A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pop rock. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pop rock. Összes bejegyzés megjelenítése
Andrew McMahonról igazán nem lehet elmondani, hogy lopja a napot. A Jack's Mannequin megalakulása előtt Kalifornia egyik legsikeresebb punkrock együttesének énekese volt, majd új zenekarának első lemeze után úgy mellékesen legyőzte a leukémiát, alapítványt hozott létre, kiadott egy dokumentumfilmet és egy második lemezt, újra összehívta a Something Corporate-et, aztán nyári turnéra indult, s végül ismét stúdióba vonult a Jack's Mannequinnel.
Ennek eredményeképpen mutatták be a napokban első kislemezüket az október 4-én kiadásra kerülő People and Things című albumról, melyet My Racing Thoughtsra kereszteltek. Már egy pár hónapja játszották élőben is (többek között a hatalmas sikert arató Coachella fellépésükön is), és McMahon meg sem próbálta eltitkolni, hogy ez a dal szerepel a készülő lemezen.
Élő előadások ide vagy oda, mégis a stúdióverziótól kap teljes képet az ember, és személy szerint, amint rálátást nyertem erre a bizonyos képre, már tudtam, hogy nagyon fog ez tetszeni. McMahon ígéreteinek megfelelően nem a leukémiából való felépülése van a központban (mint a The Glass Passenger dalainak többségén), sokkal inkább minden más, ami azóta inspirálja és boldoggá teszi. A My Racing Thoughts jobban hasonlítható az Everything In Transites dalokra (azok közül is a zongoraközpontúbbakra), vidám, táncolható, és nagyon fülbemászó. Jó érzésem van az új albummal kapcsolatban. 10/9
"...call my name, wake me up from sleeping, my poor heart it needs a home..."
Jonathan Jones számomra mindig is a "szomszéd srác" kategóriába fog tartozni, annak ellenére, hogy két sikeres poprock együttes, és immár két szólólemez áll a háta mögött. A Waking Ashlandben megmutatta, hogy zongorával is lehet rockot játszanni, a We Shot The Moonban a világ napos oldalán kalauzol minket végig, szólólemezein pedig mindent eljátszik, ami a fent említett projekteken nem fért el.
De mivel nem ment neki túlságosan jól, rajongóira kellett hagyatkoznia, és tőlük segítséget kérnie. Második szólóalbumát, a Community Groupot csakis és kizárólag adományoknak köszönheti, amiben nincs semmi szégyellnivaló. Az, hogy a Community Group létrejöhetett, megmutatta, mit tudnak elérni a rajongók, a zene szerelmesei, ha összefognak, és azt, hogy egy feltörekvő énekes világhírű producerek nélkül is hallathatja a hangját.
A We Were Younggal ellentétben JJ ezalkalommal beveti a nagyágyúkat. Vonós- és fújószenekarokat hívott meg, és esküdni mernék, hogy a Brand New Eyes bluegrass-inspirált, a Vacancy-ben pedig hárfát is hallok (csakhogy véletlenül se vesszen kárba az összegyűjtött pénz). Bátrabban bánik a dobokkal (az hiányzott a WWY-ból, a dobok!), elővette legjobb és legpattogósabb zongora riffjeit (nincs itt idő szomorkodásra), ami nem is zongorarock hangzást kölcsönöz a daloknak, sokkal inkább ezt a retrós soft rockot, igazán lenyűgöző. A Community Group projekt sokoldalúságát a sokféle hangszer mellett Jonathan Jones dalszerzésének fejlődése is okozza. Az életnek olyan sok területéről veszi a témákat, hogy az egész lemez egy nagy lélegzetnyi friss levegő, mintha kitárna egy hatalmas ablakot a világra.
10/8 - JJ még mindig nem olyan határozott, mintha nem hinné el, hogy mindez megtörténik vele, de kétségkívül jó kis lemez ez semmittevős délutánokra, ablakon kibámészkodós bambulásra, családi nyaralásra utazós kocsiutakra.
A szerző ajánlata: East Coast Feeling, Duracell, Vacancy
"...you say keep my head from going down, just for a little, just for a little..."
Így (vagy nagyon hasonlóan) tudnám elképzelni az albumkészítés folyamatát, ugyanis itt tényleg erről van szó. Kilenc dal található a lemezen, ami már felborítja a rendet a tinik által nagyon kedvelt amcsipunk zenekarok közt, s köztük találunk rádióbarát poprock slágert (White Dress, Halfway), örömzenét (Something to Believe In), nyálas balladát (Forever and Always), szerelmes dalokat, melyek olyan hatásosak, hogy azt is elfelejted, hogy nem is vagy szerelmes (Kiss Me Slowly, You and Me), és merész zongorarock himnuszokat (American Secrets). Ami a legjobb, hogy ezeknek a fiúknak hallhatóan nagyon jó érzékük van a dalok felépítéséhez. Minden pontosan ott van, ahol lennie kell, amiből éppen sok lenne, abból visszavesznek (khm, gitárok, Halfway, khmm), amiből még nem ártana valamivel több, abból rendesen odapakolnak (Kiss Me Slowly és a háttérvokál), miközben a rövid daloknál kielégítő a három perc, a hosszú dalokat pedig nem terhes hallgatni.
10/8 - A Parachute-os fiúk tele vannak ötletekkel, kitűnnek az amerikai, célközönségként a tiniket megcélzó együttesek sorából. Habár az újítás nem az ő asztaluk, szívesebben hallanánk őket a slágerlisták élén "pop" címke alatt, mint a borzadmányt, amit manapság odabiggyesztenek.
A szerző javaslata: Something to Believe In, White Dress, What I Know
"...I'm risin' up slowly and getting higher, I've been living with a whole in my heart..."
Az évek során Kalifornia ezer és egy tinipunk bandát szabadított a világra, egyik kiemelkedő mestermunkájának nevezhető viszont a mintától tökéletesen elütő Augustana, akik az egyszerű zongora rock felállásban nyolc éve nyomják az ipart. Első albumuk, a Miswest Skies and Sleepless Mondays észrevétlenül tűnt el a tetthelyről (nevezetesen a kampuszról, ahol azt az öt fiatal felvette), és egészen addig senki nem halott róluk, míg 2006-ban ki nem jöttek kislemezükkel, mely elsőre meghódította Amerikát, s minek címe Boston volt.
A zenekar a popkultúrába szilárdan beékelődött sláger után is ért el sikereket, a hírverés körülöttük azonban igen mérsékelt volt, 2008-as Can't Love, Can't Hurtjük után (melyről két zseniális single is született) úgy tűnt, sosem hallunk róluk ismét, szünetről és feloszlásról suttogtak, majd az Epic Records úgy döntött, ad nekik még egy esélyt, mielőtt kiteszi a szűrüket. Ezt ilyen nyíltan persze nem mondták ki, de mind tudjuk, hogyan mennek a dolgok ilyen helyeken.
A zenekar a popkultúrába szilárdan beékelődött sláger után is ért el sikereket, a hírverés körülöttük azonban igen mérsékelt volt, 2008-as Can't Love, Can't Hurtjük után (melyről két zseniális single is született) úgy tűnt, sosem hallunk róluk ismét, szünetről és feloszlásról suttogtak, majd az Epic Records úgy döntött, ad nekik még egy esélyt, mielőtt kiteszi a szűrüket. Ezt ilyen nyíltan persze nem mondták ki, de mind tudjuk, hogyan mennek a dolgok ilyen helyeken.
Dan Layus, háta mögött egy már jó ideje megújult zenekarral úgy döntött, ennek köszönhetően a hangzást is átalakítják, hogy az őszintébb legyen, nagyobbat üssön, meg a kecske is jól lakjon, miközben a káposzta megtarthatja a szerződését a kiadójával.
Az első kislemez negyedik, self-titled lemezükről a Steal Your Heart lett, mely mindenkiben felébresztette a kíváncsiságot és az érdeklődést, hiszen megmaradt Augustanásnak, de hajaz Brandon Flowers bemutatkozó lemezének fontosabb motívumaira is, poposabb is, langyosabb is.
Ha szabad megnyugtatnom a felfokozott hangulatban várakozók tömegét, az album pontosan azt adja, amit a Steal Your Heart ígér. Fülbemászó dallamokat, szerelemtől, az újrakezdés szelétől és The Killers/Brandon Flowers hatásoktól csöpögő zenét, mely szerencsére egyáltalán nem ordít arról, hogy a fiúk túlságosan próbálkoznak, sőt! Ha valakinek ez sem elég, távolról Can't Love, Can't Hurt telt hangzású gitárpop dalaihoz hasonlíthatnám (I Still Ain't Over You, Either Way I'll Brek Your Heart Someday), ha akarnám (nem akarom).
Tizenegy szám alatt kapunk One Tree Hillért kiáltó slágeres nótákat (Counting Stars, Someone's Baby Now), lélekemelő örömzenét (Shot in the Dark, Just Stay Here Tonight, Wrong Side of Love), és slowrockos, bárszéken üldögélős, füstös reflektorfényes
10/8 - A legutóbbi albumuk által felállított lécet távolról sem ugorja meg, az All The Stars and Boulevards szintjéről pedig ne is beszéljünk. Azonban! Ajánlom szerelemben lévő fiataloknak, Can't Love, Can't Hurt rajongóknak, és azoknak, akik szeretik érezni, hogy a zene szépsége halhatatlan.
A szerző ajánlata: Shot in the Dark, Just Stay Here Tonight, Borrowed Time
Az albumartról: 10/-9 Mivel egy, sosem voltam rajongója az együtteses borítóknak, hacsak nem találtak ki valami ötletes koncepciót, kettő, az együttes elméletben öt tagú, most akkor mi van?
"..things are shaping up to be pretty odd, little deaths in musical beds.."
Ha valaki visszaemlékszik a Panic! at the Disco körüli felhajtás utáni időszakra, észreveheti, hogy egy csapásra eltűntek. Nem azért, mert drogproblémáik voltak, vagy mert megváltozott a line-up, hanem mert a második albumuk egyszerűen nem tett eleget az elvárásoknak. A rajongótáboruk nagy része még mindig azegyértelműen tiniknek címzett, lázadó témájú, uptempo, pörgős dalokat várta, és amit helyette kaptak igencsak lelombozó lehetett.
A lemez máris egy közleménnyel kezd "Oh, how it's been so long, we're sorry we've been gone. We were busy writing songs for you..", ami egy ügyesen elrejtett váddal konkrétan a magas elvárásokra reagál, majd egy figyelmeztetéssel folytatja: "You don't have to worry cause we're still the same.." Mintha csak tudnák, hogy ez az album bizony nem mindenkit fog lenyűgözni, de aggodalomra semmi ok, hiszen ők még mindig ugyanaz a négy fiú, akiket megszerettünk három évvel ezelőtt.
Erre a "Nine in the Afternoon" című második dal azonnal rácáfol. Nem tudjuk, hová tűntek az elektromos gitárok, nem tudjuk, merre a tököscsávó attitűd, de úgy tűnik, hogy az Urie/Ross/Smith/Walker négyes rájött: nagyon is jóláll nekik a jólfésült rockcsapat felállás. Pretty. Odd. című lemezükön ez azonban túl jólfésültre sikerült. A minimális "ompa-faktor" még mindig megvan, a baroque pop bizonyos elemei is megvannak, minden dalban van egy hook, de a single dalokon kívül (That Green Gentleman, Nine in the Afternoon, Northern Downpour) nem táncoltatja meg a hallgatót, így bátran kijelentem: a Panic! at the Disco elpoposodott. Ezzel nincs is nagy baj, hiszen egy Panic! kaliberű együttes leginkább magasról tesz az elvárásokra, ugyanakkor olyan őszintétlenek ezek a bárgyú, együgyű kis dalok, hogy nem hisszük el, hogy ők ezt a kicsit The Beatles/The Beach Boys hatások által kikövezett utat választották volna.
Azoknak viszont, akiket ez nem érdekel, és csak egy nyári délutáni langyos tingli-tanglira vágynak, melegen ajánljuk a Pretty. Odd.-ot. Ryan Ross andalító hangja, Brendon Urie ellaposodó szövegírói készségei és a már annyira bevált, most mégis lecsupaszított hangszerelés minden bizonnyal kielégíti az igénytelenebbeket.
10/6 - Minden dalban megvan a lehetőség, mindegyik "egész jól hangzik", nekünk viszont nem "egész jó" kell, hanem "elsöprően überkúl". Nem baj, hiszen "you don't have to worry cause we're still the same.."
A szerző ajánlata: That Green Gentleman, Nine in the Afternoon, Mad as Rabbits
"...I'm growin' up high, and I'll come down when I die, I'll sleep when I die..."
Útjára is indítanám 2011-et egy olyan lemezzel, amit habár nem sikerült elemeznem az év vége előtt, a legjobb albumok listájára felkerült, úgyhogy most meg is szeretném magyarázni, miért.
A brit X Faktor nyertesének, Matt Cardle-nek az együttese lenne a Seven Summers, akik már egy ideje együtt zenélgettek, de mostani nevük alatt csak 2009-ben álltak össze, és első lemezüket is saját erejükből adták ki, mivel lemezszerződésük nem igazán volt.
A Seven Summers elsőre egy átlagos garázsrock bandának hangozhat, de valójában a pop, a rock és a folk mindenféle hatása hallatszódik minden dalon, miközben a zenészek profikat megszégyenítő technikával pengetik a húrokat és verik a dobokat. Cardle ekkor még nem nagyon használta azóta már elhíresült falsettóját, de ha fülelünk, nem egyszer elkaphatjuk az énekes megannyi oldalának egyik legkülönlegesebbjét.
Míg a legtöbb, kiadótól független, szárnyát még csak bátortalanul próbálgató garázsbanda alig mer kísérletezni, a komolyabb riffeket mérföldekkel elkerülik, és leginkább csak a szerelmről írnak, addig az essexi csapat bátran ugrál a komolyabb rockszámok (Grow Up High, Dirt, Live Without It) és a szoftrock trackek közt (Find Me There, Just A Day, Way To Be). Cardle úgy játszik a hangjával, mintha legalábbis tíz éve énekelne kisebb pubokban, klubokban, miközben a tagok minden mozdulatán hallatszódik a zeneszeretet, és ez a kellemes érzés szünet nélkül tart a lemez elejétől a végéig.
10/8 - Habár minden tag legalább egy együttest a háta mögött tudhat, úgy tűnik, ezúttal rátaláltak az ideális összeállításra és hangzásra, ami előreviheti őket, és az oldalukra állíthatja Az Indie-t.
Véleményem, miszerint a The Heyday sokkal több figyelmet érdemel, nem változott azóta, mióta kétszer is elemeztem első LP-jüket, mely a tavalyi év során került kiadásra. Úgy tűnik viszont, hogy ahhoz elég figyelmet/pénzt kaptak, hogy alig egy évvel később új EP-t adhassanak ki. Mivel a fiúk csak ebből tudnak megélni, igen nagy reklámot csináltak az albumnak, amit nem is bántam, hiszen ezáltal gyorsan szert is tudtam rá tenni.
A self-titled debütáló lemez óta csak néhány dolog változott. Randy Ramirez például több háttérvokált alkalmaz a kórusoknál, pedig még mindig egyértelműen szilárdan megáll a hangja, bármit is énekeljen. Nagyon sok az akusztikus gitár, szinte ellnym minden más hangszert, és szerves részét képezik minden dalnak. Ez nem ment a számok rovására, sőt! Az album legslágeresebb, legerősebb dala, az All The Time In The World alig használ elektromos gitárt (és éppenséggel háttérvokált sem).
Amennyi egy ilyen rövid EP-re felfér, azt a The Heyday fel is pakolta. Nem változtak sokat, többségben vannak a vidám, lendületes dalok, hiszen ebben jók, és mint mindig, a lemezen most is túlcsordul a zene és az élet szeretete. Ez az a The Heyday, amit imádok hallgatni. 10/9
"...do you believe in hallucinations, silly dreams or imaginations?"
Kedvére utálhatja mindenki Tom DeLonge bandáját, és minden rajongó visszasírhatja a "Blinkes napokat", de be kell vallanunk, az Angels and Airwaves (vagy AvA) megteremtette a saját stílusát, és az I-Empire elhamarkodott kiadását követően harmadik lemezükkel ezt még mélyebben vésték kőbe.
A Love cím eleinte nem ígért sok jót, hiszen kinek hiányzik egy punksztár ömlengése a szerelemről, de szerencsére már az első dalnál (Et Ducit Mundum Per Luce) ránkcáfol az együttes. Az AvA eltéveszthetetlen stílusban próbálja hangzását a határokig kitolni, ebben az olyan nagyszabásúnak csengő dalok segítenek, mint a The Flight of Appolo, Epic Holiday vagy Letters to God, Part II. A zenekar minden ismérvéből kapunk elég dózist közel ötvenöt percen keresztül, néhány szinti, visszhangzó, csengő gitárokat, zúzós dobokat. Amiből viszont több van a kelleténél, az a túlzottan mély szöveg, melyet Tom DeLonge valószínűleg zavartságában írt, miközben nem tudta eldönteni, fel akar nőni, meg akar érni, vagy folytatja a szertelen gitártépést.
Nem vagyok rajongó, és ahogy hallgatom a Love-ot, nem is leszek. A vegyes fogadtatást elnézve viszont ki merem állítani, az AvA igazságtalanul sok negatív véleményt kap olyan haragosoktól, akik valamiért nem tudták végighallgatni az igazán erős trackeket a lemezen (Hallucinations, The Moon-Atomic (...Fragments and Fictions), Shove).
10/6 - Tom DeLonge keresi még az igazi hangzást, késélen táncol az eredetiség és a túlértékelt mainstream rock közt, de minden egyes túlmerengős, túlfilozofálós dallal, minden megalapozatlanul hosszadalmas intróval és outróval közelebb kerül hibáinak megismeréséhez és kiküszöböléséhez.
Kezdésnek: Hallucinations
Az albumartról: Okos, ezzel a stilizált logóval sokmindent lehet kezdeni.
Kezdésnek: Hallucinations
Az albumartról: Okos, ezzel a stilizált logóval sokmindent lehet kezdeni.
Erre az információra is véletlenül bukkantam rá, mert amikor a 2010-ben érkező albumok listáját böngésztem, James Blunt nem szerepelt rajta (mondjuk a One Night Only sem, szóval nem teljes adatbázisban járhattam), aztán meg tessék. A britek poharat repesztően magas hangú énekese a harmadik szólóalbumát Some kind of trouble címmel idén novemberben adja ki (nem vagyok benne biztos, hogy ez hivatalos, mert csak fórumon pletykálják, de a madarak november elsejét csiripelnek), az első single, a "Stay the night" pedig október 25-én jelenik meg.
Ami a lemez bemutatkozó dalát illeti, nos elsőre egy nagy meglepetés. James Bluntról pl. a "You're beautiful", a "Goodbye my lover" és a "Carry you home" után a lassú, már-már depressziós hangulatú szerelmes számok ugranak be, nem az ilyen gyors, vidám, igen fülbemászó dallamvilággal megáldott dalok, mint amilyen a "Stay the night". Lehet, hogy némi stílusváltás kopogtat az ajtón? Engem sikerült felcsigáznia, nagyon érdekelne, hogy a sok lassabb, szenvedősebb melódia mellett képes-e a változásra, képes-e valamivel gyorsabb és pozitívabb anyagot összedobni az új albumra. Nemsokára kiderül. Ez a single mindenesetre megkapja a 10/8-at.
Egy korábbi videóklip-elemzésnél már írtam (itt) Alex Bandről, aki ugyebár az amerikai The Calling frontembere, csak most éppen a szólókarrierjét egyengeti. Bemutatkozó albuma után pedig azt kell mondanom, hogy nem is olyan rosszul, mert meglepően pozitívak a benyomásaim a We've all been there-ről.
A lemez a maga 15 számával elég hosszúnak számít, de igazából fel sem tűnik, mert a könnyed pop-rock dalok remek aláfestést adnak az idő múlásának. Bár már a számcímekből kiderül nagyjából ("Love", "What is love", "Without you", "Only one", és még sorolhatnám), hogy itt bizony lényegében csak a szerelemről szól minden, és ne nagyon várjunk mélyen szántó gondolatokat a dalszövegekből, de nem is ezért lehet szeretni ezt a fiatalembert. A hangjával már korábban is jóban voltam, még ha csak pár számot ismertem a The Callingtól, azért az megmaradt, hogy Band egy erős hangú, remek énekes.
A lemezről:
Sokszor probléma az én szememben, ha nem hallok slágereket egy albumon, mert azért mégis jó, ha van mit előkapni a baráti körben, olyan számokat, amelyeket mindenki ismerhet. Ez a lemez úszik az ilyen dalokban, Band tényleg ért a slágergyártáshoz, hiszen elég visszagondolnunk a "Wherever you will go" című The Calling-számra, és máris tudjuk, hogy miről van szó.
Itt érdemes olyanokkal kezdeni, mint a "Tonight", a "We've all been there", a "Never let you go" és a "Forever yours", de mondhatnám akármelyik másikat is, stílusban nagyon egyben van ez a lemez, és minden egyes dal jól reprezentálja az Alex Band által képviselt irányvonalat. Főleg a dallamosabb, gyorsabb számokon van a hangsúly, de ha egyesek a lassabb nóták felé nyitottabbak, akkor ők is megkaphatják az adagjukat az "Only one", a "Will not back down" és az "Euphoria" személyében. És ami külön kellemes dolog volt a végére, hogy egy, Chantal Kreviazukkal és Emmy Rossummal felvett duettel zárul az album: a "Cruel one" számomra az egyik favorit lett a lemezről, hiszen egy árnyalatnyi gothic rock és a zongorabetét a női vokalistákkal egyetemben igazán erőteljes benyomást tett rám.
Ajánlatnak azonban mégsem ezt mondanám, mert hát mégiscsak közreműködőkkel vette fel, viszont egyéni alkotásaiból azt hiszem, a "We've all been there"-re szavazok (bár sajnos ennél jobb minőségű verzióra nem bukkantam), illetve a "Tonight"-ra (csak arról meg már írtam korábban):
Összegezve: 10/8, mert jó lett volna, ha nem csak a szerelemről szól minden, és más témák boncolgatása is terítékre kerülhetett volna, de ha nem, hát nem. És a "Please"-t sem szeretem annyira ezen az albumon, de ettől függetlenül igazán korrekt lemezt kaptam.
Alex Band (vagy ahogy igazán becsapósan a német adókon fut: Alex Max Band) ismerősnek tűnt, mikor először megláttam. És a hangját is mintha már hallottam volna korábban. Aztán a gyanúm beigazolódott: ő a The Calling énekese, csak éppen az együttesben megszokott szőke fürtjeit barnára cserélte, és most szólóban próbálkozik (a The Calling elvileg nem oszlott fel, csak határozatlan ideig szünetelnek a fiúk).
Szóval belebotlottam ebbe a dalba, és áldoznék rá néhány sort. A "Tonight" az első single Band debütáló albumáról, a We've All Been There-ről, és azt kell mondanom, hogy ígéretes. Kellemes sláger, fülbemászó dallamvilággal, ám úgy érzem, nem igazán hozzá passzoló videóklip készült. Már az eleve csalódás volt, hogy Mr. Band is meglovagolta a mostanában oly népszerű vámpírmániát, és eköré épül minden. A felvezető képsorok után mintha valami gothic rock filmbe csöppennénk, ami egyáltalán nem illik a dal stílusához. Band szenvedősre vett figurája sem nyerte el a tetszésemet, szóval csak 10/4-et kap a videó, de a szám ettől függetlenül igen jó.
"...just praying to a god that I don't believe in..."
Az új album hírétől ismét erőre kapott a lelkesedésem a The Script első albumát illetően, ugyanis már vagy háromszor álltam neki a review-nak, de eddig mindig akadályokba ütköztem (rosszalkodott a blogger vagy elkezdtem hisztizni és kitöröltem mindent).
Pedig az ír piano-rock banda zenéje megér még egy próbát. Mint sok más együttes esetében is, azok a számok kerültek előtérbe videóklip/single formájában, melyek cseppet sem ábrázolják az album valós mivoltát. A Before the Worst és a The Man Who Can't Be Moved a legpoposabb számai a The Script debütáló albumának, de az igazi stílusukat nem takarja. Zenéjüket nem pont a pop jellemzi, sokkal összetettebb annál. Az If You See Kay vagy a We Cry még enyhe r'n'b-nak is elmennének, míg a Fall For Anything és a Talk You Down a zongora-pop egy-egy kiemelkedő darabja, a Rusty Halo pedig kemény indie anyag (és lazán a legjobb dal a lemezen, a Breakeven-nel együtt).
Danny O'Donoghue nem egy számban megcsillogtatja magávalragadó énektudását és figyelemreméltó hangterjedelmét, néha pedig még a gitáros, Mark Sheehan is megmutathatja mit tud (I'm Yours, The Man Who Can't Be Moved, We Cry), és ha már a The Script kétharmadát bemutattam, ne maradjon ki Glen Power sem, a lelkes és tehetséges dobos, aki rendületlenül szolgál a bandának a jobbnál jobb alapokat.
10/8 - Egy-két gyengébb nótát leszámítva (I'm Yours, ami az album összetételétől teljesen elüt, és meglepően nem illik a dallistába, valamint az Anybody There, ami nem egészen méltó lezárása a lemeznek), már-már túl jó is volt hozzánk a Sony Music, amiért ezeknek a fiúknak lemezszerződést adott.
A tegnapi napon megérkezett a Lifehouse legújabb (februári), Smoke & Mirrors c. albumáról a második videó (igazából a harmadik, de a From Where You Are című szám már sokkal korábban megjelent a videóklipjével együtt, mint hogy magáról az albumról lettek volna hírek), mely az All In című dalhoz készült.
Energikus, lelkes számhoz koncertes, backstage-jelenetekkel is megtűzdelt klipet forgattak a fiúk, nagyon aranyos és őszinte, láttán az ember lánya felsóhajt, hogy de jó lenne eljutni egy koncertjükre, mert nagyon minőségi műsort nyújthatnak minden alkalommal.
10/8-at kap, mert közel tökéletes koncertklip, átadja azt, aminek át kell jönnie, és a dalhoz is nagyon illik.
Tessék nézni, meg hallgatni az albumot, amelynek nyitó száma az All In.
Energikus, lelkes számhoz koncertes, backstage-jelenetekkel is megtűzdelt klipet forgattak a fiúk, nagyon aranyos és őszinte, láttán az ember lánya felsóhajt, hogy de jó lenne eljutni egy koncertjükre, mert nagyon minőségi műsort nyújthatnak minden alkalommal.
10/8-at kap, mert közel tökéletes koncertklip, átadja azt, aminek át kell jönnie, és a dalhoz is nagyon illik.
Tessék nézni, meg hallgatni az albumot, amelynek nyitó száma az All In.
Csak úgy nézelődtem a MySpace-n az általam kedvelt együttesek ismerősei között, és a Rooneynál találtam rá az Everybody Else nevű formációra. A kaliforniai banda stílusát tekintve a rock, az indie és a powerpop között ingázik, néhány számban elvétve érzek némi hasonlóságot a Rooneyval, de azért van saját stílusuk. Itt és most az első nagylemezüket boncolgatom, mely után már csak egy akusztikus verziót és EP-ket dobtak piacra, úgyhogy ebben van minden, ami Everybody Else.
A lemez nem fog felsorakozni a világ legjobb albumai mögé, ismét csak az egyediséget hiányolom (túl ritkán botlok egyedi dalokba, sajnos). Carrick Moore Gerety énekesnek azért van torka, de nem repeszt üvegpoharakat vagy ilyesmi, viszont képes erős és tiszta hangok kreálására.Az album amúgy 12 dalt tartalmaz, nem nagyon van 4 percnél hosszabb szám, így hamar végig lehet jutni az egészen. Inkább a gyorsabb nóták dominálnak, és furcsa mód a lezárásnál is a tempót részesítették előnyben a lassú szólamokkal szemben, így összhatásban azt nem tartottam jó ötletnek.
Akkor hát a dalokról:
Elsőre a "Meat market" c. dalt dobta ki a YouTube, és rá is jöttem gyorsan, hogy ettől a bandától lényegében ezt a számot ismerik az emberek. Ez pedig igen jó dolog, mert én is imádom ezt a számot, nagyon egyben van, mind a gitárszólók, mind az ének terén. Amolyan igazi slágerdal, tényleg el tudom képzelni akár egy normálisabb (nem hülye tuctuc) buliba, ahogy mindenki táncol és énekel rá. Szóval érdemes mindenképpen ezzel a számmal kezdeni az ismerkedést.
Igazából ha nem is egysíkú, de nem túl karakteres dalokból áll a lemez. Egy az egyben hallgatva az albumot szerintem jó számokról van szó, de hiába megy a lejátszómban a lemez, több dal is egyszerűen kiesik. Amikre azt mondanám, hogy kiemelkedőbbek, azok az "I gotta run", a "Rich girls, poor girls" és az "Alone in the world", ez utóbbi a lezáró dal, a maga kicsit tempósabb valójával együtt, de már megbarátkoztam vele, sőt nagyon is tetszik.
Ami még külön említést érdemel, az az "In memoriam", amely gyönyörű zongorabetéttel indít, de mégis átmegy valami ütemesebb poprockdalba, a szaggatott gitárbetét és a refrén pedig megmarad az ember fejében (legalábbis az enyémben). És utolsónak az egy szem ballada a lemezről: a "Button for punishment" igazán kellemes dal, egy szál akusztikus gitárral és nyugodt dallamokkal. Ezt raktam volna az albumzárónak, de sebaj.
Ajánlatként természetesen a "Meat market", ezt nagyon megszerettem tőlük:
Ami még külön említést érdemel, az az "In memoriam", amely gyönyörű zongorabetéttel indít, de mégis átmegy valami ütemesebb poprockdalba, a szaggatott gitárbetét és a refrén pedig megmarad az ember fejében (legalábbis az enyémben). És utolsónak az egy szem ballada a lemezről: a "Button for punishment" igazán kellemes dal, egy szál akusztikus gitárral és nyugodt dallamokkal. Ezt raktam volna az albumzárónak, de sebaj.
Ajánlatként természetesen a "Meat market", ezt nagyon megszerettem tőlük:
Összegezve: 10/6, mert jóindulatú vagyok, és ha tényleg egyben hallgatom az albumot, akkor egész jó. Vannak rajta olyan dalok, amelyek megmentik az egészet, de tény, hogy nem érzékeltem különlegességeket. Amúgy az igen ritkán frissített Facebook-oldaluk szerint tavasszal adnak ki új albumot. Vagyis akkor kellett volna, mert ugye már a nyarat tapossuk. Úgyhogy most csak ennyi az információ, hogy majd egyszer, talán idén lesz valami új lemez.
"Does anybody know where February went...?"
Ha a mainstream pop-punkról van szó (de jobban belegondolva ez minden műfajra igaz), akkor mindig is a dallamosabbat kedveltem, az egyedi hangokat, és a karakteres gitárokat.
A legtöbb pop-punk csapat célközönsége főleg a tinédzserek, ezért a The Rocket Summer dalai is főleg arról szólnak, amit ilyen korban egy mindennapi tizenéves akarhat az élettől: szerelem/önmegvalósítás/világmegváltás, és egyebek, ugyanakkor a 27 éves Bryce Avary projektje ezt egy hihetetlenül szívet melengető módon viszi véghez.
Avary amúgy minden hangszeren maga játszik, a dalaiban nagy szerepet játszik a zongora, de a legfontosabb, és legelragadóbb eleme az albumnak a gitár, valamint Avary ellenállhatatlan hangja. Olyan tiszta és telt, hogy a szívem is beleremeg, és mikor olyan dallamokat énekel, mint a Roses, a Walls vagy a Light egy-egy sora, az ember lánya azt kívánja, bár sosem hagyná abba.
Mondhatnánk azt is, hogy rettentően klisés ez a zene, és valóban. Arról énekel, amit a legtöbb utcán mászkáló, "művészlelkű", "kitaszított", és "nem megértett" tizenéves hallani akar (You Gotta Believe, I Want Something to Live For), de ehhez a közhelyességhez nem mindennapi kreativitás és tehetség is párosult, például ellentétben pár mai mainstream pop-punk zenekarral Bryce Avary hangjában hallatszódnak érzelmek is, a dalai pedig az őszinteségtől csöpögnek, már-már sok is.
10/8 - De mégsem, pont elég, és pont kielégítő. A Tara, I'm Terrible környékén veszek észre némi ellaposodást, de mégis, egy tökéletes album már unalmas lenne. Határozott 10/8. Én így képzelek el egy nagy és tehetséges pop-punk együttest.
szerzői ajánlat: Light (de amúgy az összes dal addiktív)
az albumartról: tetszik. nincs köntörfalazás. az ember meg az angyalhiszen arról van itt szó.
"...i made my slow way home limping on broken bones..."
Talán szégyellnem kéne, hogy Chris Carabba neve teljesen ismeretlen volt számomra, mikor a floridai banda legutóbbi lemezét letöltöttem. Nem fogom, de talán kéne.
Aztán utánaolvastam, és legnagyobb meglepetésemre azzal kellett szembesülnöm, hogy ez a bátortalan, flannel-inges fiú egykor az eredeti emo műfaj úttörői közé tartozott, most pedig, a harmincas évei közepén fiatalos hanggal és attitűddel énekel a szerelemről, meg minden egyébről, amiről a mai pop-rock együttesek nagy része.
Aztán utánaolvastam, és legnagyobb meglepetésemre azzal kellett szembesülnöm, hogy ez a bátortalan, flannel-inges fiú egykor az eredeti emo műfaj úttörői közé tartozott, most pedig, a harmincas évei közepén fiatalos hanggal és attitűddel énekel a szerelemről, meg minden egyébről, amiről a mai pop-rock együttesek nagy része.
A kezdő track már nagyon erős, számomra a legerősebb is. A Get Me Right olyan elsöprő erővel jött, hogy sokáig nem is tudtam végighallgatni az egész lemezt, az ötödik, hatodik dalok után mind azt mondtam, "a fenébe ezzel, nekem a Get Me Right kell". A gitárok talán nem túl komplikáltak (egyik dalban sem), de tökéletesen illenek ehhez az elszállós, költői szövegekhez. A későbbiekben aztán csökken a rózsaszín és a cukormáz mértéke a dalokban, de azt hiszem, a téma a legutolsó probléma, amivel foglalkoznunk kell.
A Belle of the Boulevard kimagaslik az albumon őt körülvevő dalok közül, egyik másik nagy kedvencem a már említetten kívül. De miért? A dallam, a szöveg, mint túl átlagosnak hangzik Carabba hangjához, ami még mindig úgy hangzik, mintha egy huszonéves, feltörekvő művészpalánta kiáltaná ki világfájdalmát. Vagy ez az időtlenség az egyetlen dolog, aminek sikerült megragadnia engem, vagy különben fogalmam sincs.
Azonban míg az album elég feltűnően próbálja kerülni a túlzottan csöpögős dalokat, a Hell on the Throat vagy az Even Now le sem tagadhatná, hogy őket már nem az a zenész írta, akit anno megannyian istenítettek, mert egykor az olyan projekttel, mint a Further Seems Forever, elindított valami tényleg magával ragadót az indie és az emo világában.
10/6 - Én azt éreztem, hogy nem áll magabiztos lábakon a dolog, bizonytalan abban, hogy mire akar kilyukadni, mint mikor félúton a mondókádban elfelejted, mi lesz a csattanó.
szerzői ajánlat: Get Me Right
az albumartról: semleges, semmi új, mondhatni
Az amerikai énekes-dalszövegíró Jon McLaughlinra a rádióban figyeltem fel, mikor a "Beautiful disaster" c. számát hallottam. Ezt a dalt lehet leginkább a sráchoz kötni, mert alig adott ki kislemezt, inkább sorozatokban és filmekben bukkanhatunk rá a számaira. Mindenesetre a debütáló albumáról ejtenék néhány szót.
Stílusában pop rock és piano rock, a számok többségében McLaughlin rengeteget épít a zongorájára, ennek köszönhetően sokat kihozott a számokból, ugyanis az ő hangja nem rengeti meg a földet és nem repeszt üveget, bár átlagosnak se mondanám, de hiányzik belőle a spiritusz.
Ami a 13 számos lemezből megmaradt az első meghallgatás után, az csupán annyi volt, hogy McLaughlin jól zongorázik. Összességében azonban sajnos ez egy tucatalbum. Nem érzem az egyediséget, a változatosságot, és mivel még érdekes hang sincs hozzá, ezért nem fognak rá sokáig emlékezni az emberek (már akik egyáltalán ismerik). Azt azért elismerem, hogy amerikai sorozatok háttérzenéjeként jól funkcionálhatnak bizonyos számok.
A dalokról:
Mint említettem, a legismertebb szám talán a "Beautiful disaster", amely slágerdal a fülbemászó refrénjével, emellé sorakozik fel a másik single, a "Human": e két dal megmutatja az album stílusát, és ennél többet ne is várjunk, mert ez az irányadó vonal végig.
Nem olyan rossz dalok ezek, csak nehéz őket értékelni a "tucatdalságuk" miatt, mindenesetre háttérzeneként jól funkcionálhat a lemez, és örülni kell a sok és hatásos zongorajátéknak.
Azért a két single mellett ismerkedéshez jó a dallamos "Industry", a magas hangokat feszegető "Already in" és a zongorán rohamtempóban skálázó "People" is. Igaz, nem vagyok elájulva ettől a lemeztől, de nem mondanám, hogy rossz dalokról volna szó, csupán nem váltják meg a világot.
Ajánlatként itt van a "Beautiful disaster", ha már egyszer ezt ismertem meg először:
Stílusában pop rock és piano rock, a számok többségében McLaughlin rengeteget épít a zongorájára, ennek köszönhetően sokat kihozott a számokból, ugyanis az ő hangja nem rengeti meg a földet és nem repeszt üveget, bár átlagosnak se mondanám, de hiányzik belőle a spiritusz.Ami a 13 számos lemezből megmaradt az első meghallgatás után, az csupán annyi volt, hogy McLaughlin jól zongorázik. Összességében azonban sajnos ez egy tucatalbum. Nem érzem az egyediséget, a változatosságot, és mivel még érdekes hang sincs hozzá, ezért nem fognak rá sokáig emlékezni az emberek (már akik egyáltalán ismerik). Azt azért elismerem, hogy amerikai sorozatok háttérzenéjeként jól funkcionálhatnak bizonyos számok.
A dalokról:
Mint említettem, a legismertebb szám talán a "Beautiful disaster", amely slágerdal a fülbemászó refrénjével, emellé sorakozik fel a másik single, a "Human": e két dal megmutatja az album stílusát, és ennél többet ne is várjunk, mert ez az irányadó vonal végig.
Nem olyan rossz dalok ezek, csak nehéz őket értékelni a "tucatdalságuk" miatt, mindenesetre háttérzeneként jól funkcionálhat a lemez, és örülni kell a sok és hatásos zongorajátéknak.
Azért a két single mellett ismerkedéshez jó a dallamos "Industry", a magas hangokat feszegető "Already in" és a zongorán rohamtempóban skálázó "People" is. Igaz, nem vagyok elájulva ettől a lemeztől, de nem mondanám, hogy rossz dalokról volna szó, csupán nem váltják meg a világot.
Ajánlatként itt van a "Beautiful disaster", ha már egyszer ezt ismertem meg először:
Összegezve: 10/4, a tucatdalok miatt. Kár, hogy az átlagos számok közt elvesznek a briliáns zongorabetétek, több egyedi próbálkozással McLaughlin sokkal többet kihozhatott volna ebből az albumból.
Talán be sem kell mutatnom ezt a norvég együttest, hiszen ha a-ha, akkor mindenkinek beugrik a "Take on me" c. daluk. A last.fm statisztikái szerint kb. 95 ezren hallgatták ezt a slágert, minden más számot max. 15 ezren, pedig ettől a daltól én speciel falra mászom. Lehet, hogy abban az időben, mikor kijött, ez volt a menő, de most már botrányosnak ítélném. A bandának van egy halom minőségi száma, melyek sokszorosan felülmúlják ezt a borzalmat (elnézést, ha valakinek a lelkébe/fülébe gázoltam). Mivel nekem először ez az album volt meg tőlük, erről írnék, és így talán nem "egyszámos előadóként" maradnak meg az emlékezetekben.
Előre leszögezném, hogy ennek az albumnak köze sincs a "Take on me"-féle stílushoz. Sokkal letisztultabbnak és hallgatóbarátabbnak mondanám, ez már nem synthpop, inkább pop-rock, sok akusztikus gitárral. Néhány szám nyomvonalakban emlékeztet a skót Travis stílusára, de azért alapvetően egészen vegyes lemezt kaptunk. Morten Harket hangját szokni kell, mert néha kellemetlenül magas lehet a fülnek, de tény, hogy igazán tisztán képzi a hangokat, és nagyon komoly dolgokat tud kiénekelni.A számokról:
4 dalból lett single, először azokról essen szó. A "Minor earth major sky" a "Holdraszállós-űrhajós" klipje miatt maradt meg elsőre, de aztán a számot is nagyon megszerettem. Attól függetlenül, hogy a refrén végülis csak egy mondatból áll, mégis van egyfajta hangulata a számnak. Nem állítanám, hogy - mint a klipben - a Holdon érzem magam, de vannak olyan effektek a dalban, amelyek elősegítik ezt (pl. néha az ének mintha egy walkie-talkie-n keresztül szólna, szóval afféle NASA-űrhajó közti kommunikációs szituációt képzeltem el). A "Summer moved on" kissé drámai a vonósokkal, plusz Morten hangja kiveri a biztosítékot, de a refrénben lévő szokatlan dallammegszakításokkal együtt mégis valami egésszé áll össze a dal. A "The sun never shone that day" egyszerűen jó, ütemes és fülbemászó, míg a "Velvet" ennek ellentéte: teljes belassulás, kapunk egy női vokált is, amely még nyomasztóbbá teszi a dalt (nem beszélve a hullaházas klipről), de ettől még igazán szép, nagyon sokat ad hozzá az akusztikus gitár.
Az album többi részét nagyjából lassabb tempójú dalok alkotják, de ez nem rontja az értékét, mert jó számokról van szó. Ezek közül kezdeném a "Barely hanging on"-nal, na ez kicsit a Travisre, sőt még a Coldplayre is emlékeztet, bár valószínűleg csak engem, biztos a zenei alap az oka. Mindenesetre szerethető, andalgós szám, vonós kísérettel és jó háttérgitárszólókkal. Az "I wish I cared" személyes kedvencem, számomra altatódalnak is elmenne. Hihetetlenül gyönyörű és tiszta kitartásokat hallhatunk Mortentől, ehhez jön hozzá újfent a vonóskíséret (itt meg néhány dallam a The Verve-féle "Bittersweet Symphony"-ra emlékeztet), a végkifejlet pedig egy magával ragadó ballada. A "Little black heart" kicsit mélyebb hangzásvilágba evez, szomorú dallamokat generálva ezzel, és ugyanez mondható el a "Mary Ellen makes the moment count" c. számról is, ahol a mély háttérvokál is csak a nem éppen örömteli hangulatot fokozza. De hogy a lemez világának változatosságát támasszam alá, ott van a "To let you win", amely a kis harangjaival és monoton lüktetésével a hóesést eszünkbe juttatva némi karácsonyi érzést kelt. Azért nem megyek el szó nélkül a "Thought that it was you" és a "You'll never get over me" mellett sem, mert lehet, hogy nem tudok belőlük kiemelni semmit, de mégis kellemes számok, még a lassabb kategóriából. Van még egy tempósabb dalunk, a "The company man", mely szintén egy Travis-stílusú dal, de kissé beleszürkül a lemezbe, s erről ennyi elég is.
Amit majd' elfelejtettem, az az "I won't forget her", mert ez méltatlan erre az albumra, mintha mégis visszaköszönne valamennyire a "Take on me"-korszak, csak egy lassabb verzióban. Ez a régies hangzás teljesen elüt a lemez többi dalától, óriási kakukktojás, kár, hogy rontja az összképet.
Ajánlatnak az "I wish I cared" - vigyázat, "hihetetlenül magas hang"-veszély!
Összegezve: 10/8, belassuláshoz sok számot kaphatunk erről az albumról, s bár nem ugrik be minden dalnak a refrénje, mégis azt mondom, hogy ez egy igazán jó a-ha-lemez lett, és áldom az eget, amiért elfelejtették a "Take on me"-korszakukat.
A mindössze 21 éves Teddy Geigert a "The Rocker" (valaki azt hitte, hogy magyar címnek igazán szellemes az, hogy "A meztelen dobos", pedig inkább szánalmas) c. filmben fedeztem fel magamnak, hiszen stílusosan a főszereplő együttes énekesét alakította. Gondoltam, hogy ha egy soundtrack-re való dalcsomagot összehozott, akkor kell lennie valaminek már a háta mögött. És bizony, van már egy önálló lemeze, az "Underage thinking", amely a pop rock és a piano rock határai közt egyensúlyoz.
Nem mondanám azt, hogy valami egyedivel volna dolgunk, de azt sem, hogy tucatdalokról van szó. Teddy Geiger hangja nem mondható átlagosnak, és bár nem is váltja meg vele a világot, a hangszíne azért különlegessé teszi. És nem elég, hogy jó torokkal áldotta meg az ég, emellett még gitározik, zongorázik és dobol, és - egy dalt leszámítva - ő írta az album összes számát, szóval csöppet tehetséges.Akkor hát a számokról:
A 12 dalból csupán kettőből lett kislemez, pedig van ezen az albumon még több kiadható szám is, de ez a hajó már elúszott. Mindenesetre a két single tökéletes választás volt, jól tükrözik a lemez stílusát. A "These walls", az indítódal erős zongorás nyitányával adja meg a lüktetést, ezt folytatja - immáron zongora nélkül, de gitárokkal feltankolva - a "For you I will (Confidence)". Mindkettő vérbeli sláger, fülbemászó dallamokkal telítve, nem csoda, hogy ezeket szórták el a népnek. Személy szerint még kislemezt csináltam volna az "Air dry" c. számból is, hiszen stílusában az előbb említettekhez hasonló. A pattogós és domináns zongoraszó kísérete mellett Teddy magasabb hangszintre merészkedik, és persze ez is jól megy neki.
Jó számok vannak az albumon, de nehéz őket kiemelni, bevallom, nem tartom őket felejthetetlennek. Aki a zongora hangjára vágyik, annak ott van a "Night air" és az "A million years" (bár ezeknek inkább csak az indítást adja meg eme hangszer), valamint a "Look where we are now". Kellemes gitáros nótának ott van a "Seven days without you", a "Possibilities" és a "Gentlemen", amelyeket csak úgy jó elhallgatni pl. autóvezetés közben. És akik lassabb dallamokra vágynak, megkaphatják az "Underage thinking"-től, a "Try too hard"-tól és a "Love is a marathon"-tól, ezekben az akusztikus gitáré a főszerep.
Ajánlatként az "Air dry", mert ezt nagyon ki kellett volna adni:
Összegezve: 10/7, lehetett volna egy kicsit változatosabb, de ismétlem, ez egy jó album egy jó hangú énekessel. Nem tudom, hogy mennyire igazak a pletykák, de állítólag idén lesz végre új album, amely valószínűleg "March" munkacímmel fut majd.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
