"...it's taken a lifetime to lose my way..."

 

Egy olyan producertől (Howard Benson), aki olyan együttesekkel dolgozott már együtt, mint a Hoobastank, Skillet, Creed és Three Days Grace, az ember egy alternatív metál albumot várna, ez viszont inkább egy hallgatóbarát keveréke a nu metálnak és a post grunge-nak (ez Benson pár másik munkájában is megmutatkozik, pl. Flyleaf, Papa Roach, Cold).
  A legtöbb dal sémája a visszafogott versekben és az együttordibálós refrénben merül ki, melyben a zenészek megállás nélkül tolják a Crossfade-et idéző alapjaikat, az énekes Jesse Hasek pedig drámaibbnál is drámaibb dallamaival és szövegeivel végig szilárd vokált biztosít.
  A lemez emellett két részre is bontható, olyan tekintetben, hogy a dalok egy része akár még a rádióba is elmehetne (Don't Fight It, Running in Place, One More Day), a többi viszont határozott metál-anyag, a Dead in the Waterrel kezdve, aminek dörömbölő dobjai bepillantást nyújtanak abba, amibe a 10 Years igazán jó: Daughtry- és Jimmy Eat World-féle bridge-ek, inspiráló szövegek és elképesztő, fülbemászó dallamok (el tudott siklani bárki is az olyan dalok fellett, mint a Fade Into (The Ocean) vagy a The Wicked One? Nem hiszem).
  Ami mellett még nem szabad szó nélkül elsétálni, az az együttes tizenegy éves múltja, melynek során öt albumot adtak ki, legutóbbi LP-jükkel pedig már-már egy vallomás, hogy ezzel nem új rajongókat kívánnak meghódítani, inkább a régieket megtartani - nevezhetitek biztonsági játéknak, nekem ez tetszik. 

  

10/7 - Határozottan időigényes lemez, de ha valaki rászánja az időt, nem bánja meg. Az eszetlen ordibálástól az akusztikus gitár vezette színtiszta rockig minden megtalálható a Knoxville-i zenészek legújabb lemezén.

Kezdésnek: Fade Into (The Ocean), Chasing the Rapture
Az albumartról: Tetszik, hogy ilyen festményszerű, tökéletlen, mégis aprólékosan kidolgozott.

Read Users' Comments ( 0 )

Az amerikai, alternatív metál és post-grunge stílusban lavírozó rockbandát egyazon napon ismertem meg a Three Days Grace-szel és a Reddel, hiszen hangzásvilágukban sok párhuzamot fedezhetünk fel. Bár hármuk közül a Breaking Benjamin énekesének, Benjamin Burnleynek a hangja fogott meg a legkevésbé, azért az együttes stílusa mégis megtartott a hallgatóik között. A discography átvizsgálása után harmadik stúdióalbumuk, a Phobia volt az, amelynek szinte összes dalát az emészthetőbbek közé soroltam.

Nem mondanám, hogy egy változatos, sokféle hangszereléssel bíró albumról volna szó, mert nem. Bár megoszlanak a keményebb, zúzós betétek a lightosabb dallamokkal, mégis megvan bennem a hiányérzet annak ellenére, hogy egyébként jó számokról van szó.

Talán a Breaking Benjamin egyik legismertebb slágere a "The diary of Jane", amelyet bátran ajánlok ismerkedéshez, de az emészthetőbb dalok közé tartozik még az "Until the end", az "Evil angel" és a "Dance with the devil" is. Igazság szerint mindegyik szám hallgatható, viszont egyik sem túl slágeres. Hiányolom a változatosságot, a merészebb kísérletezést, mert így egyben lejátszva a lemezt (korábban sosem hallgattam albumszinten a Phobiát, csak rámondtam a dalokra a diszkográfia hallgatásánál, hogy oké, ez elmegy) bizony unalmas sajnos.

Ajánlatnak azért legyen itt a "The diary of Jane", mert ez az egyik legjobb száma a bandának, és jól reprezentál mindent, amit az együttes művel.

Összegezve: 10/5, mert mint írtam, végülis jó dalok, csak maga az album kicsit vontatottnak és unalmasnak tűnik. De semmiképpen se írnám le az együttest, vannak az ittenieknél jobb számaik is.

Read Users' Comments ( 0 )

Nem tudom, miért, megjött hozzá a kedvem. Hosszú volt a hét, fárasztó, és valahogy nincs kedvem új anyagot hallgatni, pedig egy Garou lemezt is beszereztem időközben.

  Szóval volt itt ez a post-grunge ügylet a Falling Away-nél, hogy annyira már arra nem jellemző, a self-titled-jükre viszont annál inkább. Ez sem tisztán post-grunge, ha választani lehetne, inkább hard-rock, mint post-grunge, de igazán attól függ, hogy melyik dalról beszél az ember.

  Kezdésnek beszélek a Starless-ről, mint az album kezdő dala. Össze van rakva ez remekül, a "rap" részével a végén egyszerűen imádom, de ami letompítja ezt a hangulatot, az a dob. Nekem nagyon tetszik, de eszméletlen szarul hangzik. Nem értek a dobokhoz, de mittomén, ha hangosabb lenne, akkor jobban hangzana. Szerintem.

  A Cold, a So Far Away meg a Colors szerintem sorolható egy kategóriába. A rádiók/hallgatók által leginkább bevehető dalok, a vers-refrén-vers-refrén-bridge-refrén-refrén vonalat követi mindegyik, amit jól van, elfogadok, mert alkalmazkodni kell, és elég szomorú is lennék, ha csak azokat szeretném, akik ettől eltérnek, DE ezen kívül a dallamvilág az, ami különlegessé teszi szerintem ezeket a dalokat. Mindegyik fülbemászó, szövegileg nagyon egyszerű, könnyű megjegyezni, beférkőzik az ember agyába, szimpatikus, estébé.

  A nehezebben hallgatható dalok közé tartozik a Death Trend Setta, amit nekem tartott egy ideig megszeretnem. Egy olyan után, hogy So Far Away, túl keménykedősnek tűnt, de végülis Eddie ilyen kemény gyerek, vagy annak akar tűnni, legyen is mindegy, a szövege miatt tetszik leginkább. Van az az érdekes pulzálása, amitől a szöveg ritmusa megragadt a fejemben.

  No Giving Up ilyen Colors-kaliberű dal, ezt hallottam először az együttestől. *vállvonás* Jó. x]

  Dead Skin és The Unknown. Tudom, hogy nem így vannak sorrendben, de gyakorlatilag ez az album két leglíraibb track-je. Mindkettőt kedvelem, nagyon is, fura kis felüdülés a zúzásban, friss levegő, napfény, estébé. Különben mindkettő kicsit depresszív hangulatú, jobban is, mint a Falling Away lemez Never Coming Home c. dala. Szövegileg talán ezek tetszenek a legjobban, hiszen szövegben csak pár jó pillanata van a bandának, nem mondhatni, hogy világot lehet velük váltani. (különben a Colors is egy ilyen jó pillanat)

  Mi van még? Disco. Nem különösebben kedvencem a dal. Mondhatnám, hogy legkevésbé kedvencem. Vagy legkevésbé szeretem. Legtovább tartott megszeretni. Ilyesmi, mindegy is, semmi új, zúznak, szöveg nulla. Ejnye.

  -javítás- Omg, meg majdnem kihagytam az album legjobb számát, a The Deep End-et, amit már említettem a Falling Away review-ban, hogy a Drown You Out nagytesója. A gitárszólótól a végén össze-vissza fosnám magam legszívesebben, elképesztően erős (hozzájuk képest), egyértelmű, hogy kedvenc a dal.

ÖSSZESSÉGÉBEN Crossfade rulz nagyon, ez az album sem rossz, gyengébb anyag, mint a Falling Away. Hibrid kicsit a stílus is, elfogultság, de nem vagyok saját örömöm elrontója, betudom annak, hogy debütáló album, stíluskeresés és miegymás. Jó, mert tulajdonképpen a fiatalabb korosztályt célozza meg a szövegekkel, azokat, akik még nem tudnak sokat a világról, de szeretnek úgy tenni, sok a harag, meg a szerelem ezen a lemezen, sok a gitár meg sok a jó hangú énekes, és mindig szimpatikus nekem, ha a vokalista is sokat énekel :)

10/8. Gyengébb 10/8, mint a FA, de erősebb, mint 10/7, lehet perelni.

Read Users' Comments ( 0 )

Minden bizonnyal a 2004-es self-titled albumukkal kéne kezdenem, de hát ki nem tesz rá magasról? Az biztos, hogy gyakorlatilag a Falling Away-nél a Crossfade "elvesztette" a post-grunge stílusjegyeket (énszerintem), az első lemezre sokal jobban ráfogható... hogy post-grunge.

  Olyanokkal sikerült beleszeretnem az együttesbe, mint a So Far Away (ami nem is ezen az albumon van), meg Colors (ami szintén a self-titled egyik gyöngyszeme). Azonban ha az ember végighallgatja mittomén az album indító dalát a Washing The World Away-t, az tényleg olyan, hogy elmos mindent. Katartikus dallamvezetés, a dobok szerintem egyszerűen omg, gyönyörűen diktálják az ütemet.

  Az amúgy kolumbiai banda három tagból áll, a két énekes (Ed Sloan és Mitch James) hangja félelmetesen hasonlít, a vokál és a... öh, lead vocal tulajdonképpen nálam teljesen összefolyik. Nem, mintha probléma lenne, mindkettőjüket eszméletlen férfias hanggal áldotta meg a sors.

  Mondtam ugye, hogy ez már nem post-grunge, ez szerintem már alternatív rock, de a jobb/keményebb fajtából. A dallamok nagyon fülbemászóak (ha az Already Gone után valakinek nem megy órákig a fejében a "Sitting here I waste a day while the memories fade away, you know, I expected so much more from you" sorok, akkor annak nincs sízve), nem valami réteges a számok felépítése, hallgassatok meg csak egy Someday-t, és megértitek, mire gondolok.

  Vannak olyan nem igazán erőteljes pontjai a lemeznek, mint az Everything's Wrong, az Invincible, vagy az előbb említett Someday, ezekhez is csak hangulat kell, meg segg, hogy az ember nekiüljön meghallgatni.

  Részemről a kedvenc számaimat a szívszaggató dallamok, és az egyszerű dobok tudnák jellemezni (na meg az olyan gitár-riffek, amiket az ember csak beterpesztve tud eljátszani, mert az olyannagyonkemény), szóval az én kedvenceim a Why, a Breathing Slowly és a Falling Away.

  De például egy rakat "simán rock" dal is van a lemezen, az Anchor például, meg az Already Gone.

  A maradék meg kimerül abban, hogy Drown You Out és Never Coming Home. Előbbi szerintem a self-titled lemezes Deep End kistesója is lehetne, utóbbi pedig a legérzelmesebb, csak zongorás (aztán meg dobos is kicsit) műve az együttesnek.

ÖSSZESSÉGÉBEN a kicsit alter rockos bandát az énekes(ek) hangja emeli ki a szürkeségből, ami az egyre növekvő alternatív rockbandák táborára kezd jellemző lenni (hosszú, hosszú mondat), meg az, hogy egyszerű, de nagyszerű, könnyű szeretni, egyszerű hallgatni. SZERINTEM kicsit jobban is megbecsülhetnék őket, ezt még Magyarország relatíve érzékeny gyomra is bevehetné őket, sokkal erősebb és egyedibb anyagokat gyártanak (mármint a banda, nem az ország), mint a Linkin Park (bocsesz), vagy a Nickelback az új albumon (a régiek nem számítanak, azok jók).

  Nekem ez egy erős 10/8. Kár, hogy már meghaltak.

  Merthát, ha ezek kiadják az új albumukat (ami már kész van, csak aztán kiderült, hogy nem kell semelyik kiadónak), akkor én megeszem valamelyik testrészemet. Áh, simán kéne írni az első albumról is.....

Read Users' Comments ( 0 )

Műfaj: alternatív rock, post-grunge

Kezdjük ott, hogy először amikor hallottam a Hinderről, akkor még túl langyosnak tartottam őket, biztos az Extreme Behaviour albumuk miatt. Aztán hallottam, hogy jelent meg új albumuk (na jó, annyira már nem új :D), de belehallgattam. A Use Me volt az első amit hallottam. Nos, ugye az album is ezzel a számmal kezdődik, és nem is volt rossz választás, hiszen hihetetlenül beindítja az albumot, felpörget, estébé. :D Nekem nagyon tetszik, egyik olyan dal, ami figyelemre méltó szerintem, de ezt mindenki döntse el maga. A második szám a Loaded & Alone, ami ilyen zúzós-érzelmes dalocska, első hallgatásra semmi extra volt de utána ez is nagyon megtetszett. :) A Last Kiss Goodbye kicsit akusztikusabbra lett véve, jó szám ez is, de nem fogott meg annyira. Sok hasonlót hallottam már, nem sok különlegességet vettem benne észre.

Most nem szeretnék az egész tracklist-ről véleményt mondani, mert fölösleges lenne, amit még megemlíthetnék az albumról, az a Heaven Sent. Személy szerint a kedvencem. Amint meghallottam rögtön megtetszett és a kedvencem lett attól függetlenül, hogy a többit még meg se hallgattam.
A Without You-t pedig azoknak ajánlom, akik éppen szakítottak a párjukkal vagy nem boldogok. Személy véleményem szerint sokat lehet rajta depizni. :D

Most hadd mondjak pár szót az énekes hangjáról. Kicsit rekedt, de ez teszi dögössé szerintem, és még mély is a hangja amit személy szerint imádok, ha valakinek nem "dzsonaszoskiherélt' hangja van. Aki megunta már a lágy zenét, jó választás lesz neki a Hinder. :D

Összességében jó album, leszámítva pár tucatrock zenét rajta, de szép munkát végeztek a fiúk. ;)
Szerintem ez 10/8

Read Users' Comments ( 0 )