyesen, az egyik legszebb zene, amit valaha hallottam. 10/9
"...where is that old friend gone, lost in a February song..."
Josh Groban napjaink (ki merem mondani, aztán cáfoljatok rám, ha tudtok) legértékesebb, legígéretesebb és legtehetségesebb popzenésze. És itt le is zárhatnám a review-t. De nem ússza meg ennyivel. :)
Josh Groban munkáit kisebb-nagyobb kihagyásokkal hallgattam csak, de most a review kedvéért az Awake-en túl is végeztem egy kisebb kutatómunkát, régebbi dalokat is hallgattam, koncertek, estébé (nagyon élveztem). Az amerikai-orosz-norvég mindenféle felmenővel rendelkező (amúgy zsidó) zenész egy rendkívül technikás énekes. A régebbi dalokhoz képest ezen az albumon sokkal feltűnőbben, színesebben használja a hangját, élveztem a fejhangokat, az orrhangokat, remek időzítéssel alkalmazza a hajlításokat, halkításokat, egyszóval (majdnem) tökéletes.
Azt a stílust folytatja, amivel milliók szívét meghódította, közben a mainstream popban is mélyebbre merül, és alkot igazán könnyen hallgatható dalokat (easy listening, akár műfajként is illene rá), egyszerű érzelmeket közöl a spanyolul/olaszul/angolul nem tudó rajongóival, lerí róla, hogy a hangja a mindene.
Sokszor viszont elcsúszik egy-egy helyen, értem ezalatt azt, hogy nehéz, még egy ilyen jól képzett hangnak is, hogy át kell adni a megfelelő érzelmeket a hallgatónak, de közben kőkeményen meg kell felelni a műfaj elvárásainak, különben könyörtelenül lehúzzák a kritikusok, akik csak arra várnak, hogy hibázzon.
Ezzel kapcsolatban az In Her Eyes és a Solo Por Ti körül voltak kisebb problémák, de kárpótolt mindenért a So She Dances, a February Song, a You Are Loved, az Awake és még fél tucat lélegzetelállító dal, amik mind Groban zseniális zeneszerzői képességeiről adnak tanúbizonyságot (és választásainak helyességéről is, hiszen az album elkészítéséhez olyan producereket gyűjtött maga köré, mint Imogen Heap, Marius De Vries, Guy Sigsworth, Eric Mouquet, Glen Ballard és David Foster, utóbbi az úriember előző lemezein is közreműködött).
10/9, ritka az ilyen csodás zene.
Now or Never, February Song, ezek lennének az ajánlásaim :) (habár engem már a Mai levett a lábaimról)
Egész úton hazafelé, azon gondolkodám, milyen album van még a gépemen, amit még nem hallgattam meg? (hozzáteszem, elég sok) De aztán rájöttem, hogy hölgyekről úgyis elég ritkán születik poszt (Kate Nash, Little Boots, Emilie Autumn, ezek ugranak be elsőre), úgyhogy most ünnepélyesen bemutatom önöknek Holly Brook-ot.
Nem igazán népszerű, szerintem a legtöbbeknek a Fort Minor - Where'd you go? c. számából lehet ismerős, abban működött közre igencsak gyönyörű hangjával, deeee közben van saját albumja is, egy folk/pop lemez, amit még 2007 nyarán hallgattam rongyosra.
Holly Brook zenéjét az akusztikus gitárok, az egyszerű dobok és a melankólikus zongora jellemzi a legjobban, hangját pedig a nem túl magas, nem túl mély (mondjuk inkább magas, mint mély, mindegy x)) hangszín, amit remekül kamatoztat szinte minden dalban.
A Like Blood Like Honey-n nagyon sok a szerelmes szám (nők, tudjátok x)), ezeket címről is fel lehet ismerni, ilyenek a Giving It Up For You (először eléggé antipatikus (látjátok? velem lehet egyezkedni ;)) szám volt számomra, de végülis megszerettem, ilyen easy-listening, vagy hogyan mondják. A Wanted egy vidám dal a vágyakról, meg ilyesmikről, a zongoráért külön köszönet, nagyot emel a hangulaton :)
What I Wouldn't Give a harmadik dal az albumon, és eddig mindegyik a szerelemről szólt, szóval nekem addigra kicsit sok lett a csöpögésből, nem is kedvelem különösebben.
Ellenben az album címadó dalával, amiben csak gitár van, és Holly hangja. Aki ilyen Prodigy-t meg Offspring-et hallgat, annak nem különösebben lesz kedvére ez a hangulat, kicsit szomorkás, kicsit fáradt, de megnyerő nagyon :)
Az Again and Again különösen közel áll a szívemhez, mert zongorával indul, viszonylag gyors szám, és nagyon jó a dallama, nagyon hangulatos, az első dal volt, amit azonnal megszerettem a lemezről. Van normális átvezetés a vers meg a refrén között, ami nem különösebben jellemző a lány dalaira ;)
Curious. Ez a dal szövegileg van ott nagyon (és zongorailag, omg), valamint ebben hangzik a legjobban Holly hangja, a legerősebben. A Saturdays kicsit szuicid dal az egész albumhoz képest, de a könnyed gitár alap ad neki egy kis pörgős hangulatot.
A Heavy mellett megemlíteném a Still Love-ot is. Mindkettő olyan szenvedős, szerelmes dal, egy ideig kevertem is őket (persze a Still Love győzedelmeskedett). Szerintem ez a kettő a legjobb dalok az albumon, mindegyikre tudnék vágni valami megríkkatós videót bármilyen sorozatból, ez volt, ami elsőre beugrott. A Heavy-től olyan érzésem lesz, hogy erős vagyok, és mindent kibírok, a Still Love-tól meg pont az ellenkezője, remek páros :)
Az All Will Be Forgotten a mélypont, egyáltalán nem kedvelem a dalt, nem illik Holly-hoz, nagyon "bugyuta" dal. Nem is értem, mit keres a lemezen.
A Cellar Door-ról mindig a Donnie Darko c. film ugrik be, amiben azt mondják, hogy egy nyelvészprofesszor szerint ez a szóösszetétel hangzik a legszebben. Igaza lehet. A dal nem hoz újítást, ugyanaz a melankólikus, ablakon kibámulós, esőben töprengős zene.
Az Is It Love, mint album záró nekem túl vidám, valami katartikusabbat vártam volna, ha 2007-ben figyeltem volna arra, milyen sorrendben vannak a számok, valószínűleg nem tetszett volna annyira.
Azért jó ez, mert remek keveréke a folknak és a popnak, egy csodálatos hanggal.
Azért rossz ez, mert nem rossz. Pokolra is kerülnék, ha egy ilyen albumról rosszat mondanék.
Hallgassa az, aki szeret az esőben töprengeni. x) Nincs jobb ötletem, fogalmam sincs, én például miért hallgatom, vagy miért tetszik.
A legjobb számja a Zalbumnak a Still Love. Aki meghallgatja, megérti, elég megfoghatatlan dolog ez.
A legrosszabb számja az All Will Be Forgotten.
Szerintem ez 10/9. Egy-két számot elég ritkán hallgatok meg, de a többi egyszerűen csodálatos.
Különben meg attól, hogy a Still Love-ban borzasztó a bridge, még mindig képes a legjobb dal maradni.
Mivel szinte minden zenei stílusban van min. 1 kedvencem, így nem csoda hogy a jazz-swing-easy listening-traditional pop (van egy pár elnevezése:D) műfajban is megtalálom a kedvenceim, nem csak a rock zene, amit meghallgatok, mivel azon kívül is van ám Élet:)
Nem is akármilyen!
Szerintem Mike a 3. legjobb kanadai zenei importcikk, Bryan Adams és a Nickelback után:)
Merci Canada, csak így tovább, hajrá-hajrá:)
Mike nálunk továbbra sem kimondottan ismert és játszott előadó, semmi baj, hozzászoktam már hogy olyan előadókat-bandákat hallgatok, akik itthon nem illenek bele a Viva zenei profiljába. Ja, hát az sem biztos hogy az jó:S, ami ott megy, de ez egy másik post témája lehetne, mi most maradjunk Mikeynál, örülök, hogy nekem kell felkutatnom a zenei drágaköveket:) Annak meg még jobban örülök, hogy vannak zenei drágakövek, néha sokáig kell turkálni a …ba, de megéri a fáradtságot, mert az eredmény és az átélt élmény mindenért kárpótol:) (Y)
Akkor hát Michael Bublé, Crazy Love.......
Mike 4. stúdióalbuma az új album, a 2007-es Call Me Irresponsible albumért 2 Grammy-t is nyert tavaly, úgyhogy Mike magasra dobta ám azt a lécet, úgy érzem lehet nem sikerült feljebb tolni a CL-al (meg kéne hallgassam a Call me… albumot újra, akkor el tudnám dönteni), de le se fejelte és alá sem homorít;)
De nem kizárt hogy szignifikánsabb ez az album, mint az előző;) Az érződik, hogy Mike "öregszik" és egyre érettebb lesz mind előadásmódban, mind hangilag.
Van még hely Grammy-nek a hálószoba vitrinjében, nem kizárt hogy ezért az albumért is befigyel egy:D
Mike halad ezen az albumon is a jól-bevált recept alapján: a stúdióba most bevitte az egész zenekarát és velük együt vették fel a dalokat, és némely dal tényleg, úgy szól, mintha live koncerten szólna...
Egy kis jazz, egy kis swing, egy kis bigband-es felállás, egy kis pop, egy kis love, ok, jó sok love:D *röhög* , egy kis party, egy-két potenciális sláger, végülis a szokásos Mike-féle-receptből főznek ezen az albumon is, és mégse lehet ráunni, azt hiszem itt kopogtat be az ajtón és szól bele mindenbe A Tehetség, amiből valljuk be, neki aztán kijutott;)
Ja, borító, nagyon cool, amúgy Mike arcán szerintem látszik hogy öregszik…
Cry Me a River
Ezt nevezem én albumnyitó dalnak, hatalmas dal (Ella Fitzerald-dal), ahogy egy review írja, a következő James Bond film potenciális betétdala is lehetne akár, ennél jobbat nem tudok írni róla én sem, és 100%ban én is így érzem.
Abszolút JB-film betétdal-fílingje van, nem kizárt hogy ez is volt a cél, ezt nem tudom.
Ha már benyomások, akkor abszolút Feelin’ Good-vonal, de nem utánzat!
All Of Me
Egy kellemes kis swing-dal, aranyos szöveggel, nincs benne semmi extra, talán az hogy végig nightclubos fílingje van, mintha egy bárban nekünk énekelne Mike, a bárzongorista pedig kíséri, jó hallgatni;)
Georgia On My Mind
Egy ismert és kedvelt dal, Georgia állam „hivatalos dala”amúgy, Mikeyék elég jól nyúltak hozzá, nagyon finom kis cover lett belőle. A dalban Mike Georgiához, mint a szeretett nőhöz énekel:)
Crazy Love
Az album címadó dala. Egy Van Morrison-dal.
Nem ismerem az eredetit, de beérem a cover-el is;) Mert nagyon rendben van.
Ez egy '70-es évekbeli dal, a 70'es évekérzés szerintem átjön a dalból.
Haven’t Met You Yet
Az album 1. single-je, amiből klip is készült. Ebben a poposMikey dominál (követi a stáb a jól működő folyamatot, ami már Home ("It's Time") és Everything ("Call Me Irresponsible") esetén is bejött:D… az album slágernek írt pop-dalával nyitnak...)
Az albumon található 1. „saját” dal, ebben épp Mike társszerzőként van jelen.
A klip, ilyen helyes-színes-táncolgatós-tiniklip:), Mike egy supermarket gondolájának a tetején rohangál az új szerelemmel, ötletes és Miketól szokatlan klip, a vége meg poén:D, amúgy kölyökképű Mikeyról senki meg nem mondja hogy már 34 éves!!!:D
A dal vége felé a trombita-betét a dal csúcspontja, az odazúz:D
All I Do is Dream of You
Ez is egy swing-dal, ahogy hallgatom, mintha az ’50-es évekbe csöppennék, gondolom ez is volt a céljuk a dallal, úgyhogy küldetés teljesítve:) (Y)
Hold On
Mike saját szerzeménye. Megint bebizonyítja, hogy nem csak énekelni, hanem dalt írni is tud. Mi másról szólhatna, mint a szerelemről. Meg is lepődnék, ha másról szólna egy Mike-dal:P
Kellemes-pop-os kiöntöm a szívemlelkemNekedittmost-dal.
Heartache Tonight
Eagles-dal rockswing-bőrbe bújtatva:) Nagyon vidám partyzós:) Kedvem lesz tőle nagyot rokizni:D
You’re Nobody Till Somebody Loves You
Bús-magányos-swing szép zongorabetéttel… Kell ilyen is az albumra;) Na. Amúgy meg nagyon szép:) Na.
Baby (You’ve Got What it Takes)
Duett, melyben Sharon Jones és a Dap Kings Mike partnerei. Partyzhatnékom támad tőle:) So cool:)
Kicsit tán Amy W. dalaira hasonlít, abban vannak ilyen dob-alapok.
At This Moment
Ez úgy még nem ragadott meg:) Nekem talán kicsit Michael Bolton-os. (ő jutott eszembe hirtelen róla...) Nem Mike hangjához és személyiségéhez való dal… Nem kimondottan tetszik. Mit keres ez az albumon?
Nem értem:S Jah, David Foster néha belenyúl a darázsfészekbe:S Ez igaz. Van úgy hogy nagyon szép dalt akar csinálni, és valahogy nem sikerül. Most se sikerült. Túllőtt a célon. (N)
12. Stardust
Nagyon old-school dal, lassú, andalgós, abszolút '50es évek fíling, „duett”partner a Naturally 7 nevű banda, ők http://en.wikipedia.org/wiki/Naturally_7 ilyen vokál-ban nyomják, vocal ensemble, magyarul hogy mondják, gőzöm nincs, énekegyüttes?, talán az, igen:D
Nagyon baró kis duett:)
Whatever it Takes (bonus)
Ebben a dalban egy kanadai jóbarát, énekes-dalszerző, Ron Sexsmith a partnere.
Samba-jazz-pop mondjuk, korrekt kis dal. A 2 hang szépen egymásra simul és kiegészíti egymást.
Sztem az album top3 dala közt van:D
Some Kind of Wonderful (bonus)
Kedves kis swing-pop dalocska, annyiraszépazÉlet-dal:)
Azért jó ez, mertMike megint hozza a tőle elvárt színvonalat, ahogy már fent is írtam, kapunk mindenből egy kicsit, ami Bublé. Kellemes, a nap és az év bármely szakában hallgatható albumocska, van benne party, szerelem, magány, de inkább a szerelem a vezérfonal:D
Az album konkrétan lenyűgöző, hatodszori meghallgatásra sem lehet ráunni.
Pure Mike-magic:D Good job, Mikey;)
Azért rossz ez, mert megint 2 évet kell várni (min.) egy új albumra;)
Nem tudom miért lenne ez rossz, 14 számos verzióm van, de kevés volt:P
Nekem nem kellett Mikeban csalódjak most sem, megintcsak nem… eddig még sose nem.
Hallgassa az, aki aki szerelmes, vagy szeretne szerelmes lenni, vagy csak szereti a jazz-t, a swing-et, szereti Mike-ot, Kanadát;), a különleges tehetségű és hangú/hangszínű előadókat, a smooth jazzt...
Vagy szeretne jazz-t hallgatni, nagyon cool album, nem fogtok csalódni:)
A legjobb számja a Zalbumnak, hosszú boxmeccs után, a győztes a Cry Me a River lett:D
Dobogós lehetne még a Haven’t met you yet, Heartache Tonight, Whatever it Takes pl.:D
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja
At This Moment… ilyen szerelemtől rémisztően túlcsorduló pop-dalokat a vénülő és őszülő-halántékú pop-énekesek alá szoktak nyomni, hogy újra felkerüljenek a popélet térképére, Mikey, Mikey, ejnyebejnye.
Szerintem ez10/9, hát 10/10-es album nincs, ugyebár:P, aztán történetesen amúgy minden rendben van ezen az albumon, a duettek jól sikerültek, különlegesek és ütnek, a saját dalokkal semmi gond nincs, Mike dalt írni is tud, nemcsak mások által megírtakat előadni, a feldolgozásokat sem sikerült elrontani, ahogy ebbe sokan, sokszor belefutnak, hogy jobbat akarnak csinálni, mint az eredeti, nem jobbat kell csinálni, hanem épp csak saját képre formálni, ez úgy érzem Mike csapatának sikerült. Néha a kevesebb, több;)
Májkosították a dalokat:D (Y) Lol. Kudos:D
Különben meg Mike nem Frank-klón:P, van saját egyénisége, hangja és bolondos személyisége, amúgy meg ajánlom meghallgatásra a „The Kings of Swing” albumot, amely egy válogatás album, Mike és Frank bá dalaiból, nagyon rulz együtt hallgatni a 2 jazz-maestro dalait felváltva:D Szerintem elő is keresem és meg is hallgatom:D Egy élmény a 2 hang egy lemezen:)
Utóirat ahogy Mike jellemzi az albumot: "ultimate record about the inevitable roller coaster ride of relationships."– ez úgy érzem frankón át is jön:)
Utóirat2 Michael Bublé can rock my face off;) Megingathatatlan vagyok eme meggyőződésemben:)
