"...and now I select you, slow down I let you..."

  Ha valaki még nem vette volna észre, csak mondom, hogy igen, minden albumról írok, és kronológiai sorrendben haladok.

  Most hogy ezt letitsztáztuk, és az utolsó könnycseppeket is kitöröltük szomorú szemeinkből, melyeket az Antics felett érzett csalódás okozott, ugorhatunk is tovább, nem kevesebb, mint három évet az időben előre, mikor is az Interpol rácáfolt arra a pár negatív kritikára, amit kapott, és megírta az Our Love To Admire-t. Habár a Turn On The Bright Lights nekem tetszett, sem ott, sem a már említett Antics-en nem éreztem, hogy a gitárok tudatosan lennének egymás mellé pakolászva. Maximalista gitárosunk, Daniel Kessler egyénileg mindig remek munkát végzett, ugyanakkor végeredményében mindig csak egy bizonyos tempóra összehangolt maszatolást lehetett kivenni, ami vagy összecsengett Banks titokzatos hangulatú melódiáival, vagy nem.

  Ez az album viszont úgy fulladozik a gitároktól, hogy azok gyönyörűen visszhangozzanak, és ezúttal együtt is szóljanak, ne csak egymás mellett.

  Mint eddig is mindig, az album slágerei a lemez első felén sorakoznak fel, majd pár üresebb pillanat után (Mammoth), ismét tovább örülhetünk, amiért ilyen kúl rocksztárok zenélnek nekünk.

  Paul Banks (aka "kúl rocksztár") nem sokat változott, még mindig nem a legtehetségesebb szövegíró, de hallatszik, hogy három év után újult erővel vágott neki hangja próbára tevésének, és megfelelt várakozásainknak.

  Habár nincs sok értelme hasonlítgatni a dalokat egymáshoz, az Antics-hez képest sokkal több a tempósabb dal, tehát érzékenyebb lelkű hallgatóik nem akarják felkötni magukat az első fára minden dal után (hacsak nem a The Lighthouse után). Nem vagyok híve az Editors-Interpol mérlegeknek sem, de be kell vallani, hogy könyen találhatunk közös pontokat a brit indie-zenekar The Back Room-ja és aktuális elemzésünk tárgya, az Our Love To Admire közt, főleg mivel mindkettőn nagy mennyiségben találhatók meg a Gibsonok hasonló lelkesedéssel való tépése. Ugyancsak a gitárok "hibáztathatóak" azért, hogy az Interpol elveszíteni látszik post-punk címkéjét.

10/8 Az Interpol bebizonyította, hogy zenéjük fejlődőképes, azt meg hogy versenyképes is, már régóta tudtuk. 

Read Users' Comments ( 0 )

"...jag skulle alltid vara den som stod bakom dig..."

  Tehát mit is tudunk a Kentről? Nem sok emberből nézném ki, hogy a zenekar nevének említésére csettintgetve kutassanak emlékezetükben infók után, majd kinyögjék: "Az a svéd együttes, ugye?" Igen, az a svéd együttes, kár, hogy itthon alig ismerik őket. Pedig nem éppen ma kezdték a zenélést. A svéd alternatív rockbanda húsz éve alakult, kilenc stúdióalbummal és megannyi zenei elismeréssel büszkélkedhetnek, emellett hazájukban és az észak-európai országokban nem kis népszerűségnek örvendenek.
  Mivel nem ismerem túl régóta őket, kénytelen voltam némi kutatómunkát végezni a zenéjükkel kapcsolatban. 2007-es albumuk nem kicsit osztja meg a hallgatóságot. Sokan úgy gondolják, ez már nem a jó öreg Kent. Szerintem ezen alig kell meglepődnünk, hiszen ha a mainstream-nek számító együttesek sorra kezdenek eleketrósodni, az északiak - akik márpedig nem keveset tudnak a jó zenéről - miért ne tennék?
  A lemez ettől függetlenül még remek. Megvan benne a rock, még mindig sok a gitár, bejönnek a szintik, és a hangzást akár a Kråkesølv-éhoz is hasonlíthatnám. Ugyanaz a gyakran melankólikus dallamvezetés egy gyengécskének tűnő, mégis tapasztalt énekhanggal (Joakim Berg), és az instrumentális és az énekes részek összecsengése. Gyönyörű.
  A legtöbb dal elég hosszú, akinek nem volt még dolga Kent-féle zenékkel, annak nagy falat is lehet, ezért olyan dalokkal kezdenék, mint az Ingenting (személyes kedvencem, valamint a lehető legpoposabb dal a lemezen), Generation Ex (egy példa a rockosabb számokra), Berlin (és egy az elektronikusabbakra). Az albumon még helyet kaptak az ütemesebb szerzemények (Vy från ett luftslott), és némi melankólikus, chill-out anyag is (Sömnem).

10/6 - Kétségtelenül kell egyfajta hozzáállás az albumhoz, nem árt, ha már van tapasztalata az embernek más skandináv területről érkező együttessel. Számomra kicsit hosszadalmas lett a lemez, vagy grandiózusabb hangzás kéne, ami végig leköt, vagy rövidebb dalok.

Read Users' Comments ( 0 )

"...you've done enough, he's still alive and he's breathing on his own..."

  A brit indie bandával való megismerkedésem szerencsére Shooting Star című dalukkal kezdődött, ami egyszerűen gyönyörű, ugyanakkor kellemetlenkedő bogarat ültetett a fülembe: ezt én már hallottam valahol. Tapasztalataim alapján az ilyen együttesek dalai általában a Grey's Anatomy egyik epizódjába illenének bele, vagy a One Tree Hill-ébe, amivel nincs is semmi baj, mégis, mintha egy kaptafára készülnének az ilyen számok.
  Az Air Traffic azonban mégis más. Hajaz kicsit a Keane-re, a Coldplay-re, a Snow Patrol-ra (akikkel 2006 második felében együtt is turnéztak), viszont megvan bennük az az egyedi képesség, hogy olyan dalokat írjanak, melyek ismerősen csengenek, de nem találjuk párjukat, és meg sem unjuk őket két hallgatás után. A már említett Shooting Star, vagy a Charlotte, Empty Space és Time Goes By című szerzemények mind ilyenek. Kellemesek a fülnek, hiszen az énekes Chris Wall dialektusa és hangja egyike a zenekar azon stílusjegyeinek, ami megkülönbözteti őket mondjuk a Scouting For Girls-től (és a többi számtalan indie együttestől). Egy másik igen fontos elem a zongora, ami ugyan Coldplay-gyanússá teszi őket, de mégis ki bánja, ha olyan szépen szól és épül bele a lemez legszebb részeibe.

  Egy szubjektív ok arra, hogy az Air Traffic figyelmet érdemel: 2006-ban Zane Lowe Never Even Told Her Name című dalukat az év legjobb felvételeként adta le a BBC Radio-n. 

10/7 - Habár ez a jobbféle 10/7, a sok szép és jó mellett, amit elmondtam, az olyan számok, mint az I Can't Understand, Get In Line és I Like That nem keltenének túl jó első benyomást, fantáziátlanok a lemez többi részéhez képest. Ezért javasolnám a Time Goes By-t és Shooting Stars-t ismerkedésre.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...take a bow, play the part of a lonely, lonely heart..."

Kénytelen voltam felkészülni kicsit Mikából, ugyanis pénteken szerencsém lesz élőben megnézni a Sziget fesztiválon. Eredetileg nem volt tervben, de már nem bánom, hiszen 2007-es albuma egy igen jól sikerült első lemez lett. 

  Be kell vallanom, egyértelműen a lassabb számok mellett tenném le a voksomat, mint Mika debütáló anyagának fénypontjai (Happy Ending, Any Other World, Over My Shoulder), ugyanakkor a vak is láthatja, hogy ami az angol fiatalembernek igazán jól megy, az a ritmusos, jópofa, vidám dalok, mint amilyenek a single anyagok nagy része is (Grace Kelly, Love Today, Lollipop). 

  Orgánumában sokan Freddie Mercury-hoz hasonlítják, és habár lehet benne valami, nekem csak a Kick Ass után tűnt fel a hasonlóság. Amit még sok helyen lehet olvasni, hogy Mika a 90-es évek pop-nagyjaitól nyúl le stílusjegyeket (Robbie Williams), csakúgy mint a dance és disco együttestől, a Scissor Sisters-től (itt hagyok szünetet a nevetésnek), de az igazság az, hogy Mika egy igazán szerethető, egyedi és tehetséges előadó. Gyakran fülsértő magasságú hangjával okozhat fejfájást, és idegesítővé válhat, de egy idő után úgyis dúdolni kezdjük a dalait, és valamelyest rosszul is érezzük magunk emiatt (mert milyen az, hogy Mikát dúdolunk), de nincs ezzel semmi baj.

  A gyönyörűen eltalált vokálok, az alkalmi vonósok és a laza, pattogós zongora alapok mind ott szólnak, ahol kell, úgy, ahogy kell, az albumot pedig öröm hallgatni.

10/8 A Billy Brown nincs különösebben kedvemre annyi szórakoztató dal közt, és a Big Girl-től is idegbajt kapok, olyan sokat játszották a zeneadók, azért a Life in Cartoon Motion egy igazi pop lemez.

A Happy Ending-et javasolnám kezdésnek. 

Read Users' Comments ( 0 )

"...don't be leaving so soon, can I ask for one more dance..?"

  Nehéz elhinni, hogy a dán együttes már tizenhét éve dolgozik a zeneiparban, de még csak hallani sem lehet róluk sehol. Nagy hiba.
 Először a The Day After Tomorrow című dalukat hallottam, ami a The Second You Sleep lemezükön van, de ez már elég volt ahhoz, hogy megjegyezzem őket magamnak, és amint az Eyes on the Highway elkezdődött, az album mind az ötvenhárom percén át le voltam nyűgözve. Søren Huss, az együttes énekese remek szövegeket ír, és mély, bársonyos, már-már country zenéhez illő hangjával és szívszorító dallamokkal kápráztat el minket. A lemezen nagy szerepet játszik még egy rakat akusztikus gitár, pár helyen zongora, ami észrevétlenül kúszik át a hallójáratainkon és pár vonós, ami habár sokat ad a dalokhoz és enyhén kaotikus, szintén nehezen vehető ki.
  Ezek a romantikus, néhol drámai hangvételű dalok gyönyörűen folynak át egymásba, lélegzetelállítóan addiktív szinte mindegyik szám. Amiket viszont kiemelnék az a Romeo, mint személyes kedvencem, a The Odds, az Angel és A Way Out.

  Bennük is megvan minden, amit egy alternatív rock együttesben keresek: minden hang a helyén van, és egy perc sem elvesztegetett, amit a hallgatásukkal töltök.

10/8 - Talán nem volt okos az album elejére betenni a Godspeed Into The Future-t, vagy egyáltalán, talán nem volt okos rátenni az albumra a Godspeed Into The Future-t, de ezt leszámítva tökéletes lemez.

Read Users' Comments ( 0 )

Elérkeztem a Nightwish-diszkográfia utolsó darabjához, a legutóbbi albumhoz, amelyen már nem hallhatjuk Tarja Turunent, hiszen Anette Olzon, az új énekesnő vette át a helyét. Egy dolog, hogy én mit gondolok, de én nem tudom elfogadni ezt az új felállást. Anette hangja annyira más, sőt, továbbmegyek, annyira semleges és annyival több erősebb és érdekesebb torkú énekesnő van nála, hogy az ő bevételével a teljes Nightwish-koncepciót sikerült szétzúzni. Szerintem. Mert a Nightwish éppen attól volt különleges, hogy mesteri módon kombinálták Tarja operahangját a különleges, egyedi hangzású symphonic metal stílussal, és ebből született egy remek mix. Az új énekesnő viszont megfoszt minket ettől. Rendben, vegyék be, de akkor változtasson nevet a banda inkább, hogy meg lehessen különböztetni a két korszakot. Persze ezen már hiába siránkozom, inkább néhány szó a Dark passion playről.

Maga az album nem olyan rossz, de teljesen más az eddigiekhez képest. Most már nincs erős női vokál, amire építeni lehetne, ezért Marco Hietala jut több szerephez, hogy ellensúlyozza Anette sokszor erőtlennek ható hangját. Nagy szerencse, hogy Tuomas Holopainen kiváló dalszerző, és képes volt olyan dalokat írni, amelyek azért hozzák a megszokott Nightwish-stílust, közben pedig valamennyire elviselhető Anette is (tudom, nagyon ellene vagyok, és elfogultságom objektivitásom kárára megy, de nekem elég nagy törés volt, mikor Tarja kivált).

A számokról:
A Dark passion play kapott egy szép keretet maga köré: indításnak - eléggé merész ötletként - egy 14 perces (az eddigi leghosszabb) dalt kapunk a nyakunkba ("The Poet and the Pendulum"), és mivel jellemzően jól sültek el az eddigi ilyen óriásköltemények (a filmzenére hajazó stílusnak köszönhetően), nincs ezzel semmi gond. E dal párja a lemez legvégén a "Meadows of heaven", amely mellőzi az összetettséget, és nincsenek dallamváltások, de korrekt zárása az albumnak.
A lemez nagy pozitívumának tartom, hogy minden eddiginél jobb slágerdalok születtek a "Bye bye beautiful", az "Amaranth" és az "Eva" személyében. A "Bye bye beautiful" egyértelműen az album legerősebb száma, naná, hogy Marco miatt. Anette mellette csak egy sima vokalistának tűnik, örülök, hogy itt csak háttérszerepet kapott, mert az egész szám eggyé válik Marco stílusával. Ellenben az "Eva" - akármennyire is fáj bevallani, de - tökéletes Anette-nek, csodás ballada, amely csontig hatol, és sikeresen felkerült nálam a legszebb balladák listájára is.
Igazából még talán a "Last of the wilds" maradt meg a fejemben, a vonósok és a rockzene instrumentális keveréke, szerencsére ének nélkül. Aztán persze el kellett rontani a jót, a banda kiadta kislemezen "Erämaan viimeinen" címmel, amelyen Jonsu, az Indica énekesnője vokálozik. Kérdem én, ha a Nightwishnek van saját női énekese, minek felkérni mást? Ráadásul Jonsu hangja egyáltalán nem passzol a remek instrumentális dallamokhoz, ki fogom mondani, de nála még Anette is jobb lett volna.
Minden egyéb szám, ami az albumon van, szerintem felejthető a többihez képest, sőt, a korábbi Nightwish-dalokhoz képest meg pláne. Erről ennyit is.

Ajánlatként a "Bye bye beautiful", éljen Marco. Csak azért mutatom be a videóklipes verziót, hogy lehessen látni a különbséget, mi lett a régi videókhoz képest - a Nightwish, a symphonic metal és a gothic metal kiemelkedő képviselője egy nulla mozgáskultúrával bíró, miniszoknyás, tornacipős énekesnővel? Ciki.

Összegezve: 10/6 mondjuk, mert az album felére képes vagyok azt mondani, hogy igenis jó számok az énekesnőváltás ellenére is, de a többi nóta valahogy nem az igazi, egyenként nem maradnak meg, de egyben hallgatva végülis elmennek. Új album elvileg 2011 szeptemberében lesz, és mivel mégiscsak a Nightwishról van szó, biztos vagyok benne, hogy ellenőrizni fogom, milyen irányban haladnak. De Tarja nélkül akkor sem az igazi.

Read Users' Comments ( 0 )

Csak úgy nézelődtem a MySpace-n az általam kedvelt együttesek ismerősei között, és a Rooneynál találtam rá az Everybody Else nevű formációra. A kaliforniai banda stílusát tekintve a rock, az indie és a powerpop között ingázik, néhány számban elvétve érzek némi hasonlóságot a Rooneyval, de azért van saját stílusuk. Itt és most az első nagylemezüket boncolgatom, mely után már csak egy akusztikus verziót és EP-ket dobtak piacra, úgyhogy ebben van minden, ami Everybody Else.

A lemez nem fog felsorakozni a világ legjobb albumai mögé, ismét csak az egyediséget hiányolom (túl ritkán botlok egyedi dalokba, sajnos). Carrick Moore Gerety énekesnek azért van torka, de nem repeszt üvegpoharakat vagy ilyesmi, viszont képes erős és tiszta hangok kreálására.
Az album amúgy 12 dalt tartalmaz, nem nagyon van 4 percnél hosszabb szám, így hamar végig lehet jutni az egészen. Inkább a gyorsabb nóták dominálnak, és furcsa mód a lezárásnál is a tempót részesítették előnyben a lassú szólamokkal szemben, így összhatásban azt nem tartottam jó ötletnek.

Akkor hát a dalokról:
Elsőre a "Meat market" c. dalt dobta ki a YouTube, és rá is jöttem gyorsan, hogy ettől a bandától lényegében ezt a számot ismerik az emberek. Ez pedig igen jó dolog, mert én is imádom ezt a számot, nagyon egyben van, mind a gitárszólók, mind az ének terén. Amolyan igazi slágerdal, tényleg el tudom képzelni akár egy normálisabb (nem hülye tuctuc) buliba, ahogy mindenki táncol és énekel rá. Szóval érdemes mindenképpen ezzel a számmal kezdeni az ismerkedést.

Igazából ha nem is egysíkú, de nem túl karakteres dalokból áll a lemez. Egy az egyben hallgatva az albumot szerintem jó számokról van szó, de hiába megy a lejátszómban a lemez, több dal is egyszerűen kiesik. Amikre azt mondanám, hogy kiemelkedőbbek, azok az "I gotta run", a "Rich girls, poor girls" és az "Alone in the world", ez utóbbi a lezáró dal, a maga kicsit tempósabb valójával együtt, de már megbarátkoztam vele, sőt nagyon is tetszik.
Ami még külön említést érdemel, az az "In memoriam", amely gyönyörű zongorabetéttel indít, de mégis átmegy valami ütemesebb poprockdalba, a szaggatott gitárbetét és a refrén pedig megmarad az ember fejében (legalábbis az enyémben). És utolsónak az egy szem ballada a lemezről: a "Button for punishment" igazán kellemes dal, egy szál akusztikus gitárral és nyugodt dallamokkal. Ezt raktam volna az albumzárónak, de sebaj.

Ajánlatként természetesen a "Meat market", ezt nagyon megszerettem tőlük:

Összegezve: 10/6, mert jóindulatú vagyok, és ha tényleg egyben hallgatom az albumot, akkor egész jó. Vannak rajta olyan dalok, amelyek megmentik az egészet, de tény, hogy nem érzékeltem különlegességeket. Amúgy az igen ritkán frissített Facebook-oldaluk szerint tavasszal adnak ki új albumot. Vagyis akkor kellett volna, mert ugye már a nyarat tapossuk. Úgyhogy most csak ennyi az információ, hogy majd egyszer, talán idén lesz valami új lemez.

Read Users' Comments ( 0 )

Az amerikai énekes-dalszövegíró Jon McLaughlinra a rádióban figyeltem fel, mikor a "Beautiful disaster" c. számát hallottam. Ezt a dalt lehet leginkább a sráchoz kötni, mert alig adott ki kislemezt, inkább sorozatokban és filmekben bukkanhatunk rá a számaira. Mindenesetre a debütáló albumáról ejtenék néhány szót.

Stílusában pop rock és piano rock, a számok többségében McLaughlin rengeteget épít a zongorájára, ennek köszönhetően sokat kihozott a számokból, ugyanis az ő hangja nem rengeti meg a földet és nem repeszt üveget, bár átlagosnak se mondanám, de hiányzik belőle a spiritusz.
Ami a 13 számos lemezből megmaradt az első meghallgatás után, az csupán annyi volt, hogy McLaughlin jól zongorázik. Összességében azonban sajnos ez egy tucatalbum. Nem érzem az egyediséget, a változatosságot, és mivel még érdekes hang sincs hozzá, ezért nem fognak rá sokáig emlékezni az emberek (már akik egyáltalán ismerik). Azt azért elismerem, hogy amerikai sorozatok háttérzenéjeként jól funkcionálhatnak bizonyos számok.

A dalokról:
Mint említettem, a legismertebb szám talán a "Beautiful disaster", amely slágerdal a fülbemászó refrénjével, emellé sorakozik fel a másik single, a "Human": e két dal megmutatja az album stílusát, és ennél többet ne is várjunk, mert ez az irányadó vonal végig.
Nem olyan rossz dalok ezek, csak nehéz őket értékelni a "tucatdalságuk" miatt, mindenesetre háttérzeneként jól funkcionálhat a lemez, és örülni kell a sok és hatásos zongorajátéknak.
Azért a két single mellett ismerkedéshez jó a dallamos "Industry", a magas hangokat feszegető "Already in" és a zongorán rohamtempóban skálázó "People" is. Igaz, nem vagyok elájulva ettől a lemeztől, de nem mondanám, hogy rossz dalokról volna szó, csupán nem váltják meg a világot.

Ajánlatként itt van a "Beautiful disaster", ha már egyszer ezt ismertem meg először:

Összegezve: 10/4, a tucatdalok miatt. Kár, hogy az átlagos számok közt elvesznek a briliáns zongorabetétek, több egyedi próbálkozással McLaughlin sokkal többet kihozhatott volna ebből az albumból.

Read Users' Comments ( 0 )

Egy 2007-es indie/rock playlistet hallgattam, ott bukkantam rá az Ash nevezetű ír együttesre. A last.fm szerint alternatív rock/indie kategóriába sorolt banda "Polaris" c. száma szerepelt ezen a válogatáson, és mivel rögtön megtetszett, fogtam azt az albumukat, amelyen ez a dal található.

Rengetegszer hallgattam a "Polaris"-t, és egy ilyen szám után egészen mást vártam az albumtól, és így óriásit csalódtam. A "Polaris" könnyedsége, remek hangszerelése, gitárok és vonósok dallamos együttműködése szép és jó, de nyoma sincs ennek az irányvonalnak a többi számban. Egyszerűen tucatrockká, egybefolyó dallamtengerré válnak a számok, ezzel együtt pedig hiányzik az egyediség, nincsenek kiemelkedő, megjegyezhető motívumok. Még most is alig tudom elhinni, hogy a "Polaris"-t is ez az együttes csinálta, mert olyan szinten elüt a lemez anyagától, hogy az már hihetetlen.
Ha megbökdösnének villával, akkor azért tudnék ajánlani talán még három számot az albumról. Az egyik a "Twilight of the innocents", amely szintén kakukktojás, mert hogy köze nincs az alapstílusukhoz, az biztos (legalábbis szerintem). Előkerültek a vonósok, és kicsit erősebb rocknak érzem az itt folyó ritmusokat. Valahogy mélyebben szól, és az egyébként nem túl egyedi hanggal rendelkező Tim Wheeler is mutat valamit. Kicsit hosszú szám, több az instrumentális rész, mint a szöveges, de ez legalább értékelhető.
Közben meghallgattam párszor azokat a dalokat, amelyeket még ajánlani akartam de meggondoltam magam, mert két hallgatás után unalmassá váltak.

Álljon itt a "Polaris", mert az tényleg jó:

Összegezve: 10/2, mert nem is volt még 10/1-es album, szóval kegyes leszek, és kap két pontot. Amúgy egyszerűen csalódás ez az album. Az együttest azért nem írom le teljesen, mert lehet, hogy csak rossz albummal kezdtem, majd még előkapom a kislemezeket, és hátha kiérdemelnek még egy esélyt.

Read Users' Comments ( 0 )

Nos erről az együttesről és az első albumukról >>itt<< írtam korábban, most akkor jöjjön a második lemezük, a Contact.


Ez az anyag egészen eltér a "The Invitation"-től. Arra azt mondtam, hogy melankolikus. Ez a hatás persze érződik a "Contact"-en is, de valamiért ez mégis más, a fiúk kicsit pörgősebbek lettek. Na persze ezt ne úgy képzeljük el, hogy akkor óriási dobszólók és gitárzúzás minden mennyiségben, csak az első albumon megszokott TS-hangzáshoz képest lettek egy kicsit élénkebbek. Több a dob és a gitár, viszont ami nagyon elszomorított, hogy a zongorát rettenetesen elhanyagolták. Alig néhány dalban kapott helyet, és inkább felváltották szintivel. Ettől még nem lett rossz album, sőt, egészen tetszik, de bennem végig ott motoszkált valamiféle hiányérzet.

Akkor a számokról:
Azt leszögezném, hogy ezt egy olyan albumnak tartom, amelyről nem igazán lehet kiválasztani kislemezt. Talán ez az oka, hogy csupán két single született végül: az "All the love in your hands" és a "Follow me" kapta meg az esélyt, hogy a világ több Thirteen Sensest hallhasson. De ezek nem igazán "slágerdalok". Az "ATLIYH"-t nem tudom mire vélni, számomra túlságosan elüt a többi daltól, sehova sem illik, elsőre az "ide-oda ugrálás" jutott róla eszembe, és valahogy a refrén se megy a fejembe. A másik maxi, a "Follow me" egész jó, a gitárszólamok igazán dallamosak, bár szerintem Will South hangját itt valami fura hangszín jellemzi, és néhol idegesít, de azért hallgatható. Viszont ezek a kislemezek a nyomába se érnek az "Into the fire"-nek, ahhoz a szinthez képest nagy zuhanás történt.
De mint írtam, azért ez nem egy rossz lemez. A "Call someone" és a "Spirals" kellemesen lendületes dalok, sok gitárral és amolyan "utazáshoz kitűnő háttérzene"-ütemekkel. Az "Animal"-t a gitárszólói miatt kedveltem meg, a "Talking to Sirens"-t pedig a dobok miatt: szeretem az olyan ütemességet, amilyet itt is lehet hallani.
Azért szerencsére visszanyúlnak a korábban megszokott nyugis stílushoz is: az "A lot of silence here", az "Under the sun", a "Spark" és a "Ones&Zeros/You and I (senkit ne rémisszen meg a 9:43-as időtartam, nem ilyen hosszú, csak a két dal között van egy óriási szünet) kiváló példák erre. Végre hallani zongorát, és ismét lehet nyugodtan üldögélve hallgatni ezt a zenét. Mert a kezdeti gyorsabb számok után jó így a végére ez a belassulás.

Ajánlatként íme a Spirals:

Összegezve: 10/7, mert annak ellenére, hogy találtam igazán kellemes számokat ezen az albumon, valahogy nem olyan jók, mint az előzőek. A dalszövegek nem másztak bele a fejembe, csak úgy elhallgatom a cd-t, és bámulok ki a nagyvilágba. Kíváncsi leszek, mit hoznak össze a várhatóan idén megjelenő új lemezükre.

Read Users' Comments ( 0 )

Szégyen, de a skót folk-rock énekesnő csak a tavalyi év során vált híressé még előbbi single-jével, a This Is The Life-fal, ezáltal ismertem meg én is, holott az közel sem a legjobb track azonos címü debütáló albumán.

 /a borítótól nem vagyok elájulva/

  Pete Wilkinson fedezte fel a glasgow-i -akkor még- tinédzser énekest, és szöveg/dalírói képességeit "szószerint megdöbbentő"-nek nevezte. Eleinte el sem akarta hinni, hogy az olyan dalokat, mint a This Is The Life vagy a Poison Prince tényleg Amy írta, de az sem nevezhető semminek, hogy az amúgy sikeres és híres producer/menedzser több, mint ötszáz beküldött demóból emlékezett Miss MacDonald különös hangjára.
  És valóban, Amy MacDonald-nak felettébb érdekes hangszíne van, egyik pillanatban még ez a jól ismert, karakteres ír lendületesség jellemző rá (Barrowland Ballroom), majd hirtelen átcsap az erőteljes skót orrhangba (Run), elképesztő.

  Amy amúgy egy leleményes, kreatív embernek tűnik, ez az, ami a Twitterén és a Myspace-én keresztül lejön, saját maga veszi fel 2009-ben elkezdett második albumához a demókat a hálószobájában, és sosem felejti el megemlíteni, honnan is indult. Ez az egyik kedvenc történetem: mikor a T in the Park fesztiválon látta a Travis-t előadni a Turn című számukat, akkor döntött úgy, hogy megtanul gitározni, ennek is autodidakta módon állt neki, s tizenöt éves korától skót kocsmákban lépett föl, pár évvel később már lemezszerződése volt.

  Az albumról pár szót: Keveri a folkot a poprock-kal, és némi country (A Wish For Something More) is megtalálható benne a stílusában. Szövegileg már említettem, zseniális, dallamilag egyedi, különleges hangulatot áraszt, néhol melankólikus (Footballer's Wife, Youth of Today, Let's Start A Band, melyek amúgy a kedvenceim), de vannak fiatalosabb, üdébb dalok is, mint az L.A., a This is the Life, a Poison Prince vagy a Barrowland Ballroom.

  Különben ha a manapság népszerűbb női énekesek közül bárkire is rá lehet fogni, hogy country, az Amy MacDonald, és nem Taylor Swift, csak úgy mondom...

  Nálam ez az album 10/9, egyedül a The Road to Home-mal nem vagyok megelégedve, gyenge track ahhoz képest, hogy albumzáró dal, máskülönben a dalok elhelyezésével sincsen probléma.

(kedvenc idézetemet megosztanám még :) "Give me a festival and I'll be a Glastonbury star...")

Read Users' Comments ( 0 )

Első zenei postom alanyául a drága jó Rooneyt választottam, mert róluk még nem született bejegyzés, de akkor íme!

1999 óta létező amerikai banda (nem is tudtam, hogy ilyen régiek..), a tagok pedig: Robert Schwartzman (ének, gitár), Ned Brower (dob), Taylor Locke (gitár), Louie Stephens (billentyűk), Matt Winter (basszus). Robertnek nincs túl egyedi hangja, de mindenképpen kellemes és jó hallgatni őt.
Stílusban szimplán rockegyüttesnek titulálták az együttest, nekem amolyan "régies rock" jut eszembe a zenéjükről.. Persze én aztán nagyon rossz vagyok stílusmeghatározásban, szóval nem fogtok tőlem olyan remek stíluselemzéseket és -összehasonlításokat olvasni, mint Tiától!


Szóval akkor vissza az (általam első teljes értékű lemeznek tartott) albumhoz, a Calling the World-höz. 2007-ben jött, látott és ismert(ebb) előadóvá tette őket (hohohohó, még az MR2 is játszotta őket!). Az első kislemez a When did your heart go missing? volt, én is így ismertem meg őket, és rögtön megkedveltem ezt a számot. Olyan kis pörgős is meg lightos is, valahogy jó hallgatni. De persze nem ez az egyetlen jó szám az albumról, úgyhogy vegyük sorra őket!

1. Calling the world - címadó dalhoz képest szerintem eléggé "gyengécske" a többihez képest, de azért hallgató, olyan kis háttérzene-feeling.
2. I should've been after you - na ezt először utáltam.. de tényleg.. mondom, miért pont ebből a számból csináltak kislemezt? Szörnyű.. Aztán megszoktam, és azóta ez is kedvenc (mondjuk sok kedvenc van, bár nem pont erről az albumról *fütty*) Taylor sokat szólózik, de tud is rendesen, szóval jó ez így.
   
3. Tell me soon - ismét Taylornak jut több szerep, egyébként a szám egészen nosztalgikus hangulatot áraszt.. hogy miért? Ne kérdezzétek, csak én érzem így valószínűleg :)
   
4. Are you afraid? - na ebből valami egészen hihetetlenül vicces klip lett, nagyon bénák vámpírokként (bocsi fiúk :D), meg a számot is utáltam sokáig (lásd 2-es pont, ugyanazok a gondolatok mind a dal, mind a klip szintjén), de aztán ezt is meg kellett csak szokni.. jó sokáig kellett szokni, aláírom..
   
5. Paralyzed - erős, pörgős, úgy jó, ahogy van! Robert jól nyomja, él és virul a banda (mármint nem alszik meg a tej a szájukban, mint mondjuk a Calling the World-ben), na azért nem zúznak, de megy a gőzös rendesen!
   
6. Don't come around again, Love me or leave me és a What for c. dalok nem sikerültek túl jól, valahogy nem szerettem meg őket, kicsit laposak, a What for-ra pl. alig emlékszem, annyira keveset hallgattam, a másik két szám meg átlatos, nem túl karakteresek, szóval ejnye srácok.
   
7. All in your head - na igen, én ezt akartam kislemeznek meg klipnek, mert szerintem a refrének előtti fura felvezetések után olyan jól beindul és olyan jól szól Robert hangja, hogy.. szóval ezt a számot neki találták ki.
8. Believe in me - ennek odavagyok a szövegéért (bár az igaz, hogy az angoltudásomon sok-sok csiszolnivaló van, és nem is figyeltem az egész dalszövegre, csak a refrénre), és megint csak pörög és visz magával, belehúztak így az album végére :)
   

9. Help me find my way - és az egyetlen lassú dal.. nos, eme együttes nem pont a lassú számairól híres, nagyon kevés ilyenjük van, de ez tökéletes albumzárú ballada.. gyönyörű vonós kíséret, semmi más hangszer, csak Robert hangja.. tényleg szép dal..
   

Összegezve: 10/7, mert egy dolog, hogy imádom őket, de ez még nem egy tökéletes album.. vannak rajta felejthető dalok, amiket én kikukáztam volna, és korábbi anyagokat pakoltam volna a lemezre, dehát nem én válogatok..

(p.s. igen, Robert volt Michael a Neveletlen hercegnő c. filmben :D)

Read Users' Comments ( 0 )

Az ötlet, miszerint hallgassak Wintersleep-et, egy olyan barátomtól jött, aki Iron Maiden-t, Foo Fighters-t és Joss Stone-t hallgat, szóval halvány elképzelésem sem volt, mire számítsak, de végülis nem rossz.

  Az észak-kanadai indie banda 2001-ben alakult és azóta is Kanada egyik legjobb indie bandájának számítanak, akik leginkább az élőben adott fergeteges koncertjeikről híresek. A tavalyi év során az Editors-nak nyitottak mindenféle gigeken, és habár az új album munkálatai folyamatban vannak, nincs még megerősített kiadási dátum.
  A banda legutóbbi albumukkal egy díjat is bezsebelt a Juno Awards-on, mint legjobb új zenekar.

  A műfajon nem kell sokat lovagolni, gyakorlatilag indie rock némi folkos, country-s beütéssel az akusztikus gitárok terén (Weighty Ghost pl), ehhez besegít Paul Murphy tiszta, élvezhető, dallamos hangszíne és a háttérvokál népies egyszerűsége.

  Az ének és az instrumentális részeket nem dalokon belül, inkább dalok között szeparálja el, vannak például a jobban hangszercentrikus dalok (Murderer, Drunk On Aluminium, ezek egy alapra épülnek, keveset variálnak benne), melyekben lehet hallani, hogy az ének csak hangulatkeltésnek van, a dal a hangszerekre összpontosul, és vannak a hangszerelésileg gyengébb, de vokálban erősebb, élesebb track-ek, mint például a már említett Weighty Ghost, Search Party (személyes kedvencem) és az Astronaut.

  A Wintersleep tehetséges gitárosától Tim D'eon-játékától kapja a líraibb számoknál a melankólikus, öngyilkos hangulatot, de a tempósabb daloknál jól jön, hogy szinte minden tag több hangszeren is zseniként funkcionál, például volt három billentyűs, négy gitáros és két basszeres, míg Jud Haynes el nem hagyta a bandát.

  A lemez kilenc track-et tartalmaz és két bónusz dalt is, amire nagy valószínűség szerint az album végének gyengesége miatt volt szükség, hiába energikus dal az Oblivion például, hozzá már nem tesz a lemezhez, inkább kezdi lebontani a kezdeti vegyes, édeskeserű hangulatot, amit a műfajok kevertsége épített fel.

  Jaigen, még a bonus track-ek, a The Kids Are Ultra-Violet és az Early In The Morning is az album sokoldalúságát fokozzák némi jazz-hatással a dobok részéről, folytatódik az andalító ének (kicsit Simon Neil-re emlékeztet Murphy hangja).

  Ahhoz képest, ahogy anno hozzááltam az együtteshez még valamikor novemberben (akkor csúnyán megbukott), most nagyon tetszett, nem lesznek kedvencek, de kár lenne értük, ha érdeklődés híján abbahagynák a zenét, még az is megeshet, hogy a többi lemezüket megnézem, nálam ez 10/7-et jelent.
  Amit mindenféleképpen hallgassatok meg, az az Archaeologists, egyik leg"közérthetőbb" szám a lemezen.

Read Users' Comments ( 0 )

Elméletben már ismertem őket (Foo Fighters Top10-ek a VH1-en, Storytellers, All My Life, stb...) mielőtt egész albumot hallgattam volna tőlük, gyakorlatilag még fogalmam sem volt arról, milyen jók ők. Sem arról, hogy milyen régóta vannak már a pályán.

És habár az együttes most egy ideig hiatus-on van, míg mindenki a saját kis bandáját ápolgatja, nem hagytak minket egyedül, a (Greatest Hits előtti) legutolsó lemezük például egy nagyon szépen összerakott, okos lemez. Az első három dal már olyan erősen indítja el a tudatalatti headbang-et, hogy azt tanítani kéne. Először. Másodszor: Dave Grohl-t megáldotta az ég egy nagyon pasis, rekedt rocksztáros hanggal, amivel tulajdonképpen azt csinál, amit akar, és az első három dal alatt meg is tapasztalhatjuk, hogy ő ordítozhat, sikoltozhat, vagy csak simán énekelhet is, az mind jól áll neki.

  A Long Road To Ruin töri meg először ezt a nagyonkeménycsávó hangulatot, nekem olyan kilencvenes évek-beli rock hangulatom lett tőle (bár ebben a videóklip is segített). És habár a stílus ingadozónak is mondható (nem vészesen), megmarad végig a grunge, a hard és az alternatív rock keretein belül.

  Az olyan light-osnak induló dalokat is fel tudták turbózni az albumon, mint a Come Alive, de a lassú számoknak sem kell szégyenkezniük, személyes kedvencem például a Stranger Things Have Happened, amit speciel két szál gitár kísér.

  S most ha már így kitértünk a gitárokra, nagyon jó példa a Foo Fighters sokoldalúságára a The Ballad of The Beaconsfield Miners, ami egy instrumentális/akusztikus dal szintén csak gitárokkal.

  Viszont azt nem tudom eldönteni, mihez kezdjek a ténnyel, miszerint a fent említett Stranger Things...-en kívül egy lassabb szám sem nyerte el különösebben a tetszésemet. (itt jön be az is, hogy okos az album, mivel a végére hagyták az összes tingli-tangli számot (Statues wtf, Home). Ez nem tudom, mitől van, Walking After You-n kívül még egy nagyonlangyi számuk sem tetszett, ezúttal is így vagyok vele.

  Végezetül még annyit, hogy a Foo Fighters szerintem nem annyira szövegcentrikus, sőt!, s még dallamcentrikusnak sem lehetne mondani (ezen a lemezen), de talán ez a szövegekben lévő egyszerűség az, ami szerethetővé és barátságossá teszi őket. Azért remélem, visszatérnek ők hamarosan. Menekülnek előlem a bandák. Előbb a Starsailor, Maxïmo Park, most ők...

  Jaigen, az album, szerintem nagyon jó, nagyon rock, jól esik hallgatni, tehetséges rockzenészek ők. 10/8

Read Users' Comments ( 0 )

Ne is kérdezzétek, már harmadszorra futok neki ennek a review-nak, ha most sem megy, feladom.

  A Books From Boxes - ahogy láttam - ilyen Maxïmo Park legendás számnak tűnik, mint a Munich az Editors-nak, a How To Save A Life a The Fray-nek, a Run a Snow Patrol-nak, és mondjuk az American Pie Madonnának, pedig az feldolgozás. Mindegy most, elsőre az OEP nem igazán győzött meg, most viszont valahogy becsúszott a Books From Boxes klipje a youtube-os Recommended-ek közé, és hát jól van, megnéztem.

  Így jött, hogy a Tia nekiáll még egyszer ennek a lemeznek.

  Rossz szokásom, hogy visszafelé haladok az albumokkal, mióta review-s blogom van, ezért tulajdonképpen azt hallottam most, mi volt a Maxïmo Park a lenyűgözően fantasztikus Quicken The Heart előtt. Sokban nem különbözik a két lemez stílusa, viszont talán csak a Girls Who Play Guitars könnyedsége, és pattogós stílusa miatt, de úgy vettem észre, a 2007-es lemezen sokkal komolytalanabb a zene. Mintha Paul Smith (igen, szeretem a nevét) csak besétált volna a stúdióba, és "jé, egy gitár", aztán elkezdtek volna zenélni.

  Azt nem mondom, hogy a Quicken The Heart milyen drámai album, de valamivel több van benne, mint az OEP-ben, az csak amolyan... hobbizenélgetés.

  Ez persze lehet csak az én véleményem, és nem is gátolta meg a bandát attól, hogy az első négy track már nagyon ütős legyen. A Russian Literature-ben tűnik fel először komolyabban a zongora, de szerintem más dalokba is beleillene. Russian Literature különben egy muszájmeghallgatni, eszméletlen nagy szám.

  A hangszerelés hasonló, kicsit talán indie-sebb a 2009-es album, de ugyanaz a jellegzetes Maxïmo Park style megy itt is végig, kicsit alternatív, kicsit indie, maradnak a bölcsen rövid számok (habár Russian Literature-t egy órán át el tudnám hallgatni)

  Miután letörölgettem az arcomról az elégedett vigyort, amit egy ilyen kaliberű dal után elterül rajta, akkor gyászolom a Karaoke Plays-t, elég lagymatag szám, és a lassú, lagymatag dalok egyáltalán nem passzolnak Paul Smith pasis, kicsit beteg hangjához. Ugyanígy a Your Urge-dzsel (-dzsel, deszar), semmi ív nincsen bennük, semmi emelkedés, kiteljesedés, szövegileg sem nagy cucc.

  Kárpótol ezért a csalódásért a következő két szám, a The Unshockable és a By The Monument. Utóbbiban megint előtérbe kerül valamelyest a zongora, és mint említettem hatalmasat dob ismételten a hangulaton.
  Az album gyengébb dalai közé tartozik az említett Your Urge és Karaoke Plays-en kívül a Nosebleed is, ami ígéretesen kezdődik, de nem mondhatnám, hogy kilóra megvett, kicsit lendületevesztett, fáradt dalnak találom.

  Az utolsó pár dal - mint a Keane - Under The Iron Sea lemeznél is - ugyanolyan kis állag nélküli, hallgatható, dallamos, élvezhető számok, de nem oszt, nem szoroz, hogy rajta vannak e a lemezen, személy szerint sokallom is a tizenkét számot, nem értem, ez miért törvényszerű nagyon sok együttesnél.

ÖSSZESSÉGÉBEN még mindig a Quicken The Heart vezet egyediségben, ötletességben és talán még szövegileg is, pedig a Parisian Skies is nagyon odateszi magát. Aki ismerkedni akar az albummal, annak az Our Velocity-t és a Russian Literature-t ajánlanám, btw. Stílusilag, amit már említettem, zongora, kicsit alteresebb, magába fordulósabb style. Hobbizenélgetés ez. Magának zenélgetős lemez ez. 10/7-et kap éntőlem, első hallgatásra többet vártam, másodikra kevesebbet, most meg már tökmindegy volt, végülis kellemes csalódás, és persze van helye a lemeznek a D meghajtón, egyszer talán még a polcon is. ;)

  Kösz, Paul, bírlak.

Read Users' Comments ( 0 )

Nem igazán tudom, hogy kell kiejteni az együttes nevét, a Szigetes reklám tehet róla, hogy nekem ez mindig Klákszóns marad már.

  Az első benyomásom az volt, hogy hé, ez jó. Sok együttesre emlékeztet, vokálban teljesen Friendly Fires, amitől kicsit be is szartam, mert az nagyon nem jött be. Keveri még a new rave és a post-punk vonalakat, szerintem nagyon jó. Éppen ma reggel beszélgettem a nővéremmel a Muse kapcsán arról, hogy nekem sokat számít, hogy az énekes érzelmeket is fejezzen ki a hangjával, ne csak felénekelje a dalokat. Ez persze legfőképpen az énekes hangfekvésén múlik, Tom Chaplin-nél is tartott egy ideig megszoknom, hogy hé, ennek ez az érzelmes hangja. Itt is ez a helyzet, nem kifejezetten emocionális szerintem az ifjú, aki dalolászik.

 Azt már most kijelenteném, hogy igen képlékeny még az együttes jövője számomra, mert összességében nagyon tetszik ez a felpörgött, zaklatott ütemű műfaj, az énekes(ek?) hangja például nagyon bejön (akcentus befigyel).

  Tetszettek még az ilyen bugyuta elektrós kis hatások, mint amik például az Atlantis to Interzone-ban vannak. Nekem egy Yamaha PSR-290-em van, de megmondom nektek, hogy a 604-es hangszínen a legfelső F# (asszem, de ha nem, akkor ott a környéken) pl az a hang, amit az elején tolnak. Szóval ilyen kis egyszerű, de mégis jól összekomponált dolgokból jön össze az, hogy az Atlantis to Interzone nekem például az egyik "legjobban tetsző" számom a lemezről.

   

  Azt például mondjuk nem tudom elképzelni, hogy hangozhatna egy olyan szám, mint az Isle of Her egy koncerten, talán utánanézek.
  Megmondom én, miért stagnál az együttes tetszési indexe a "nagyon" és az "egyáltalán nem" közt félúton. Alapjában véve nem bírnám az ilyen stílust. Kicsit elborult, a szöveget kibugászni még egyáltalán nem tudom, lehet, nem is áldozok rá időt, viszont nagyon jól esik kicsit kivánszorogni a megszokott "mainstream"-ből (akármit is jelentsen) úgy, hogy még látom a horizonton az indie-t is.

  And please, stop tagging this band as britpop, kthxbye.

ÖSSZESSÉGÉBEN kedvenc kétlem, hogy lesz, de simán el tudom képzelni, hogy egyszer megjön a kedvem meghallgatni még egy-két dalt erről az albumról, gondolok itt az olyanokra, hogy Atlantis to Interzone, Two Receivers (még az egyik leg"indie"-sebb dal innen), Isle of Her meg Golden Skans, ami szerintem még egy dance-punk dalnak is elmenne simán.

  Azért tetszik, mert nem olyan, mint amit általában hallgatok, és talán csak a kicsit nyomott hangulatom miatt, de éppen eltalált most ez a lemez. A Four Horsemen of 2012-ről pedig inkább ne is beszéljünk, eszméletlenül erős záródal ;)

10/7 :) 

Read Users' Comments ( 0 )

Kéretik nem keverni a Melee nevű együttessel, akik meg trashcore-t játszanak. Még mielőtt valaki ijedezni kezdene x)

Szóval. Már a negyedik dalnál tudtam, hogy mit fogok erről a lemezről/együttesről írni. Ez az album pont az az album, ami simán kaphat 10/8-at is, mert elsőre közel minden dal tetszett (mondjuk olyan még nem is volt, hogy elsőre mindegyik dalt megszerettem volna), és az dönti majd el a sorsát, hogy a későbbiekben lesz e lendületem újra és újra végighallgatni a lemezt, hogy a dalok ne csak dalok legyenek, hanem A Dalok. Ez idáig érthető, ugyebár?

  Az egyelőre még csak "dalok"ról annyit, hogy sosem voltam ellen én semmilyenféle pop rock-nak, hát ha még zongora volt benne, akkor meg pláne. A zongora a Mêlée életében szerintem olyan szinten veszi ki a részét a mindennapokból, mint az Augustana-éban. Nem túl kiemelkedő a jelenléte, de ha nem lenne ott, hiányozna, de a világért sem jönnénk rá, hogy mi az, ami hiányozna. Mert nem tudnánk, hogy az a zongora. Mert nem lenne ott. De szerencsére ott van.

  Különben az album kezdődala, a Built To Last adta meg a kezdőlökést, így került fel a listámra az együttes, de így végighallgatva az messze nem az az album legjobb dala. 

  Az első szám, amire azt tudtam mondani, hogy gyerekek, mostmár sok a boldogságból, az a For A Lifetime volt, nem rossz dal, de mint az album negyedik dala, a folyamatos vigyorgás már kicsit fárasztó volt. Ezért is örültem a Drive Away-nek, ez sem az a kardbadőlős szám, még rockosabbnak sem mondható, de a légkör egyértelműen kicsit elragadóbb, mint az előbbi dalnál.

  A Can't Hold On az első kardbadőlős szám, de nem azért, mert nagyon rossz, hanem mert elég melankólikus, nagy lélegzetvételűnek akar hangzani (nem nagyon sikerül neki, de próbálkozásnak nem rossz). Simán lehetne rá írni valami karácsonyi szöveget, illene is hozzá x)

   Az olyanok nem jöttek még be, hogy Invitation, meg Love Carries On, ezek is szerintem inkább azért, mert több a nagyon fülbemászó és különleges dal, és ha jön egy-két nem annyira megkapó darab, akkor az eléggé lelombozza az embert. Tudom, nem lehet mindenki olyan jó, mint a Meese, meg az Editors, hogy elsőre lenyűgözzön. xD

   Ezek után a Biggest Mistake-et is kénytelen voltam lepontozni, akkor már túl jó lenne az album, hiszen a végére olyanokat is betettek, mint a You Got (aminek a kezdő hangjai nagyon emlékeztetnek a The Ting Tings We Walk c. számára), meg a She's Gonna Find Me Here, amelyek közül mindegyik kiemelkedik az album egészéből.

Azért jó ez, mert a pop-rock együttesek közül is egy jobbfajta, teljesen élvezhető, tehetséges emberekről van szó.

Azért rossz ez, mert kicsit talán hosszúra nyújtották az albumot, ha csak a 10 legjobb dalt teszik fel, akkor is simán elfogadható, jó lesz a lemez.

Hallgassa az, aki nem olyan megszállott Jack's Mannequin rajongó, hogy utálja a hasonló stílusú együtteseket.

A legjobb dal a You Got. Elsőre megjegyeztem én magamnak, egy gyöngyszem a lemezen.

A legrosszabb öhm, mondjuk aaa You Make My Dreams. Albumzárónak, egy ilyen album lezárójának azért már kérem szépen.

Szerintem ez 10/8. Csak azért is.

Különben meg kicsit hippis, de bejön az albumborító :D

Utóirat: Nem Augustana-ra hasonlít ez, hanem The Script-re. Csak sikerült kitalálni (Y) 

Read Users' Comments ( 0 )

Lehet, hogy csak az agysejteim La Roux által történő nagyszámú pusztulása miatt, de üdítően hatott rám a Stereophonics album. Mint sok más indie rock album, ez is hasonlítgatva van mindenhez, mint a Verve vagy a Starsailor, aztán persze a nagy fenéket :D

Az album 2007-es, mégis olyasmi érzésem van tőle, mintha '90-es évek beli rockot tolnék.

  Annyit elsőre levágtam, hogy az énekes (Kelly Jones) amilyen jól néz ki, olyan barátságtalan hangja van. Különben meg elég jó pasi, csak azért mondom.

  Elsőre a Pass The Buck és a Bank Holiday Monday fogott meg. Meg különben is, hirtelen akartam őket valakihez hasonlítani, és elfelejtettem. Mindegy. Amikor én azt mondom, hogy indie rock, akkor valami ilyesmi zenére gondolok. Mondjuk nekem a dobok unalmasak, kicsit semmitmondóak, ha nem figyelnék külön rájuk, észre sem venném, hogy ott vannak.
  A Stereophonics azért lehet jó, mert tulajdonképpen olyan brit rock banda, mint az összes többi, de szerintem erre is szükség van néha. Először is engem akcentussal... azzal nagyon meg lehet venni.

  De az olyan érzékeny kis dalokkal is, amikben jó a gitár alap, fülbemászó a dallam, és az a címük, hogy Daisy Lane vagy Stone. Példának okáért.
  Vannak olyan számomra semmitmondó dalok, mint a My Friends, az I Could Lose Ya, vagy a Bright Red Star. A fura viszont az, hogy látom ezekben a fiúkban a lehetőséget, és ezért meg is ígérem magamnak, hogy csekkolom a többi albumot (nemtom, mennyi van, azt tudom, hogy új album lesz hamarosan).

  Az akkusztikus dalok (Bright Red Star még mindig) nem nagyon állnak nekik jól, hiszen azzal a pár erőtlen kis gitárral, és fantomdobbal is alig tudják kitölteni a helyet, amit kaptak, ezért örül az ember lánya az olyan daloknak, mint a Ladyluck meg a Crush.

  ÖSSZESSÉGÉBEN igen elhamarkodott albumnak tartom, sokkal jobb is lehetne, ha kicsit több időt szenteltek volna rá, jobban odafigyeltek volna a hiányosságokra, és egyszerűen jobban összerakták volna a dalokat. Ezekből mind lehetne jobbat is írni, mert ez nem egy rossz banda, csak egy rossz album.

  Van e ennek értelme?

Azért jó ez, mert tökéletesen prezentálja, hogy indie rock. És. Ennyi.
Azért rossz ez, mert el van kapkodva. Nem jó az úgy.
Hallgassa az, aki tulajdonképpen mindenféle rockot meghallgat. Mert ez ilyen mindenféle.
A legjobb számja a Zalbumnak a Daisy Lane. Nagyon tetszett.
A nem legjobb, hanem legrosszabb a Bright Red Star. Az ilyen wtf volt.
Szerintem ez 10/5. Hallgatom, ha odasodor a sors.
Különben meg nem.
Utóirat.: Wétéef a borító is, szerintem :D

Read Users' Comments ( 0 )

Nagyon hájpolunk itt az új OneRepublic album kapcsán, aztán arra gondoltam, hogy az első albumukról egyáltalán nem is írtunk még, szóval hogy legyen mire hivatkozni majd a nov.17-én megjelenő Waking Up elemzésénél, Meg Ilyesmi, gondoltam weblapra vetem itt pár gondolatomat a srácok Dreaming Out Loud címmel 2007-ben megjelent lemezéről.

Szeretjük mi őket, nincs ezzel kapcsolatban vita. Mert Ryan Tedder az egyik legjobb dalszerző akit ismerek, meg a hangja is állat, és van a zenéjükben cselló vagy mi, zongora, mint olyan.. minden adott. Még ma is elvidulok azon magamban, hogy mikor legelőször hallottam az Apologize c. dalukról, amit a nagy Timbaland segítségével fel is dolgoztak (de őt nem bántjuk, mert meghozta a fiúknak A Hírnevet), én azt hittem, hogy ők valami rnb-csapat. Aztán meg nem. Egy ideig csak úgy elhallgatgattam néha azt a dalt, de aztán megismertem a többi számukat is, és azért megváltoztak itt a dolgok. Például ugye az Apologize-al kapcsolatban is, aminek az eredetijét, vagyis a nem-Timbalandosat azóta is jobban szeretem.

Szóval. Dreaming out loud. Tetszős, dizájnos, szép kék borító, officially 14 szám (van még nekik egy rakat unreleased is), mind (legalábbis én) ezerszer végighallgattuk, a dalok régi ismerősök, rosszat írni róluk lehetetlen, nem is fogok.
A dolgok közepébe a Say (All I Need) című dallal vágunk, aminek az intrója mindig is nagyon fura volt számomra, azóta persze imádom, de még mindig fura. :D Szépen építkezős, végére jól bezúzós (dobok!), lélekmegérintős szám ez. Ryan hangja is jól emelkedik az egésszel.. lélekfelemelő, komolyan. Pont mint az utána következő Mercy, ami nem, nem a Duffy cover, hanem egy újabb hangkieresztős, fantasztikus szövegű szám, a klipjét is imádom én (és érdekes, hogy tulajdonképpen az album első négy dalából lett klip *-*, ezt csak úgy mellesleg, na). Kedvesen kezdő, aztán belevágós szám ez, a végére Ryan úgy kiereszti a hangját, hogy ihaj.
Stop and Stare a következő, nyugis tempójú elmélkedős dal, szöveg rulz, hangulat rulz, gitárot szeretem benne nagyon. Klipje az olyan látnikell-jellegű. Ennyit róla.. kedvenc számom-e az albumról? Igen, köztük van. :)

Jön a szépemlékű Apologize, aminek a ritmusa valami kegyetlen jó, ilyen variáljuk az rnb-t az alterrockkal-típusú.. ezt szeretem én például ebben az együttesben, meg Ryan-nek is inkább van rnb-s hangja, mint hogy alterrockot énekeljen, És Mégis. Az eredmény meg magáért beszél. Ez a dal szívfacsaró és nagyon szomorú, és zongorás, és a vonóshangszert nagyon szeretem benne. Nagyon. NAGYON.
A Goodbye, Apathy egy elsőre elég könnyed típusú dal, de olyan sejtelmem van, hogy kissé ironikus, kissé nem egészséges gondolatokat boncolgat (konkrétan a "meghalnék érted, annyira szeretlek"-jellegűeket), szóval egyben szomorú is az egész. Halkan, egyenletesen folyik az egész, nagyon szép. *-*
All fall down klasszikus gitárral kezd, utána beszáll a cselló. Szomorú, mégis biztató dal, szintén erős szövegben, valahogy olyan emelkedős felfelé, mégis nagyon mély. Sajnálom, hogy csak ilyen elvontan tudok róla fogalmazni. :)
Következik a Tryant, egyértelműen a legzseniálisabb dal a lemezen, ezt hallani kell mindenkinek. Zongora egyszerűbb és hatásosabb még sosem volt zenében, mint itt. Már azzal, hogy öt perc hosszú és nem a megszokott szerkezetű, megnyerte nálam a versenyt. És Ryan kiabálásával a végén. Pont. :)

Prodigal sokáig viszont nem nyert nálam annyira, bár előszörre is megjegyeztem, hogy milyen szép, de aztán csak később jöttem rá, hogy igazából mennyire is. Ez is csendes, őszinte dalnak indul, olyan is marad, csak aztán beerősít. Nagyon szép és nagyon szép benne az ének.
A Won't stop az a dal, amit kissé kevesebbszer hallgatok, mint a többit, de néha kifejezetten szükségem van rá. Vidám, aranyos, kedves dal. Megszépíti az ember hétköznapjait. :)
Az All we are szintén, kissé katartikusabb értelemben. Igazából van valami igazán lelkesítő ebben a dalban, érdemes érte/miatta túl/megélni egy újabb napot.
Someone to save you következik, amiért szintén, Ryan itt is nagyot énekel. Nagyon nagyok benne a dobok, a szöveg természetesen.. és live előadásban valami priceless. :) Amúgy elég vidám dal, főleg a végén a náánáánánááá.. :D
A Come home így a végére egy nagyon megható dal, nagyon szép gondolatokkal és őszinte tolmácsolásban, néha sikerül is egy-egy könnycseppet kicsalnia a szememből, lehet, hogy ezért is hallgatom ritkábban. Zongorás.. ezzel lehet, hogy el is mondtam mindent.
Az utolsó előtti dal maga a címadó, amiben Ryan hangja szerintem az egyik legszebben szól, egyszerűen csak szeretem ezt a számot. Nagyon. Mert szép. *-* 
Lezárásként pedig a Timbalandos Apologize jön, ami jó meg szép, de: 1. Ryan hangja kevésbé érvényesül, mert elvan nyomva 2. hiányzik a közepéből az a szép gitározgatás 3. Timbaland benyögései viszont nagyon nem hiányoztak, tökfölösleges ez szerintem. Sebaj, de legalább gyönyörűséges klip az készült ehhez is.

Most akkor osztályozzam ezt az albumot 10/10-re? :D Azt tenném szívem szerint, de vegyük azt, hogy tökéletes album nem létezik, meg vegyük azt a két dalt, amiben találok némi kivetnivalót (leginkább hogy túl hosszúak ahhoz képest), és akkor lesz belőle egy nagyonnagyon erős 10/9.

Az új albumot nagyon várom, nem is kell talán mondanom. ;)

P.S. És sajnálom, ha nagyon hosszú lettem, that's how I roll. xD *-*

Read Users' Comments ( 0 )

Asszem, kijózanodtam a koncertből mostmár (éppen ideje volt, két és fél hete volt már), Meese sem zavarja olyan erőteljesen a jeleket, úgyhogy a Heyday-ről is hamarosan olvashattok (asszem még ma), de előbb gyüjjön egy régebb óta tervezett együttes, A. Waking. Ashland.

  Meg nem mondom, melyik számokat hallgattam tőlük még annó, amiért megharagudtam rájuk. Jól van, a Snow Patrol-hoz sok közük nincsen (talán csak annyi, hogy mindkét énekesnek hagynám, hogy lekapjon xD), deeeeee na. Nem rossz ez. A We Shot The Moon munkásságával már megismerkedtem, és nem győzöm elégszer elmondani, hogy a WSTM Jonathan Jones új bandája, miután feloszlott a Waking Ashland.

Stílusbelileg annyi az eltérés, hogy a Waking Ashland kicsit light-osabban nyomja, de ugyanaz a lelkes, fiatalos, lendületes zene, ami miatt a WSTM-t is szeretem (az új album digitálisan egy hét múlva jön ki, figyeljetek! :)).
  Az első dal nekem tetszik, semmi extra, de az a dal, amit egy kifejezett dallamfordulat miatt fogok hallgatni, mert tökre megtetszett. (Y)
  A Handful of names is állat, hozza a bevált stílust. A Your Intentions már csak azért sem lehet rossz szám, mert ez "Intensions" szótól vihogógörcs jön rám, másodszor simán el tudom magam képzelni egy koncerten, ahol ha felhangoznak az első dalak, mindenki őrjöngeni kezd. Persze már nem lesz Waking Ashland koncert, de nem baj. Álmodni azt lehet :)

  A Diamonds in the hillside nekem az azért jó, mert itt megmutatkoz' Jonathan Jones szép zongorája, meg az is, hogy tud ő, ha akar :) A WSTM és a Waking Ashland sem arról híresek, hogy emós sarokbansírós dalokat játszanak, de a jazz zongorás, funk-gitáros felállás itt nagyon bejött, és amire számítana az ember, annak az ellenkezőjét kapja, ettől a daltól (is) tökjól fel lehet vidulni :)
  A Change is egy ilyen alterrock-os dal. Jonathan Jones még mindig nem jó magas C-ben, de szerethető dallamok kreálásában annál inkább. 
  Sinking Is Swimming. Nem igazán figyeltem a szövegre, sokkal inkább azon gondolkodom, hol hallottam én ezt már ezelőtt, de fogalmam sincs. Most csak zongora van, meg Jonnyfiú, aztán némi gitár is, szerintem nagyon jól szólnak együtt. 

  Lehet, hogy kinevettek, de a Mark Like Mine engem a The Fray-re emlékeztet :D Fogalmam sincs, miért, de így van x) És nagyon szép :) 
  A Let It Ring egy jó kis rockerszám, tökre örültem, mikor meghallottam a hangnemét, nagyon tetszik :) A Looking Alive is hasonlóan dinamikusan indul, közben meg arra is rájövök, hogy a Waking Ashland zenéjében a zongora nem játszik nagy szerepet, de még mindig fontosabb, mint a WSTM dalokban. Wtf. Ez a dalszöveggel fogott meg teljesen, megvett kilóra, hogy mondjam még, baromijó :D
  Drought of 2001. Két ilyen erős dal után ez elég gyengus, nem is tetszik, el is kapcsoltam. 

A Money nekem kicsit dallamilag a The Heyday-t idézi, ami szintén nem a depresszióról híres. Nincs ezzel semmi baj, megint a klasszikus bárzongorás hangulat, nemrossz :)
  Take me with you, mint albumzáró dal. Hogyismondjam. Nem jön be. Elég lagymatag. Legalább egy ilyen Salt Lake Jam féle pörgős dalt betehettek volna. Thumbsdown.

Azért jó ez, mert tökjó, buszonülős, vonatonülős bambulós zene :)
Azért rossz ez, mert hajlamossá tesz a túlbambulásra. Nem az atomháborúkat és a gazdasági válságot boncolgatja, na. 
Hallgassa az, akinek tetszik a WSTM, vagy tetszik a WSTM, de kicsit enyhébb indi-alterrock-ot akar.
A legjobb számja a Zalbumnak a Looking Alive. Nagy harcban volt a Let It Ring-gel, de végül nyert :)
A nem legjobb, hanem legrosszabb számja Take me with you. Teljesen lelombozott, mázli, hogy az album végén van.
Szerintem ez 10/7, mert alacsony az ingerküszöböm az Editors miatt, különben nagyon rendben van a saját műfajában (Y)
Különben meg az albumborító egy wtf.

Read Users' Comments ( 0 )