"...this right here I swear will end too soon..."

Ha egy női előadó brit, eszméletlen jó hangja van, remek dallam ötletei, középszerű, de énekelhető szövegei és első albumhoz képest erős stílusa, mi az, ami biztosan félresiklik?

  Katy B tudna erről mesélni, hiszen rá minden előbb említett elem illik. Ellentétben a legtöbb ma játszott énekes lánykával, neki van hangja, ezt már az első dalban is megmutatja (Power On Me), még ha nem is viszi túlzásba. Nem is baj az, zenéjének nem elsődleges eleme a vokál, sokkal inkább a dallam és a szöveg összecsengése, amiből remek slágerek születnek (Katy on a Mission, Broken Record), de a legtöbb dal az album elején okosan lett felépítve (Witches Brew, Why You Always Here), úgyhogy egy számnak nem kell kislemeznek lennie, hogy hallgatható legyen. Két dolog hibádzik nagyon ezzel a lemezzel. Miközben minden egészen a helyén van ahhoz, hogy Katy B beléphessen a sikeres brit énekesnők sorába, nagyon fiatal, és ez meglátszik daljainak alapján is. 

  A dallamos pop, ha nem partizenének készül, nem tűr el diszkós alapot. Egyszerűen nem működik, hallható ez a Broken Recordon, vagy az Easy Please Me-n (vagy a Katy on a Missionön, a drum and basses effektek sem takarják el elég jól). Emellett nem egy olyan dal is van, ahol a retro enyhén szolva is sok (Movement, Hard To Get), nem áll jól a modern dallamok és dalötletek mellett. Jó a diverzitás, nem is szereti senki ha egy lány magát ismételgeti, de a kevesebb több most is igaznak bizonyult. 

  A második probléma az alapok gyengeségéből ered, és ez pedig az, hogy a lemez második felére elfárad a dolog, gyengék a dalok, nincs új ötlet, nincs új sláger, csak... dalok, amikről a legtöbben azelőt megfeledkezünk, mielőtt véget érnének. 10/6 

Read Users' Comments ( 0 )

"...for every taste, for every try, for every cry that never dry..."

  Különös, hogy Natasha Bedingfield sosem úgy épült bele a köztudatba, mint egy igazán tehetséges popénekes, hanem mint egy samponreklám dalának előadója. Pedig aztán csinál érdekes dolgokat is ez a lány. Először is a hangja ezerszer jobb, mint a legtöbb énekesnőnek, akik mára már minden csapból folynak, valamint eddig három albumból kettőt kétszer is kiadott, csak azért hogy még több dalt pakolhasson fel rájuk.

  Ez történt 2010-es Strip Me-jével is, melyet megtoldott három dallal, majd idén megint kiadott. Ami pedig igazán szerethető és előnyös ezzel az albummal kapcsolatban, hogy nincsen egységes hangzás rajta. Vannak a zongorás dalok (Recover), a slágergyanús számok (Pocketful of Sunshine), a klasszikus Bedingfield-popslágerek (Run-Run-Run), a "kérlek ne legyél Leona Lewis" balladák (Try), az "ez vajon hogy került ide?" diszkósított darabok (Touch) a "köszönjük, hogy Ryan Teddert is felkérted producernek"-féle r'n'b nóták (Strip Me) és még sok-sok más.

  Összességében véve, ha még el is tünedezik egy-két dal a tizenhat szám tengerében (Can't Fall Down, Little Too Much, No Mozart), egy egészséges, túlnyomó részben jókedvű poplemezt kaptunk, aminek igenis nagyobb hírverést kéne kapnia. Lepontozódik azonban azért, mert valóban hiányzik az a fajta természetesség, ami miatt a These Words vagy az Unwritten kőbe vésve örök slágerek maradnak. 10/6

Read Users' Comments ( 0 )

Három évnyi intenzív francia tanulás után mondhatom, hogy ha valaki utálja a franciát, az én vagyok. Ezért is csóváltam lemondóan a fejem, mikor meghallottam, hogy kedvenc kétes szexuális beállítottságú brit énekesünk első kislemezét készülő albumáról francia nyelven adja elő.
  Az első meglepetés után már temettem Mika új albumát, jövőjét és karrierjét, aztán meghallgattam még egyszer. És még egyszer. Éééés még százszor. Azon kívül, hogy az eleje egy joghurtreklámra emlékeztet, a közepe egy Hupikék Törpikék dalra, és inkább hangzik kínainak, mint franciának, ez egy nagyon jó dal! Ugyanolyan játékos és huncut, mint Mika eddigi szerzeményei, de a dallamvilág újításokra, felfedezőkedvre utal. Olyan dal ez, amit akárhányszor meg lehet hallgatni ismétlésen, mert olyan könnyed. DE mivel Mika az mégis csak Mika, szigorú leszek.  

  10/6 - Igenis villantsa meg azt a gyönyörű fejhangját többször, és tessék több munkát fektetni a dal szerkezeti felépítésébe.

Mika új lemeze várhatóan 2012 elején érkezik, és a The Origin of Love címet viseli.

Read Users' Comments ( 0 )

A dalt már csak azért sem fogom tovább dicsérni (azért itt a link, ha valaki arra kíváncsi), a videóról viszont van bőven mit mondani. A stop motion egyszer már nagyon bejött az együttesnek (lásd: Strawberry Swing). Az a videó látványos és gyönyörű lett, és habár most más módon, mégis ehhez a módszerhez nyúltak vissza a videó készítői, az eredmény sajnos kevésbé lett lenyűgöző.

  Az egészen biztos volt, hogy egy ilyen dalhoz egy ugrálós, színes, bulizós, mozgalmas videó kell, hogy a néző ne aludjon el, azonban kicsit túllőttek a célon. A sok ugrálás és sok vágás már bántó a szemnek, és mikor a refrén alatt végre pihenhetnénk, elkezdődik az őrült villódzás, a neonfények és miegymás. Nem állítom, hogy ez egy rossz videó, de mindenből egy kicsit több van benne a kelleténél. 10/6

Read Users' Comments ( 0 )

"...I don't have a heartbeat, why don't you?"

A Cloud Nothings név alatt operáló Dylan Baldi második nagylemezét adta ki januárban, ami felett sokan elsiklottak, hiszen nevével csak az olyan zene iránt érdeklődők találkozhattak, akik vagy nagyon imádják a Pitchforkot, vagy tiszta szívből gyűlölik. 

  Amilyen izgalmasnak és színesnek ígérkezett a lemez, olyan nagy csalódást okozott először, majd sokadik átnyálazásra sikerült rájönnöm a titok nyitjára. Hozzáállástól függően ez most vagy kivételesen jó lo-fi indie, vagy borzasztóan ocsmány noise pop. 

  A tizenegy dal jóindulattal is csak fél óráig tart, és közben nincs is fordulat, végig megy ugyanaz a monoton alap, amelyet elnevezhetnénk "a The Beatles és a powerpop találkozásának" is. Mégis van valami elragadó Baldi zeneszerzésében, valami váratlan, valami nem teljesen normális, mégis laza és könnyed, amitől azok az alig két-három perces nóták is működnek, amiket rövidségük, egyhangúságuk miatt észre sem veszünk. Az énekes hangja és annak pontossága hagy némi kivetni valót maga után, mégis elhallgatnám bármilyen Michael Cera film stáblistája alatt.

  10/6 - Sajátos a stílus, és nem kizárt, hogy az énekesre ráférne egy alapos Thorazine-kúra, de különös módon nagyon élvezhető. Javasolnám, hogy ne különálló dalokként tekintsünk a számokra, hanem egy hosszú, huszonnyolc perces Cloud Nothings című szerzeményként.

A szerző ajánlata (végülis mint említettem, teljesen mindegy, de hát legyen): Heartbeat, Rock, Not Important 

Az albumartról: Már meg sem próbálom megérteni. 

Read Users' Comments ( 0 )

Bruno Marsot kevésbé szeretem, mint... lássuk csak, bárki mást, első albuma azonban nem is lett olyan rossz, kivéve, hogy valami összekeveredhetett a tervezés során, ugyanis kétlem, hogy bárki is kislemeznek akarná választani a The Lazy Songot.

  Mindegy is, megtörtént, és Olly Murs Busy-jével ellentétben, amennyire emelgettem a szemöldököm első nézésre, hogy mégis mi ez a borzalom, ugyanannyira mára megtanultam szeretni ezt a kis bolondos videót.

Lényegében semmi lélegzetelállító nem történik, Mars és pár majom majomkodik egy nem túl minőséginek tűnő kamera előtt, aminek eredményeképp megkapjuk a házi videó hatást (egy ügyes húzás). Aztán pedig ott van ez a nagyon kis egyszerű tánc, ami végülis minden, ami a klipben történik, az említésre méltó része viszont, hogy ezt különösebb vágás nélkül oldották meg, hátbaveregetés és süti jár tehát a koreográfusnak és természetesen az ezt kivitelező szereplőknek is.

  Ennyi végülis a klip lényege, amilyen lusta a dal, olyan lusta a videó is. 10/6

Read Users' Comments ( 0 )

Ha szabad megjegyeznem, a The Script nagyon rossz a kislemezek kiválasztásában (Talk You Down, The Man Who Can't Be Moved, For the First Time és most ez), és ezalatt nem azt értem, hogy ezek a dalok rosszak, csupán azt, hogy közel sem mutatják meg az együttes legjobb oldalát. Ez lehet szándékos választás is, hiszen ha valaki megkedveli a gyengébb számaikat, a jobbakat hallva majd biztosan örök szerelmbe esnek velük, ugyanakkor ez elég kockázatos is. 

  Az If You Ever Come Backet hallgatva már régóta az az érzésem, hogy a Science&Faith egyik leggyengébb daláról beszélünk (a Long Gone and Moved Onnal egyetemben), úgyhogy reméltem, hogy egy kielemkedően jó videóval kompenzálhatják a választás helytelenségét.

  Akármennyire is szeretem a The Scriptet, ezt ismételten nem találták el (csakúgy ahogy a For the First Time-mal is mellélőttek), viszont végre vittek egy csavart a videóba, amitől mégis egészen szerethető lett, és jószívvel fogadjuk be az együttes klipjeinek sorába. Különösen az tetszik benne, ahogy az "I'll leave the door on the latch if you ever come back" és egyéb csöpögős szavaknak egészen más értelmet adtak a drogos lány történetével, és ahogy O'Donoghue a végén felénk rúgja a széket (vajon hányszor rontotta el, mielőtt sikerült felvenni?), sokkal inkább tűnik egy jótékonysági kampánynak, mint videóklipnek.

  10/6 - Nem borzasztóan rossz, de többet és jobbat vártam. Megmarad a Talk You Down-féle klipek szintjén.

Read Users' Comments ( 0 )

 "..things are shaping up to be pretty odd, little deaths in musical beds.."

  Ha valaki visszaemlékszik a Panic! at the Disco körüli felhajtás utáni időszakra, észreveheti, hogy egy csapásra eltűntek. Nem azért, mert drogproblémáik voltak, vagy mert megváltozott a line-up, hanem mert a második albumuk egyszerűen nem tett eleget az elvárásoknak. A rajongótáboruk nagy része még mindig azegyértelműen tiniknek címzett, lázadó témájú, uptempo, pörgős dalokat várta, és amit helyette kaptak igencsak lelombozó lehetett.

  A lemez máris egy közleménnyel kezd "Oh, how it's been so long, we're sorry we've been gone. We were busy writing songs for you..", ami egy ügyesen elrejtett váddal konkrétan a magas elvárásokra reagál, majd egy figyelmeztetéssel folytatja: "You don't have to worry cause we're still the same.." Mintha csak tudnák, hogy ez az album bizony nem mindenkit fog lenyűgözni, de aggodalomra semmi ok, hiszen ők még mindig ugyanaz a négy fiú, akiket megszerettünk három évvel ezelőtt.

  Erre a "Nine in the Afternoon" című második dal azonnal rácáfol. Nem tudjuk, hová tűntek az elektromos gitárok, nem tudjuk, merre a tököscsávó attitűd, de úgy tűnik, hogy az Urie/Ross/Smith/Walker négyes rájött: nagyon is jóláll nekik a jólfésült rockcsapat felállás. Pretty. Odd. című lemezükön ez azonban túl jólfésültre sikerült. A minimális "ompa-faktor" még mindig megvan, a baroque pop bizonyos elemei is megvannak, minden dalban van egy hook, de a single dalokon kívül (That Green Gentleman, Nine in the Afternoon, Northern Downpour) nem táncoltatja meg a hallgatót, így bátran kijelentem: a Panic! at the Disco elpoposodott. Ezzel nincs is nagy baj, hiszen egy Panic! kaliberű együttes leginkább magasról tesz az elvárásokra, ugyanakkor olyan őszintétlenek ezek a bárgyú, együgyű kis dalok, hogy nem hisszük el, hogy ők ezt a kicsit The Beatles/The Beach Boys hatások által kikövezett utat választották volna.

  Azoknak viszont, akiket ez nem érdekel, és csak egy nyári délutáni langyos tingli-tanglira vágynak, melegen ajánljuk a Pretty. Odd.-ot. Ryan Ross andalító hangja, Brendon Urie ellaposodó szövegírói készségei és a már annyira bevált, most mégis lecsupaszított hangszerelés minden bizonnyal kielégíti az igénytelenebbeket.

10/6 - Minden dalban megvan a lehetőség, mindegyik "egész jól hangzik", nekünk viszont nem "egész jó" kell, hanem "elsöprően überkúl". Nem baj, hiszen "you don't have to worry cause we're still the same.."

A szerző ajánlata: That Green Gentleman, Nine in the Afternoon, Mad as Rabbits 

Read Users' Comments ( 0 )

A progresszív/elektronikus rockformáció második albumának első kislemezéhez készült videóklipjét ezennel minősíthetetlennek nyilvánítom, úgyhogy mostantól single-ként kezelem ezt a dalt.

  Oké, a funky majmok megérkeztek, vettük, ütős a dal, a fiúk (és egy lány) őrültek és őrülten jók, de miért ismételgetik magukat állandóan? Rendben, a dal oda van téve, szeretjük, de teljesen ugyanúgy hangzik, mint bármi, amit eddig csináltak. Nem tudtuk, mibe keveredtünk az előző albumnál, de reméltük, hogy most kiderül. Ha nem, hát nem (hiszen még az alap is ugyanaz, mint a 2008-as album legtöbb dalánál), hajlandóak vagyunk még várni, de a feltett lécet nálam ezzel homlokkal leverték. 10/6 

Read Users' Comments ( 0 )

"...everything I cherish is slowly dying or it's gone..."

  Nem vagyok rajongó, sosem voltam, de ahogy minden átlagos zenerajongót, engem is jó érzéssel tölt el egy ötletes gitár riff, fülbemászó dallam vagy egy okos szöveg. A banda új lemezén ezek mindegyikéből van elég, nekem mégsem tűnt összességében kielégítőnek az album.

  Az egész borzasztóan hosszadalmas, elnyújtott, ami leginkább Caleb Followill hangjának köszönhető. Az énekest nem popdalok feléneklésére szánta az ég, de nem is pattogós, gyors dallamokéra. Jó viszont hallani, ahogy játszik hangi adottságaival, erre a Mary a legjobb példa. Nem állítom, hogy sikeres a kísérletezés, viszont kreatív, még több színt hozva ezzel a dalba. 

  Miután megállapítottam, hogy Followill tehetséges énekes, csak még ő nem tud róla, sikeresen három részre különítettem el a lemezt, melyek csak helyenként fedik egymást. Az első hat-hét szám az, ami jobban sikerült, elragadó, ügyesen felépített és roppant izgalmas, elég csak az első három számot meghallgatni, mindegyik remekmű (főleg a Pyro, képtelenség róla leszakadni), az őket követő Mary bizonyítja, hogy a négy testvér igenis szereti a kísérletezést, és helytállnak, ha saját zenéjük más szemszögből való megközelítéséről van szó.

  Ezután a The Face és a No Money közt elhelyezkedő pár szám erejéig beváltják ígéretüket, miszerint nyugis, tengerparti hangzást próbáltak megidézni a lemezre, és inkább első, Youth and Young Manhood című albumukhoz hasonlít leginkább. Valóban így van, de fel is merül a kérdés: miért most adták ki a lemezt? Ügyetlen tervezés, én azt mondom, sokat veszített így a hatásából.

  Az album maradék pár száma már csak átlagos levezetés, mindenki megemésztheti magában az eddig történteket, és eldöntheti, ad-e még egy esélyt a lemeznek.

10/6 - Nem fogok hazudni, sokkal többet vártam. Az Only by the Night egy nagyon jól sikerült lemez volt, és miközben senki sem várta, hogy azon az úton fognak továbbmenni, én nagyobb csodára számítottam pár ügyes slágerdalnál és relaxációs beach-rocknál.
Kezdésnek: Radioactive, Pyro

Read Users' Comments ( 0 )

Emlékszem, hogy mikor a My Chemical Romance igazán nagy sikert aratott, akkor még a Tokio Hotel is menő volt az akkori tizenkét évesek közt, én pedig akkor még Mariah Careyt hallgattam, tehát megítélni nagyon nem tudom, hogyan éreztem volna az úgynevezett "emo" zenekar iránt. Azt viszont tudom, hogy mostanában élvezem a Teenagers című dalukat, és véleményem szerint Gerard Way sosem volt teljesen normális. Ennyiben ki is merült a viszonyunk. 

  Most azonban nem tudtam elkerülni a nagy találkozást legújabb kislemezükkel, mely a (könyörgöm, csak egyszer hadd írjam ki teljes egészében) Na Na Na (Na Na Na Na Na Na Na Na Na) címet kapta. Eleinte nehezemre esett megbarátkozni a határozottabban "felnőtt rockos" stílussal. Nincs benne I Don't Love You-féle nyávogás, szerelmes rizsázás, de ahhoz elég erős, hogy a mára remélhetőleg zenei ízlésben is megért rajongóikat maguk mellett tartsák, és meghódítsanak még pár ezer embert. 

  Új lemezük, a Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoys a négy törvényen kívül álló harcosról szól, akik be akarják szüntetni a gonoszságot, amit a történetben az ún. Better Living Industries képvisel. Konceptalbumról lesz tehát szó, a videó pedig tökéletes kezdésnek, habár az ember egyértelműen nem a történetre fog figyelni, hanem a szédületes öltözékekre és a dalra magára, amivel könnyű együtténekelni, és olyan alattomosan mászik át hallójáratainkon, hogy nem is szabadulunk tőle jó sokáig.
  10/8-at kap a dal, 10/6-ot a videó. A klip cselekményes, de folytasásos, tehát le kéne kötnie, emlékeznem kéne arra, mi is történt, ez nem sikerült, pedig nem először látom. A szám maga viszont ügyes és ütős, olyan szerzemény, amire bólintok, és azt mondom: ez egy nagy visszatérés lesz.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...for that daughter she's a star tonight, without warning she gave up the ghost inside..."

 Mi történik, ha a The Shinses James Mercer és a kismillió zseniális albumot kiadó Brian Burton (aka Danger Mouse) nekiesik egy közös mellékprojektnek? A válasz: a Broken Bells debütáló albuma.

  Ha bárki a The Shins után akarna ítélkezni, az tegyen magának egy szívességet, és felejtsen el minden várakozást és reményt, amit ehhez az albumhoz fűzött. Ha valaki egy korszakalkotó együttzenélést várt két tehetséges zenésztől, az csalódni fog, de ha valaki az évszázad bukását jósolta, az is téved. A Broken Bells első, self-titled lemeze ugyanis egy kellemes és szerethető anyag, amin érdemes legalább egyszer végigmenni, még ha fogalmunk sincs, mi az a The Shins, vagy még életünkben nem találkoztunk Mercer és Burton nevével. 

  Ezeket az ismerős, lágy dallamokat, amiket itt hallhatunk, a két zenész éppen annyira csavarta csak meg, hogy frissen és élénken tartsa az albumot, még akkor is, ha a szövegek nem igazán kreatívak vagy újítóak. Mercer hangja nem remeg meg sehol, de nem is hatol emberfeletti magasságokba, ez az olyan letargikus dalok mellett, mint amilyen a Trap Door és a Citizen, nem is kifogásolható. 

  Az album fénypontjai a The Ghost Inside (aminek alapja és basszusa félelmetesen emlékeztet Gnarls Barkley Crazyjére, és amiben az egyedülálló fejhangok még jól is hangzanak) és Sailing to Nowhere. Ez rendezésileg nem is rossz, hiszen éppen félúton vannak, ismét felkeltik az érdeklődést, ez jelzi, hogy a két zenész agyilag is összeszedett. 

  Az albumot egy fülbemászó, együtténeklős (October), egy ütemes, de felejthető (Mongrel Heart), és egy, a számok többségéhez mérten gyenge szám (The Mall & Mystrery) zárja.

10/6 - Szeretem a The Shinst, kedvelem ezt az albumot is, annak ellenére, hogy az indie pop sosem tartozott a kedvenc műfajaim közé, de pont ezért nem is tudom teljes valójában élvezni.
Kezdésnek: The Ghost Inside, Sailing to Nowhere, The High Road

Read Users' Comments ( 0 )

 "...do you believe in hallucinations, silly dreams or imaginations?"

  Kedvére utálhatja mindenki Tom DeLonge bandáját, és minden rajongó visszasírhatja a "Blinkes napokat", de be kell vallanunk, az Angels and Airwaves (vagy AvA) megteremtette a saját stílusát, és az I-Empire elhamarkodott kiadását követően harmadik lemezükkel ezt még mélyebben vésték kőbe.

  A Love cím eleinte nem ígért sok jót, hiszen kinek hiányzik egy punksztár ömlengése a szerelemről, de szerencsére már az első dalnál (Et Ducit Mundum Per Luce) ránkcáfol az együttes. Az AvA eltéveszthetetlen stílusban próbálja hangzását a határokig kitolni, ebben az olyan nagyszabásúnak csengő dalok segítenek, mint a The Flight of Appolo, Epic Holiday vagy Letters to God, Part II. A zenekar minden ismérvéből kapunk elég dózist közel ötvenöt percen keresztül, néhány szinti, visszhangzó, csengő gitárokat, zúzós dobokat. Amiből viszont több van a kelleténél, az a túlzottan mély szöveg, melyet Tom DeLonge valószínűleg zavartságában írt, miközben nem tudta eldönteni, fel akar nőni, meg akar érni, vagy folytatja a szertelen gitártépést.

  Nem vagyok rajongó, és ahogy hallgatom a Love-ot, nem is leszek. A vegyes fogadtatást elnézve viszont ki merem állítani, az AvA igazságtalanul sok negatív véleményt kap olyan haragosoktól, akik valamiért nem tudták végighallgatni az igazán erős trackeket a lemezen (Hallucinations, The Moon-Atomic (...Fragments and Fictions), Shove). 

10/6 - Tom DeLonge keresi még az igazi hangzást, késélen táncol az eredetiség és a túlértékelt mainstream rock közt, de minden egyes túlmerengős, túlfilozofálós dallal, minden megalapozatlanul hosszadalmas intróval és outróval közelebb kerül hibáinak megismeréséhez és kiküszöböléséhez.
Kezdésnek: Hallucinations
Az albumartról: Okos, ezzel a stilizált logóval sokmindent lehet kezdeni.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...take time you might miss your life, I think I've missed mine..."

Eliot, Paulina, Coco, mindegy is, az I Blame Coco név alatt futó projekt énekesét, Coco Sumnert nem feltétlenül kell irigyelni. Habár megadatott neki a lehetőség, hogy különös hangját album formájában kamatoztassa, és még Sting lánya is, meg kell említenünk negatívumként azt is, hogy Sting lánya. Bizony, ez két oldalú dolog. Egy olyan ikon sarjaként zenélni, mint Sting, az komoly elvárásokkal jár a közönség részéről, valamint kihívásokkal és bizonyítási vággyal ez ember lányának részéről. Másik szempont, hogy idén nagyon sok női előadó adott ki lemezt (csak egy pár a jobbak közül: Ellie Goulding, Marina & the Diamonds, Kate Nash, Amy MacDonald), ezek mellé besorakozni, és méltónak lenni hozzájuk nem semmi feladat. 

  Coco mindezt vállalva adta ki első lemezét, melyen leginkább Marina Diamandis hangjára hajaz éneke, stílusa pedig keveréke a fent említett brit hölgyre jellemző elektronikának és az elmúlt évtized diszkójának (Quicker). Először nem is tetszett ez a kicsapongó, hol megfontolt és kidolgozott, hol elsietett, összecsapott felépítés (albumszinten), majd nézőpontot váltottam (hiszen ezt teszi minden előzékeny hallgató is), és csak azért sem Marinához vagy Ellie-hez hasonlítgattam. (Csak egy kicsit és csak a végén.)

   Coco erőssége a Summer Rain-típusú drámaibb dalok (Caesar, No Smile), de parkbéli sétákhoz és hosszú utakhoz a jó régi, szerethető féle dance dalok is tökéletesek (Selfmachine, In Spirit Golden, Turn Your Back On Love).

  Egy rövid album rizikós, mert ha van egy vagy két töltelék, az az egész albumra kihat. Egy hosszabb lemeznél még ha van is töltelék, azt el lehet takarni sok más jó dallal, viszont ha több szám van, több lehetőség van a hibákra is. Coco ebbe szaladt bele szerencsésen, esetében az album végén van egy pár dal, amik nem illenek bele a hölgy debütáló anyagába (és komolyan, kinek hiányzott egy Quicker remix? Nekem nem). 

  Az album rapszodikus hangulatát törik meg még olyan semmilyen dalok, mint a Playwright Fate és a Party Bag, és ezzel ki is fújt az album. Egy-két szám dallamát tudjuk felidézni, majd... ennyi. 

10/6 Újat nem hozott, egyedit nem hozott, világot sem váltott, és biztos, hogy nem ér fel sem apuhoz, sem a már említett brit hölgyekhez. Kár érte, de még ne temessük a projektet. Egy első album mindig azért jó, mert a legjobb esetben egy második követi, egy rossz(abb) első album pedig még jobb, hiszen onnan jobb esetben csak felfelé lehet fejlődni!
Kezdésnek: Summer Rain, No Smile, Caesar 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...too much of anything is too much..."

Sokáig hezitáltam, hogy írjak-e erről a lemezről, hiszen eltér a blog (de legalábbis az általam elemzett albumok) stílusától, aztán úgy gondoltam, miért ne pillanthatnánk bele a tini-punk-pop világába, ehhez pedig a hét éve zenélő baltimore-i együttest hívtam segítségül.

  Nehezemre esik megkülönböztetni a hasonló pályán mozgó együtteseket (The Maine, A Rocket to the Moon, We The Kings, The Summer Set), ugyanis mindegyikben ugyanaz a felállás: nem éppen fantáziadús dob alapok, két gitár, egy basszus, és egy szépfiú, aki legkevésbé sem egyedi hangjával arról énekel, amit minden "kitaszított" és "meg nem értett" tinédzser hallani akar.

  Ahogy a fent említett együtteseknél sem, az ATL-nál ugyanúgy nem lehet dalsorrendről, vagy koncepcióról beszélni, már az szerencsés, ha öt különböző akkordot találunk (albumonként), viszont a tipikusan punkpopos dallamok itt is megvannak (Damned If I Do Ya (Damned If I Don't), Weightless). Ezeket, és a dalok nagy részét majd valószínűleg minden You Me At Six és Boys Like Girls-típusú fiatal életmentőnek fogja találni, mintha Gaskarth a fejükben olvasott volna, amiben nincs is semmi rossz. Ez is egy stílus. 

  Habár az All Time Low labdába sem rúghat a műfaj egyik kiemelkedőbb képviselője, a The Rocket Summer mellett, az ember életében eljöhet olyan pillanat, mikor szívesebben hallgatna sok elmélkedést nem igénylő, dallamos, ütemes, vidám dalokat a legkevésbé sem komplex riffekkel tarkítva arról, hogy milyen fiatalnak lenni, először szerelembe esni, sírni és a boldogságot keresni.

10/6 Nem váltam hívővé, de nem kizárt, hogy unalmas délutákon benyomom egyik-másik számukat.

Kezdésnek: Lost In Stereo, Stella

Az albumartról: Olyan szokványos tinipunk borító. (>>link<<, >>link<<, még több >>link<<)

Read Users' Comments ( 0 )

A kaliforniai énekest (is) a Grace klinika című sorozatnak köszönhetem, az epizódokban hallható zenékért felelős emberek ugyanis előszeretettel nyúltak/nyúlnak Greg Laswell számaihoz, így némi háttérismerettel vettem kézhez idén megjelent új albumát, a Take a bowt.

Többször is meghallgatva az albumot, még mindig nem tudom eldönteni, milyen stílusba tartozik. Legtöbben az alternatív rock kategóriájába sorolják. Hát legyen az, de ne várjunk őrületes gitárszólókat és vérbeli rockdalokat, mert itt szó sincs ilyesmiről. Laswell zenéje tipikus sorozatzene: a szerelmi jelenetek vagy a nagy horderejű döntéseket szemléltető képsorok tökéletes töltelékeleme, amikor is a dal hatására közelebb kerül hozzánk a történet, megmarad bennünk, hogy "ó, milyen szép szám ment, mikor ő meg ő összejött, hát ennek utána kell járnom, mert nekem is kell egy ilyen szerelmes dal". Laswellben ennyi van, nem több: melankólikus, nyugis számok, amelyek utat tudnak találni a fülünkbe, ha olyan hangulatban kapnak el minket.

Alapjában véve szerethető dalokról van szó, mert azért az emberek többségének jólesnek az ilyen könnyedebb szerzemények. Szerencsére nem teljesen egysíkú a lemez, akadnak némileg tempósabb számok is, mint a "Take everything", az "Around the bend" és az "In front of me", és ezekben még némi slágergyanút is érzek. De tényleg csak egy picit. Aztán van nekünk egy óriási kakukktojásunk a "Come clean" személyében, amely nem tudom, miként került erre a lemezre, de a Breaking Benjamin-féle post-grunge-ra emlékeztető elemek elütnek lényegében mindenhonnan. Az egyébként főleg gitárokra építő lemezen egy-egy számban azért erőteljesen jelen van a zongora, mély szólamokat és kissé depressziós dallamokat kölcsönözve ezzel ("My fight (for you)", "Off I go", "Marquee").

Ajánlatnak a "My fight (for you)", a zongorarész miatt fogott meg rögtön az első hallgatás után:

Összegezve: 10/6, igyekszem viszonyítani más albumokhoz, hogy mikre adtam 7 pontot, és ennek fényében a Take a bow sajnos nem érdemli meg. Talán közrejátszik ebben, hogy Laswell hangja túl monoton ahhoz, hogy hosszú távon sokáig bírjam hallgatni. Talán azért sem tudok többet adni, mert nem érzem benne azt a pluszt, ami rajongóvá tenne. Egyszerűen csak úgy hallgatom a dalokat, háttérzenének megfelelnek, de ez így kevés. A Grace klinika további évadjaiba azért jók lesznek ezek is.

Read Users' Comments ( 0 )

Már csak nagyon keveset kell aludni, míg az ír zongorarockerek új albummal jönnek ki (aminek a borítóját nem mellesleg itt lehet látni, nagyon tetszik), addig is az első single-höz készült videó nézegetésével ütjük el az időt.

  Nem fogok hazudni, nem vagyok lenyűgözve a ténytől, hogy még mindig ugyanazt a sémát követik a klipjeikben. Gyakorlatilag, mint a Breakeven-ben, a We Cry-ban vagy a Man Who Can't Be Moved-ban, itt is van a "zenélős"-része és a cselekményes része a videónak, aminek aztán van egy jó vagy rossz (ezesetben jó) lezárása, mire mindenki elmorzsol egy könnycseppet. Személy szerint nem ettől borsódzott a hátam.

 Amit a The Script-ben mindig is kedveltem (többek között), az az volt, hogy ezt az egyszerű (mert valljuk be, semmilyen téren nem valami réteges és komplex a felépítése a dalaiknak) zenét milyen érzelmesen, szenvedélyesen és lelkesen tudják előadni. Ezúttal inkább ez ragadta meg a figyelmemet és nem a videó története, vagy vágása, hangulata, esetleg látványa.

10/6

Read Users' Comments ( 0 )

"...nothing to fear but no one to trust and so it gets even..."

  Talán furcsán hangzik ez, de nem sok szlovák együttest ismerek. A Diego-t is csak annak köszönhetem, hogy Pozsonyban ők nyitottak az Editors-nak áprilisi koncertjükön. Már akkor sem volt velük semmi bajom, szokatlanul élvezetessé tették a hosszú várakozást.
  2009-es albumukon is angolul énekelnek, folytatják a 2006-os self-titled lemezükön megszokott letisztult indie-s vonalat a hegedűnek köszönhető folk-hangzással.
  Egy öt perc hosszú dallal indít az öttagú zenekar második albuma -elég felelőtlenül, ha engem kérdeztek-, ami szinte észrevétlenül lebeg tovább, majd a Keep Your Head Down-nal igazából is elkezdődik a Peripheries. A gitár-centrikus dalok egytől-egyig fülbemászóak, annak ellenére, hogy az énekes hangja nem valami kiforrott (Cold Water Love Songs). Az album közepénél jönnek megint a hosszabb dalok (Broken Parts, All There Is), végig követik a bevált módszert: telepakolni gitárral meg lábcinnel mindent, hogy teltebbnek, zsúfoltabbnak hangozzon.
  Véleményem szerint az énekes egy rettentően szimpatikus és lelkes férfi (láttam élőben zenélni, azért mondom), de nem ártana egy új, egyedibb hang, ami a dallamilag kevésbé emlékezetesebb számokat (Lights) is kedvelhetőbbé tehetné. 

  A Diego még nagyon az utazás elején jár, sokat kell még tanulniuk a saját lehetőségeikről, képességeikről és határaikról, azonban jó hír, hogy az olyan dalok, mint a Here For No Reason vagy az Enough To Breathe (személyes kedvenc) biztatóan hangzanak. 

10/6 - Nem tudom, Szlovákiában mennyire ismert a zenekar, remélem, elég támogatást kapnak ahhoz, hogy tovább folytassák a zenélést, és egyre jobbak és jobbak legyenek. Megérné, ugyanis a minőség javuló tendenciát mutat az előző lemezükhöz képes.

Read Users' Comments ( 0 )

"...jag skulle alltid vara den som stod bakom dig..."

  Tehát mit is tudunk a Kentről? Nem sok emberből nézném ki, hogy a zenekar nevének említésére csettintgetve kutassanak emlékezetükben infók után, majd kinyögjék: "Az a svéd együttes, ugye?" Igen, az a svéd együttes, kár, hogy itthon alig ismerik őket. Pedig nem éppen ma kezdték a zenélést. A svéd alternatív rockbanda húsz éve alakult, kilenc stúdióalbummal és megannyi zenei elismeréssel büszkélkedhetnek, emellett hazájukban és az észak-európai országokban nem kis népszerűségnek örvendenek.
  Mivel nem ismerem túl régóta őket, kénytelen voltam némi kutatómunkát végezni a zenéjükkel kapcsolatban. 2007-es albumuk nem kicsit osztja meg a hallgatóságot. Sokan úgy gondolják, ez már nem a jó öreg Kent. Szerintem ezen alig kell meglepődnünk, hiszen ha a mainstream-nek számító együttesek sorra kezdenek eleketrósodni, az északiak - akik márpedig nem keveset tudnak a jó zenéről - miért ne tennék?
  A lemez ettől függetlenül még remek. Megvan benne a rock, még mindig sok a gitár, bejönnek a szintik, és a hangzást akár a Kråkesølv-éhoz is hasonlíthatnám. Ugyanaz a gyakran melankólikus dallamvezetés egy gyengécskének tűnő, mégis tapasztalt énekhanggal (Joakim Berg), és az instrumentális és az énekes részek összecsengése. Gyönyörű.
  A legtöbb dal elég hosszú, akinek nem volt még dolga Kent-féle zenékkel, annak nagy falat is lehet, ezért olyan dalokkal kezdenék, mint az Ingenting (személyes kedvencem, valamint a lehető legpoposabb dal a lemezen), Generation Ex (egy példa a rockosabb számokra), Berlin (és egy az elektronikusabbakra). Az albumon még helyet kaptak az ütemesebb szerzemények (Vy från ett luftslott), és némi melankólikus, chill-out anyag is (Sömnem).

10/6 - Kétségtelenül kell egyfajta hozzáállás az albumhoz, nem árt, ha már van tapasztalata az embernek más skandináv területről érkező együttessel. Számomra kicsit hosszadalmas lett a lemez, vagy grandiózusabb hangzás kéne, ami végig leköt, vagy rövidebb dalok.

Read Users' Comments ( 0 )

  Mint már említettem, a single a banda új lemezéről csak szeptemberben fog kijönni, de aki szemfüles volt, és a BBC Radio-t hallgatta, az már ma megcsodálhatta az új dalt.
  Személy szerint több gyorsabb, tempósabb dalt vártam, mert természetesen jól megy nekik a szerelmes számok komponálása is, de valljuk be, már a debütáló lemezükön is ezerszer fülbemászóbb és élvezhetőek voltak az ütemesebb részek. 

Erre gondolok, mikor húzom a számat, és 10/6-ot adok az első single-nek. 

Read Users' Comments ( 0 )