Mivel én is csak lányból vagyok, Alex Gaskarthnak elég csak rámvillantania egy mosolyt, hogy meghallgattassa velem együttesének legújabb lemezét, ahhoz viszont előbb kell felkelnie, hogy meg is szeressem, amit csinál.

  A Nothing Personal nem volt egy egészen borzalmas anyag, nemrég megjelent Dirty Workre keresztelt lemezük azonban már csak a "mi az isten?" kategóriába fér be. Az I Feel Like Dancin', mint első single már semmilyen formában nem nevezhető rocknak, a többi dal többsége pedig úgy hangzik, mint egy unatkozó tini elhaló próbálkozásai a garázsban. A fantázia apró szikrája látszik felgyúlni a Just the Way I'm Notban és a (gyanúsan Panic! at the Discóra emlékeztető) Return the Favorben. Ettől eltekintve minden dal hallgatható - és borzasztóan középszerű, emellett az együttes semmilyen téren (hangszerek/szövegek/vokál) nem mutatott fejlődést.

  10/2 - Ezt a háromnegyed órát sem kapom vissza az életemből.

Read Users' Comments ( 0 )

Találóskérdés: mit kapunk, ha fogjuk a LostProphets The Fake Sound of Progressét, Ian Watkinst kicseréljük a The Rocket Summer Bryce Avaryjára, és megpróbáljuk velük felénekeltetni a Nickelback balladákat? Én a The Class of 98 újabb albumára szavaznék.

  Tulajdonképpen a fent említett együttesek és albumok leggyengébb elemei megtalálhatók a 2004-ben alakult power/punk pop együttes második lemezén is. Túlságosan próbál hajazni a 90-es évek kaliforniai emo együtteseire borzasztóan klisés dallamokkal, kiszámítható témákkal és két akkordos dalokkal. Ha ezeket a dalokat nem írta volna meg már legalább két tucat másik együttes, még értékelhető is lenne ez a tetszelgés, de egyáltalán nem hat igaznak egyik garázsbandás szám sem (Chemical, Naked, Hell), a középtempós, szívszaggatós balladákról (Not Gonna Leave) vagy a közönséges, kampuszon lógós, csőgatyás, deszkásfiús tákolmányok sem (X, Insane World).

 10/2 - Semmit nem látok ezen a lemezen, amit csak távolról is jó pontként írhatnék fel nekik. Rég hallottam ilyen unalmas és egyhangú zenét, jó időre elvette a kedvem a powerpoptól.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...lovers are loving, but lovers, they hate me too..."

Elterjedt szokássá vált most már minden olyan együttest, amiben a háttérzenészek fiúk, az énekes pedig egy lány, Paramore-koppintásnak nevezni. Ez így volt a VersaEmerge-nél is (ott sincs sok valóságalapja), a Hey Mondayt viszont egyenesen ostobaság a Paramore-hoz hasonlítani, főleg mivel Cassadee Pope sem hangban, sem stílusban nincs olyan szinten, mint Williams, együttesének műfaja pedig megakadt a tinipunknál. Helyesebb lenne tehát azt mondani, a Hey Monday olyan, mintha a We The Kings énekese egy lány lenne. 

  Most, hogy ezt tisztáztuk, rátérhetünk a banda legújabb EP-jére. 2008-as stúdióalbumukat követően idén egy mindössze hatszámos szösszenettel ijesztettek rajongóikra, mielőtt 2011-es LP-jüket kiadnák. Ez mindenféleképpen hatással volt karrierjükre, hiszen ütős kislemezükkel, mely az I Don't Wanna Dance címet kapta, az USA-n kívül végre Európába is be tudtak szivárogni.

  Pope hangja hosszútávon idegesítővé válik, mivel igen vékony és magas, szövegeit pedig a legnagyobb jóindulattal sem hívhatnánk összetettnek vagy mélyenszántónak, az olyan dalok viszont, mint a már említett I Don't Wanna Dance vagy a Where Is My Head, Mr. Pushover és Wish You Were Here (tehát közel az egész EP) jó kis bulizós, amerikai tinis légkört teremtenek, és aki fogékony az ilyen nem túl tartalmas, de tempós slágerdalokra, annak a Hey Monday most kedvére tett.
  10/8 - Nem tudom, miért kedvelem mostanában a tinipunkot, Pope-ék egyszerűen elragadóan csinálják.

Read Users' Comments ( 0 )

"...so let the games begin..."

Nem túlzok, ha azt mondom, az Anarbor egy nagyon jó tinipunk együttes. Első hallgatásra nem is hittem el, hogy rajongótáboruk ugyanazokból a tizenéves, önmagukat kereső kislányokból áll, akik a The Maine, az All Time Low és a hasonló fiúbandák tagjairól álmodoznak esténként, hiszen az Anarbor egy jóval kiforrottabb és érettebb együttes, mint a fent említett példák. 

  Az énekes, Slade Echevaria hangja nem tűnik ki a tömegből, de mintha többéves tapasztalattal rendelkezne, úgy játszik a vokállal. Legtöbbször mindent belead, és még hörögni is hallhatjuk (Gipsy Woman), máskor viszont érzékenyen és elegánsan kezeli saját hangját, legyen az magasan vagy mélyen (Mr. Big Shot). A hangszerelésben nem történik semmi új az albumon, de nem tépik eszetlenül a húrokat, az akkordoknak itt történesen közük van a hangnemhez, és egyértelműen a gitárok vezetik a dalokat, ők adják az intenzitást, és biztos alapul szolgálnak Echevaria olykor bizonytalan dallamvezetésének. 

  A dalok többsége nem fog elsőre megragadni az emlékezetünkben, de akkor is újra meghallgatnánk az albumot az olyan számokért, mint a Contagious, a This Can't Be Healthy vagy a Going to Jail. A legtöbbjük lányoknak szól vagy lányokról, nem merül el vallásos vagy politikai témákban, viszont az életről, mint olyanról, a maga átlagos stílusában.

  A The Words You Don't Swallow azért jó, mert összegyűjt néhány remek slágert az együttestől, de egy debütáló lemez nem lehet teljes hibák nélkül, az Anarbor pedig ezzel is tud szolgálni. Míg a legtöbben nem fogunk kettőnél többször nekifutni, szerintem hagyjuk az igazi célközönséget örülni, nekik biztosan tökéletes élmény lesz. 

10/7 - Ezen a lemezen van sok jó, és sok rossz is, de egy fejlődőképes és szerethető együttes első LP-jéről beszélünk, ahhoz képest pedig le a kalappal.

Read Users' Comments ( 0 )

Naná, hogy anno a The Maine legismertebb dalába, az "Into your arms"-ba botlottam bele, és ez generálta azt a tévképet a fejemben, hogy itt valami őrületesen jó pop punk és egy csipetnyi piano rock kombinációjára találtam. Pedig szegény zongora csak véletlenül keveredett ehhez a bandához, mert ők csak nyomják a kis pop punkjukat a maga monotonitásában, legalábbis második albumuk után nekem csak ennyi jött le a zenéjükből.

Hogy miért dobja el magát rengeteg ember a The Maine zenéjétől, az rejtély számomra, mert sok változatosságot sem a hangszerelésben, sem a dalok stílusában, sem az énekhangban nem tudtam felfedezni. John O'Callaghan a kinézetével sok tinilány szívét megdobogtathatja, de azért a sikerhez nem csak ezt kéne meglátniuk a rajongóknak. Aláírom, hogy vannak adottságai, tud énekelni, nem is ezzel van a gond, csak nem érzek akkora tehetséget, hogy azt elégnek mondjam a szerethetőséghez. O'Callaghan ráadásul belemegy abba a szerepbe, hogy ének közben nekiáll nagyon szenvedősen belenyögdécselni a mondatvégekbe, ami felidézi bennem, hogy ezt annak idején előszeretettel parodizáltam baráti körben a Jonas Brothers esetében is.

Hangszerek tekintetében kapunk pár gitárt, egy basszust, egy dobot, na meg ott az énekes, és ennyi, kifújt. Semmi plusz, kivéve a "Growing up" esetében, ahol belecsempésztek egy zongorát, és mily meglepő, máris hallgató és emlékezetes(ebb, mint a többi). Ha több helyen meglépik, hogy legalább egy zongorányival többet adnak hozzá a dalokhoz, talán pozitívabb véleménnyel lennék, de így engem nem sikerült megnyerniük. Elvégeztem azt a kísérletet, hogy végigpörgetve a lemezt, mindegyik dal közepébe beletekertem, és az a csúfos felismerés ért, hogy szinte ugyanazok a ritmusok és ugyanaz a hangnem. Unatkoztam az album alatt, nem éreztem azt, hogy na, itt egy pop punk banda, akkor itt most jön a pörgés, és hejehujahaj, buli van.

Pedig a lemez elején még reménykedtem, mert jól indult. Az első három szám, a "Don't stop now", a "Right girl" és a "Growing up" még tetszett is, csak aztán továbbhallgatva az albumot, rájöttem, hogy mind ugyanolyan, és ráuntam a dologra.

Nem ragozom tovább, de ajánlatnak még berakom a "Don't stop now"-t, mert ez elsőre (és első számként) nagyon megtetszett:

Összegezve: 10/4, nem vagyok most olyan gonosz kedvemben, mint általában, talán mert süt a nap, és hallottam már ennél sokkal gyengébb lemezt is. Kár, hogy a biztató kezdés után nem tudtak mit kezdeni a fiúk magukkal, és maradtak az egysíkúságnál. És azt sem értem, mit esznek ezen a rajongók, dehát ízlések és pofonok.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...too much of anything is too much..."

Sokáig hezitáltam, hogy írjak-e erről a lemezről, hiszen eltér a blog (de legalábbis az általam elemzett albumok) stílusától, aztán úgy gondoltam, miért ne pillanthatnánk bele a tini-punk-pop világába, ehhez pedig a hét éve zenélő baltimore-i együttest hívtam segítségül.

  Nehezemre esik megkülönböztetni a hasonló pályán mozgó együtteseket (The Maine, A Rocket to the Moon, We The Kings, The Summer Set), ugyanis mindegyikben ugyanaz a felállás: nem éppen fantáziadús dob alapok, két gitár, egy basszus, és egy szépfiú, aki legkevésbé sem egyedi hangjával arról énekel, amit minden "kitaszított" és "meg nem értett" tinédzser hallani akar.

  Ahogy a fent említett együtteseknél sem, az ATL-nál ugyanúgy nem lehet dalsorrendről, vagy koncepcióról beszélni, már az szerencsés, ha öt különböző akkordot találunk (albumonként), viszont a tipikusan punkpopos dallamok itt is megvannak (Damned If I Do Ya (Damned If I Don't), Weightless). Ezeket, és a dalok nagy részét majd valószínűleg minden You Me At Six és Boys Like Girls-típusú fiatal életmentőnek fogja találni, mintha Gaskarth a fejükben olvasott volna, amiben nincs is semmi rossz. Ez is egy stílus. 

  Habár az All Time Low labdába sem rúghat a műfaj egyik kiemelkedőbb képviselője, a The Rocket Summer mellett, az ember életében eljöhet olyan pillanat, mikor szívesebben hallgatna sok elmélkedést nem igénylő, dallamos, ütemes, vidám dalokat a legkevésbé sem komplex riffekkel tarkítva arról, hogy milyen fiatalnak lenni, először szerelembe esni, sírni és a boldogságot keresni.

10/6 Nem váltam hívővé, de nem kizárt, hogy unalmas délutákon benyomom egyik-másik számukat.

Kezdésnek: Lost In Stereo, Stella

Az albumartról: Olyan szokványos tinipunk borító. (>>link<<, >>link<<, még több >>link<<)

Read Users' Comments ( 0 )

"Does anybody know where February went...?"

  Ha a mainstream pop-punkról van szó (de jobban belegondolva ez minden műfajra igaz), akkor mindig is a dallamosabbat kedveltem, az egyedi hangokat, és a karakteres gitárokat.

  A legtöbb pop-punk csapat célközönsége főleg a tinédzserek, ezért a The Rocket Summer dalai is főleg arról szólnak, amit ilyen korban egy mindennapi tizenéves akarhat az élettől: szerelem/önmegvalósítás/világmegváltás, és egyebek, ugyanakkor a 27 éves Bryce Avary projektje ezt egy hihetetlenül szívet melengető módon viszi véghez. 

  Avary amúgy minden hangszeren maga játszik, a dalaiban nagy szerepet játszik a zongora, de a legfontosabb, és legelragadóbb eleme az albumnak a gitár, valamint Avary ellenállhatatlan hangja. Olyan tiszta és telt, hogy a szívem is beleremeg, és mikor olyan dallamokat énekel, mint a Roses, a Walls vagy a Light egy-egy sora, az ember lánya azt kívánja, bár sosem hagyná abba. 

  Mondhatnánk azt is, hogy rettentően klisés ez a zene, és valóban. Arról énekel, amit a legtöbb utcán mászkáló, "művészlelkű", "kitaszított", és "nem megértett" tizenéves hallani akar (You Gotta Believe, I Want Something to Live For), de ehhez a közhelyességhez nem mindennapi kreativitás és tehetség is párosult, például ellentétben pár mai mainstream pop-punk zenekarral Bryce Avary hangjában hallatszódnak érzelmek is, a dalai pedig az őszinteségtől csöpögnek, már-már sok is.

10/8 - De mégsem, pont elég, és pont kielégítő. A Tara, I'm Terrible környékén veszek észre némi ellaposodást, de mégis, egy tökéletes album már unalmas lenne. Határozott 10/8. Én így képzelek el egy nagy és tehetséges pop-punk együttest.

szerzői ajánlat: Light (de amúgy az összes dal addiktív)
az albumartról: tetszik. nincs köntörfalazás. az ember meg az angyalhiszen arról van itt szó.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...fuck yeah, we can live like this..." 

  A Something Corporate-es Andrew McMahon side-project-je, ha fogalmazhatok így, hiszen a banda azóta teljesértékű zenekarrá nőtte ki magát, és habár az énekes visszatérni látszik régi bandájához (a SoCo greatest hits lemezt tervez nyárra, valamint turnét kicsit későbbre), a Jack's Mannequin a nyerő nálam, ha választani kéne.

  Sokkal jobban a zongorára koncentrál a lemez (Dark Blue), hallani lehet a pop punk jótékony/ártó (kérem, húzza alá a helyes választ), hatásait (Mixed Tape). McMahon tizenhárom dalon keresztül ejt ámulatba minket tökéletes dalszöveg-, és dalíró készségeivel, miközben hangképzésének módja még mindig hagy némi kivetnivalót maga után (Bruised, Into the Airwaves). 

  Aki kicsit jobban benne van a SoCo és a J'sM történéseiben (én pár tipikus keleti parti barátom által kerültem bele a dolgok folyásába), azoknak a MFEO két része is kicsit többet jelent, mely tulajdonképpen egy kapcsolatot mesél el elég hosszadalmasan, mégis anélkül, hogy a hallgató beleunna.

  Az album a végére aztán begyorsít, és megajándékoz minket a legmegkapóbb dallal (La La Lie), minek után is egyszerűen levonhatjuk a következtetést: SoCo < J'sM. Lehet, hogy egy-két dal elég hasonló, de szövegileg mindenféleképpen egyediek, melyek a könnyed piano rock alap mellé helyezve egy varázslatos elegyet alkotnak. Korántsem tökéletes, de megvan bennük a lehetőség, hogy még egy hasonlóan különös lemezt írjanak meg.
  Ha rám hallgatnak, a Lonely For Herrel kezdenek, egyik kedvencem, hiába a melankólikus összhangzás, olyan kis hepi az egész, hogy muszáj imádni.

10/7 - A 10/8-at nem üti, de a SoCo lemeznél jobb, és egyértelműen ez a világ illik jobban McMahonhoz.

Read Users' Comments ( 0 )

"...shadows are what's left of all the noise..."

  North című lemezüket csúnyán lehúztam (ötödik hallgatásra az sem rossz), most viszont adtam egy esélyt egy koraibb albumuknak, melynek a borítóját speciel utálom. Mindegy is. A Weezer-hez és a Better Than Ezra-hoz hasonlóan ők is olyan együttes voltak, akikért a legtöbb nyugati parti tinédzser rajongott a 2000-es évek elején. A Something Corporate '98-ben alakult, és mialatt hűek maradtak a műfajukhoz (pop punk és zongora kombinációja), különböznek a többi hasonló zenekarhoz. Andrew McMahon, énekes és zongorista olyan csengést ad a zenéjükhöz, ami ellenállhatatlanná teszi ezt a lemezt. 

  A Something Corporate azokkal az elemekkel dolgozik, amit mindenki utál a mainstream zenében, értem ezalatt a semleges gitár-riffeket, meg a semmilyen dobot, ráadásul hiába voltak emo-nak kikiáltva, igenis boldog, lelkesítő zenét játszanak.

  Talán ez a lemez csak egy átlagos pop punk tákolmány lett, mégis a személyes szövegek kiemelik őket a tömegből. Ha változatosságot keresel, ezt a lemezt nem neked teremtették, viszont amennyiben egy kellemes, vidám zenére vágysz, ami felvidít, ha éppen botrányosan rossz a kedved, azonnal ugorj rá erre.

  Talán sokaknak nem tetszik Andrew McMahon éneke (például nekem), a lemez személyessége és érzelmessége akkor is elsöprő, és a szövegeket mindenki egy kicsit magáénak érezheti. 

  Az ilyenekkel kezdeném a hallgatást, mint Straw Dog, Punk Rock Princess, The Astronaut vagy a Hurricane, szép zongora alapok, megkapó vokál, egy kis kikapcsolódás a megerőltető, végtelenségig komplex zenék világából.

10/7 Számomra is furcsa, de akkor is egy klassz kis lemez, amit bármikor szívesen meghallgatnék.

Read Users' Comments ( 0 )