"...you're my river running high, run deep, run wild..."

  Lykke Liről (eredeti nevén Li Lykke Timotej Zachrisoon) és első lemezéről (Youth Novels) sokminden elmondható az egyeditől kezdve a lehangolón át a hangilag instabilig. Mindenközben persze igen szórakoztató is, a svéd kislány minden erejét beveti, hogy kitűnjön a tömegből, s ez az erőlködés az olyan eredeti dalokon át, mint a Breaking It Up, Little Bit, I'm Good I'm Gone teljesen természetesnek tetszik. A gyermekhangú énekesnő, aki különben csupa művész felmenőkkel rendelkezik (apu zenész, anyu fényképész) ezt a naív, törékeny maszkot próbálja magával levetni legújabb lemezével, melynek a Wounded Rhymes címet adta.

  Lykke korántsem ragaszkodik a svéd folk szokványos elemeihez. Nem csoda, hiszen eleget élt külföldön (Portugáliában, Nepálban, Marokkóban, Indiában, de még az Egyesült Államokban is), hogy minden kultúra meghatározó műfajaiból összegyűjtsön egy csokornyit. Youth Novels című albumán talán túl messzire vitte a kislányos képet a Little Bithez hasonló dalokkal, ezért van, hogy ami rögtön szemet/fület szúr az embernek, az a magas hangok hiánya, több kiabálás, kevesebb ugrálás az oktávok között és persze az "I'm your prostitute"-féle megnyilvánulások. A kis Lykke bizony felnőtt.

  Sokat énekel összetört szívekről, kísértő múltról és izzadságtól csöpögő szenvedélyről, de ettől még egyáltalán nem lehangoló a lemez. Sőt, sokkal könnyedebbnek, testhezállóbbnak hat, mint a Youth Novels.

  Ami a hangszerelést illeti, a láb- és csörgődobok, a visszhangzó elektromos gitárok, a morgó basszus és az elektronikus effektek hiánya minden kétséget eloszlat affelől, hogy Lykke vajon az electronica úttörői közé tartozik, avagy sem. 

10/8 - Ez a lemez tele van dinamikus slágerekkel, chillout balladákkal és önkifejező történetekkel. Összességében Lykke továbbra is egy kreatív művész, aki megállná a helyét a világ bármely részén, és a Wounded Rhymes határozottan több egy félénk szárnypróbálgatásnál.

A szerző ajánlata: I Follow Rivers, Get Some, Rich Kids Blues, Youth Knows No Pain

Read Users' Comments ( 0 )

  Tudom, hogy mindenki utálja a kategóriát, de természetemhez hűen megyek az árral szemben, és megtartottam, mert ide azok férnek be, akiket amúgy általában nem hallgatnék, de valamilyen különös oknál fogva megragadtak. Büszke vagyok rá, hogy nem sok műfaj fér erre a listára, öt dalt mégis sikerült összeszednem, íme:

5. Love Me Girl, Yeasayer

 

A kapcsolatom a Yeasayerrel nem volt éppen zökkenőmentes, azt sem mondom, hogy mennyire tetszik, de ez a szám elsőre elragadott. Tetszik az őrült vokál, az alap, az, hogy fogalmam sincs, miről van szó a dalban, de a zenészek hallhatóan élvezik, amit csinálnak, és ez jó érzéssel tölt el. El tudnám képzelni magam megőrülni egy Yeasayer koncerten.

4. Surfing the Void, Klaxons

 

 Az egész együttes számomra egy hatalmas kakukktojás. Szeretem, hogy elfelejtek minden felállított mércét, reményt és várakozást, amivel egy zenével kapcsolatban rendelkezhetek, elfelejtem az összes kedvencemet, és csak elmerülök ebben a beteg világban, amit ez a pár brit zenész hozott össze.

3. Hidden Away, Josh Groban

  Talán meglepő, de az utolsó gondolatom volt az, hogy én majd ilyen easy-listening, popoperát fogok hallgatni - és teljes egészében megszeretni. Nem vagyok oda az ilyesfajta hangokért sem, meg a szöveg is túl nyálas és csöpögős, de mit tehet a lány, ha egyszer Groban ilyen hatással van az emberiségre?

2. We Are The Dead, Does It Offend You Yeah? 

  A brit DIOYY is hasonló hatással volt rám, mint a Klaxons. Igazság szerint a We Are The Dead volt az a pont, mikor elgondolkodtam magamban, hogy ha valaha is kipróbálnék valamilyen tudatmódosító szert, az azért lenne, hogy megtapasztaljam, hogy úgy hogyan szól ez az őrület.

1. Animal Arithmetic, Jónsi
 

 

  Tulajdonképpen úgy is nevezhetnénk ezt a kategóriát, hogy "2010 legjobb valamije, amit csak azért tartottam meg, hogy Jónsit minél több helyre betehessem". Nem vagyok oda általában az "Every time, everyone, everything's full of life"-típusú dalokért, és a férfiasabb hangokat preferálom, mégis, nem lehet ellenállni Birgisson aranyos és végtelenül színes világának.

Read Users' Comments ( 0 )

Félreértés ne essék, nem a stílusra céloz a kategória neve, hanem azokra a dalokra, amelyek homlokegyenest eltérnek az általam hallgatott zenéktől, ilyenekből pedig nem könnyű válogatni, mert azért elég széleskörűnek érzem az ízlésemet. De akadt néhány jelölt az idei évre, nézzük őket!

10. Jónsi: Animal Arithmetic

Számomra rendkívül fura ez a dal, vagyis inkább a kaotikus szó a legjobb rá, de mégis igazán addiktív tud lenni egy idő után. Jónsi összes számát idevehetném, hiszen sikerült valami újat mutatnia sajátos stílusával, ezért itt a helye.

9. Arcade Fire: The Suburbs

Érdekesnek találom az Arcade Fire zenevilágát, bár még sokat kell ismerkednem velük az átfogóbb képhez. Tőlük is több olyan számot tudnék mondani, ami beférne ebbe a kategóriába, de itt és most a "The Suburbs"-ra esett a választásom.

8. Tinie Tempah: Pass it out

A drum 'n' bass alapokkal bíró dalt a Step up 3D-ben hallottam, és ez a monoton elektronikus bázissal bíró szám a végső felpörgéssel valahogy csak belemászott a fejembe, teljes jogú tagjává válva ezzel az alternatív listának.

7. Does it offend you, yeah?: We are rockstars

Közös történetünk akkor kezdődött, amikor a negyedik Fast&Furious-rész előzetesében meghallottam a DIOYY fenti számát. Az együttes albuma egyáltalán nem fogott meg, de ez a szám eltalált, és talán az is közrejátszott benne, hogy hangulata tökéletesen passzolt a tuningolt kocsik és az illegális versenyek világát felvonultató trailerhez, és ezek a képek rémlettek fel bennem, akárhányszor meghallottam a "We are rockstars"-t.

6. Janelle Monáe: Cold war

Számos helyen olvastam, hogy a kritikusok az egekig magasztalják az amerikai hölgy albumát, így én is megnéztem, mit tud. A lemez első feléig jutottam, és aláírom, hogy sokféle stílust kever, de engem nem győzött meg sem a hangi adottságaival, sem a számaival. A "Cold war" azonban dallamos sláger,hamar befészkelte magát a tudatomba, úgyhogy erre a listára felfér.

5. Kaizers Orchestra: Hjerteknuser

Amit a norvég folkegyüttes képvisel, az fényévekre van az általam hallgatott zenéktől, de néhány számukkal azért utat találtak hozzám. Így történt ez a 2011-ben érkező Violeta Violeta munkacímet viselő albumról érkező "Hjerteknuser" esetében is, amely elsőre nem, még másodszorra sem, de aztán a harmadik hallgatás után már nagyon is megtetszett.

4. Ólafur Arnalds: Tunglið

A zongora és az elektronika keverésének érdekes, ugyanakkor megnyugtató egyvelegét képviselő dal első hallásra megragadott. Először nem gondoltam rá alternatívként, de igazából ráfér erre a listára, mert Ólafurnak az experimental stílusban való kevergése számomra újdonságként hatott, nem szoktam hozzá a zongora ilyen szintű kihasználására és alkalmazására. De mindenképpen pozitív élményekkel gazdagodtam.

3. Daft Punk: Tron Legacy End Titles

Maga a Tron hatalmas csalódás volt, de zeneileg elképesztően passzolt a számítógépes világ a Daft Punk szerzeményeivel A legnagyobb hatást a stáblista elején hallható szám váltotta ki, magam sem tudom, miként, mivel túl nagy változatosság nincs az elektronikus alapban, de mégis ez jött be most.

2. Dj. Frank E feat. Dada Life & Tiësto: Squeeze it

Talán ez az egyik legdurvább stílusbeli elkalandozásom, elég csak megnézni a neveket. Ezt a számot a Step up 3D előzetesében hallottam, és annyira jól feküdt a street dance műfajához, hogy a fejembe ékelődött a kettő párosa. A trailerben tíz másodperc alatt lekötött, és az egész szám is bejött a maga kemény electrohatásaival, pedig aztán tényleg nem hallgatok ilyesmit. Épp ezért van itt a helye.

1. iamamiwhoami: 20101104 (How it goes)

Helyna alaposan beleesett ebbe a formációba, így én is kíváncsi lettem, mit szerethet ilyen lelkesedéssel. Ez a szám olyan depressziós, ám mégis különleges és egyedi atmoszférát teremt maga körül, hogy azt az élményt nehéz szavakba önteni. Egyértelműen viszi az első helyezést.

Read Users' Comments ( 0 )

"...i'll wake up in a thousand years with every ghost I'm looking through..."

  Miután felfedeztem ezt a tehetséges, ízig-vérig amerikai zenekart (különben lazán aláznák a legtöbb brit indie-bandát), minden alkalommal, mikor felmerült a nevük, úgy éreztem magam, mint egy védelmező anya, akinek vigyáznia kell törékeny lelkű kisfiaira (és lányaira, hiszen ne felejtsük el a vonós hangszereknél helyet foglaló Alexandra Lawnt és Rebecca Zellert). 

  Hamar rájöttem, hogy nem kell úgy félteni Wes Milest és együttesét, remekül elvannak ők egyedül is. 2010-ben kiadtak egy EP-t, majd rögtön egy LP-t is, ami nem rossz, ahhoz képest, hogy a The Rhumb Line alig két éve jött ki. Stílusban nem újítottak, nem is baj. Ez a hagyományos indie-zene csellókkal és hegedűkkel megtoldva egyedi hangzást kölcsönöz a bandának, Miles hangjáról nem is beszélve. A stílus tehát megvan, a hang is megvan, sikerült szerezni egy gyönyörű borítót is, a lemezzel magával viszont már nem stimmel valami.

  Langyos. Hosszadalmas. Felejthető. Hiányzik a dinamika. Amennyire el voltam ájulva első, Boy című kislemezüktől (és annak videójától), annyira nagyot csalódtam az egész lemezben. Míg a The Rhumb Line-nál legalább négy igazán ütős, igazán emlékezetes slágerdalt is találhattunk (mindössze tíz számból), addig a The Orchard esetében ez kifújt a Boynál. Nem kétlem, hogy rengeteg munka volt összehangolni a hangszereket, de a már említett Boy és a Too Dramatic után már biztos voltam benne, hogy ez megy nekik, hiszen a The Rhumb Line-on is sikerült már.

  És mégsem. A Ra Ra Riot olyan szinten hű csak magához, hogy még mindig jók a könnyed dallamok komponálásában, és a világért sem dőlnek a kardjukba, ha ez és ez most nem úgy hangzik, ahogy kéne, de úgy gondolom, több idővel és önkritikával rájöhettek volna, hogy mi hiányzik. Elég csak összehasonlítani (és igen, össze kell hasonlítani, mert egy fejlődő szakaszban lévő fiatal zenekarról van szó) egy Ghost Under Rocksot vagy Can You Tellt a The Orchard erősebb dalaival (Too Dramatic, You and I Know). A törődés a saját zenéjük iránt, az hiányzik, de veszettül.

10/4 - Nem érzem, hogy ők maguk szeretnék, amit most csináltak. Ha ők sem szeretik, én hogyan?
Kezdésnek: Boy, Too Dramatic
Az albumartról: Egyszerűen gyönyörű.

Read Users' Comments ( 0 )

"...jag skulle alltid vara den som stod bakom dig..."

  Tehát mit is tudunk a Kentről? Nem sok emberből nézném ki, hogy a zenekar nevének említésére csettintgetve kutassanak emlékezetükben infók után, majd kinyögjék: "Az a svéd együttes, ugye?" Igen, az a svéd együttes, kár, hogy itthon alig ismerik őket. Pedig nem éppen ma kezdték a zenélést. A svéd alternatív rockbanda húsz éve alakult, kilenc stúdióalbummal és megannyi zenei elismeréssel büszkélkedhetnek, emellett hazájukban és az észak-európai országokban nem kis népszerűségnek örvendenek.
  Mivel nem ismerem túl régóta őket, kénytelen voltam némi kutatómunkát végezni a zenéjükkel kapcsolatban. 2007-es albumuk nem kicsit osztja meg a hallgatóságot. Sokan úgy gondolják, ez már nem a jó öreg Kent. Szerintem ezen alig kell meglepődnünk, hiszen ha a mainstream-nek számító együttesek sorra kezdenek eleketrósodni, az északiak - akik márpedig nem keveset tudnak a jó zenéről - miért ne tennék?
  A lemez ettől függetlenül még remek. Megvan benne a rock, még mindig sok a gitár, bejönnek a szintik, és a hangzást akár a Kråkesølv-éhoz is hasonlíthatnám. Ugyanaz a gyakran melankólikus dallamvezetés egy gyengécskének tűnő, mégis tapasztalt énekhanggal (Joakim Berg), és az instrumentális és az énekes részek összecsengése. Gyönyörű.
  A legtöbb dal elég hosszú, akinek nem volt még dolga Kent-féle zenékkel, annak nagy falat is lehet, ezért olyan dalokkal kezdenék, mint az Ingenting (személyes kedvencem, valamint a lehető legpoposabb dal a lemezen), Generation Ex (egy példa a rockosabb számokra), Berlin (és egy az elektronikusabbakra). Az albumon még helyet kaptak az ütemesebb szerzemények (Vy från ett luftslott), és némi melankólikus, chill-out anyag is (Sömnem).

10/6 - Kétségtelenül kell egyfajta hozzáállás az albumhoz, nem árt, ha már van tapasztalata az embernek más skandináv területről érkező együttessel. Számomra kicsit hosszadalmas lett a lemez, vagy grandiózusabb hangzás kéne, ami végig leköt, vagy rövidebb dalok.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...little arms little arms, little arms on a big body..."

Az angol banda debütáló lemeze egészen csinos lett, de bőven volt rajta mit fejleszteni. Ezért voltak magasak az elvárások a The Maccabees 2009-es lemezével kapcsolatosan. Az album producere Markus Dravs volt, aki az Arcade Fire 2007-es lemezénél is közreműködött, ezért lehet, hogy ismerősen cseng egyes dalok stílusa. A felépítés is elég hasonló az olyan együttesek dalaihoz, mint a White Lies vagy az Editors. Lassan indul, majd fokozatosan begyorsul (Young Lions, Wall of Arms). 

  A dalok közül nincs olyan sok különösen emlékezetes, főleg azért, mert egy sablonra épül az egész (ez köszönhető Dravs közreműködésének; a hirtelen megemelés mind tempóban, mind intenzitásban a dal vége előtt, és ha ezt Orlando Weeks énekével párosítjuk, elég nehéz elvonatkoztatni az Arcade Fire Neon Bible c. lemezétől).

  Weeks énekével kapcsolatosan még annyit, hogy teljesen elhittem, hogy holnap eljön az Apokalipszis és meghalunk, ez valószínűleg a kicsit beteges, "őrült zseni"-féle hangjának tudható be. A szövegek ugyanakkor sokkal szervesebb részét képezik a lemeznek, szép kontrasztok találhatók meg a mondanivalók közt, például a Wall of Arms egy sora ("...those who keep me company, they are a wall of arms around me...") és a No Kind Words szövege közt. ("...if you got no kind words to say you should say nothing more at all...")

  A The Maccabees ezzel az albummal egészen új távlatokat nyitott a zenében (saját maga számára), és egy olyan lemezt hozott össze, ami egy kicsit sötét, egy kicsit pesszimista, ugyanakkor igazán élvezhető és értékes.

10/7 - Lehet, hogy egyáltalán nem az én stílusom ez az anyag, de egészen elragadó. Kedvencemként a Dinosaurs c. dalt ajánlanám kezdésnek. 

Read Users' Comments ( 0 )

A furcsa nevű Apparatjik nevű zenekar (tulajdonképpen supergroup, ahogy mondani szokás) tagjai különböző más együttesekből verődtek össze: Guy Berryman, a Coldplay basszerosa, Jonas Bjerre a Mew-ból, Magne Furuholmen az A-ha gitárosa/billentyűse, valamint tag még Martin Terefe producer is.
Most február elsején jött ki bemutatkozó albumuk, a We are here, arról nem tudok, hogy továbbra is együtt akarnak-e dolgozni, bár minden bizonnyal megérné nekünk a dolog.

Már ugye annak, aki szereti az elektronikus-alternatív rockot, abból is a kísérletezősebb fajtát, mert ez az. Ha valaki egy pillantást vet a honlapjukra (ITT) vagy az album minden jóindulattal is érdekes borítójára (lásd fent), akkor már kap egy ízelítőt abból, hogy milyen lehet ez a zene - de nem kell megijedni, komolyan nem. :)
Ugyan meglehetősen elszállt az album, ráadásul valami történet is van körülötte egy világról, szuperképességű állat-emberekről meg idegen lényekről, de ez nekem nem jött volna le a zenéből, ha nem olvasom korábban a honlapon (most ugyan nem találom, hol, de érdemes megkeresni, órákat el lehet tölteni azon az oldalon, higgyetek nekem). Szóval annak ellenére, hogy elszállt, és elektronikus, és kicsit hideg meg számítógépes, különböző dolgok azért hallgathatóra alakítják. Mit hallgathatóra! Ez egy nagyon jó album.

Kezdetnek ugyebár a tagok is populárisabb jellegű zenekarokból érkeztek, tehát benne van a törekvés, hogy a számoknak rendes kerete legyen, meghatározható jellege. A dallamok kivehetőek, teljesen helyükön vannak a hidegebb elektronikus alapon, ráadásul a vokál (melyet természetesen Jonas Bjerre, valamint Guy Berryman követ el) tovább "puhít" a zenén.
Kicsit olyan retro-jellege van az egésznek, úgy értem, mintha valami kilencvenes évekbeli tudományos-fizikai intézet bemutatkozó videójának aláfestését hallanám néha. Szándékosan vannak kicsit nevetséges, régi kompjúterhangok és egyebek, de teljesen beleillik a kompozícióba.

A Deadbeat elég erős felütés, rögtön leszűrhető, hogy mi is fog itt következni, de másodszori-harmadszori hallgatásra nagyon kedvelhető. Elsőre legszimpatikusabb dal a Snow Crystals volt, rögtön utána a Datascroller, mindkettő simán elmehetne popdalnak is, más hangszereléssel természetesen. Nincs ez így az Arrow And Bow-al és az Antlers-Electric Eye párossal, amelyek azért már jóval progresszívebbek. Lassabb dal is megtalálható a lemezen, In a Quiet Corner-nak hívják, a végén egy kis őrültködéssel. Ütemes, nagyon jó szám még a Josie is - fura hallani, ahogy a tényleg érzéketlen, hideg alapokon olyan szöveg és énekstílus van, ami valódi érzelmeket válthat ki. Számomra kicsit még hanyagolandó dal a Supersonic Sound, valamint a két utolsó, Look Kids és Quiz Show, amelyek jók ott a helyükön, de egyelőre még nem kedveltem meg őket különösebben (pedig ez utóbbi zongorás.. na jó, ez egy igazán jó lezáró dal).

Egyben hallgatva az albumot azonban nagyon is helyén van az egész. Kíváncsi lennék, hogy mit tudnának ők még együtt létrehozni. 10/8

Ajánlatnak a Datascroller, jelenlegi kedvencem a lemezről. Meg egy videóklip, amit nem értek (ez nem különleges dolog, ha róluk van szó), de megadja a fílinget.

Read Users' Comments ( 0 )

Nem is tudom, van e olyan, hogy alternatív indie. De ha van, ez biztosan az. A Wintersleep után ismét egy olyan együttes került elém, aminek (először is az Editors-t kísérték a turnéjukon) a stílusa felettébb eklektikus, szimpatikus és artisztikus, de jelen esetben ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy tetszik.

  A négy éve alakult amerikai banda hat tagból áll, (Wes Miles (ének), Milo Bonacci (gitár), Matthieu Santos (basszusgitár), Alexandra Lawn (cselló), Rebecca Zeller (hegedű) and Gabriel Duquette (dob)) és közel négy éve működnek. Elég alternatív, de leginkább az indie-hez hasonló stílusú dalokból került egy csinos adag 2008-as debütáló albumukra.

  Mint említettem, nem feltétlenül tetszik, annak ellenére, hogy csodálattal vegyes elismeréssel hallgattam, mi mindent képes alkotni Miles fátyolos, vékony hangja, az általam csak "maszatolós"nak elnevezett dobos és a két vonós, melyek egyértelműen dominálnak végig a lemezen. Mi mindent képes alkotni, nos, egy jó adag fülbemászó dallamot, amiket úgyis meg fog még egyszer hallgatni mindenki, akinek csak egy kicsit is ráérzett a hallójárata (Ghost Under Rocks, Dying is Fine, Can You Tell, Suspended in Gaffa), emellett a vonósok The Reindeer Section-ös hangulatot árasztanak, nekem egyre csak a Cartwheels c. daluk jár a fejemben, amint felcsendül Zeller és Lawn fantasztikus hegedű- és csellójátéka.

  Néhol a lemezen (Each Year, Oh La, Run My Mouth) viszont eléggé ötlettelenné, sablonossá és vontatottá válik a hangulat, ezt talán a műfajon belüli tapasztalatlanságnak lehet betudni, mint említettem, eléggé fiatal a banda, az album szintúgy. Aztán ha kigyönyörködtük magunkat a "feel good indie" egyik gyöngyszemén, elgondolkodhatunk, mi az isten az alapja a Vampire Weekend-hez való hasonlítgatásnak, mely kérdésre egy szóval szeretnék válaszolni: Semmi. Ne hagyjátok magatokat becsapni, gyerekek.

  10/8, és annak ellenére, hogy a slágeresebb számokon kívül nem igazán jött be, ötletes és remélhetőleg hosszútávú projekt.

  A Too Too Fast-et ajánlanám mindenkinek még figyelmébe, kevésbé slágeres, de annál értékesebb dal a lemezen.

Read Users' Comments ( 0 )

2009 egyik legjobb új együttesének kiáltották ki a brit indie bandát, és olyan egyéb híres zenekarokhoz hasonlítják őket, mint az Interpol, a Joy Division, az Editors vagy a Glasvegas (ők persze minden hasonlóságot a véletlen művének tulajdonítanak, egyértelmű).

(albumborító különösen bejön, sokszor látom albumos üzletekben, ha gazdag lennék, biztos megvenném csak úgy brahira)

  A To Lose My Life... c. single, ami az azonos címet viselő lemezen szerepel egy csapásra sikert hozott Harry McVeigh-nek és kis csapatának (Charles Cave - gitár, háttérvokál és Jack Lawrence-Brown - dob), a tévében a Later... nevű show-ban debütáltak, de egy ideig turnéztak Jamie T-vel és a The Maccabees-zel is.

  Stílusukat nemes egyszerűséggel indie-ként definiálják a zenetévék, de ez a lemez egyértelműen kicsit többet is rejt magában. Az énekes hangja és a dalok hangulata például leginkább Dave Gahan-t, ezzel együtt a Depeche Mode-ot idézi, számomra legalábbis ez ugrott be legelőször.

  A lemezt dallamos számok, néhol fásult hangulat, valamint "elvétve" némi szintetizátor jellemzi, és a második single, a Fairwell to the Fairground sikere után egyértelmű, hogy hosszútávú projektről van szó. Az együttes masszív rajongótáborral rendelkezik, ami valószínűleg a megszokottnál mélyebb dalszövegeknek, és az együttes zenéhez való barátságos hozzáállásának köszönhető. Élvezik, amit csinálnak, egyértelműen nem profik, senki nem születik annak, sok kisebb hiba van a zenéjükben, például a dob egyszerűsége, vagy a felesleges szintetizátor alapok, de azért megérdemlik a figyelmet.

  Van érzékük a szerethető és egyedi zene megteremtéséhez (lásd Unfinished Business vagy From the Stars, "highlight"-jai a lemeznek), és sok szintén tehetséges együttestől lehet bennük felfedezni bizonyos jellemzőket (Nothing to Give pl. kiköpött The Killers).

  Van bennük fantázia, 10/7.

Jaésmégannyit, hogy a Sziget szervezése helyében én elbújnék a föld alá, hogy egy telelökött sátorba voltak képesek berakni őket. Szégyelljék magukat.

Read Users' Comments ( 0 )

Hát Tija ezt a kategóriát úgy írta körbe, hogy a "zenei ízlésemtől totál eltérő", szóval meggyűlt vele a bajom, mert nem is tudom, milyen a zenei ízlésem. Wtf. De aztán azért kitaláltam.

3. Muse: MK Ultra (The Resistance)

Oké, itt csalok egy kicsit. A helyzet az, hogy eme legutóbbi album stílusa azért már közel áll a szívemhez, viszont a korábbi Muse-dalok.. fogalmazzunk úgy, hogy vegyes fogadtatásra találtak nálam. Szóval ezért alternatív. Ez viszont egy nagyon nagy szám az idei albumról.

2. Blue Stone: Moving Forward (Messages)

Ez.. chill out-elektronika-ambient leginkább. Nem annyira "nem az ízlésem", de aránylag ritka mikor hallgatom (vannak azért kivételes időszakok). És csak kevés tartozik abba a kategóriába, ami nekem már nem unalmas. Úgyhogy itt a Blue Stone idei lemezéről egy igen jó dal. Embed nem működik, linkre katt a hallgatáshoz.

http://www.youtube.com/watch?v=dOIr1v6LlRY

1. Jónsi: Boy Lilikoi (Go)

Egyelőre még nem szívügyem a Sigur Rós, pár számukat ismerem csak, azok egészen érdekesek, majd talán egyszer. ^^ Na szóval itt van az énekes szólóalbuma, ami (vigyázat, csalok megint) csak 2010-ben jön majd ki, de hát ez a dal már megvan, és ez a lényeg, nemde? Szóval nekem tetszik, felkerült a "majdegyszercsekkolom"-listára.

Read Users' Comments ( 0 )

 Na, ezt az alternatívot én úgy értem, hogy az én zenei ízlésemtől TOTÁL eltérő. Mert hát jó, indie, britpop, alternative rock, minden, imádat, halál, de vannak itt más okosságok is, például a következők.

3. Friendly Fires - Jump In The Pool (Friendly Fires)

 Jó, nyílván nem kezdtem el hardcore dance-punkot hallgatni, és természetesen alig van köze ahhoz, hogy ez a dal szólt Szigeten a Snow Patrol koncert előtt. Áh. Tudom, a lemezt különben csúnyán lehúztam, nem kellett volna, műfajában remekül megállja a helyét, sok benne a fülbemászó dallam, és habár nekem túl egysíkú, azért valamit tud mégis :) Ez a dal meg tulajdonképpen tökéletes szószólója az albumnak.

2. Enter Shikari - No Sleep Tonight (Common Dreads)

  Ezt így Zoltán úr által sikerült megismernem. Enter Shikari úgy albumszinten nem igazán jött be, de pár szám tetszett, azok közül is legjobban a No Sleep Tonight (klippel együtt ftw). Nem is tudom, post-hardcore-nak van írva, ennél többet én nem is tudok mondani, tény, hogy az énekesnek elképesztő hangja van, és a No Sleep Tonight a dallamosabb dalok közé tartozik, mindemellett még fülbemászó is, és ehhez a szöveg csak hozzáad.

1. Back To The Roots - Alone (Alone)

  Volt dance-punk, post-hardcore, legyen most klasszikus rock. A fiatal osztrák banda debütáló lemeze alig pár hete jött ki, és még last.fm-en sincsenek (rendesen) fent, azért el kell ismerni, hogy nagyon jók. Tényleg azt a klasszikus rock hangzást hozza vissza, amit én addig kedvelek, hogy Kansas, onnantól meg már ki tudja megkülönböztetni a sok régi bandát. Viszont a fiatal hangzással, a friss, lendületes énekes hangjától ez a műfaj is kicsit felpezsdült, és egy remek albummal gazdagodott.

Persze ott van még a Klaxons - Altlantis to Interzone, meg a Badly Drawn Boy is, csak ők már nem fértek fel a dobogóra.
Hallgatnivalót azért nem teszek most be, mert a Back To The Roots-hoz nem tudnék (úgymeg nem jó, ha csak a második kettőhöz van), és engedély is kéne a bandától, azt meg most január közepéig nagyon nem tudnám megszerezni. :) (hívhattok álszentnek, de ők jó arcok, és akarom, hogy gazdagodjanak x])

Read Users' Comments ( 0 )

Ha lenne ilyenünk, az album nyugodtan indulhatna a legerőszakosabb indie rock kategóriában, ami az év végi összegzést illeti.

Az Ulysses-t természetesen már ismertem és nagyon szerettem is, az folyt mindenhonnan egy időben, de külünösebben még nem tudtam vele mit kezdeni, sokszor kellett erőltetnem magam arra, hogy meghallgassam, és végre sikerült.

  A Franz Ferdinand-ban van egy olyanfajta automatikus profizmus, ami ki tudja, honnan jön, de jön, és ez teszi szerethetővé számomra az olyan bandákat, mint a White Lies, vagy ugye a Franz Ferdinand. A skót banda sem sokkal régebbi, mint a The Killers, pedig hallgatva az új anyagot, az ember azt hinné, már mióta a pályán vannak (nem, nyolc év még nem olyan sok, köszi).

  A skót banda amúgy hasonló elektronikus effektekkel dolgozik, mint a Kasabian, a könnyedségük a Kaiser Chiefs-re is ugyanilyen jellemző volt, és az énekes, Alex Kapranos orgánuma szinte ugyanolyan elragadó, mint a The Killers-es Brandon Flowers-é. Külsőre Alex Kapranos különben nekem mindig összetévesztően Matthew Bellamy-s... Mindegy is.

  A dallamvilág elég egyedi, kicsit beteg, de a hatásokkal és a vokállal nagyszerű egyveleget alkotnak.

  Tizenkét dalból nagyjából hat tetszik, és ezt a hat számot nagyjából az elragadó dallamok és a vontatott, gépies alap jellemzi. A lassabb számok (Katherine, Kiss Me) nem igazán fogtak meg, de pl.: az Ulysses, a No You Girls és a Twilight Omens például nagyon szépen illenek az album átfogó képébe.

  Ami miatt egy kicsit összecsapottnak tűnt nekem ez az album, az a sok jelentéktelen dal volt, mint például a Lucid Dreams vagy a Live Alone. Mindegyik nagyon ígéretesnek tűnik, talán csak egy kicsit több figyelmet kellett volna rájuk szentelni (vagy épp, hogy nem kellett volna velük túl sokat szöszmötölni), és máris feldobnák az album második felét is, ami egyértelműen gyengébbre sikerült.

ÖSSZESSÉGÉBEN a brit indie rock műfaj egyik kiemelkedő képviselőjét ismerhetjük meg a Franz Ferdinand-ban, amit az alternatív szó is nagyszerűen jellemezhetne. Könnyen hallgatható anyag, a már említett pár együttes kedvelőinek (Kaiser Chiefs, Kasabian, The Killers, White Lies) szerintem megfelelő újdonság lehet ez a lemez. Twilight Omens-t különben mindenkinek a figyelmébe ajánlanám, kis Muse-hatás, ilyesmik, szerintem az egyik legjobb track a lemezen.

  10/7 Idő kell ennek, le kell ülnie a pocimban, lesz ez még jobb is. :)

Read Users' Comments ( 0 )

Éppen megelégeltem az újoncokat, meg a sok szart, amit összehordanak, úgyhogy egy lassan HÚSZ éve a pályán lévő együttessel folytatnám és minden valószínűséggel fejezném is be a mai review-özönt.

  Az Ours 1990-ben alakult, egyetlen állandó tagja az énekes, James Gnecco, aki egyáltalán nem bánja, hogy évente cserélődnek mellette a tagok. Jimmy (ha hívhatom így) nem mellesleg amerikai, és hangja - amellett, hogy elég vékonka -, még nagyon stabil és erőteljes is, és műfaját leginkább az alternatív jellemezi. Aki a Sometimes klipjével kezdené az ismerkedést (mint én), az tegye csak bátran, az együttes második albumának gyöngyszeme, s habár sok kivetnivalót hagy maga után, el is mond nagyjából mindent a banda/az album stílusáról.

  Szóval amit a Sometimes nekem mondott, az kimerült abban, hogy mélyenszántó szövegek, darker stílus, erőteljes fellépés és felejthetetlen hang.

  A basszus, az elektromos gitár és az akkusztikus gitár olyan dalokhoz ad egyedi hangulatot, mint a Here Is The Light vagy a Bleed, de például negatívum, hogy Jimmy nem úgy tűnik, mint aki a közeljövőben jóra fogja használni a hangját. Azt a hangját, amivel sikoltozhatna, ordibálhatna (habár ez néha megtörténik, lásd Sometimes), kinyomhatná a magas C-t, vagy szíveket törhetne darabokra (Medication-nel és Here Is The Light-tal mondjuk az enyémet sikerült neki), ez az, ami sokat vesz el a hangulatból, mikor az ember érzi, hogy ez a srác tud többet is, és már majdnem hangosan rimánkodik, hogy "gyerünk, gyerünk, csak egy kicsit többeeeet", és akkor vége a dalnak.

  Kiábrándító.

  De még mindig minőségi alternatív rock-ról van szó, és ha szabad megjegyeznem, ez elég nagy ritkaság. Mármint nem sétál velem szembe ez a banda sem, keresgélni kell, de ha megvan, az nagyon jó. Kicsit olyan Embrace és Shinedown egybegyúrva...

  Az Ours attól az, ami, hogy nem spilázza túl a dolgokat. Max három gitár, dob, énekes, nyomás. Az egyszerűség gyönyörködtet, hiába.

ÖSSZESSÉGÉBEN a nap eddigi legnagyobb pozitívuma, és kellemes csalódása volt ez a banda, Moonlit Sailor-ba is hogy beleszaladtam a minap, pedig ígéretes volt nagyon, ahogy az Ours is, itt viszont negyvenhét hasznosan eltöltött percről beszélünk, és arról, hogy az alterrock él és virul, csak a felszín alatt bújik meg.

  10/8, hallgassatok Sometimes-t, Drowning-ot, Dancing Alone-t (hajjaj, de hallgassátok ám), meg Here Is The Light-ot, ezek mind az album krémjei. Meg Bleed-et. Hallgassatok Bleed-et.

Read Users' Comments ( 0 )

Ő a kedves, geek srác nagy hanggal, valahonnan Angliából. Twitteren "eldumálgattunk", aranyos, tényleg :D És a zenéje is állat.   Emlékeztek az öltönyös, szemüveges fiúra, aki végig fut a klipjében, közben arra kér minket, mondjuk meg, milyen csodálatos ő?

  Az albuma igazán.. érzékeny lélekre vall. Igen lírikus, vagy hogy is kell mondani, de nem hanyagolja el a háttérzenét sem. A dobok leginkább szívverésre hasonlítanak, a gitár elhanyagolható, igazán csak akkor van szerepe, mikor plusz hatást ad egy-egy refrén ismétlésének, vagy hasonlók. 
  Minden dalt körbelengi az a... nem is tudom, ilyen lebegős-érzés, ami pasikám igen érdekes, egyedi hangja miatt van. Igazán magas, szívet melengető orgánummal rendelkezik, befészkelte magát a fejembe, és nem is igazán tudom kiszedni onnan. Nem is akarom.

  A Refuse to Lose-ról kellene pár szót mondanom, amiben a gitárok elég erélyesen előre lépnek. Fantasztikus dal, mint ahogy a Brooklyn is. Az viszont máshogy. Ott csak Gary van, és a zongora...
  Amit kedvelek a zenéjében, hogy az életről énekel, egyszerű érzelmekről olyan profizmussal, és olyan nézőpontból, hogy beleszédülök. Meg van benne az az "egyszerű bátorítás", amivel ugye próbál a szívünkbe beférkőzni, "Don't question your ability", de remélem, egyszer elhiszi, hogy enélkül is nagyon szeretjük.

  Az Open Arms-t, mikor meghallottam a VH1-en, az eléggé... mellbevágó volt. Nagyon jó dal, és az albumra másmilyen szöveggel került rá... És a klipje különösen kedves, arról szól, hogyan lesz űrhajós őbelőle, hiszen... elég nagy sztereotípia, hogy a kisfiúk mind asztronauták szeretnének lenni, meg Holdra menni (meg Marsra).
  Gary különben nem hiszem, hogy nevezne el magáról albumot, ha tényleg nem róla szólna :) Nem tudom, ilyen önmagát felfedezős lemeznek tűnik, nem tudom, milyenre tervezi a következőt, de mindenféleképpen örülnék, ha folytatná a karrierjét, meg miegymás, mert szép a zenéje nagyon :)

  Általában minden dal ilyen csöndesebb, szívtépős dallamú. Önboncolgatós dolog ez, miközben mindenki, aki hallgatja, felfedezhet egy olyan nézőpontot magával szemben, amitől kissé letisztultabb képet kap az általában bonyolultnak hitt emberi tulajdonságokról. (Hippis beszéd forever) Nem olyan nehéz ez az önmegismerés, énszerintem :) Most, hogy meghallgattam az albumot :D

Azért jó ez, mert szép zene, hibátlan tracklist, fantasztikus hang, egyedi popper-alternatív stílus :)
Azért rossz ez, mert nem jut eszembe semmi hiba... komolyan... semmi rosszat nem látok benne...
Hallgassa MINDENKI. Az mondjuk ne, aki  a nemtommilyen metált nyomja, meg a rappet, de az indie-t kedvelőknek mindenféleképpen tetszeni fog ez a lemez is :)
A legjobb számja a Zalbumnak Refuse To Lose, de csak azért, mert a Wonderful túl egyértelmű :D Ez az egyetlen igazán... rockosabb szám, de nagyon ügyes. :)
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja Egyik sem. Tök állat ez... mindegyik nagyon tetszik. (Na jó, Brooklyn, de csak mert muszáj)
Szerintem ez 10/9. De tudnotok kell, hogy nálam majdnem minden 10/9 10/10-et jelent... ez is...
Különben meg lol, twitteren beszélgettem Gary-vel, tökjó arc, közvetlen, meg minden :)
Utóirat: Emlékeztek az öltönyös, szemüveges fiúra, aki végig fut a klipjében, közben arra kér minket, mondjuk meg, milyen csodálatos ő? Na, az a srác Gary Go ;)

Read Users' Comments ( 0 )

Írhatnék a No Name Face-ről, meg a Who We Are-ról is, mint a két legjobban sikerült albuma a kaliforniai együttesnek, de nem, mert nekem a legrosszabb albumukról kell írnom. Wuteva.

  Szóval. A második albuma a Lifehouse-nak, és míg a No Name Face-nek konkrét, gitárra épülő stílusa van, addig ez eléggé elkorcsosult. Ingázik az építő vokál, a húdekúl lábcin és a garázsbandákra jellemző gitárok között. Nem, mintha nem jönne be, de igazság szerint azt sem tudom, Jason hangjával mi történt ezen az albumon. Kicsit mélyebb lett (és ne mondjátok, hogy mutált, mert a későbbi albumokon már ugyanúgy szól, mint a No Name Face-en.
  Mindegy, miután ezen túlléptem, kezdem boncolgatni a track-eket.

  Míg a Starsailor-nál az volt a jellemző, hogy minden jó dalt bepakolnak a kezdéshez, addik a Lifehouse húzza az agyunkat, mert az első négy szám egyáltalán nem őket jellemzi. Káoszos, unalmas dalok, (bár a "Spin"-t azt kedvelem valamilyen szinten) amibe csak az "Am I Ever Gonna Find Out" hoz némi világosságot, a maga soványka két és fél percével.
  A címadó dal egész jó, semmi extra, nem szoktam sokat hallgatom. 

  Ezután jön négy dalnyi tömör gyönyör, az "Out Of Breath", mint egyik kedvencem, ilyen szerelmes, lendületes, mosolygós dal :) 
  Jason Wade hangja nem magas. Sőt. Tökmély. Nem is szokott beordibálni ő, három oktáv max a hangterjedelme, de mégis nagyon jól hangzik. Személy szerint a lassabb számokat kedvelem tőle, ezért fura, hogy a "Just Another Name"-et úúúgy szeretem én, mert az érdekes csörgődobbal, meg a fura dobokkal, amikhez hasonlót legközelebb már csak a 2007-es Who We Are c. albumon, a The Joke c. szám alatt hallhatunk, engem teljesen elvarázsolt, szövegileg is elég korrekt dal ^-^

  A "Take Me Away" az első dal az albumon, ami kicsit illene a Who We Are-ra is. Ez a lemezenként kötelező lélekmegváltó dal, aminek hallatán az ember lánya máris sokkal magabiztosabbnak érzi magát. A dal háromnegyedénél csöndes bridge-ismétlés utáni bezúzás után pedig annyira mindegy, hogy mit énekel, ha azt mondaná, a zöld a kék, és az ég a fű, mi azt is elhinnénk :)
  Az első szomorúbb, elmerengős dal, az a "Walking Away", ami eléggé szöveg-centrikus, ezért egyszerűbb a dallam, mégis fülbemászó, és nagyon szép :) A szöveg meg elhagyós... de mégis imádom :)

  A "My Precious" és az "Empty Space" olyan semleges dalok, de a "The Beginning" megint egy jó kis dal, leginkább a "Stanley Climbfall"-ra hasonlít, én kedvelem, kicsit lassú, kicsit fáradt, kicsit ilyen melankólikus, azt meg szereti a Tia ;)
  A "How Long" asszem csak egy Bonus track, de az is klassz nagyon ^-^ Idézi a Blyss-es időszakot, amit Tija... ismételten csak kedvel nagyon :)

Azért jó ez, mert azok a dalok, amik jók, azokat sosem tudom itthonhagyni, mindig fel kell tennem őket az Empémre, és mindig biztos, hogy meg is hallgatom őket ;)
Azért rossz ez, mert sok a töltelék-dal, a semmilyen dal, amikért nem az, hogy kár volt pazarolni a memóriát, de a No Name Face-hez képest mindenféleképpen visszaesés.
Hallgassa az, aki nem megy annyira a dallamra, hanem inkább a háttérben zenélgetős cuccokra bukik.
A legjobb számja a Zalbumnak a Take Me Away. Nincs ennél jobb a világon.
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja az Anchor... nem is hallgatom soha.
Szerintem ez 10/5. Hallgatgatom, ha úgy adódik, de nem igazán a szívem csücske ^-^
Különben meg NAGYON-NAGYON várom az új albumot. A Lifehouse meg a Who We Are is nagyon klasszra sikerült, kíváncsi vagyok, az ötödik album milyen lesz *-*

Read Users' Comments ( 0 )

Na... hát... úgy álltam neki, hogy ha Keane-similar, akkor jól van. Legyen az. Az első két dal erejéig meggyőződésem volt, hogy ez bizony Keane-similar. De hát nem az. 

  Az a probléma ezzel az albummal, hogy mint ha összedobálták volna a dalokat, mintha meggondolatlanul vették volna fel őket, és nem teljesen tudták volna, hova akarnak vele kilyukadni. Még én sem igazán jöttem rá. Na, de nem baj.
  Szóval... mint említettem, eléggé kaotikus a tracklist, de hát rendben, nem ez az első eset, de ha már album, akkor legyen már rá pár napjuk, hogy kitalálják, hogy milyen sorrendben üthetnének nagyot az amúgy nem igazán fantasztikus dalok. Meghallgattam őket figyelmesen, tényleg, csak rá koncentráltam, mégsem vettem észre bennük semmi különlegeset, amiért most nekem azonnal imádnom kéne őket. Persze, van pár jó dal, de meg nem mondanám, hogy mindegyiket ugyanaz a banda csinálta.

  Most, hogy ez a „sokszínűség gyönyörködtet”, vagy csak simán annyira maguk is össze vannak zavarodva, hogy nem tudják, mit kezdjenek a zenéjükkel, meg a lehetőséggel, hogy zenélhessenek, azt nem tudom. Inkább az utóbbira tippelnék.
  Szóval kicsit úgy érzem magam, mint a sokszor emlegetett Jack’s Mannequin-albumnál. Kevesebbet kaptam a pénzemért, nem is tetszik... szóval ja... 

 Ami jó pont, hogy szerintem az énekesnek nagyon jó hangja van, és hát ami elszomorít, hogy ’99-ben alakulta, és ha 10 év alatt nem sikerült egy kiforrott, egyedi stílust összehozniuk, akkor nem tudom, ezután menni fog e... persze nem adom fel, csekkolom majd a régebbi albumukat is, legalább egynek kell lennie, hátha, az jobban tetszik.

  Nem ez lenne az első eset, hogy egy együttes rossz útra téved több pályán töltött év után.
  Szóval Go, Athlete! :D

Azért jó ez, mert az az egy-két szám, ami megfogott, az nagyon tetszik. És ez azért életben tartja a remény apró szikráját xD
Azért rossz ez, mert nem igazán fogott meg elsőre. Olyannyira nem, hogy másodszorra már nincs is kedvem meghallgatni.
Hallgassa az, aki... aki nem is tudom. Aki elhiszi, hogy ez tényleg hasonlít azokra a bandákra, amiket a Last.fm felsorol x) 
A legjobb számja a Zalbumnak a Rubik’s Cube meg a Wild Wolves. Ezek ketten itt alakítanak, és még csak szintire sem volt szükség hozzá. x)
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja szinte mindegyik másik. Tija sajnálja.
Szerintem ez 10/3. Mert nem jó... ennyi. Teljesen egyhangú és unalmas. Ez van.
Különben meg, megszerzem korábbi albumukat is. Hátha... Tudjátok, a reményhal. x)

Read Users' Comments ( 0 )