Joel Thomas Zimmerman (aka deadmau5) 2006-ban megalapított kiadójának még wikipedia oldala sincsen, talán ez mond valamit. Meg az is, hogy a mau5trappel egészen addig nem akadtam össze, míg a brit zenei fesztiválok kedvenc együttesének, az Editorsnak frontembere, Tom Smith úgy nem döntött, hogy belekóstol az elektronika világába, és a The Japanese Popstars után a frissen alakult Raized by Wolves nevű formáció munkájához is nevét adja.

  Az együttes első kislemezéhez, a The Callhoz nem is választhatott volna jobb vokalistát. Smith mély, búgó hangja tökéletesen illeszkedik az elektrós alapba, komorabb, sötétebb lesz tőle a hangzás, és végre hallhatjuk őt két oktávon túl is énekelni. Mit ne mondjak, remekül áll neki. Magához az instrumentális részhez nem sokat tudok hozzáadni, sosem voltam híve a deadmau5 termékeknek, és bizony bizony, csak az vett rá a kutakodásra, hogy végre hallhatom az új Editors lemez felett lustálkodó Mr. Smith hangját is. 

  10/8 - Ha hozzám nem is illik a house világa, Tomhoz láthatóan igen, a Raized by Wolvesnak pedig sok sikert kívánunk a továbbiakban.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...will you find a time when you're not online, standing all alone..."

A Pitchfork (ahogyan az várható volt) leszarozta, a BBC pedig gyakorlatilag agyhalott zsenialitásnak nevezte a lemezt, míg én a kettő közt foglalnék álláspontot, hajolva az agyhalott tábor felé.
  Amilyen hosszú a DIOYY neve, olyan rövid a banda albuma, viszont a mindössze harmincnyolc perc alatt hallhatjuk az együttes legvadabb és "legpoposabb" oldalát. Néhány Daft Punkot idéző dal mellett (Battle Royale, We Are Rockstars) találhatunk tökéletes hangulatfestőket is (Attack Of The 60 Ft Lesbian Octopus), teljesen elborult elektronikus darálást (Let's Make Out, With A Heavy Heart (I Regret To Inform You)) és tingli-tangli, mégis fülbemászó, elektronikától távolabb álló rockdalokat (Dawn of the Dead, Epic Last Song). 

  Nem csoda, hogy egy ilyen összetett stílust választó együttesnél becsúszik egy-egy töltelék (Being Bad Feels Pretty Good), és aki nem fogékony a műfajra, hamar elveszítheti az érdeklődést már az első dalnál.
  Nem szabad feladni azonban, hiszen a DIOYY nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy hiába tűnik monotonnak, a sok kis réteg, amit a fiúk a lemezen egymásra pakoltak, mind része a brit elektro banda pimasz, mégis elragadó hatásvadász tervének. 10/8 

Kezdésnek: Vállalkozó szelleműeknek Let's Make Out, We Are Rockstars, a többieknek Epic Last Song, Dawn of the Dead
Az albumartról: Szép kontraszt, és persze a dilemma: ugye az csak ketchup?

Read Users' Comments ( 0 )

A furcsa nevű Apparatjik nevű zenekar (tulajdonképpen supergroup, ahogy mondani szokás) tagjai különböző más együttesekből verődtek össze: Guy Berryman, a Coldplay basszerosa, Jonas Bjerre a Mew-ból, Magne Furuholmen az A-ha gitárosa/billentyűse, valamint tag még Martin Terefe producer is.
Most február elsején jött ki bemutatkozó albumuk, a We are here, arról nem tudok, hogy továbbra is együtt akarnak-e dolgozni, bár minden bizonnyal megérné nekünk a dolog.

Már ugye annak, aki szereti az elektronikus-alternatív rockot, abból is a kísérletezősebb fajtát, mert ez az. Ha valaki egy pillantást vet a honlapjukra (ITT) vagy az album minden jóindulattal is érdekes borítójára (lásd fent), akkor már kap egy ízelítőt abból, hogy milyen lehet ez a zene - de nem kell megijedni, komolyan nem. :)
Ugyan meglehetősen elszállt az album, ráadásul valami történet is van körülötte egy világról, szuperképességű állat-emberekről meg idegen lényekről, de ez nekem nem jött volna le a zenéből, ha nem olvasom korábban a honlapon (most ugyan nem találom, hol, de érdemes megkeresni, órákat el lehet tölteni azon az oldalon, higgyetek nekem). Szóval annak ellenére, hogy elszállt, és elektronikus, és kicsit hideg meg számítógépes, különböző dolgok azért hallgathatóra alakítják. Mit hallgathatóra! Ez egy nagyon jó album.

Kezdetnek ugyebár a tagok is populárisabb jellegű zenekarokból érkeztek, tehát benne van a törekvés, hogy a számoknak rendes kerete legyen, meghatározható jellege. A dallamok kivehetőek, teljesen helyükön vannak a hidegebb elektronikus alapon, ráadásul a vokál (melyet természetesen Jonas Bjerre, valamint Guy Berryman követ el) tovább "puhít" a zenén.
Kicsit olyan retro-jellege van az egésznek, úgy értem, mintha valami kilencvenes évekbeli tudományos-fizikai intézet bemutatkozó videójának aláfestését hallanám néha. Szándékosan vannak kicsit nevetséges, régi kompjúterhangok és egyebek, de teljesen beleillik a kompozícióba.

A Deadbeat elég erős felütés, rögtön leszűrhető, hogy mi is fog itt következni, de másodszori-harmadszori hallgatásra nagyon kedvelhető. Elsőre legszimpatikusabb dal a Snow Crystals volt, rögtön utána a Datascroller, mindkettő simán elmehetne popdalnak is, más hangszereléssel természetesen. Nincs ez így az Arrow And Bow-al és az Antlers-Electric Eye párossal, amelyek azért már jóval progresszívebbek. Lassabb dal is megtalálható a lemezen, In a Quiet Corner-nak hívják, a végén egy kis őrültködéssel. Ütemes, nagyon jó szám még a Josie is - fura hallani, ahogy a tényleg érzéketlen, hideg alapokon olyan szöveg és énekstílus van, ami valódi érzelmeket válthat ki. Számomra kicsit még hanyagolandó dal a Supersonic Sound, valamint a két utolsó, Look Kids és Quiz Show, amelyek jók ott a helyükön, de egyelőre még nem kedveltem meg őket különösebben (pedig ez utóbbi zongorás.. na jó, ez egy igazán jó lezáró dal).

Egyben hallgatva az albumot azonban nagyon is helyén van az egész. Kíváncsi lennék, hogy mit tudnának ők még együtt létrehozni. 10/8

Ajánlatnak a Datascroller, jelenlegi kedvencem a lemezről. Meg egy videóklip, amit nem értek (ez nem különleges dolog, ha róluk van szó), de megadja a fílinget.

Read Users' Comments ( 0 )

Nem igazán tudom, hogy kell kiejteni az együttes nevét, a Szigetes reklám tehet róla, hogy nekem ez mindig Klákszóns marad már.

  Az első benyomásom az volt, hogy hé, ez jó. Sok együttesre emlékeztet, vokálban teljesen Friendly Fires, amitől kicsit be is szartam, mert az nagyon nem jött be. Keveri még a new rave és a post-punk vonalakat, szerintem nagyon jó. Éppen ma reggel beszélgettem a nővéremmel a Muse kapcsán arról, hogy nekem sokat számít, hogy az énekes érzelmeket is fejezzen ki a hangjával, ne csak felénekelje a dalokat. Ez persze legfőképpen az énekes hangfekvésén múlik, Tom Chaplin-nél is tartott egy ideig megszoknom, hogy hé, ennek ez az érzelmes hangja. Itt is ez a helyzet, nem kifejezetten emocionális szerintem az ifjú, aki dalolászik.

 Azt már most kijelenteném, hogy igen képlékeny még az együttes jövője számomra, mert összességében nagyon tetszik ez a felpörgött, zaklatott ütemű műfaj, az énekes(ek?) hangja például nagyon bejön (akcentus befigyel).

  Tetszettek még az ilyen bugyuta elektrós kis hatások, mint amik például az Atlantis to Interzone-ban vannak. Nekem egy Yamaha PSR-290-em van, de megmondom nektek, hogy a 604-es hangszínen a legfelső F# (asszem, de ha nem, akkor ott a környéken) pl az a hang, amit az elején tolnak. Szóval ilyen kis egyszerű, de mégis jól összekomponált dolgokból jön össze az, hogy az Atlantis to Interzone nekem például az egyik "legjobban tetsző" számom a lemezről.

   

  Azt például mondjuk nem tudom elképzelni, hogy hangozhatna egy olyan szám, mint az Isle of Her egy koncerten, talán utánanézek.
  Megmondom én, miért stagnál az együttes tetszési indexe a "nagyon" és az "egyáltalán nem" közt félúton. Alapjában véve nem bírnám az ilyen stílust. Kicsit elborult, a szöveget kibugászni még egyáltalán nem tudom, lehet, nem is áldozok rá időt, viszont nagyon jól esik kicsit kivánszorogni a megszokott "mainstream"-ből (akármit is jelentsen) úgy, hogy még látom a horizonton az indie-t is.

  And please, stop tagging this band as britpop, kthxbye.

ÖSSZESSÉGÉBEN kedvenc kétlem, hogy lesz, de simán el tudom képzelni, hogy egyszer megjön a kedvem meghallgatni még egy-két dalt erről az albumról, gondolok itt az olyanokra, hogy Atlantis to Interzone, Two Receivers (még az egyik leg"indie"-sebb dal innen), Isle of Her meg Golden Skans, ami szerintem még egy dance-punk dalnak is elmenne simán.

  Azért tetszik, mert nem olyan, mint amit általában hallgatok, és talán csak a kicsit nyomott hangulatom miatt, de éppen eltalált most ez a lemez. A Four Horsemen of 2012-ről pedig inkább ne is beszéljünk, eszméletlenül erős záródal ;)

10/7 :) 

Read Users' Comments ( 0 )

LEHETETLEN még egy The Back Room-ot megírni. És ki tudná felülüberelni A LEGENDÁS AN AND HAS A START-ot? Senki. Még csodálatos Tom Smith sem.

  Ha túl hosszúra sikerül a review, bocsássátok meg ti.

>>ide nyomjál<<

  Jódepislett, na.

Nemnemnem... nincsen új The Racing Rats. Nincsen új An End Has A Start, de új Munich sincs. Mert ez nem a régi Editors... nincsen menő, szárnyaló gitárriff, nincsen olyan dob, amibe az ember feje is belefájdul...
  De van szintetizátor. Jóóó sok szintetizátor. Újfajta dobokkal, keményebb vokállal és egy csomó háttéreffekttel. Ne nekem kelljen eldöntenem, hogy okos döntés volt e a banda részéről, hogy ilyen drasztikusan stílust váltott, de a saját véleményemet elmondhatom. 
  Attól, hogy egy csomószor el van változtatva, totál nem úgy hangzik, mint a koncerten, és tele van véletlenszerűnek ható hajlítássokkal, attól még Tom Smith hangja ugyanolyan fantasztikus. Drámai, és még hülye KOMPJÚTEREK ÁLTAL ELVÁLTOZTATVA is remekül hangzik. Nem tudja eltitkolni, hogy rohadtjó énekes :D

  Ami a lemezt illeti, minden dal egy külön történet. Nem arról beszélek, hogy történetet mesél el, nehogy félreértsetek. De mindegyiknek van eleje... rendes... normális, szépen kidolgozva... a versek ott vannak és olyan dinamikával, ahol és ahogy kell lenniük, a refrének... azokról nem vagyok méltó beszélni. A vége pedig mindegyiknek olyan űrt hagyott bennem, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak, vagy nevessek. 
  Egyáltalán nincs elsietve a lemez, minden gyönyörűen ki van dolgozva, édes a káosz, mondhatnám ezt is.
  És ha mán a dalokhoz értünk, akkor nesze. ;)

In This Light And On This Evening SZERETNÉM, ha végre MINDENKI felfogná, hogy az élő koncertek és a stúdió változatok ÉG ÉS FÖLD! Ha az ember a koncerthez mérné az albumot, tele lennénk szomorú és elégedetlen fogyasztókkal. Az istenit már xD Csak ennyit akartam hozzáfűzni, mivel ebben a számban jön ki a legjobban a különbség. Tom hangja meg van triplázva, az egyik szinte beszél, a másik majdnem suttog, a harmadik meg énekel. Szép ez. Nagyjából nyolcszor ismétli el ugyanazt a két sort... aztán jön a kiteljesedés, az ígéret az albumra, hogy jó lesz ez, ne féljetek...

Bricks And Mortar Gyengém az angol énekeseknél a szép "t" betű. Komolyan. Valami iszonyatosan tetszik, ha szépen szól a "t", és nem egy elcsépelt "d"-ként kapom meg. A koncerten volt is szép számmal "morca", de most csak "mordö" volt... meg ugye a "water" is. Az ilyen kis izékra tudok kiakadni xD Jó, jó, tudom én, ne az albumon, a papírforma szerint akarjon érvényesülni az ember. ;)
  Tetszenek a kicsit káoszos effektek, a végefelé a kicsit ügyetlennek hangzo szintizés. Ennél a számnál jöttem rá, hogy itt nincsen Editors dob. Ed ügyesen megadja az alapritmust, szó se róla, imádom, de itt már annyira nem ez számít. Az egész lemezben gyakorlatilag az együttes hatás számít, az, hogy együtt hogyan szólnak a dolgok, és nem, hogy egyenként. 

Papillon Valóban, egyetértek, okos húzás volt, hogy ez az első single. Hallgatóbarát, könnyen emészthető, tök rendben van. Sokat már nem tudok róla írni, kifejtettem a véleményemet én >>még régebben<<>

You Don't Know Love Tom Smith-nek félelmetesen mély hangja van, és ennek ellenére félelmetesen magasra fel tudja vinni. Ez a szám különben a legrétegesebb, úgy simulnak ezek a rétegek egymásra, mint valami *költői kép*, és a végére remek tetőpontot ér el. Külön kudos Tomnak, amiért rájött, hogy nagyon jól áll neki ez a kis buzis, kiherélt hang *-* Nagyon érzékeny, imádom... (különben nem tudom, mi zúz 2:43-nál, nekem amolyan Pink Floyd-os gitárnak tűnik, de lehet, hogy csak egy jó kis szinti hangszín).

The Big Exit Ebben a számban csalódtam a legnagyobbat. Igen, azért, mert Tom Smith túlzásba viszi a kiherélt hangot, és nem ad abból a csodából, amiből a koncerten szerencsére bőven kijutott. Tudom, ne papoljak a különbségről, ha egyszerűen magam is képtelen vagyok meglátni, de hát na. Ennyire futotta. Ez a félvállról vett kis dallam pedig nagyon bejön, külön kudos a nyögésért valahol a dal közepefelé... x) 
  A "They took what once was ours", a vokál és Tom refrén ismétlése összességében nagyon tetszik :)

The Boxer Ez a dal volt az egyetlen, amit még hírből sem hallottam. Kicsit úgy éreztem, mintha egy filmzenét hallgatnék... A gitár téma nagyon durva, kicsit olyan, mintha az űrben lebegne az ember (igen, említették, hogy sci-fi album lesz). "The boxer's not finished, he's not ready to die" Ennyit értek nagyjából a szövegéből, de egyszerűen zseniális. Olyan különös hangulat lengi körbe az egész dalt. Szomorú, de mégis felemelő, kicsit melankólikus, de bizakodó, és... képtelenség elkapcsolni ezt a dalt.

Like Treasure Azt hiszem, a Like Treasure a legsemlegesebb dal mind közül. Jó, imádom, nem azért, deeee... például egy You Are Fading-et betehettek volna, az sem bánom, ha felelectrózzák xD Na, szóval a Like Treasure egy igazán szép dal. A dobokat már észre sem veszi az ember, vokál van, de nagyon. Szintetizátor egy nem semmi témával, és Tom Smith a kiejtésével. 
  Érezzük, hogy a szerelemről szól ez. Ha nem, akkor is nem semmi érzelmek vannak benne...

Eat Raw Meat = Blood Drool Akik azt mondták, hogy ez az album legjobb dala, azok nem hazudtak. Ennek saját élete van. Először hosszú várakozás után ad egy jó kis verset, utána ízelítőt ad az egyik legfülbemászóbb refrénből, majd visszafogottan rámegy a második versre. A közepefelé bejön a türelem próba, hogy van e segge az embernek végigülni a nem túl rövid bridge-et.. akinek van, az egy nagyon élvezhető dalt kap. :)
  Tom Smith különben MEG TUD ŐRÜLNI erre a dalra. És bowzandworships Russel-nek és Ed-nek, nem gyengén pakolják a hangukat oda. A dobokért viszont haragszom... Ejnye.

Walk The Fleet Road A szívem szakadt meg. Az külön történet, hogy milyen testhelyzetben, és milyen környezetben hallgattam meg az albumot (de az az én történetem, úgyhogy nem mesélem el :D), deeee komolyan, ömleni kezdtek a könnyeim. Van rá egy egész merész teóriám, hogy miről szólhat a dal, de mivel nem egészen értem a szöveget, még nem merek kijelenteni ilyeneket. 
  Jól van, na, szerintem a feleségéről szól, meg arról, amin keresztülmentek, de ne röhögjetek ki, ha nem így van.
  Ez a szám is egy ígérettel ér véget, amit gyönyörű, művészi formában kapunk kézhez, és valahogy így hangzik: "visszajövünk még". 

Szóval... ezen az albumon lehet bőgni, nevetni, elégedtelnkedni és jól eső érzéssel hátradőlni. 
  Öhmmm, nem is tudom, a legjobb szám persze a Blood Drool, rossz meg nincsen... Nekem tetszik. Ami még jobban tetszik, hogy eltűnt, amit nővérem mondott. Hogy Tom Smith képtelen megőrülni a stúdióban. Nem. Képes ő erre. Nem tudom, hogyan fogadják az albumot a hardcore fanok, mit szólnak az Interpolosok meg a Joy Division-ösök (mert ráfoghatjuk, hogy ez már egyikhez még csak távolról sem hasonlít). 

Nekem tetszik. 10/9........

  És tudjátok, mi van még? Amiért az első két albumon ölni tudtam volna. Végre a nagyon hosszú dalok is lekötik a figyelmemet. Jólvan, gyerekek, szép munka. :)
  Bocs a hosszú review-ért, bocs, ha nem voltam valami összefüggő, értsetek meg, kérlek :D 

Read Users' Comments ( 3 )

Igazság szerint én most a 2009-es Deluxe kétlemezes változatot hallgatom, de nem baj. x3 Az, amiről írok, az bizony 2008-as.

  Sz'al Friendly Fires. Onnan jött az ellenállhatatlan vágy, hogy dancepunk-ot hallgassak, hogy tegnapelőtt hallottam a TV-ben a "Jump In The Pool" c. számukat, és rögtön beugrott, hogy "héló-héló, hát ez a dal szólt a Szigetes Snow Patrol koncert intrója alatt is". Na, rögtön felugrott a banda a listámra, és mostmár megvan a merevlemezen is.
  Mit mondhatnék róla? Nem azért csekkoltam, mert teszik, hanem mert kíváncsi voltam. Mégis milyen gonosz erő vehette rá Gary-éket, hogy egy Friendly Fires dalt válasszanak intrónak? 

  Hát a leggonoszabb :D
  Nem azért, nincsen ezzel semmi baj, nagyon kellemes kis album, dance, meg dancepunk, tényleg, arra jó, amire ezek a műfajok valóak. Beverly Hills 90210 meg Pacific Blue epizódok aláfestésének, másra ugyanis nem nagyon jók.
  Kezdve ott, hogy az énekes(ek)nek nincsen valami eszelősen jó hangja, a dalok gyakran összefolynak, azt sem tudom, most pl mi van? Ez még ugyanaz a dal, amit két perce hallgattam? Wtf. 

  A "Jump In The Pool" természetesen a kedvenc, az tetszik is (vajon miért), hangulatos, miegymás, de különösebben nem jön be a banda. Egyhangú a hangszerelés, az elektrót nagyon nem sikerült belevinni ebbe a dance-es témába.
  Ráadásul vannak bandák, amikhez illatokat társítok, és speciel beteg vagyok, sz'al a saját vírusaim szaga nem kedvez különösképpen az amúgy angol bandának.
  Sebaj, pozitív kis album, aki szereti az ilyet, az imádni fogja. x)

  Erről sem írok olyat, hogy legjobb dal, meg legrosszabb dal, még egyszer kiemelném a "Jump In The Pool"-t, mint egyetlen dalt az albumról, amit az én gyomrom is bevesz, a többit meg hallgassa az, akinek tetszik, nem ítélkezek senki fölött.
  Mindenesetre az biztos, és unszimpatikus, hogy a "Lovesick" c. dalt, meg amúgyis az összeset képesek végigénekelni minden érzelemtől mentesen ^-^

10/3 x) Tudom, kell nekem olyat hallgatnom, ami alapból sem tetszik :D

Read Users' Comments ( 0 )