A progresszív/elektronikus rockformáció második albumának első kislemezéhez készült videóklipjét ezennel minősíthetetlennek nyilvánítom, úgyhogy mostantól single-ként kezelem ezt a dalt.

  Oké, a funky majmok megérkeztek, vettük, ütős a dal, a fiúk (és egy lány) őrültek és őrülten jók, de miért ismételgetik magukat állandóan? Rendben, a dal oda van téve, szeretjük, de teljesen ugyanúgy hangzik, mint bármi, amit eddig csináltak. Nem tudtuk, mibe keveredtünk az előző albumnál, de reméltük, hogy most kiderül. Ha nem, hát nem (hiszen még az alap is ugyanaz, mint a 2008-as album legtöbb dalánál), hajlandóak vagyunk még várni, de a feltett lécet nálam ezzel homlokkal leverték. 10/6 

Read Users' Comments ( 0 )

Egy hatalmas véletlennek köszönhetően hallottam ezt a lemezt, mert számomra teljesen ismeretlen a denveri Speakeasy Tiger, és valójában egy másik együttes albumára hajtottam, aztán őket kaptam. És most már boldogan nyugtázhatom magamban, hogy végre ismét van egy olyan banda, amelynek női vokálját nem utasította el a 95%-ban férfihangokra beidegződött fülem.

(Mostanában még nem is láttam ilyen fantasztikusan szép album artot, eszméletlenül hangulatos.)

Első nekifutásra úgy voltam a The Publickal, hogy na ez nekem aztán nem fekszik. Nem tetszik az énekesnő, Kyle Simmons hangja, valahogy a dalok sem ragadtak meg elsőre, mondtam magamban, ebből bizony nem lesz pozitív kritika. Aztán gondoltam, nem kéne megítélni egy hallgatás után, meg hát hogyan írhatnék róla, ha nem is emlékszem arra, mit hallgattam. És milyen jól tettem, hogy megadtam ezt a második esélyt, mert azóta sem tudom felfogni, merre jártam az ismerkedés fázisában, hiszen igen jó számokkal van itt dolgom.

Ütős kis rockbanda van terítéken, amelyben merészen használják az elektronikát, de ha úgy kívánja, akkor akár a zongorát is segítségül hívják beugrónak az együttes tagjai. A Speakeasy Tiger nagyszerűen mutatja be, miként lehet kihasználni a szintetizátor adta lehetőségeket, mindezt körbefogják a markáns gitáralapok, amelyek elengedhetetlenek egy jó rockbanda stílusához. Bár nekem továbbra is gondjaim vannak az énekesnő hangjával (egyszerűen a hangszíne nem tud megragadni, sokáig idegesített, és most is csak a sokszori hallgatás után vagyok olyan szinten, hogy jobban el tudjam viselni), mégis belátom, hogy beleillik a Speakeasy Tiger arculatába, és rendesen odatette magát a dalok többségében.

Mi van az albumon?
Még véletlenül sem ajánlom, hogy az első számmal, az "I was born"-nal kezdjünk. Nem is csodálkozom, hogy ez nem szippantott be, mert össze-visszának érzem, meg nem mondom, hol a refrén, hullámzik a ritmus, szóval hagyjuk is. Az "Oil rising" megdöbbentő indításával ragad meg: mintha egy pár évtizeddel korábbi popdalba csöppennénk, amely végig fenntartja ezt a nosztalgikus érzést a szintinek köszönhetően, de azért szerencsére szépen átfordul egy kicsit rockosabb dalba is, egy némileg megjegyezhető refrénnel - bár ez még mindig nem adta meg azt a löketet, hogy beleszeressek az együttes zenéjébe.
Letudva a kezdést, megérkeznek a "hé-erre-már-felkapom-a-fejem"-számok. A "Limbs"-ben végre felerősödik Simmons hangja, plusz kapunk zongorabetéteket is, kiegészülve hangzatos gitárszólókkal is, szóval jó ez, jó ez. A "Not something you need"-"She says"-"Death of you" egy erős triót alkot így a lemez közepén, bár utóbbi számot egy hangyányival gyengébbnek érzem az egész albumhoz képest, valamiért nem sikerül emlékezni rá sokadszori hallgatás után sem.
A lemez csúcspontja egyértelműen a "Coma state head", amely egészen fantasztikus módon kombinálja az emlékezetes elektronikus részeket a dal közepén megnyugvást hozó zongorával és Simmons felszabadultan szárnyaló hangjával. Le a kalappal.
Ahogy a "Limbs"-ben, úgy az "Awake"-ben és a "The Public"-ban is felfedezhető a magasabb hangnemben kalandozó vokál, amely sokat ad ezekhez a dalokhoz, szerethető refréneket generálva mindeközben. E dalok közé úszik be a maga lassabb tempójával a "Can't trust myself", ami igazi furcsaság az alapvetően erős és pörgős rocklemezen, de kellett egy ilyen is. Nagy kár viszont, hogy az énekesnő nem élt a lassú balladák eszközeivel, az átélése egyenlő a nullával, alig éreztem valamit a dal hallgatása közben, inkább csak annyi maradt meg, hogy kellemes a dallam, de semmi több. Zárásnak egy igazán vegyes érzelmeket kiváltó szám, az "Up in armor", amely indító ritmusaival akár egy Nightwish-dal is lehetne, de a picit filmzenés hatásokat felváltja a szólógitár egy időre, majd vissza az első hatásokhoz, és így tovább, hullámzik, mint a Balaton viharban, és a szólógitárnak köszönhető csak, hogy emlékszem valamire a refrénből. A "Coma state head"-hez hasonlóan itt is a szám közepén van egy belassulás a zongorával, és ez a hangszer innentől kezdve végig jelen van a maga mélységével. Kaotikus az egész, barátkozni kell vele.

Ajánlatnak a "Coma state head", mely nagyjából jól reprezentálja a banda stílusát:

Összegezve: 10/7, mert nem tetszett az indítás, és nem mindegyik dal olyan egyedi, mint amilyennek lennie kéne ilyen jó elektronikus alapok mellett. De a pontszámhoz itt van még plusznak a csoda jelenléte, miszerint tetszett egy női énekes. Bár Simmonst több helyen idegennek érzem, nem mindenhol passzol a hangszíne a számokhoz, ez most már nem is számít, mert idén távozott az együttesből, és Katrina Stone váltotta, úgyhogy kíváncsi leszek, más hanggal mit hozhatnak ki a zenéjükből a bandatagok.

Read Users' Comments ( 0 )

"...nothing is wrong, what are you scared of?"

  A New York-i banda második lemezén egyszerre keveri a világzenét kreatív, progresszív elektronikus effektekkel és viszi el ugyanezt az elektronikus hangzást a mainstream műfajok világába.

  A nyitó dal, a The Children kelt egy hátborzongató, titokzatos légkört, amit az első single, az Ambling Alp azonnal meg is tör. Míg a The Childrenben ötletesen játszanak a vokállal, és igazi koncertkezdős hangulatot teremtenek, addig az Ambling Alp már egy tempósabb, természetesebb dal, ami inkább megragad a hallgató emlékezetében, mint a hosszadalmasabb számok. Habár a Madder Red is fülbemászó, az I Rememberrel egymás mellett állva egyértelművé válik, hogy a Yeasayer a gyorsabb daloknak kiemelkedő művelője, és nem kell erőltetni a rockballadákat. A ONE-t ugyan agyondicsérték, én mégis kitartok azon véleményem mellett, miszerint ez egy "grower", tehát ha első hallgatásra nem fogott meg, túl kell rajta lépni, és később visszatérni hozzá, mert ezzel a 80-as évek hangulattal úgyis visszacsábít magához.
  A Love Me Girllel pedig le is zárul az album erőteljes, lendületes része. A The Children óta először halljuk megint a torzított vokálokat, de a nyolcvanas évekből visszatérünk a jelen pszichedelikus rockjába, mint amilyen a Surfer Blood és a Broken Bells is (utóbbi inkább kilóg a sorból), és amit még mindig elbír az átlagos hallgató. Az album innentől egy síkon folytatja az experimental műfajában tett kalandozásait, de a lemez emlékezetes része még mindig a hetedik számig tart. 

10/7 - Többszöri nekifutás után lehet csak igazán megismerni, miket is rejteget ez az album. Érdemes megfigyelni az apró részleteket, főleg a hangszerelésben, és hogy milyen egyedien kalandozik a pop műfajától egészen a már említett pszichedelikus rockig.

Kezdésnek: Ambling Alp, ONE, Love Me Girl

Read Users' Comments ( 0 )

 Jó pár másodpercig kellett néznem már az albumborítót is, hogy felfogjam, mi is zajlik rajta. (Mindenki figyelmébe ajánlanám ezt a kivételes műalkotást, elemezzétek legjobb tudásotok szerint.) Magáról a hallgatás élményéről már konkrétabban beszélnék.
  Nálam az elektronikus rock fogalmát a Does It Offend You, Yeah? és a The Big Pink merítik ki, a kanadai Woodhands pedig egy olyan ágát képviseli, amitől csak a fejem fájdul meg, és már csak a számcímeket elnézve felteszem magamnak a kérdést: "ez most komoly?" Semmi kohézió, semmi tudatos hangulatkeltés nem érezhető negyven percen keresztül, csak ezek a szédítő elektronikus effektek, és a vokalista hanghatásai, melyek keltéséhez tehetség nem kell sok (alkohol viszont annál több).

  Ugyanakkor ez progresszív is, tehát legyünk elnézők a jövő zenei műfajainak úttörőivel, és mondjuk, hogy kellő mennyiségű tudatmódosító szer hatása alatt élvezhető. Akár így van, akár nem, ez a se eleje, se vége darálás nem hangzik jól stúdiófelvételen. Az együttes sokkal inkább arról híres, hogy élőben eszméletlen showt raknak össze, és ezt nem is kétlem. Ezzel véget is vetnék futó kapcsolatomnak a zenekarral, és meghagynám őket és a koncertjeiket az elektronikus rock ezen alfajának kedvelőinek.

10/2 - Állagtalan, élvezhetetlen, rendszertelen és hosszú távon idegesítő. Történet vége. Pár albumra egyszerűen kár több időt fordítani.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...will you find a time when you're not online, standing all alone..."

A Pitchfork (ahogyan az várható volt) leszarozta, a BBC pedig gyakorlatilag agyhalott zsenialitásnak nevezte a lemezt, míg én a kettő közt foglalnék álláspontot, hajolva az agyhalott tábor felé.
  Amilyen hosszú a DIOYY neve, olyan rövid a banda albuma, viszont a mindössze harmincnyolc perc alatt hallhatjuk az együttes legvadabb és "legpoposabb" oldalát. Néhány Daft Punkot idéző dal mellett (Battle Royale, We Are Rockstars) találhatunk tökéletes hangulatfestőket is (Attack Of The 60 Ft Lesbian Octopus), teljesen elborult elektronikus darálást (Let's Make Out, With A Heavy Heart (I Regret To Inform You)) és tingli-tangli, mégis fülbemászó, elektronikától távolabb álló rockdalokat (Dawn of the Dead, Epic Last Song). 

  Nem csoda, hogy egy ilyen összetett stílust választó együttesnél becsúszik egy-egy töltelék (Being Bad Feels Pretty Good), és aki nem fogékony a műfajra, hamar elveszítheti az érdeklődést már az első dalnál.
  Nem szabad feladni azonban, hiszen a DIOYY nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy hiába tűnik monotonnak, a sok kis réteg, amit a fiúk a lemezen egymásra pakoltak, mind része a brit elektro banda pimasz, mégis elragadó hatásvadász tervének. 10/8 

Kezdésnek: Vállalkozó szelleműeknek Let's Make Out, We Are Rockstars, a többieknek Epic Last Song, Dawn of the Dead
Az albumartról: Szép kontraszt, és persze a dilemma: ugye az csak ketchup?

Read Users' Comments ( 0 )

"...everybody wants the next thing to be just like the first… try to catch up, motherfucker!" 

Ha a Linkin Parkról volt szó, mindig is a Hybrid Theory-rajongók táborába tartoztam, a Meteorát minden más LP anyagtól külön kezeltem, hiszen az a Meteora, a Minutes to Midnightot sosem kedveltem, hiszen kevesebb volt benne abból, ami számomra igazán élvezhetővé tette a már tizennégy éve működő kaliforniai bandát. Ő lenne Mike Shinoda.

  Itt el is érkeztünk az első ponthoz, amit kifogásolnék a lemezen. Míg az első két albumon Mike Shinoda és Chester Bennington egyenrangúak voltak (Shinoda hozta a rapet, Bennington meg a core-t), ez később a Minutes to Midnight-on teljesen eltűnt, majd rájöttek, hogy a japán-orosz-amerikai rapper teszi a Linkin Parkot főként egyedivé, de ezúttal egészen máshogy hallhatjuk viszont a tökéletes szövegeket. A Hybrid Theoryn és a Meteorán egybeolvadt a két frontember szerepe, most mintha váltogatnák egymás közt, hogy ki vigye a verset és ki a refrént. Ami azonban igazán szerethető húzás volt, az az, hogy Shinoda elég gyakran énekel (The Catalyst), sok számban szívesebben hallom az ő hangját. 

  Az album egy igazán érdekes kísérlet, elszakadnak a nu metál hangzástól, több az elektrós effekt (mindenki kipróbálja egyszer, ez nem is baj, rengeteg benne a lehetőség, és ha valaki kreatív, csak jó dolgok sülhetnek ki belőle), "Mr Hahn" például kidolgozhatta a belét is, mire összemixelte az olyan dalokat, mint a Wretches and Kings vagy a már említett Blackout.

  A szövegek inkább Mike Shinoda részéről ütnek, Chester pedig hozza a maga elképesztő hangját, hol kontrollálhatatlanul ordítozik, hol pedig szívszaggatóan énekel (The Messenger), ezek után pedig senkit nem érdekel, miről. Pedig az album egy aktuális témával foglalkozik, amit sok másik együttes is előszeretettel tesz magáévá. A "háború" témakör, mint olyan, mindig is sok lehetőséget rejtett, amit valaki vagy ki tudott használni, vagy nem. A Linkin Park ezt olyan módon csinálta, hogy tizenöt számból álló lemezét hat közjátékkal tömte meg, hallhatunk hangokat gyaníthatóan utcai harcokból, vagy éppen részleteket híres amerikai beszédekből olyan történelmi alakoktól, mint J. Robert Oppenheimer, Mario Savio és Martin Luther King Jr. 

  Hiába, nem sikerült, amit annyira el akartak érni. Egy ilyen albumötlethez több kell. Két kivételesen jó és egy elég jó lemez után butaság összehasonlítani a "régi Linkin Parkot" és az újat, de egy ilyen együttestől egy ilyen nagy ígéretekkel érkező anyagnál többet vártam. Többet a rapcore darálásból, a torz riffekből (új irányzat ide vagy oda), kevesebbet a fiúbandás vokálból (valljuk be, megesik: Burning In The Skies, Iridescent), a közjátékokból, és mindenféleképpen többet a szétrobbanthatatlan duó együttzenéléséből.

10/7,5 - Folyamatos ellentmondásban hallgatom ezt a lemezt. Rajongóként imádom, kritikusabb, objektív szemmel nézve viszont be kell ismernem, a Linkin Park nem áll készen egy konceptalbumra. A zene jó, a csomagolásban van a hiba. 

Read Users' Comments ( 0 )

A brit elektronikus banda amolyan különlegességként szerepel a zenetáramban. Sosem voltam oda az ilyesfajta rockért vagy ilyesfajta elektronikus zenéért, a DIOYY azonban elérte, hogy ez a stílus, amit általában monotonnak és unalmasnak tartok, élvezetes legyen, és kreatív.

  A zenekar 2008-as albuma után a második lemezüket 2011-re tervezik, azonban míg a rajongók várakoznak, honlapjukra feltettek egy ingyen letöltést We Are The Dead című számukhoz. A vokál ezúttal is elhanyagolható mennyiségben szerepel a dalban, a dobokon és az elektronikus effekteken van a hangsúly, és ahhoz képest, mennyire nincs hozzászokva a fülem a műfajhoz, élveztem, mert energikus, kicsit őrült, és pontosan olyan, amit egy fejlődő DIOYY-féle együttestől elvárnék. 10/8

  Zane Lowe honlapján a videóklipet is közzétette, melyben élő felvételeket vágtak össze.

Read Users' Comments ( 0 )

Előbbi review-m végén lévő kérdésre válaszolva: Igen, minden bizonnyal csak engem emlékeztet a Fireflies a Dominos-ra.

  Talán csak a tudatalattim ilyen gonosz és elfogult, de a The Big Pink már a Crystal Visions első tíz másodpercében is jobban tetszett, mint az Owl City, és tessék!! Hát nem brit banda a The Big Pink, miközben az Owl City "csak" amerikai? (nem akarok leszólni egy amerikai bandát sem, ha jó, jöhet)

  Mindegy, így esett az eset, az angol banda elektro-rocknak van mondva mind a last.fm-en, mind a wikipédián, én közben itt heverek tanácstalanul, mert fogalmam sincs, ennek mit kéne takarnia, de szerintem nem ezt. Lehet hallani azonban még azt is együttesről, hogy "shoegaze" (kedvenc "műfajom", komolyan, rohadtpoénos neve van :D), aztán ki tudja ezt eldönteni?

  Miközben hallgattam a dalokat, az az érzésem volt, hogy nem is ugyanazt az együttest hallgatom, mindegyik számra más-más stílusjegyek vonatkoznak, a Dominos közelről sem érinti például a Too Young To Love-ot, aminél ilyen Prodigy-s hatások jelennek meg, vagy az At War With The Sun-t, ami viszont kifejezetten "csak" egyszerű indie rock. A Velvet az első olyan dal az albumon, amire rá merném mondani, hogy eletronikus rock.

  Ami számomra kicsit félresikerült, az ez az eszméletlen monumentalitás, amiért - úgy tűnik - ez az együttes él-hal, hogy beleépíthesse a zenéjébe. Nekem ez nem jött be. A banda két éve létezik, ez a debütáló albumuk, kicsit alaposabb munkát vártam volna, kicsit több... hogyismondjam alázatosságot.

  Ami nálam még konceptalbumoknál sem nagyon szokott sikerülni, az most sem történt meg, nem áll össze az album egy egységbe. Rendben van, hogy kísérletezés, stíluskeresés, de talán egy kicsit vissza kellett volna venni a lendületből. Owl City-ben túl kevés volt, ebben meg túl sok, úgy tűnik, ma senki nem tudja megtalálni az arany középutat, sajnálom.

  Persze nem vágta el magát ezzel a banda előttem, a Golden Pendulum-ot speciel különösen élveztem, és közben rájöttem, hogy Robbie Furze, az énekes hangja az én fülem szerint leginkább Peter Morén hangjára emlékeztet, ami persze nagyon jó! :)

ÖSSZESSÉGÉBEN jól van, elektrós is, rockos is, elektro rock, megkapja a címkét. Kicsit többre számítottam, barátságosabb, kedvelhetőbb zenére, de sokadjára is megtapasztaltuk legalább, hogy a rádiók és a tévék képesek a legkevésbé hallgatóbarátabb együttesek lemezeiről kihúzni a leghallgatóbarátabb dalt, és azt nyomatni, hogy az ember lánya téves elképzeléseket alakítson ki a buksijában, majd csalódjon egyet. Nem leltem kedvencre a The Big Pink-ben, még a kedvencet megközelítő dologra sem igazán, 10/5.

  Talán ötös skálán kéne osztályoznunk.

Read Users' Comments ( 0 )

Najó, itt most egy rettentő furcsa elemzés lesz az Editors bonus EP-s számokról, olyan dolgokra emlékeztetnek ezek engem, amiket nem hittem volna, hogy ezzel az együttessel kapcsolatban valaha is felhozok. :)

Az tuti, hogy a dalok nem illettek volna bele az album koncepciójába, kicsit másfélék is, mint azok a számok, el lettek itt eresztve a hangszerek a pórázról erőteljesen. A füljárattisztító zúzás például nem jellemző az In this light..-ra, nem úgy itt.

This House is Full of Noise kísértetiesen kezdődik, van benne valami himnikus. Meg hát ahogy Tom Smith azt énekli, "'cause you're safe, safe here with me..". Mikor beütött az első zúzás, szépen kikerekedtek a szemeim, ez a váltás egy Frost* albumnak is becsületére válna (mondtam, hogy fura hasonlataim lesznek). Maga a gitár és az utána lévő rész is, Mike Oldfield Ommadawn című művére emlékeztet (én tényleg szóltam xD). Akár még a Tubular Bells-re is. Sorry about this.
Ez a dal valami EPIC! (kórus is van, naggyon katartikus)

Az I Want a Forest kezdőtaktusait én már Biztosan Hallottam valahol, de hogy most hol, arról fogalmam sincs. Nem, nem én csináltam a Renoise-al (kösz a bókot, Tija), de tényleg hasonlít rá. :) Egészen másféle dal ez, mint eddig.. nagyon ütős. Inkább másodjára tetszett meg nagyon. De akkor nagyon.

My Life As A Ghost tényleg elég kísértetiesen indul, aztán kiderül, hogy ez egy meglehetősen ironikus dal, szeretem én az ilyet nagyon. Gitár milyen már benne... halál. Ed dobszerkója valóban zúz, azért elektronikus zenében ilyet ritkán hallani énszerintem. A refrén megvett kilóra. Szövegről többet nem nyilatkoznék, majd ha megértem az egészet, de mibe hogy állat lesz.

Human tényleg egy olyan dal lehet, amit nehéz megszeretni, nekem is csak harmadszorra sikerült, de akkor nagyon. Na erre mit mondjak.. hogy úgy indul, mint némely Vangelis-dal? Nagyon kidobtok akkor az ablakon? Pedig tényleg, konkrétan hasonlít valamelyikre. Oké, Tom azért beleviszi az Editors-t. :) Gitárot szeretjük megint, eltorzított éneket szintén. Nekem ez a dal hajaz egy kicsit a Bricks and Mortar-ra, meg nem mondom, miért. Kórus ismét beszól a végén. Nagyon illik ezekbe a dalokba, úgy érzem.

Végül a For the Money, ami kezdetben kicsit unalmas dalnak indult nekem, bár az elejét nagyon szeretem már azóta. Itt is valamiért a Frost* ugrott be nekem a váltások miatt (énekes-elektrós alap után zongora-énekes). Tom magasan énekel... igen, meg ráadásul olyan stílusban, amit inkább várnék el egy Ayreon-projektes metálénekestől, mint tőle (2:26-2:36, hogy tetszik-e? IGEN) Kórus itt a legjobb. Azt nem taglalom inkább részletesebben, milyen csúfondáros vigyor öntötte el az arcom, mikor elkezdődött a "one for the money, two for the money"-rész. Ez jó ez. Nagyon jó ez. És innentől kezdve valami elképesztő emelkedős-zúzós rész a végéig, Vangelis Mythodea-stílusban, de Komolyan! Nagyon durva. Tom-ék nagyon elszálltak. Nevetés a végén pedig priceless. ^^

Mint Bonus Track-ek, persze ezek a dalok nem állnak össze egységes egésszé, de hogy én mennyire örülök, hogy elkészítették, kiadták őket, azt szavakkal el nem tudom mondani. (az meg hogy ennyi minden különféle zenére emlékeztetnek engem, csak azt támasztja alá, hogy a fiúk Zsenik!)
Na meg azt a kétségbeeséssel teli várakozást sem, ami befészkelte magát az agyamba, hogy jézusmária, mikor lesz már a követekező album? Mert ha ilyen lesz... nem tudom, hogy az Editors emelkedhet-e még magasabbra a szememben, de hát persze semmi sem lehetetlen. ;)
10/9.5, de olyan, ami igazából 10/10 Muszáj megadnom. Muszáj.

Read Users' Comments ( 0 )

Na. Egy ideje már vadászom ezt az ÖT darab számot, aztán végülis last.fm éljen soká, sikerült összeszednem egy lányt egyenesen Chiléből, aki birtokolja őket, úgyhogy szépen rápislogtam, és már jött is a link, hogy nesze, töltsd.

  És én töltöttem :D

Az első dal a This House Is Full Of Noise. Nekem kicsit a The Boxer és a Bricks and Mortar jutott eszembe. Az elejéről x) Elég hosszú dal, van benne zúzás, amit viszont sajnálok, hogy A Gitár (A Chris Urbanowicz-féle zseniálisan szárnyaló és a magasba emelő, a sötétség posványából kirántó gitár) itt is kimarad, csak a Tom-féle gitár maradt meg. Annyi baj legyen, egy csöppet hosszabb ez a szám, mint kéne lennie, a zúzás viszont valami fantasztikus, el tudom képzelni, ahogy Ed az utolsó szál haját is kirázza a fejéből. A zongoráról pedig nem vagyok hajlandó beszélni, Tom Smith A Zseni.

  Az I Want A Forest alapritmusa, a dob engem arra a dalra emlékeztetett, amit még a nővérem csinált több, mint egy éve a Renoise-zal :D Ami persze lehetne sértés is Tom Smith-nek, de ez esetben a nővéremnek szántam bóknak. Legyen is mindegy, annyiban hű az album stílusához, hogy elektro, de különben egészen elüt az összhangzástól, mégis, ha hasonlítgatni kéne (persze nem kell, de mégis), akkor You Don't Know Love és Bricks & Mortar. És ebben a dalban megint csak előjönnek Tom Smith dalszöveg író képességei, ELKÉPESZTŐ, mit tud összehozni azokból a szavakból, hogy "garden", meg "forest", én a földhöz vagyok vagdosva.

  A My Life As A Ghost nálam egy új stílust hoz... kicsit olyan.. Muse-os, nem? Mármint az új fajta... mindegy. A lényeg, hogy én ezt a dalt már hallottam egy Racing Rats live-val összekapcsolva azt hiszem. Legyen is mindegy, egy ideig féltem, hogy most csak amiatt fog tetszeni, hogy szerepel a "fuck" szó a szövegben? Aztán persze nem, dallamilag, dobilag (de hülye szó) is újítást hoz, egészen más a stílusa, mint eddig... minden másnak, amit a banda csinált.

  Human. Ezt is hallottam már valahol. Mindegy, annyi Human c. szám van már, hogy nem győzöm kapkodni a fejemet, és csodálkoztam volna, hogy ha az Editors igencsak társadalomkritikus és politikusellenes dalai közt nem találok legalább EGYET, aminek Human a címe. Nem különösebben nyerte el a tetszésemet, persze lehet, hogy csak azért *védelmező állás*, mert este van, fáradt vagyok, és mert most hallgatom először.

  For The Money. Az új album óta tudjuk, hogy Tom Smith-nek valami eszméletlenül jól áll, ha magasan énekel, és nem tudom, ez a dal nekem (főleg a vokállal együtt) úgy hangzott, mint egy ima, vagy nem is tudom, mi. Különben Tom Smith sokféleképpen tud magasan énekelni, és végre meg is tud őrülni nem csak a színpadon, de a stúdióban is. Az albumon is nyögött, meg sóhajtozott, meg ordibált megállás nélkül, ebben a számban sem fogta vissza magát. Közben a vokalisták megőrültek, és mindannyian elgondolkodunk, koncerten melyik percben kezdene el vérezni az összes létező hallójáratunk.

  Összességében teljesen elégedett vagyok a bónusz track-ekkel, nem illett volna bele a kilenc számos alapcsomagba szerintem. Az úgy rendben van, nem kell piszkálni, a nép kapott öt csodálatos dalt megint lehet várni többre, és újabbra, meg satöbbire. Külön köszönet a For The Money végén lévő live nevetésért, jól esett ;)

Szóval 10/9 nekem, egyértelmű, a Human húzza le egy kicsit, de gondolom, ez is csak elsőre, hiszen nem ez lenne az első eset, hogy valamit nem kedvelek meg elsőre. Ed új dobszerkója különben még mindig állati. Az összes taktus rohadtjól szól vele x)

Olyan is van, hogy letöltés, siessenek önök, mert talán le kell majd szednem........

>>ide nyomjon, ha kedves az élete<<

Read Users' Comments ( 0 )

Mit is mondhatnék. Igyekszem nagyon higgadt és meggondolt lenni a review során, de meg kell értenie mindenkinek, hogy bizonyos tényeket nem hagyhatok figyelmen kívül. Például hogy a nevezett együttest nemrég láttam koncerten. És hogy a velük való gyors szerelembe esés után úgy vártam ezt az albumot, mint a megváltást. Valamint hogy az összes számot kívülről fújtam (fújtuk :D) live verziók alapján, mire kijött. És hogy Tom Smith és bandája.. zsenik.
Vagy legalábbis nagyon jók. :)

A hivatalos megjelenési dátum október 12, sebaj, egy halom oldalon már hallgatható a lemez. Hivatalos honlapon a beharangzó videó olyan jó volt, hogy ez, meg a koncert (2009.09.19., áldom a neved..) alapján elképzeltem magamnak az albumot már egy ideje. Hogy olyan lett-e? Olyan. Sőt, olyanabb. ^^

Oké, lájvkoncertet nem überel. Igen, nagyot váltottak a fiúk. Lehet ezen megütközni, lehet csodálkozni meg fujjolni, meg lehet szeretni. Mármint.. szerintem ez egy jó dolog. Biztos, hogy kockázatos meg igen, egy pindurit visszakívánom néha a gitároskorszakot, de hát hallgassa az ember a régebbi albumokat, meg koncerten még mindig nagyon nyomják, szóval nincs apelláta.
Olyan albumot hallottam én most tőlük, amilyet még sose.

Az Editors lényege az benne van szerintem, dalszöveget még mindig iszonyatosakat tudnak írni, nagyon jól megtalálták magukat az szintistílusban, pont azért véleményem szerint, mert eddig nem ezt csinálták. Új volt nekik, nem bejáratott, mint az ezt a stílust nyomó bandáknak. Ezért lett annyira.. egyedi a lemez. A hangulatért pedig csillagos ötös. Lehúzós, de okos és igenis ott a remény. A dalok egyszerre depisek és vigasztalósak számomra. És akkor kábé ennyit is általánosságban, jöjjenek track by track, mert az vicces, ígérem, nem szállok el (nagyon).

In this light and on this evening: Indul monoton szintihanggal és Tom hangjával. Aztán bejön a zongora, és megadja az alaphangulatot. Ez kérem egy kegyetlen album lesz. Egyre több hangszer meg minden, a szöveg üt, megmondom, milyen képzetet kelt bennem a dal: a világ az atomháború után. Kihalt városok és szürke ég, alkonyat. Aztán zúzás, morzehang, apokalipszis. Úgy képzelem, most visszapörgetjük az időt, és megnézzük, mi volt a pusztulás előtt.

Bricks and Mortar: Kábé ugyanazzal a ritmussal indul, mint az ITL, és ez nagyon tetszik nekem. Nos, ez egy baromi jó dal, jó hosszú is, a refrénjét úgy ahogy van, imádom. Viszont alapjában véve csalódás volt nekem a koncertváltozatokhoz képest, kihagytak belőle és hozzátettek dolgokat, nem feltétlen tetszős, de megszokhatós, és hát a refrén kárpótol. Ez ilyen.. háborús szám. Az emberek kegyetlenek, az irónia meg érezhető. Különben kicsit az egész lemezen. Szeretjük mi azt (én legalábbis).

Papillon: Első single, annak is való. Ritmusos, kajak kis dal, újabb hatalmas szöveggel. Mondják, hogy talán a legemészthetőbb, bizonyára így is van. Lassan jobban szeretem akusztikus változatban és várom a vonósokkal tűzdelt verziót. :) Neem, azért eredeti még mindig a rulz.
"Darling, just don't put down your guns yet, if there really was a God here, he'd have raised a hand by now!"

You don't know love: Tom elképesztő mély hangjával indít, aztán ilyen popos-szintis ütemű valami jön be. Erőteljesen két részre osztott szám, nomen est omen, süt belőle a bánat és a kilátástalanság. Szeretem, ahogy sok hang énekel refrént.. no meg az a gitárriff.. amit nem tudom, hogy gitár-e, de sebaj. Végére jól beerősít, összességében.. imádom, na.

The Big Exit: Már az elején lejön szerintem, hogy legbetegebb szám, halk, beszívott éneklés meg minden, meg az a nyávogás.. ááhh. :) Sajnos belopta magát a szívembe, és még jobban is, mint koncerteken. Jobban átjön a dinamikája. Ez valami.. szerelmes szám-szerűség lehet, de hát milyen, MILYEN? :) Tömeggyilkosos. "They took what once was ours, they took what once was ours.." Ez az egyre agresszívebb, mégsem túlzásba vitt ismételgetés adja meg a dühét a dalnak. Mert az van benne, elfojtott, kétségbeesett düh. Énszerintem.

The Boxer: Leggyönyörűbb, karöltve másik két dallal a lemezen (Like Treasure, Walk the fleet road). A végtelenségig melankolikus és sötét, de aki ilyen dallamot képes írni.. abban még ott a fény. Az indító ritmus és a zongora belegázol az ember lelkébe.. mikor először hallgattam, az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy modern sámánének. Nem tudom, miért. :) Tom hangja az egyik legtisztábban szól itt, mondtam-e már, hogy megőrülök az ő kiejtéséért (is)?
"Days to the final end..." (igen, itt már rettentő közel vagyunk a végromláshoz, pusztuláshoz..)

Like Treasure: Nagynagy csodálkozó fej voltam, mikor legelőször meghallgattam az albumváltozatot. Mit csináltak ezek a keveréssel? Hát mi történt itt? Ugye koncerten az ilyen kis finomságok nem hallatszanak. Beletelt egy időbe, mire megszoktam, most már teljes elánnal szeretem ezt a dalt. Egyszerűen.. csodálatos. Mindig ez szóljon, de komolyan. Rémisztő és lenyűgöző és egyáltalán. Valami "old days"-ről (is) énekel, és ez a fura keveréssel összevetve.. mintha valami régi dalt hallgatnánk az ősidőkből, mikor a mi korunk már romlott és gépies és sivár.. a szöveg is erre erősít rá (oké, ezek a saját képzeteim, senkire nem szeretném ráerőltetni :).
"You are what you need, you'll become digested,
Well love, it isn't felt.. love is tested.
You will keep forever,
I'll bury you like treasure.."
Olyan furcsa hatást kelt ez mind együtt, én azt is tudnám mondani, hogy ez a kedvencem a lemezről. Néha. (meg az a jókis "gitár" a legvégén.. hmm..)

Eat raw meat = Blood Drool: De mégsem, mert olyankor jön ez a dal, ami egy teljesen külön történet. Külön világ. Megkockáztatom, külön fizikai törvényei vannak. Kész. Ilyen dalt írni... Igencsak elszállt gondolkodásmód kell hozzá. :) Szöveg milyen már.. meg ahogy felénekli.. áh.. :D Nincsenek összefüggő gondolataim a dologról, ez egy ilyen szám.
"I give a little to you, I give a little to him, I give a little to her.."

Walk the Fleet Road: Ha még mindez nem lett volna elég. Zárószám. The beauty. The pure awesomness. Szívszorongató, reményteli, mégis elég sötét ahhoz, hogy egy magamfajta gyenge embernek könnyek gyűljenek a szemébe tőle. Hümmögős kórus és bedobbanó dobok. Dalszöveget nem említem, asszem már rájöttetek, hogy az a gyengém.
"Hate can't turn to love, not for this human race.."

Az egyetlen gond ezzel a számmal, hogy vége van. Túl hamar van vége, túl hirtelen, és ezzel az albumnak is vége, én meg ittmaradok tanácstalanul, hogy most akkor elpusztult az a világ, vagy ez a dal végülis megmentette?

Aztán kinézek az ablakon (vagy kimegyek az utcára) és rájövök, hogy nem, az a világ nem pusztult még el, egyre inkább benne élünk, de egyelőre még kitart. Hogy miért, azt nem tudni, mert az Editors megmutatta nekünk mindazt, ami miatt nem kellene, hogy itt legyünk még.
De lehet, hogy pont az ilyen zenék, dolgok miatt vagyunk még itt. :)

Juj, nagyon művészi akartam lenni itt a végén, remélem, vágjátok, mit akarok.

Hogy akkor milyen ez az album összességében? Tökéletes? Újítós? Zseniális? Ötletes? Ja, mindegyikből egy kicsi. Számomra meglepetés, hogy tetszik, ritkán hallgatok ilyen stílust. De benne van az Editors lényege, és valahol talán.. ez az oka, hogy 10/9.5-öt adok rá. xD
A -0.5 a Bricks and Mortar miatt. Ami tényleg szuper, de lehetne szuperebb. :P

Várjuk a deluxe version-t. Várjuk, várjuk, várjuk..
Amíg pedig várjuk, meghallgatjuk még jópárszor ezt az albumot. Valószínű, hogy ezt szeretném hallgatni akkor is, ha netán összedőlne a világ.

P.S. Tija hiányolta a nagy elánnal beharangozott ígéretemet, hogy ez bizony miért is egy konceptalbum énszerintem. Hát megpróbálom akkor most interpretálni.
Szóval. Olyan az egész, mintha ITL megmutatná a lerombolt, elpusztult világot (atomháború-sújtotta kép, értitek, aTOMháború x), utána pedig visszamennénk az időben és szépen elénk tárják, mi minden és hogyan ment tönkre.
Bricks and Mortar: háborúk, Papillon: Isten mint olyan, eltűnik az életünkből, tehát eltűnik a bizakodás, a biztonságérzet, You don't know love: pont ez, a szeretet és a hasonlók tisztelete, ismerete, az sem olyan már, mint régen. The Big Exit-et nem tudom, az magában egy nagyon beteg dal. Aggresszió és a lélek sebei, a düh és az erőszak, ilyenek jutnak eszembe. The Boxer: ez ilyen szenvedős városi elborulós dal, nem tudom, itt csak a hangulat, ami belejátszik nálam a konceptbe. Like Treasure: mindennek az elsivárosodása, üresedése, elértéktelenedése. (és az a régies hangzásmód, amit alkalmaznak... messzetávolból szól egy dal, ami a jelenről mesél... nagyon spéci..) Blood Drool: perverzió mind olyan. xD Nem tudom. Képtelen vagyok kihámozni, de szerintem mindenki tudja, milyen ez a dal. ^^ Walk the fleet road pedig ad egy olyan lezárást, ami talán megnyugtató is lehetne, hogy talán mégis van remény, de temeti is az egész emberiséget, szóval nem tudom. Csak Tom és a srácok tudhassák.
Néha csak ilyen apró kis dalszövegnüanszokból állítottam össze ezt, szóval csak magam szórakoztatására, szeretem ezt így elképzelni.
Meg mondjuk ilyen konceptmániás vagyok, úgyhogy ne is hallgassatok rám. ^^

Read Users' Comments ( 1 )

Szóval ha csajok Ti is levéleményeztétek, akkor rajtam a sor:)
Nálam érdekesebb a story annyiban, hogy én már kb. 4 éve hallgatom őket (Munich volt a kezdőlökés) és mondjuk 2 éve –mondhatom azt- hogy Tomék Fanja vagyok….. vagy hát Tom-fan;)

És akkor meghallottam a Szigetes Papillon-verziót, és feltettem magamnak a kérdést, amit már jópár új, albumnyitó dallal kapcsolatban (amikről később kiderültek, hogy az 1. benyomás nem is számít annyira, mert 360 fokos fordulatot vett a véleményem), hogy „Ez meg miféle szemét?”…
Igen, így kezdődött Papillon és az én felhőtlennek egyáltalán nem nevezhető kapcsolatom:S:)
Ilyeneket olvastam mindenfelé, hogy új vonal, elektronikusabb lesz az új album, meg Joy Division… stb.
Kicsit megijedtem, hogy az általam hőnszeretett és rongyosrahallgatott AAHAS-albumot csak alulmúlni fogja az új darab, hisz azzal az albummal magasra dobták a lécet:)
Aztán el kezdtem hallgatgatni a tracket, és ahogy ez már Spiralling és Violet Hill esetében is megtörtént, megfordult a világ, mert utálatból imádat lett:D
Zeneileg nem fogom tudni elemezgetni a dalt, mert nem értek ilyenhez, de az egész dal lüktetése állati, Tom hangja nem kevésbé vág gyomorszájon (mert egy brit művészzseni ő is;))
és különben is a hónap mondata az „It kicks like a sleep twitch”…

Ez meg valamiért nagyon tetszik: „Darling you were born get old and die here”

Röviden: Editors és Tom Smith rocks : ) és várom az egész új albumot : )

És, ha pontoznom kellene, 10/9-est kap, mert az AAHAS album dalai a tutkerájok nálam -eddig:D
De nem fogom bánni, ha a srácok rám cáfolnak ; )

Read Users' Comments ( 0 )

Úgy van, a mai napon az Editors közzé tette a Papillon c. single-jük videóklipjét a MájSzpészükön. 
  Nos... szerintem ez olyan... nem is tudom, nekem a hangulatról azonnal a Travis - Turn videója jutott eszembe, fogalmam sincs, miért :D Alig látok benne hasonlóságot. Szinte nem is.
Mindegy, jó a Travis is, de ez is :D

  Tulajdonképpen csak mégjobban biztosak vagyunk benne, hogy Editors-ra jó futni (nővérem bizonyíja), és hát ja. Miközben a megszállott Tom Smith rajongók nem örülnek, hogy nem látják az együttest zenélni, aközben feltűnik az is, hogy milyen klassz a vágás. Dinamikailag nagyon ott van, az intenzitása nagyon durva, ahogy részekre lehet bontani az egészet.
  Különösképpen, hogy a videó miről szól? Fogalmam sincs. Az első gondolat ugye az élet... hogy egyedül vagy, találkozol emberekkel, de végülis csak rohansz te mindig, a végén pedig megint egyedül maradsz.

  Azt hiszem, ebben a videóban tapasztaltam meg életem egyik legrosszabb vágási élményét. Komolyan. Melyik állat volt, aki nem vette észre, hogy a háttérben magasodó épületben lekapcsolták a villanyt, miközben a srácot kivitték a képből. Őszintén. Nehogy bemagyarázzák, hogy direkt volt >.< :D

  10/8 ;)

>>vessen rá egy pillantást<<

Read Users' Comments ( 0 )

Szóval AtomSmith, az alterbogyó beelektrózta magát. =] Szóval... már egy ideje adnak elő dalokat az új, október 12-én megjelenő albumukról, és a Szigeten azok is hallhattak jó párat, akik... nos, akik elmentek :D 

  Na, hát, egy hete, ha szeretem az Editors-t, úgy értem, ilyen intenzivitással (igen, pont egy hete), és hát mit ne mondjak. Majd írok az albumaikról, de a lényeg, hogy a gitár és a dobok alapozzák meg azt, amiért nekem ők nagyon tetszenek. Meg az énekes hangja, de az más tészta, az fantasztikus, annak semmihez semmi köze. :D

  És akkor most elvonultak az electro világába, azt mondják. És nem vicceltek, nézek koncerteket, ahol ilyeneket adnak elő, hogy Big Exit, meg Bricks and Mortal, vagy micsoda, és most itt a Papillon is, az egyetlen dal, ami az embereknek ismerősebb lehet, mert ezt már nyomják a rádióban is. 
  Aggódom én a stílusváltás miatt, nem mindenkinek jön be, hát még ilyen 180°-os fordulatban, alter rock-ból az electro-ba, nem tudom, mennyire bölcs döntés, de ha nekik ez így jó, akkor felőlem csinálják :D

  Az új szám, az album első single-dala a Papillon. És hát ez nekem tetszik nagyon is. Ellentétben a nővéremmel meg Mirával, én úgy voltam, hogy áá, ez király. Meg ez szól az MTV Editors-os reklámja alatt is, és már akkor felfigyeltem az igencsak fülbemászó dallamra.
  Gitár annyi van benne, mint lepkefingben az alumínium (annál mondjuk kicsit több), de hát rendben. A szinti különösen bejön, a dobok koncerten jobban szólnak, AtomSmith meg.. hát ő meg énekel dolgokról, és francia szavakat is használ x] 

  A Papillon egyetlen gyengesége, hogy hosszú (öt és fél perces). Az Editors-nak ez a gyengesége, hogy hosszú dalokban nálam nem tudják elérni, hogy 10/11-et adjak nekik, nekem valahogy ez egy hatalmas buktató minden hosszabb dalban. Ne értsetek félre, szeretem a hosszú dalokat, de nem mindenki tudja fentartani az érdeklődést (ezért is a Radio Edit ;)), és az Editors egy olyan együttes, ami eddig erre nem nagyon tűnt képesnek.

  Mindegy, a dalban különben minden egyebet imádok, dallam, szöveg, hangzás... szerintem 10/8... *-* Különben eléggé slágerdalnak hangzik, hogy ez most jó, vagy nem, azt nem én vagyok hivatott eldönteni. ^-^ De szép munka volt, legyen az album állati, és akkor marad a jó szomszédi viszony ;)

Read Users' Comments ( 1 )