A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 10/9. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 10/9. Összes bejegyzés megjelenítése
Andrew McMahonról igazán nem lehet elmondani, hogy lopja a napot. A Jack's Mannequin megalakulása előtt Kalifornia egyik legsikeresebb punkrock együttesének énekese volt, majd új zenekarának első lemeze után úgy mellékesen legyőzte a leukémiát, alapítványt hozott létre, kiadott egy dokumentumfilmet és egy második lemezt, újra összehívta a Something Corporate-et, aztán nyári turnéra indult, s végül ismét stúdióba vonult a Jack's Mannequinnel.
Ennek eredményeképpen mutatták be a napokban első kislemezüket az október 4-én kiadásra kerülő People and Things című albumról, melyet My Racing Thoughtsra kereszteltek. Már egy pár hónapja játszották élőben is (többek között a hatalmas sikert arató Coachella fellépésükön is), és McMahon meg sem próbálta eltitkolni, hogy ez a dal szerepel a készülő lemezen.
Élő előadások ide vagy oda, mégis a stúdióverziótól kap teljes képet az ember, és személy szerint, amint rálátást nyertem erre a bizonyos képre, már tudtam, hogy nagyon fog ez tetszeni. McMahon ígéreteinek megfelelően nem a leukémiából való felépülése van a központban (mint a The Glass Passenger dalainak többségén), sokkal inkább minden más, ami azóta inspirálja és boldoggá teszi. A My Racing Thoughts jobban hasonlítható az Everything In Transites dalokra (azok közül is a zongoraközpontúbbakra), vidám, táncolható, és nagyon fülbemászó. Jó érzésem van az új albummal kapcsolatban. 10/9
Terra Naomi, a youtube-on híressé vált énekesnő, aki autodidakta módon tanult meg hangszereken játszani, lehetőséget kapott rá, hogy Virtually című debütáló lemeze után kiadhassa második albumát (To Know I'm OK). Az első single receptje az volt, ami a Say It's Possible-t is híressé tette. Kérdezz az emberektől valamit, amire mindenki szívesen gondol, és szívesen válaszol. Ez múltkor a "mi a vágysz a legjobban - három szóban" volt, most pedig a "mi az, amit a legjobban szeretsz - egy képen". A világ minden pontjából beküldött képeket aztán összevágták, és BUMM, kész is van egy megmosolyogtató, kedves kis videó, amivel mindenki együttérezhet. Hiszen a fényképeket látva eszünkbe jut majd a család kedvenc kutyája, a tavalyi nyaralás, az első gitárunk, egy randevú, az alig egy éves unokaöcsénk és minden más, ami boldogsággal tölti el az embert.
A zenei aláfestés pedig nem is lehetne tökéletesebb. Nem megszokott, hogy Naomi ilyen világos és pozitív dalt írjon (talán ő maga is szerelmes?), zongorán játszani is ritkán látjuk. Ami még figyelemreméltó, az a fejlődés a hangjában. Míg a Virtually néhány dalában rezgett a léc a kitartott és magas hangoknál, addig ebben igazán könnyedén, minden megerőltetés nélkül ugrik egész oktávokat. 10/9 a dalra és a videóra is.
Ez szintén csak akkor foglalkoztat bárkit is, ha az illető Pitchforkon nőtt fel.
Az egyre növekvő rajongó- és hallgatótáborral együtt azonban az igények is nőttek, s ma délelőttre többszázezer csodáló rágta tövig minden létező végtagját, amikor is a BBC a világon először adta le az együttes ötödik albumának első kislemezét. Az első visszajelzések pozitívak voltak, a másodikak is inkább lelkesülő fanoktól érkeztek, hogy vallást változtatnak és beleborotválják a tarkójukba az együttes nevét, mi azonban türelmesen hatodszorra és hetedszerre is végighallgattuk a dalt, mielőtt véleményt mondtunk volna. Igen, igen, az intrót megvették a The Sacadostól, rendben, majd túltesszük magunkat rajta, azonban nagyon ismerős ez az alap is. Arra emlékeztet, mikor a már említett Snow Patrol a fenomenális A Hundred Million Suns után best of válogatásukra megírták a Just Say Yest. Nem túlságosan, de éppen eléggé, hogy szemöldökvonogatásra késztesse az embert. Mi ez a hirtelen jött menekülés az elektronikusabb hangzás felé? Nem? Senki nem tudja? Én sem. Biztos valami új trend.
A negatívumok sorát akkor ennyivel le is tudtuk volna, most jöjjenek a dolgok, amikért érdemes szeretni ezt a dalt.
A negatívumok sorát akkor ennyivel le is tudtuk volna, most jöjjenek a dolgok, amikért érdemes szeretni ezt a dalt.
Itt van először is az észbontó riff, amit Jonny Buckland tehetségének köszönhetünk (annyira jól működik ez az ír hangzás egy ilyen modern borítóba csomagolva), a rövidke sorok, amikhez tökéletesen passzol az intenzív dallamvezetés, és gondoljunk csak bele, milyen őrjítően fog ez hangozni arénákban, fesztiválok nagyszínpadain, csakúgy ahogy klubkoncerteken is. Ezért szerethető a Coldplay, mert habár sokat változtak a kezdetek óta (bréking nyúz, a változás nem mindig rossz), de amikor megugorják a szintet, akkor toronymagasan.
Azt hiszem, eleget hízelegtem nekik, abba is hagyom, hallgassa mindenki soksok szeretettel. 10/9
Azt hiszem, eleget hízelegtem nekik, abba is hagyom, hallgassa mindenki soksok szeretettel. 10/9
"...better now than when I found I used to have the gift of amusement..."
Ha össze kéne állítanom egy listát azokról a dolgokról, amiket nagyon lehet szeretni a Manchester Orchestrában, akkor Andy Hull elképesztő, megunhatatlan, sokszínű és hisztérikus hangja mellett olyan elemeknek is helyet adnék, mint a rövid, de szellemes szövegek, az albumok különféle koncepciói, és az, hogy a hangszerelés mindig hamisítatlanul Manchester Orchestra, mégis olyan polcokat pucolnak ki benne, és töltenek meg újra, hogy az kedvező legyen az egyre növekvő hallgatóságnak, és az együttes is élvezze.
Andy Hull hangjához most sem szeretnék egyebet hozzátenni, esetleg csak annyit, hogy aki még többre kíváncsi az úriember istenadta tehetségéből, az mindenféleképpen essen neki a Bad Books 2010-es lemezének, amit szintén az atlantai rockördög neve fémjelez. A rövid, de szellemes szövegek a Simple Math-re olyan szinten változtak, hogy míg a Mean Everything to Nothingon kissé döcögős volt a történetmesélés, ezen a korongon szinte csak ilyen dalokat találunk (Pensacola, April Fool, Pale Black Eye, Apprehension, Leave It Alone). Ez a fejlődés számtalan dolognak betudható (művészi megvilágosodás, egy pár pohárka sör és egyebek), mi azonban szeretnénk hinni, hogy ez a nagyszerű szövegírói tehetség, ami most virágzásnak indult, mindvégig ott lapult valahol és még sokszor ízlelhetjük meg.
Ha már szó esett a koncepcióról is, Hull azt mondta "Az album egy 23 éves fickóról szól, aki mindent megkérdőjelez a házasságtól kezdve a szerelmen, a valláson keresztül egészen a szexig. Néha még számomra is nehéz kibogarászni, épp melyikről beszélek. Minden, amit a múltban írtam, ezekről szólt. Ez az album pedig minden kérdésemnek a legtisztább formája". Nos, legyen. Ha Hull nem ezt hangoztatta volna már hetekkel a megjelenés előtt, nem is lett volna zavaró, de így mikor meghalljuk a nyitó dalt (Deer), majdhogynem kényelmetlen, ahogy pontosan, szó szerint erről szól a lemez, amit a fiatalember felvázolt nekünk. Persze, nem minden hallgató olvasta a fenti sorokat, nem is mindenki figyelt fel rá, vagy foglalkozott vele, az én agyam hátsó kis sarkában azonban ott motoszkál a gondolat, hogy ezt a ruhát úgy próbálták ráhúzni a lemezre, hogy előtte nem szabták méretre, és most nem takar mindenhol.
A hangszerelésbeli változtatások azonban valamelyest kompenzálják ezt. Habár a súlyos, komoly dobokat, amik azt az arénarockos hangzást kölcsönözték, egykettőre kipaterolták a dalokból, a vonósok, melyek szinte minden számban megbújnak (némelyikükben pedig majdhogynem túlordítják a gitárokat), pedig most jelentek meg először ilyen karakteresen és ilyen meghatározóan. Ééés vastaps.
10/9 - Ha a Mean Everything to Nothing nyolcat ér, a Simple Math a tökéletes album. A dalok felépítése (egy langyos, rövidke intró és egy hét perces gigantikus albumzáró mint tökéletes keret, a töltelék pedig tartalmaz rockballadáktól (Leave it Alone), mániákus depressziós, gyerekkórusos kislemezanyagokon (Virgin, Apprehension) és szörfrockslágereken át (Pensacola) a régi albumok által ihletett ősrajongói kedvencekig (Mighty)), elhelyezése, a kiszámíthatatlanságuk, a dinamikájuk, tíz percben és háromnegyed órában olyan jól működik, gyönyörű.
Lykke egy okos lány. Okos, mert választhatott volna egyszerűbb dalt is következő kislemeznek: a Rich Kids Blues például két másodperc alatt sláger lett volna, a Youth Knows No Painnel a Föld lakosságának azon részét is meghódította volna, akik eddig nem ismerték/szerették őt, a szerencsés kiválasztott mégis a Sadness Is A Blessing lett. Lykkének nem is volt még ilyen lassú single-je, kérdés, hogy működik-e egy videóval.
Igen. Működik.
Egy tragikus apa-lánya kapcsolat egy rövid részletének lehetünk tanúi, mely egy étteremben zajlik le. Azzal kezdődik, hogy Lykke Li egymás után húzza le a pohár vodkákat, miközben édesapja (Stellan Skarsgård) szomorú szemmel nézi, amit lánya művel magával. Gyaníthatóan nem felhőtlen a kapcsolatunk, ez látszik azon, ahogy egymásra néznek, majd mikor Lykke előbb kiköp egyet, majd feláll, és azon az elegáns helyen őrült táncba kezd, a háttérben üldögélő vendégek tekintetéből az is világossá válik, hogy hősnőnk valószínűleg nem kívánt a számára kijelölt útra lépni, a saját döntéseit hozta meg, ami miatt aztán sokan elítélték és elpártoltak tőle. Egészen addig láthatjuk ezt a fájdalmas gyásztáncot, amíg pár jóltermett pincér meg nem próbálja lenyugtatni Lykkét, ő viszont előbb próbál kitörni, majd tehetetlenül a földhöz vágja magát és vonaglik a karjaik között.
Ezután jön az atyai közbelépés, és az utolsó ölelés során Lykke elér a megadás státuszába, amikor lehull az álarc, feltörnek az igazi érzelmei, és sírni kezd. Pont.
Rengeteg metaforát bele lehet illeszteni, erőltetni a videóba, minden kis részletet meg lehet magyarázni. Nem igazán érdemes. Én a történetet azért mondtam most el, mert a hétperces videó elbátortalaníthatja az Interneten kószálók nagy részét, de érdemes tudni, mi folyik benne. A képi világ újdonság a Lykke-videók sorában, szokatlanul meleg, szokatlanul közelinek érződik, a nagyszerűsége pedig mindenféleképpen formabontó. 10/9
A május tizedikei megjelenéshez közeledve egyre több gyönyörűség szivárog ki a lemezről (ahogy az ilyenkor lenni szokott). A Simple Math hivatalos lyrics videóját nézegetve sokan tanácstalanul álltak az új dal elé, aggódva, hogy a Manchester Orchestra is a Kings of Leon útjára lép elpoposodásban, én azonban emiatt nem ráncolom a homlokom. Az első videó az azonos című albumról ugyanis a "tökéletes" szinonimája is lehetne.
A dalról ebben a bejegyzésben már mindent elmondtam, amit tudtam, úgyhogy íme bővebben a klipről.
Az egy megszokott koncepció, ha életútról szóló dalokat írnak az együttesek, hogy a videó is a múlt felemlegetéséről, gyermekkori képek visszaidézéséről szól, ami egy elcsépelt, ócska húzás is lehetne a Manchester Orchestráról, azonban ebben mégis van valami. Valami, ami lehet a videóklipekben nem megszokott nagyszerű színészi játék, a cseppet bizarr környezetbe ültetett higgadt dal, a megannyi motívum és kibogozható rejtély vagy a videó végén nyitva hagyott történeti szál "hibája". Értelmezhetünk mindent úgy, ahogyan szeretnénk, meg ahogyan tudunk. Az apa és a fiú kapcsolatát, a kicsi Andy lány iránt érzett szerelmét, a kórházi szobás jelenetet, és a végén természetesen a nagy kérdésre is lehet különböző válaszokat adni.
Ezért jó ez a videó. Hangulata van, külön élettere van, formáló és formálható. 10/9
A 2001 óta fennálló együttes tavaly robbantott bankot nagy visszatérésével - a Danger Days november 22-én jelent meg és kollektív tetszést váltott ki mind a rajongókból, mind a kritikusokból, a pár fanyalgót leszámítva persze, akik szükségszerűen megjelennek, ha egy banda stílust vált. Az első két album emo punk-rockos zúzása és a The Black Parade színpadias érzelmessége után a new jersey-i srácok egy sokak körében népszerű ötlettel álltak elő: legyen hát ez egy konceptalbum.
A dalokat magában foglaló keret egy DJ, Dr. Death Defying kalóz-rádióadása, az ő hangját és átvezetőjét többször is halljuk még az első szám után, sőt, én még néha hiányoltam is, nem lett volna baj egy kicsivel több ilyen kitekintés. Érezhetően érettebb az a módszer, amivel ez a lemez felépül, még akkor is, ha már pár dal után felmerül bennünk a gondolat: ezeket a számokat már sokan és sokszor megírták a banda előtt. Ilyen momentum a Sing inspiráló himnikussága, a Na Na Na vagy a Party Poison klasszikus rock&roll beütése, a Destroya és a Save Yourself, I'll Hold Them Back pedig minden további nélkül elmenne egy-egy Lostprophets számnak. De a kirobbanó energia szinte mindig elviszi a hátán az egészet, és azért nem vagyunk ötletek híján sem. Ilyen egyedi pillanatokat kínál a Planetary (GO!), amely az egyik legütősebb dal a sok közül, vagy a The Kids from Yesterday című önvallomás. Amelyik szám nem az eredetiséggel fog meg, az a fülbemászó dallamokkal (Bulletproof Heart), de megesik, hogy az ember talán egy rövidke gitárszóló miatt szereti meg az adott nótát (Summertime). Mondhatjuk, hogy a kezdeti menetelés után a végére természetesen "leül" kicsit az album, de a Destroya biztos felébreszti az embert, ráadásul az amerikai himnuszt is sikerült becsempészni az egyik dalba. Az utolsó szám, a Vampire Money pedig egy reakció arra, hogy a bandát is felkérték, hogy írjanak egy dalt a New Moon című Twilight-filmhez. Kilógni kilóg a koncepcióból, ám rendkívül szórakoztató.
Ami végig tetszett, az az erős gitármunka, ez jellemző az együttesre már a kezdetektől, technikás és fülbemászó egyszerre. A Danger Days-en az énekes Gerard Way is már nagyjából levetkőzte korábbi szenvelgő énekstílusát, nem mondom, hogy szerencsére, hiszen akkor és ott ennek is megvolt a funkciója. Bár nem mondanám a rockvilág legfelismerhetőbb hangjának, nagyon jó dolgokat tud művelni néha.
Miközben kitaláltam az végső pontszámot, azon gondolkodtam, hogyan ellenpontozzam fenti nem túl hízelgő kijelentésemet, miszerint már ezerszer megírt és elgondoldolt dalokról beszélünk itt. Két dolog is eszembe jutott. Az egyik persze maga a koncepció, ami lazán összefogja ezeket a számokat és a videóklipekkel együtt egy jól megfogható, érdekes világba helyezi őket. A másik pedig az őszinteség. Egy percig sem éreztem úgy, hogy ez valamiféle hamis színjátszás lenne. Ha megváltják a világot, ha buliznak, ha szenvednek, ha dühöngnek, ha inspirálnak - azt mind úgy is gondolják. És ez nagyon jó.
Hogy ez a banda eddigi "legvidámabb" albuma, az is biztos, de maga a koncepció tartogat többé-kevésbé már bejáratott üzeneteket is: ellenállás az automatizálással, a szürkeséggel, az érzelemmentességgel szemben, önfeláldozás, kiállás önmagadért és egy ügyért - és persze közben parti ezerrel. Az egész valahogy összeáll, közben pedig kapunk egy tökös rockalbumot, nos, szerintem valahogy így kell ezt csinálni. 10/9
Még egy hete sincs, hogy debütált a brit One Night Only legújabb kislemeze, karöltve egy friss videóklippel, de a visszhangok alapján egyértelmű, hogy a srácok valamit nagyon eltaláltak az új szerzeményükkel. Csak az nem tudja, aki nem akarja, hogy melyik üdítőital reklámzenéjéről van szó, de tény, hogy még a magyar tévéadók (plusz a mozik!) is előszeretettel sugározzák a "Can you feel it" aláfestő dallamaival rendelkező hirdetést. Mert ez eszméletlenül fülbemászó lett.
Az együttes sosem a szomorkás vagy éppen nyálas dalairól volt híres, hanem inkább a pörgés és a pozitivizmus áradt a zenéjükből. Az új single esetében sincs ez másképp: a klipben megvalósuló felszabadult szórakozás himnuszává váló "Can you feel it" nem is kaphatott volna tökéletesebb körítést maga köré, mint az önfeledten bulizó és zenélő fiatal rajongótábort, akik három percre a fellegeket is megjárják. A dal hallatán pedig magam is át tudnám élni a videóban látottakat, szóval a kifejezés hatékonyságáért csak 10/9 lehet a végeredmény.
Az együttes sosem a szomorkás vagy éppen nyálas dalairól volt híres, hanem inkább a pörgés és a pozitivizmus áradt a zenéjükből. Az új single esetében sincs ez másképp: a klipben megvalósuló felszabadult szórakozás himnuszává váló "Can you feel it" nem is kaphatott volna tökéletesebb körítést maga köré, mint az önfeledten bulizó és zenélő fiatal rajongótábort, akik három percre a fellegeket is megjárják. A dal hallatán pedig magam is át tudnám élni a videóban látottakat, szóval a kifejezés hatékonyságáért csak 10/9 lehet a végeredmény.
Miután kitárgyaltuk az albumot, vessünk egy pillantást a Within Temptation új albumához készült legelső kisfilmére is, amely a Faster című dalhoz készült videóklipet is magában foglalja.
Azért jó ez a videó, mert az egyik főszereplő, Mother Maiden narrációjával tulajdonképpen mindent összefoglal, amit feltétlenül tudnunk kell a történethez. Miután ránk villantja sötét pillantását, nyilvánvalóvá válik, hogy annak ellenére, hogy a hölgy is valamiféle természetfeletti szerzet ő is, az éjszaka teremtményeivel küzd és gyűjti legyőzésük érdekében hadseregét. Akik bizony többnyire szintén valamiképpen bukott lelkek. A fekete-fehér film megmutatja nekünk a fontosabb szereplőket, felvillant pár mozzanatot és nagyon jól hangulatot is fest. Aztán elkezdődik a Faster, mely az album hangzásvilágát hívatott valamennyire reprezentálni (ennek ellenére, bár nagyon tetszik a dal, azt is mondhatnám, hogy nála csak 'jobb' és komplexebb számok vannak az albumon). Megmutatja a banda jelenlegi arcát (Sharon még mindig hihetetlenül gyönyörű), ők zúznak egyet nekünk, ahogy kell, aztán végül még egy kis ízelítőt is kapunk a következő filmből is.
Az egész együtt nálam megérdemel egy 10/9-est, tessék csak rákattintani a play gombra!
"...I for one won't stand for this, if this scene were a parish, you'd all be condemned..."
Azért mertem a Panic! at the Disco első albumával kezdeni, mert csak így van értelme a legújabbról is írni. De ahhoz, hogy megértsük, ők miért csinálják azt, amit, íme egy kis zenetörténet.Az 1980-as években a hardcore punk nagy nevei a műfaj körüli erőszak elleni, és a figyelmet a társadalomról az egyénre összpontosítani kívánó mozgalmak következtében át kívánták alakítani ezt a stílusirányzatot, mely hivatalosan a washingtoni Rites of Spring 1984-es megalakulásával indult el. A straight edge filozófiát lecserélték melodikus gitárokra, a midtempót az érzelmekre, kitörtek a hardcore punk korlátaiból, a 90-es években pedig előbb az underground kultúrában jelentek meg az újonnan született stílus úttörői (post-hardcore), majd a popkultúrában is, és egy férfias ugrással meg is érkeztünk az új évezredhez.
A modern emo mozgalmak kevésbé hasonlítanak bármire is, amiről ez a stílus eddig szólt, de egye fene, jöjjön, aminek jönnie kell. Az új évezredben sok zenekar feltűnt, mint a műfaj új képviselői, akiknek csak minimális népszerűségre sikerült szert tenniük kis országunkban (Jimmy Eat World, Weezer). Ezek a Joy Division és The Cure-féle post-punkból erednek, amiknek virágkora nagy ívben elkerült minket. A nagyobb hisztit a tinilányok körében olyan nevek vívták ki, mint a Green Day, My Chemical Romance, Fall Out Boy, Paramore és egyéb Fueled by Ramen termékek. Néhányan levetkőzték ezt a sztereotípiát, néhányan máig sem, a Panic! at the Disco pedig úgy döntött, tesz zenéjébe egy csavart. A burlesque/cabaret/baroque pop legmegkapóbb elemeit sikerült összevonni vonósokkal, maszkokkal, a komolyzene legtipikusabb alkotórészeivel és powerpop effektekkel. Nem kontármunka.
A Fever You Can't Sweat Out című első albumuk mindaz, amit az előbb felsoroltam. A téma még mindig az egyén érzelmei, de nem érvágós, megríkkatós módon, hanem pattogósan, vidáman, hogy az átlag hallgató is mosolyra derülhessen. (Hiszen az emo emocionálist jelent, annak pedig - ellentétben a közhiedelemmel - nem feltétlenül kell negatív érzelmekről szólnia.) Ezen a lemezen vannak felesleges autotune effektek (Nails for Breakfast Tacks for Snacks), címek, melyeknek közük sincs a dalhoz (There's A Good Reason These Tables Are Numbered Honey, You Just Haven't Thought Of It Yet), intermezzók (Intermission), tipikusan tinibugyi-szaggató dalok (Lying Is The Most Fun A Girl Can Have Without Taking Her Clothes Off) és egy ütős ars poetica is (I Constantly Thank God For Esteban). Ami viszont az egyik kedvencem: egy nyálas ballada sem csúfítja a látképet. Az énekes, Brendon Urie hangja pontosan arra való, amire használja, nem a legegyedibb, de fényévekkel jobb, mint a többi kaliforniai szakmabelinek, és természetesen az akkor még tizennyolc éves fiú előszeretettel tetszeleg az ügyeletes szívtipró szerepében.
10/9 - A Fever You Can't Sweat Out joggal van számontartva az új évezred legmeghatározóbb punkrock albumai között. Ez az a fajta lemez, melynél nem számít, melyik számot hallod, biztosan megmozgat, megmosolyogtat, szórakoztat, leköt.
A szerző ajánlata: I Write Sins, Not Tragedies, I Constantly Thank God For Esteban, Lying is the Most Fun...
Lykke Li Wounded Rhymes című albumának első kislemezével (Get Some) nem is volt olyan sok probléma, egyszerűen csak megdöbbentő volt látni a kis Lykkét egy szertartásban, ahol a szexualitás a középpont.
Az I Follow Rivers már sokkal természetesebb, jobban illik ahhoz a lányhoz, akit eddig ismertünk, habár a téma most sem valami szívderítő. Adott a katona (akit Fares Fares alakít, egy sikeres és elismert svéd/asszír színész), akit követ egy titokzatos, sötét árnyék. A férfi menekül a múltja, a bűntadata és az árnyék elől, de azok nem engedik el, és ahogy a dal egyre feszültebb lesz, úgy a macska-egér játék is kiéleződik. Hősünk végülis elesik és a földre zuhan, hősnőnk, Lykke Li, aki a halál/sors szerepét tölti be pedig letérdel mellé, és mintha megbocsátana a bűneiért, megcsókolja, de a tekintete az utolsó képen elárulja, hogy a megbocsátás áldozattal is jár. Tetszik a videó, mert a férfi valóban egy élet által megviselt valaki, nem pedig egy Brad Pitt, Lykke Li pedig nem a tökéletes végzetes szépség képében tetszeleg, hanem egy félelmetes, fekete ruhás szörnyetegében, aki ha utolér, magával ragad. Mikor a közepefelé elkezd futni, ott sem úgy suhan, mint egy könnyed pillangó, hanem mint egy rettegett bestia. 10/9
"...darkness is a harsh term, don't you think? Yet, it dominates the things I see..."
Rég volt már, hogy előrángattam egy régebbi lemezt (már amennyire a 2009-esek réginek számítanak), de a Marcus Mumford által vezetett kvartett az elmúlt napokban egészen hozzánőtt a szívemhez, és mivel úgyis nagy körülöttük a felfordulás mostanában, hát íme egy elemzés.
Mivel az együttes country/bluegrassnak van címkézve, úgy gondoltam, kiselőadást kéne tartanom Bob Dylan jótékony hatásáról a műfajban, Laura Marlingról, a The Avett Brothersről, arról, hogy a country hogyan hódította meg a szigetországot, aztán rájöttem, hogy ez mind felesleges abból a szempontból, hogy a Mumford&Sonst mindenki szereti. Nem is csak azért, mert sikerült egy ilyen ritka, leginkább észrevétlen műfajjal betörniük a brit zenei piacra, és komolyabb elismerést szerezniük (még egyszer, ki is nyerte meg a BRITS "Album of year" díját?), hanem mert egyszerűen nagyon jók!
Az együttes minden tagja legalább kismillió hangszeren játszik, köztük a legszokatlanabbakon (elektromos bendzsón, kontrabasszuson, tangóharmónikán és mandolinon), mely a legkülönösebb hangzást adja dallamilag már eleve folkos zenéjüknek. Az olyan dalokkal, mint a Winter Winds, Roll Away Your Stone vagy Timshel ír country-s elemeket is felvonultatnak az albumon, mely Marcus Mumford enyhén Andy Hullos csengésű hangjával sziklaszilárdan áll a lábán. A dalszövegek pörgősek, a bendzsó megunhatatlan, az ember legszívesebben táncra perdülne ott helyben, ahol meghallja a The Cave vagy a Little Lion Man ismerős-ismeretlen gitár alapjait, és az egész olyan rendben van, semmit nem változtatnánk rajta.
A zenekar ugyanakkor nem számít arra, hogy az átlag hallgató elég tapasztalatlan (=szűk látókörű) annyira, hogy egy-két szokatlan hangszerrel le lehessen venni a lábáról, nincs szó biztonsági játékról, kísérleteznek rockosabb hangzással (Dust Bowl Dance, Thistle&Weeds), de csöndessebb, lassabb dalokkal is (Timshel, After the Storm), ami csak sokoldalúságát mutatja.
10/9 - Nemes egyszerűséggel nincs okom pontot levonni (egyedül az alapszabály, hogy nincs 10/10, legalábbis amíg én írom ezeket a review-kat). Bármilyen nagy nevű bandától mesterműként jönne le ez a lemez, egy pár éve alakult kvartett első próbálkozásaként csupán örömzenélésre pedig egyenesen elsőosztályú.
A szerkesztő ajánlata: The Cave, Winter Winds, Little Lion Man
Az albumborítóról: A jövő hetet is szétasszociálhatnánk a kirakatról, mégis úgy gondolom, egyszerű, de nagyszerű és a hangszerek kipakolásával megmutatják, nem mindennapi zenekarról van szó.
Az albumborítóról: A jövő hetet is szétasszociálhatnánk a kirakatról, mégis úgy gondolom, egyszerű, de nagyszerű és a hangszerek kipakolásával megmutatják, nem mindennapi zenekarról van szó.
Amint azt már nagy bátran kijelentettem, P!nk feltétlen bizalmamat élvezi, mivel eddig ő az egyetlen női popénekes, aki világhírnévre tett szert, nincs olyan ember, aki ne ismerné a nevét, és mégsem kurvult el.
P!nk Greatest Hits... So Far!!! című lemezére a Raise Your Glasson kívül egy másik új dal is felkerült, a Fuckin' Perfect, aminek videójáról a vak is láthatja és hallhatja, hogy miről szól. Adott egy tinédzser, aki testi és lelki problémákkal küzködik, szomorúsága és romba dőlő élete pedig drogokba, bűnözésbe, öncsonkításba hajtják. P!nk nem először áll ki a gyengébb vagy a kisebbség mellett (hiszen az egész Raise Your Glass is az elnyomottakról és a hátrányos helyzetűekről szól), most viszont kifejezetten az öngyilkos hajlamú tinikért szólalt fel. Nem egy interjúban elmondta, hogy a videó egyfajta üzenet születendő gyermekének, hogy bármilyen is legyen, ő mindig elfogadja majd, és ahogyan felkészíti majd őt a kegyetlen világra, úgy minden gyönyörűségét is megmutatja majd neki. Valamint szeretné, ha a világ összes szenvedő tinije tudná, hogy az öncsonkítás nem megoldás, és mindig van valaki, akihez fordulhatnak segítségért.
P!nk Greatest Hits... So Far!!! című lemezére a Raise Your Glasson kívül egy másik új dal is felkerült, a Fuckin' Perfect, aminek videójáról a vak is láthatja és hallhatja, hogy miről szól. Adott egy tinédzser, aki testi és lelki problémákkal küzködik, szomorúsága és romba dőlő élete pedig drogokba, bűnözésbe, öncsonkításba hajtják. P!nk nem először áll ki a gyengébb vagy a kisebbség mellett (hiszen az egész Raise Your Glass is az elnyomottakról és a hátrányos helyzetűekről szól), most viszont kifejezetten az öngyilkos hajlamú tinikért szólalt fel. Nem egy interjúban elmondta, hogy a videó egyfajta üzenet születendő gyermekének, hogy bármilyen is legyen, ő mindig elfogadja majd, és ahogyan felkészíti majd őt a kegyetlen világra, úgy minden gyönyörűségét is megmutatja majd neki. Valamint szeretné, ha a világ összes szenvedő tinije tudná, hogy az öncsonkítás nem megoldás, és mindig van valaki, akihez fordulhatnak segítségért.
A történet persze egy elég átlagos, klisés, "amcsis" keretbe van ültetve a bolti lopással és a mackóval, mint végigkísérő szimbólummal, ugyanakkor P!nk ezúttal sem félt megmutatni a véres pengét, a lány szétvagdosott karját vagy a szexet az elején.
10/9 Engem persze egyszerűen megríkkatni, P!nk pedig egy nagyszerű énekes egy újabb nagyszerű, megható videóval és dallal.
"...bulldozer, I think you're only one that can work..."
A teljes véletlennek köszönhető, hogy belebotlottam a számomra egészen addig ismeretlen Cold War Kids legújabb lemezébe, melyet a napokban adott ki a kaliforniai együttes. Legnagyobb meglepetésemre azonnal beleszerettem az énekes Nathan Willet hangjába, és az album stílusába is. Erről a nagyobb zenekritikusok máshogy vélekednek.
A Pitchfork ismét a mainstreamesedésbe köt bele (unalmas kifogás a 3.9-re), a Slant Magazine a monotonitásba, az NME pedig minden indoklás nélkül kijelentette, hogy a Mine Is Yours, mondjuk ki: szar. (Hozzátenném, hogy személy szerint nem adnék olyanok szavára, akik a The Decemberists The King Is Deadjét 10/4-re értékelték.)
A Pitchfork ismét a mainstreamesedésbe köt bele (unalmas kifogás a 3.9-re), a Slant Magazine a monotonitásba, az NME pedig minden indoklás nélkül kijelentette, hogy a Mine Is Yours, mondjuk ki: szar. (Hozzátenném, hogy személy szerint nem adnék olyanok szavára, akik a The Decemberists The King Is Deadjét 10/4-re értékelték.)
Hagyjuk is a professzionális elemzéseket, én az átlag hallgató fülével állok a kvartett lemezéhez, mely a legenyhébb kifejezéssel élve is dallamilag gazdag és változatos, ami egy arénát megtölteni kívánó, anno underground együttestől tökéletes, de bármilyen téren megállná a helyét. Emellett ott van az is, hogy a Mine Is Yourst a legtöbben szeretik a Kings of Leon Come Around Sundownjához hasonlítani, mint egy középszerű próbálkozást a nagyobb tömegek megnyeréséhez, azonban ne felejtsük el megemlíteni, hogy a Kings of Leon ebben megbukott, a Cold War Kids pedig tör felfelé. Hiszen ki ne akarná meghallgatni azt a lemezt, amit olyan oldalak húznak le, mint a Pitchfork és az NME? Ugyanakkor itt téved Zach Kelly és Katherine Rodgers a legnagyobbat. Az átlag hallgató ugyanis szeretni fogja az olyan hihetetlen intrókat, mint a Mine Is Yours, az Out of the Wilderness hangszerbeli és énekbeli nagyszerűségét, a Skip The Charades drámai vokálját, a Bulldozer 90-es éveket idéző hangzását, a Cold Toes On The Cold Floor játékos dallamát, a Broken Open szárnyaló vokáljait, és még sorolhatnám, míg a tracklist végére nem érek.
Ez az, ahol a Cold War Kids felülemelkedik az olyan próbálkozásokon, mint a Come Around Sundown vagy a Contra, mert Willet csapatában megvan a lehetőség egy nagyobb tömegeket vonzó kívül-belül indie lemezt írni, és ez a Mine Is Yours.
Ez az, ahol a Cold War Kids felülemelkedik az olyan próbálkozásokon, mint a Come Around Sundown vagy a Contra, mert Willet csapatában megvan a lehetőség egy nagyobb tömegeket vonzó kívül-belül indie lemezt írni, és ez a Mine Is Yours.
10/9 - Sajnálom, ha elragadtattam magam, mindössze elég már abból, hogy csak azért lehúznak négy tehetséges zenészt, mert valami újat akarnak kipróbálni. A Cold War Kids az elmúlt években nagyon jó úton jártak, a Tokyo Police Club és hasonló együttesek célközönsége ette minden szavukat, de most új ösvényre lépnek. Teljesen díjaznivaló húzás és egy nagyszerű album.
A szerző ajánlása: Royal Blue, Skip The Charades, Broken Open
Azt már tavaly is tudtuk, hogy a Lights, mint single kiadása a Your Song és a Bright Lights miatt eltolódik valamelyest, azt viszont nem tudhattuk, hogy meddig. A válasz: mostanáig. Egészen pontosan január 17-éig Nagy Britanniának, az Egyesült Államoknak pedig március 8-ig. A videó már mindenhol elérhető, a single pedig már mászik felfelé a listákon a szigetországban.
A klipről: Hiába szerettem Ellie-t feltétel nélkül, be kell vallanom, hogy az Under The Sheets, a Starry Eyed, de még a The Writer sem nagy kedvencem Goulding klipjei közül. Nem azért, mert rosszak, hanem mert nem azt mutatják, ami Ellie elmondása szerint lenni akar. Ő nem egy tört szívű kislány vagy egy kínosan vonagló szerelmes hősnő, hanem egy belevaló énekesnő, aki belevaló elektronikát játszik, és hála az égnek (vagyis a producer Richard Stannardnak), hogy végre ezt egy videó formájában is láthatjuk. Ellie metaforikusan a sarkára, gyakorlatilag pedig csak lábra áll a Lights klipjében, ahol látjuk tamburinozni, dobolni, táncolni és a Lights szimbólumai között pózokba állni, melyek - valljuk be - amellett, hogy nagyon szexisre sikerültek, megmutatják, hogy Goulding egy igazi frontember a saját együttese előtt, melyet ő állított össze, mely az ő által kijelölt utat járja.
A Lights tehát látványilag is jó húzás, de leginkább jele annak, hogy Ellie sziklaszilárdan áll a brit zenei életben (és hamarosan az amerikaiban is), és legjobb, ha mindenki számol a következményekkel.
10/9 - Jó a klip, nagyon jó. Látványos, mozgalmas, fényes, és az ember emlékszik rá még ha csak egyszer nézte is meg.
A klipről: Hiába szerettem Ellie-t feltétel nélkül, be kell vallanom, hogy az Under The Sheets, a Starry Eyed, de még a The Writer sem nagy kedvencem Goulding klipjei közül. Nem azért, mert rosszak, hanem mert nem azt mutatják, ami Ellie elmondása szerint lenni akar. Ő nem egy tört szívű kislány vagy egy kínosan vonagló szerelmes hősnő, hanem egy belevaló énekesnő, aki belevaló elektronikát játszik, és hála az égnek (vagyis a producer Richard Stannardnak), hogy végre ezt egy videó formájában is láthatjuk. Ellie metaforikusan a sarkára, gyakorlatilag pedig csak lábra áll a Lights klipjében, ahol látjuk tamburinozni, dobolni, táncolni és a Lights szimbólumai között pózokba állni, melyek - valljuk be - amellett, hogy nagyon szexisre sikerültek, megmutatják, hogy Goulding egy igazi frontember a saját együttese előtt, melyet ő állított össze, mely az ő által kijelölt utat járja.
A Lights tehát látványilag is jó húzás, de leginkább jele annak, hogy Ellie sziklaszilárdan áll a brit zenei életben (és hamarosan az amerikaiban is), és legjobb, ha mindenki számol a következményekkel.
10/9 - Jó a klip, nagyon jó. Látványos, mozgalmas, fényes, és az ember emlékszik rá még ha csak egyszer nézte is meg.
"...så eg skjenker Absolut opp i to glass av krystall, en for orgelet, og en for meg..."
Először be akartam vallani, hogy a lustaság miatt nem írtam egész hónapban album elemzéseket, de a Violeta Violeta érkezésével rájöttem, hogy simán ráfoghatom arra is, hogy a tökéletes lemezzel akartam kezdeni az évet.
Így van: a norvég együttes hatodik stúdiólemeze és egyben nagyszabású trilógiájának első darabja valódi mestermunka lett. Valóban nem a Maskineri által kijelölt ösvényen mentek tovább, hanem visszatértek a Maestro erához a sok orgonával, a komor témához és a kemény dalszövegekhez, amelyeket az általános elégedetlenséget kiváltó 2008-as lemez előtt hallhattunk tőlük.
A két első single után (Philemon Arthur & the Dung, Hjerteknuser) az ember azt gondolná (ezt akkor én is megmondtam), hogy az együttes igazán felnőtt és megkomolyodott, de az idegbaj állapotát tökéletesen leíró Psycho Under Min Hatt (melynek már a címe is csábító), a hangszerelésileg sokszínű, lassan túlcsorduló En For Orgelet, En For Meg és a teljesen kaotikus, rendszertelen Femtakt Filosofi után, megállapíthatjuk, hogy az együttes talán felnőtt a császár zenekarának szerepéhez, megkomolyodni azonban sosem fognak, hiába jár már mindegyik tag a harmincas éveiben.
Ennek köszönhetjük, hogy a trilógia első része bővelkedik megmosolyogtató dallamokban (Din Kjole Lukter Bensin, Mor), komor, elgondolkodtató, ugyanakkor dinamikus dalokban (Diamant Til Kull, Tumor I Ditt Hjerte), melyek bármelyik koncerten megmozgatják a közönséget, de Ottesen és csapata teljesen új trükköket is bevetett, vehetjük példának az 5/4-es Femtakt Filosofit, vagy az instrumentális gyönyört, amit a Svarte Katter & Flosshatter hoz.
Ha hibákat kéne keresnem, az outrókba tudnék egyedül belekötni. Hiába konceptalbum a Violeta Violeta, szükségtelen volt elnyújtani a Tumor I Ditt Hjerte, a Svarte Katter & Fosshatter vagy a Diamant Til Kull végét, vagy egyáltalán betenni az album outróját, a Sju Botter Tarer Er Nok, Beatricét, ami a Violeta Violeta "Med en gang eg Når Bånn"-jaként is funkcionálhatna, olyannyira felesleges. (Habár tökéletes öt perc arra, hogy átgondoljuk, mi a fenét is hallottunk az előbb, átrágjuk, megemésszük, majd ismét feltegyük lejászásra.)
Ha hibákat kéne keresnem, az outrókba tudnék egyedül belekötni. Hiába konceptalbum a Violeta Violeta, szükségtelen volt elnyújtani a Tumor I Ditt Hjerte, a Svarte Katter & Fosshatter vagy a Diamant Til Kull végét, vagy egyáltalán betenni az album outróját, a Sju Botter Tarer Er Nok, Beatricét, ami a Violeta Violeta "Med en gang eg Når Bånn"-jaként is funkcionálhatna, olyannyira felesleges. (Habár tökéletes öt perc arra, hogy átgondoljuk, mi a fenét is hallottunk az előbb, átrágjuk, megemésszük, majd ismét feltegyük lejászásra.)
10/9 - Az összes szükségtelen outróval együtt a Kaizers ismét hozta a formáját: rengeteg a kreatív hangszerelési ötlet, sokkal több hangulatú számot találunk a Violeta Violetán, miközben egy unalmas, csöpögős ballada nem került fel rá. Végig izgalmas, végig változatos, egymás után jönnek a fülbemászó dallamok, melyekre a hallgató együtt "énekelheti" a szövegeket, miközben lelkesen dobol a lábával. Csak gratulálni tudok.
A szerző ajánlata: Tumor I Ditt Hjerte, Hjerteknuser, Svarte Katter & Flosshatter
A borítóról: Nem tudok nagyot tévedni, hogyha azt mondom, a Kaizers tavaly is, és valószínűleg idén is visz mindent az albumartokkal. Gyönyörű, történetesen köze is van a lemez tartalmához, és tartalmazza a megszokott Kaizers szimbólumokat. Csillagosötös.
Korábbi Kaizers-review-k
A borítóról: Nem tudok nagyot tévedni, hogyha azt mondom, a Kaizers tavaly is, és valószínűleg idén is visz mindent az albumartokkal. Gyönyörű, történetesen köze is van a lemez tartalmához, és tartalmazza a megszokott Kaizers szimbólumokat. Csillagosötös.
Korábbi Kaizers-review-k
Våre Demoner (2009)
Philemon Arthur & the Dung (2010)
Hjerteknuser (2010)
En For Orgelet, En For Meg (2010)
Philemon Arthur & the Dung (2010)
Hjerteknuser (2010)
En For Orgelet, En For Meg (2010)
Nem különösebben rajongok a tehetségkutatókért, az idei brit X Faktorban azonban nem kevés lehengerlő személyiség került elő, Matt Cardle pedig minden bizonnyal mindenki másnál jobban megérdemelte a győzelmet. Tizenhét éve küzdött azért, hogy elismerjék, és mikor a siker kapujában még egy betegség is az útját állta, utolsó csepp erejét is beleadva kiénekelte a lelkét is, megnyerve ezzel a közönség és a mentorok szívét.
A Biffy Clyro rajongók hallhatóan/láthatóan nem örülnek a feldolgozásnak, többek között mert így "elmainstreamesedik", a dalt át is nevezték, számomra is érthetetlen módon (eredeti cím: Many of Horror), és ha lehet, még "csöpögősebbre" sikerült, mint az eredeti. Úgy gondolom azonban, ennyi luxust és drámaiságot megengedhet magának egy volt szobafestő, akinek az élete éppen a legjobbra fordult. A hangszerelés ellen pedig nagyon senkinek nem lehet kifogása, hiszen éppen annyira fennkölt és gigantikus, amennyire annak egy ilyen nagyszabású eseményen lennie kell.
10/9 - Matt Cardle az X Faktorban mindent képviselt, amiért az emberek a brit indie-t szeretik, az egyszerűséget, a tehetséget, a természetességet, a humort és a kapcsolatot a közönséggel az előadás közben. A When We Collide sem lett más.
Kicsit késve eszméltem fel, de nem csalás, nem ámítás, megérkezett, itt van. Október 25-én jelent meg a holland zeneszerző-guru, Arjen Lucassen legújabb lemeze Victims of the Modern Age címmel. A mester ezúttal nem a (látszólag) már befejezett nagyívű űr-odüsszeiáját boncolgatja tovább (Ayreon), s nem is a legutolsó lélekelemző, s a klasszikus progresszív rockot megidéző projektjét folytatja (Guilt Machine), hanem visszanyúlt egészen 2002-be, mikor a hard rock és metál hadszíntér válogatott hangjaival és zenészeivel elkészítette a műfajként és albumcímként is jól funkcionáló Space Metal lemezt a Star One fantázianév alatt.
Most, 8 évvel később itt a folytatás, meghallgathatjunk még egy sor sci-fi film (és egy alkalommal sorozat) zenei feldolgozását, átgondolását, újrateremtését.
A Victims of the Modern Age komorabb, anti-utopisztikusabb mint elődje, hangzásában sokkal gördülékenyebb, magával ragadóbb és egységesebb. Megalkuvás nélküli metálkorong ez Lucassen mester jól ismert dallamfordulataival, amik azonban mindig tudnak valami újjal is szolgálni. A régi recept jó recept: a korábbi album hangszeres szereplői szép számmal megjelennek itt is (többek között a doboknál újra Ed Warby, a szólógitárnál pedig megint Gary Wehrkamp), valamint énekeseink is visszatértek (a bónusz cd-n pedig más vendégénekesek is).
A drámaiságot a hihetetlen hangú Dan Swanö /Nightingale/, az erőt és az akaratot Russell Allen /Symphony X/ képviseli, a két mély hang ellensúlyaként Damian Wilson /Threshold/ a harmadik férfiénekes, aki szokásos szenvedélyével kelti életre a történeteket. A női oldalon Floor Jansen /After Forever/ áll egyedül, de cseppet sem mondhatnánk, hogy elbújik a sok férfi mögött. És persze egyetlen Arjen Lucassen-mű sem lenne teljes anélkül, hogy a mester is ne énekelne fel legalább egy pár sort, a bónusz lemezen meghallgathatjuk ezt is (Lastday).
Míg a Space Metal afféle játékos kísérletnek számított (legalábbis nálam), s csak az éppen szükséges mértékig vette komolyan magát, itt már abból kiindulva is sokkal borúsabb és drámaibb a légkör, hogy alapvetően antiutópiákat dolgoztak fel: pusztulásról és az emberiség végéről szóló történeteket. A teljesség igénye nélkül itt sorakozik például a Mátrix (Digital rain), a Mechanikus narancs (Victim of the Modern Age), a Majmok bolygója (Human See, Human Do) és a Szárnyas fejvadász (It All Ends Here), a bónusz korongon pedig a közelmúlt egyik filmje, Az út, valamint az 1984 is. Erőteljesebb érzelmek, erőteljesebb hangzás, de ahogy megszokhattuk, marad hely a szólóknak, a virtuozitásnak is, Lucassen pedig saját elmondása szerint a tökéletes gitárhangot keresgette - maradjunk annyiban, hogy közel jár már nagyon. Történetvezető dalszövegírását pedig csak dicsérni tudom, ahogy eddig mindig.
Akinek ismerős a Star One-világ, egy-két hallgatás után ráérezhet az album ízére, másoknak talán sok lehet előszörre megtalálni a zúzás mögött a dallamokat, de nem ajánlom senkinek, hogy feladja. Ebben a műfajban, ebben a témakörben kétlem, hogy összetettebb, nagyszabásúbb, jobban sikerült művet találhatnánk. Sci-fi kedvelőknek is különösen ajánlott, ugyan nem ismerem az összes filmet, melyet feldolgoztak, úgy érzem, egyik-másik szám tökéletesen megragadta azt, amit meg kellett ragadnia.
10/9
Ajánlatként a címadó dal következzék, a híres-hírhedt Mechanikus narancs című film (és könyv) alapján.
10/9
Ajánlatként a címadó dal következzék, a híres-hírhedt Mechanikus narancs című film (és könyv) alapján.
Hogy rég hallottunk a Coldplayről, az is biztos. De annyit már tudunk, hogy 2011-ben új album, így vége a Viva la Vida or Death and all his friends óta tartó böjtnek, és három év után ismét a brit bandáról fog szólni az angol zenei élet. Bár a kiadás dátumánál még ott figyel egy kérdőjel.
December elsején volt a nagy visszatérés a Christmas lights című dallal, amellyel az együttes tagjai természetesen a karácsonyra szeretnék hangolni az embereket. Engem pont nem sikerült ezzel meggyőzni, a dalszövegen kívül valahogy nem köszönnek vissza a karácsonyra emlékeztető dallamok, hatások, a tagok inkább megmaradtak a Viva la Vida stílusában, és nem kísérleteztek újdonságokkal. A megkapó zongoradallam és a föld alóli mélységekből előmászó, majd a saját hangnemét végül sikeresen megtaláló Chris Martin azért még mindig megnyerő, nehéz volna nem szeretni ezt a számukat. Messze van a nagy slágerektől, és a nem teljesen lineáris dallamvezetés miatt kicsit szokatlan volt elsőre, de a 10/8-at azért megkapja.
Maga a videó szintén távol áll a karácsony témakörétől, de ettől eltekintve megint egy nagyszerű Coldplay-videó született. Az ismét színpaddal a háttérben fellépő zenészek a "Life in technicolor II" klipjére hajaznak, de most bábok helyett egy, a szivárványszínű billentyűivel önmagát megszólaltató zongorát, hegedűn játszó Elviseket, fehér égőkkel kirakott fákat és tűzijátékot kapunk - a bandával karöltve. A szabad ég alatt, a Temze mellett felállított ódon színpad a mozgó háttérelemeivel és lelkesen zenélő "színészeivel" kitűnik London sötétségéből, a világító erdő pedig csak fokozza az éjszaka és a vibráló színpadi látvány közötti kontrasztot. Ez a klip még a nulla karácsonyi hangulata mellett is 10/9.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
