A progresszív/elektronikus rockformáció második albumának első kislemezéhez készült videóklipjét ezennel minősíthetetlennek nyilvánítom, úgyhogy mostantól single-ként kezelem ezt a dalt.

  Oké, a funky majmok megérkeztek, vettük, ütős a dal, a fiúk (és egy lány) őrültek és őrülten jók, de miért ismételgetik magukat állandóan? Rendben, a dal oda van téve, szeretjük, de teljesen ugyanúgy hangzik, mint bármi, amit eddig csináltak. Nem tudtuk, mibe keveredtünk az előző albumnál, de reméltük, hogy most kiderül. Ha nem, hát nem (hiszen még az alap is ugyanaz, mint a 2008-as album legtöbb dalánál), hajlandóak vagyunk még várni, de a feltett lécet nálam ezzel homlokkal leverték. 10/6 

Read Users' Comments ( 0 )

 Jó pár másodpercig kellett néznem már az albumborítót is, hogy felfogjam, mi is zajlik rajta. (Mindenki figyelmébe ajánlanám ezt a kivételes műalkotást, elemezzétek legjobb tudásotok szerint.) Magáról a hallgatás élményéről már konkrétabban beszélnék.
  Nálam az elektronikus rock fogalmát a Does It Offend You, Yeah? és a The Big Pink merítik ki, a kanadai Woodhands pedig egy olyan ágát képviseli, amitől csak a fejem fájdul meg, és már csak a számcímeket elnézve felteszem magamnak a kérdést: "ez most komoly?" Semmi kohézió, semmi tudatos hangulatkeltés nem érezhető negyven percen keresztül, csak ezek a szédítő elektronikus effektek, és a vokalista hanghatásai, melyek keltéséhez tehetség nem kell sok (alkohol viszont annál több).

  Ugyanakkor ez progresszív is, tehát legyünk elnézők a jövő zenei műfajainak úttörőivel, és mondjuk, hogy kellő mennyiségű tudatmódosító szer hatása alatt élvezhető. Akár így van, akár nem, ez a se eleje, se vége darálás nem hangzik jól stúdiófelvételen. Az együttes sokkal inkább arról híres, hogy élőben eszméletlen showt raknak össze, és ezt nem is kétlem. Ezzel véget is vetnék futó kapcsolatomnak a zenekarral, és meghagynám őket és a koncertjeiket az elektronikus rock ezen alfajának kedvelőinek.

10/2 - Állagtalan, élvezhetetlen, rendszertelen és hosszú távon idegesítő. Történet vége. Pár albumra egyszerűen kár több időt fordítani.

Read Users' Comments ( 0 )

A banda 'középső két albumával' kapcsolatban kicsit bajban vagyok, elsőre, és még sokadikra is olyanok nekem, mintha testvérek lennének, nem éppen ikrek, de igazán hasonlóak. A The Fall of Math kavargó rendezetlensége és a 2010-es album nagy váltása között sikerült két olyan albumot összehoznia az együttesnek, amely nagyszerűen mutatja meg, hogy mire is képesek, mégsem válik az egész unalmassá, mert mindig van miről beszélniük.

A One Time for All Time 2005-ben jelent meg, kilenc számot tartalmaz, s így a legrövidebb (37 perces összesen), és véleményem szerint a legkiegyensúlyozottabb 65dos-lemez. Nincs olyan nagy eltérés a számok hosszai között, mint a többi lemezen, minden dalnak fontos és eltérő szerepe van, és mind külön egészet alkot. A lemez tartalmazza az együttes történetének pár legszebb pillanatát, és jól egyensúlyoz a progresszív rock, a math rock és az elektronika határmezsgyéjén.

A felvezetést egy hosszasan építkezőnek tűnő, a végén mégis kirobbanónak tűnő dal, a Drove Through Ghosts to Get Here jelenti, nem kell csalódnunk, aki a The Fall of Math súlyosságát várja, az meg is kapja a kötelező zongorafutamokkal együtt. Az Await Rescue a dobokban erősít be, nem dallamban, hanem ritmusban és dinamikában erős. A következő 23kid halkan és lassan indul, aztán hangos lesz és gyors, végül halkan és lassan fejeződik be, mondhatni ez az album balladája, az egyik kedvencem.
A Welcome to The Times szabályos 65dos-dal, inkább a virtuozitásra mint a dallamosságra helyezve a hangsúlyt, a Mean Low Water pedig lelassít, helyenként megcsillantva a gitárok és a zongora fontosságát ebben a zenében. Aztán jön két dal, amelyek rövidebbek, átmenetibbek mint a többi, inkább amolyan hangulatfestés ez, főleg a The Big Afraid-del. Az utolsó előtti dal a 65 Doesn't Understand You, amely egy idegesen kalapáló math rock-dal tökéletesen összecsengő dobokkal és elektronikával.
Végül következik az együttes történetének szerintem legtökéletesebb száma, a Radio Protector, amiről nem szeretnék beszélni, nálam abszolút kedvenc, és meg lehet hallgatni (sőt, nagyon ajánlatos), mert iderakom a bejegyzés végére.

Összességében nekem az album 10/7-et jelent, néhol középen van egy kis üresjárat, túl sok csűrés-csavarás és matekozás, de tagadhatatlanul hozza a formáját. Gyakorlottabb füleknek ez is kitűnő ismerkedés lehet a bandával, de én tényleg tartanám az időrendet, ha lehet. :)

Íme a Radio Protector, ami nálam belopta magát az all-time-favorit dalok sorába.

Read Users' Comments ( 0 )

Erősen gondolkodtam, hogy talán össze kellene sűrítenem egy elemzésbe a banda másik három, korábbi lemezét, de aztán letettem róla. A legutóbbiról is külön írtam, ezekről is külön fogok, még ha egy kicsit rövidebben is.

Az ugyanis a helyzet, hogy a stílusváltó We Were Exploding Anyway előtt a 65daysofstatic zenéje elég jól tartotta magát egy bizonyos sémához, ami így a védjegyükké is vált. Zúgó, erős gitárok, őrült, virtuóz dobpergés, elektronikus effektek és helyenként zongoraalap. 2004-es The Fall of Math című bemutatkozó lemezük ezt mind tartalmazta, felépítése kicsit mintha történetmesélést sugallna, és maga a zene kissé kiforratlan még, legalábbis ha a következő két anyagot nézzük, amelyek nekem sokkal átgondoltabbnak tűnnek, mint a The Fall of Math nagy kirohanása. Ennek ellenére tökéletes első album ez, olyan legendás számokkal mint a Retreat! Retreat! vagy a Fix the Sky a Little.

A kezdés mintha valóban sugallna egy sztorit az album mögött, ki-ki döntse el szája íze szerint, hogy milyet, én kifejtettem már az előző review-ban, hogy milyen hatást vált ki belőlem a zenéjük.

"The explosion that destroyed our city, razed our homes and transformed our fields into wasteland was nothing compared to what is now happening to those that survived..." - így kezdi az első dal. Az album számomra felosztható jól megragadható, erőteljes dallamú számokra (Retreat! Retreat!, I Swallowed Hard, Like I Understood, Aren't We All Running?), valamint elkalandozóbb, bonyolultabb szerkezetűekre (Install a Beak in the Heart..., Fix the Sky a Little), ahol inkább az elszállós progresszivitás és a hangulatteremtés érvényesül. Valamint ott vannak még az átvezető dalok, amilyen az első szám, a Default This vagy a The Last Home Recording, maga a címadó dal pedig azt hiszem, mintha valami etalon-példánya lenne annak, amit úgy szoktak hívni, math rock.
Mindez színesen, változatosan előadva valami olyan keverékben, ami tömör, zúzós, súlyos dalokat eredményez, melyeket ennek ellére nem nehéz hallgatni.

Számomra a banda legkönnyebben megszerethető és megemészthető albuma ez, mindenképpen ezt ajánlom ismerkedésre, elsőként a single-ként is kijött Retreat! Retreat!-et érdemes lecsekkolni, valamint az Aren't we all running?-ot, amely nekem egy kicsit mindig kilógott a sorból ott az album végén; olyasmi mint valami ráadás a tulajdonképpeni lezáró szám után.. de még milyen ráadás!

Itt is hagyom hallgatózásra, valamint a végeredményt, hogy ez az album bizony egy 10/9-es. Nem egy olyan majdnem 10/10 hanem egy tényleges 10/9.

Read Users' Comments ( 0 )

Hogy őszinte legyek, nem ezzel az albummal akartam kezdeni a brit elektronikus-experimental-progresszív-math-rock együttes bemutatását, ám valahogy mégis így alakult, főleg mivel ez az anyaguk idei, így még inkább érdemes rá figyelmet fordítani.

A jelenleg négy tagból álló banda 2001-ben alakult, és ez a lemezük a negyedik a sorban. Nevükre vonatkozóan többféle elmélet is létezik: lehet egy el nem készült film címe, melyhez a zenét írták volna, vagy egy pszichológiai kísérletre utal, mely a fehér zaj emberekre gyakorolt hatását vizsgálta, netán ezek voltak Hitler utolsó szavai, esetleg a CIA által végrehajtott 65 napos guatemala-i propagandahadjárathoz kapcsolódik, melynek során blokkolták az ország kommunikációs rendszerét. Bármelyik is az igazi ok, ezen ötletek azért adnak valamiféle benyomást, keretet a zenéhez.

Én időrendben ismertem meg az albumaikat, így szerencséje tanúja voltam a változásnak, amin átmentek; nem biztos, hogy ha a We were exploding anyway lett volna az első élményem, ennyire megszeretem őket. Az első, The Fall of Math című album masszív gitáros, zajos, súlyos dobokkal telepakolt progresszív zenéje, valamint a két másik album után, melyek szintén ezt a vonalat követték, csupán több zongorával és kísérletezéssel, ez az album elsőre így is túl drum&bass-nek, túl automatikusnak és monotonnak tetszett.

Szó ami szó, az elektronikus jegyek megszaporodtak, szinte keresnem kellett azokat a motívumokat, amik az előző lemezeken nyilvánvalóak voltak: a jellegzetes dallamokat szinte elnyomja a dübörgő alap és a fura elektronikus hangszínek, más a dalok struktúrája, több az 'üresjárat' és zongorát csak elvétve találunk. Ám szerencsére egy fontos dolog, a hangulat, az megmaradt.
Minden egyes albumuk esetében valahogy úgy képzelem, hogy ha kitörne egy forradalom vagy polgárháború, és lenne egy titkos, rejtett forrásból sugárzó rádió, az ilyen zenét játszana a pincékben meg óvóhelyeken bújkáló forradalmároknak. Kicsit elrugaszkodott ötlet, tudom. De ez a hatás számomra összenőtt az együttessel, és szerencsére megmaradt ezen a lemezen is, az olyan dalok, mint a Crash Tactics vagy Weak4 még mindig emlékeztetnek a 'régi 65dos'-ra, amit egy kicsit jobban preferálok.

Persze sokaknak nem jött be a váltás, dance-nek és unalmas elektronikának bélyegezték az albumot, én azért még kíváncsi vagyok, mit kezdenek ezzel. Egy kicsit ugyan bánom, hogy mostanság szinte minden banda elmegy elektronikába, úgy tűnik, észrevették, hogy lehet játszadozni a szintetizátorral, de ha jól csinálják, felőlem rendben.

Örülök, hogy a Mountainhead és a Crash Tactics az album elejére került, virtuozitásukkal és gyorsaságukkal ellensúlyozzák a potenciális megdöbbenést, hogy mi a fene ez. A Dance Dance Dance című dallal már nehezebb valamit is kezdeni, agyat tisztító dobok és monotonitás, de még talán belefér, főleg mert a végén visszatérnek a gitárok. A Piano Fights nevéből is adódóan kicsit zongorás, kicsit játékos, könnyű szeretni annak, aki a korábbi albumokat szerette. A következő két dal számomra kedvenc: a Weak4 átgázol az emberen, mint egy tank, mint egy riadó, semmi köze a 65dos-stílushoz, mégis visszahozza annak hatását, a Come to me pedig a maga 8 percével, lassabb építkezésével és ügyetlen mégis odaillő vokáljával szerez megkönnyebbült perceket az embernek, végre egy kicsit kiengedhetünk.
A Go Complex-el újra visszatér a megvadult elektronika, a Debutante pedig igazi hangulatteremtő, lassabb és hosszabb lélegzetű dal. A végére pedig kapunk egy számomra kicsit érthetetlen tízperces opuszt, a Tiger Girl-t ami szép és jó, tehát hallgatható, viszont bőven elég lett volna 5 percben elmesélni. Mondják, hogy élőben katartikus hatása van, úgyhogy elnézem a dolgot én is, de azért szerintem kicsit túl van lihegve.

Elsőre, ismerkedésnek mindenképpen a Crash Tactics-t vagy a Weak4-et ajánlanám, reprezentálja az album egészét, rögtön utána a Come to me-t, ami ugyan hosszú, de megéri, megmutatja, hogy 'még mi lehetett volna'.

Bármit is terveznek a fiúk a jövőben, vevő vagyok rá, de nem kétséges, hogy az összes albumuk közül ez tetszik a legkevésbé.
És még így is 10/7.

Íme a Weak4, ami nem is annyira weak.

Read Users' Comments ( 0 )

Már látom, hol lesznek itt a gondok. Biztos sorra ismerek majd meg baromi jó 2009-es albumokat, és akkor mit érnek majd az év végi best album/best song-dolgaink? :) Hát nem baj, ezek vagyunk mi, a zenehallgatási palettánknak még bővülnie kell, de nem is azért írjuk a blogot, hogy megmondjuk az abszolút igazságokat.

Szóval, Mew. Egy barátnőm mutatott tőlük egy dalt, a The Zookeeper's Boy-t, ami hirtelen meg is tetszett, ezért beszereztem nem azt az albumot, ami a dalt tartalmazza, hanem a legújabb, 2009 nyarán megjelent No more stories are told today címűt.
(igazából hosszabb címe van, ez a teljes: No More Stories Are Told Today I'm Sorry They Washed Away No More Stories The World Is Grey I'm Tired Let's Wash Away)
Aztán szereztem róluk infót, és kiderült, hogy ők ilyen experimental-alternatív rock shoegaze dreampop indie. Sokatmondó. (mellesleg dánok, és jelenleg hárman vannak az együttesben; kiadtak már egy pár albumot, 1995 óta léteznek).

(érrrdekes cover :D)

Aztán elkezdtem hallgatni az albumot, meg meghallgattam mégegyszer, és rájöttem, hogy miért volt már fura a legelső dal is, amit hallottam tőlük.
Ez kérem indie köpenybe burkolt progresszív rock.
Oké, nyilván igaz a többi műfajmeghatározás is.

Van egy fura hangulat, amit a zenéjük megteremt (valószínű erre vonatkozik a dreampop), ráadásul az énekesnek is meglehetősen magas hangfekvése van, ami jellegzetessé teszi a dalokat (én, aki ugyan a Yes-t nem ismerem, de edződtem Jon Anderson és Vangelis közös zenéin, kevésbé tartom ezt "problémának" :), és a dallamvilág is elég különös.
Szövegileg sok mindent ki lehet hámozni a dalokból, nem mondom, hogy annyira bejön ez a része, de vannak jó pillanatok. Inkább azt mondanám, hogy a szavakat, szövegeket is amolyan hangszernek tekintik (az egymásra rétegződő vokálok például nagyon erősek helyenként).
A hangszeres rész viszont hibátlan, legalábbis szerintem. Erős gitár, sokféle, változatos dobritmus, ezek az elektronikus-szétfolyó effektek meg szerves részei a zenének.

Jellemző az építkező, lassan kibontakozó szerkezet, ez már a progresszív rock terepe. Ilyen elszállós dal a Hawaii, a Cartoons and Macramé Wounds, a Vaccine a Reprise. Ezek mind baromi jók, de igazából nincs is eltolt szám a lemezen. A Beach, Silas the Magic Car, Tricks of the Trade.. ezek ilyen popszerű dalok, de nehéz ezt így rámondani, mert azért több van bennük.
Hallgatva az előző albumaikat, azért örülök, hogy ez az utolsó kicsit dallamcentrikusabb, valahogy harmonikusabb. Ha ezen az úton maradnak, az nekem tökéletes. :)

Kiemelten szeretném hangsúlyozni az Introducing Palace Players és a Repeaterbeater című számokat.. mindkettő nagyon-nagyon jó, határán a populárisnak és az elszálltnak, és első ismerkedésnek is megteszi az albummal.

Az intermezzók és a lemezvégi reprise miatt konceptalbum-fílingje lesz az ember lányának. Tulajdonképpen: akár.. :) Az biztos, hogy elrepít valami más világba, és teljes egészet alkot.

Ami hibát fel tudnék róni: néha a kiteljesedések nekem nem olyan átütőek. Ennyi előkészítés után nagyobb robbanást várok. :) Másrészt, és ez az előző albumokon is így van, a pár felismerhető dallam-motívumon kívül a többi valahogy elsikkad, így eltart egy ideig, míg az ember kibogoz néhány számot. Itt azért már könnyebb, mint az előzőekben.
De lehet, hogy csak eleget kell hallgatni hozzá.
Plusz hiba még, hogy a Repeaterbeater olyan szörnyen rövid.

Simán megkapja a 10/8-at. Énzeném-típus. Köszönjük. ^^

P.S. Nem tudom, hogy ezek az északi népek mit tolnak, hogy ilyen zseniálisak néha a zenében, de én is kérek belőle.

Read Users' Comments ( 0 )

Tudom, kicsit gány minőség, de legalább kaptok ajándékot, ha rákattintotok ;)
(tudom, az sem éppen 320kbs, és a végéről lemaradt két másodperc, de legalább valami, nem? x))

Ez bizony az új single az együttes november 17-én megjelenő Waking Up című albumáról. Hallhattunk már belőle közel harminc másodpercet, de most kijött, borítóstul, mindenestül, és szerintem nagyon jó lett.

  Halni tudok a csellókért, és nagyon tetszik, hogy tulajdonképpen a taps adja az alapritmust, kíváncsi vagyok, élőben ezt hogyan oldják meg.

  Szerintem az egyik legjobb dal azok közül, amiket a fiúk kis részletben feltettek a MySpace-ükre. Három és fél perces, de szerintem egyáltalán nem mondható rövidnek. Nagyon helyes refrénje van, a bridge is egész pofás, bár nem erre számítottam. All The Right Moves-nak a közelében sincs, viszont tetszik a borítója.

  Snow Patrol-nél is ezt bírtam, az új album single-jei ugyanarra a sémára épültek (ugye a kis papírcsillagok), itt meg ugye a pacák x)

 

  Ha az All The Right Moves 10/9 volt, akkor ez 10/8... nagyon bejön, egyre jobban, minden hallgatással. :)

Read Users' Comments ( 0 )

Műfaj: Alternatív rock

Nos... ez lenne az első postom ezen a blogon. :) Daughtry-val akartam volna kezdeni az írást, de megtaláltam a gépemen ezt az albumot, és úgy gondoltam muszáj írnom róla.

Sound of Madness az album címe... nos illik is rá meg nem is. Vannak őrültebb, meg langyosabb számok is, de erre bővebben kitérek most.

1. Devour: Remek ötlet volt ezzel a számmal kezdeni az albumot. Egyszerűen úgy felpörgeti az embert, hogy muszáj tovább hallgatnia... vagy esetleg leragad ennél a számnál és meghallgatja még egyszer. Szvsz a legjobb dal az albumon, de ez teljesen szubjektív kinek mi a legjobb. Az énekes nagyon adja a hangját, és ezt nagyon bírom.

2. Sound of Madness: Ez a szám már kicsit lassabb, mint a Devour, viszont zúzni erre is lehet. Az énekes hangja ebben kicsit elvont, ez egy olyan dal ami nem tartozik a kedvenceim közé, de hallgatható. Teljesen illik a szám címe a track-re. :D

3. Second Chance: Akinek melankólikus a hangulata, annak ajánlom. A leglangyosabb dal az albumon, nem igazán illik a többi szám közé, mégis zseniális, a dalszöveggel együtt. Btw ez volt az a dal, amivel megismertem a Shinedown-t, és most itt tartok. :)

4. Cry for Help: Megint egy felpörgető dögös szám következik. :D Személy szerint ez a másik kedvencem. Nem tudom milyen hangulatban lehetett a dalszerző amikor ezt szerezte, de remek munkát végzett. Lehet elsőre könnyű sima kis rockzenének tűnhet, de szerintem több van ebben azért. :D

5. The Crow & The Butterfly: Újra egy lassabb szám, de nem annyira mint a Second Chance. Viszont a gitárszóló üt benne nagyon. :) Nem is tudom milyen stílusba soroljam be. Ez a szám egyszerűen csak... jó. :)

6. If You Only Knew: Kicsit akusztikus-ra vették itt a formát. Slágergyanús számnak elmenne, mert nagyon kellemes dallama van, rám legalábbis nyugtató hatással van, mégis megtalálható benne a dög. Ez sem tartozik a kedvenceim közé, szimplán csak jó, mint az előző.

7. Sin with a Grin: Ez a dal kicsit durvább hangulatú, mint az eddigiek. Akinek elvont zene kell, az hallgassa. :D A refrén viszont nagyon üt benne. Az egyetlen rész ami tetszik benne igazán. Mindenesetre ez is jó és hallgatható, nem olyan amitől kifutok a világból (jó, mondjuk a Shinedown eleve nem olyan nálam :D).

8. What a Shame: A What a Shame is melankólikus dal, mondjuk még mindig a Second Chance a leglangyosabb. Viszont a gitár ebben is nagyon nagy. Amiket levágnak ebben a számban... még ha egyszerűnek is tűnik, nem az. O.o A szövege is jó, kicsit szomorkás.

9. Cyanide Sweet Tooth Suicide: Megint egyik kedvencem jön. Erről nem tudok mit írni. Ez úgy jó, ahogy van. Sokaknak nem tetszik, mert olyan fura, de nekem pont, hogy ez jön be rajta. XD Zúzásra ajánlott, gondolom a szám címéből is ki lehet következtetni.

10. Breaking Inside: Ebben a számban kicsit magasabb a hangja az énekesnek, de mélyen hülyén hangzana. Jó a dallama és kicsit szomorkás a hangulata ennek is, de az albumon nem igen van vidám track. ^^

11. Call Me: Rosszul emlékeztem amikor azt írtam, hogy a Second Chance a leglangyosabb dal. A Call Me-ben még dob sincs, de elrontaná a hangulatát. Ez a szám mondhatni tökéletes úgy ahogy van. Az énekes magas hangját sajnálom csak benne, itt lehetett volna mélyebb is, szvsz. Az egyetlen dal az albumon amiben van zongora. Kicsit elüt a többitől, de egy befejező track-nek tökéletes, mert visszasírjuk az albumot, és meg akarjuk hallgatni újra, meg újra.

Összességében szerintem a legjobb album eddig a Shinedown-tól (a többibe is belehallgattam, de azok csak számomra olyan "hallgatható" dalok voltak), ez az album pedig bekerült a kedvenceim közé. 10/9-et adok neki. :)

Read Users' Comments ( 0 )

Megragadván a lehetőséget, hogy egy zenei blog egyik szerkesztőjévé léphettem elő, most írnék egy zenészről, aki szerintem elég méltatlanul mellőzve van a magyar zenei életben. Ő Héger Attila aka Laren d'Or.

Sajnos nem tudom, hol tart most, mi a célja jelenleg, és egyáltalán mit tervez a projektjeivel a jövőben. Annyi biztos, hogy nagyjából egy éve van fent az új honlap és ő jelenleg is dolgozik - csak nem tudhatom, hogy mit. :) Én csak azért vagyok itt, hogy felhívjam rá a figyelmet, hátha valaki olvassa itt ezt a kis ismertetőt és megszereti.. ha akad majd akár egy ilyen ember, akkor már érdemes volt élnem :')

Aki kedveli a Mike Oldfield, Jean-Michelle Jarre, Tangerine Dream, Solaris és Vangelis zenéjéhez hasonló dolgokat, annak nagyon is érdemes csekkolni Laren d'Or zenéit. Instrumentális dolgok ezek, röviden: nincs benne szöveg, és erősen "keyboard-driven", ahogy a hivatalos honlap is írja. Ez itt. http://www.ataheger.fw.hu, (egyelőre angolul érhető el). A stílus maga szerintem nagyon jellegzetes, és ha megvan rá a hajlandósága az embernek, könnyen meg lehet szeretni. Sokat nem tudok a zenekészítésről, mely szintin, hangmintákon és programokon alapul, szóval ehhez nem tudok hozzáfűzni, abban vagyok csak biztos, hogy az eredmény nagyon megragadó. ^^

A nagyközönség elé egyelőre eddig két albummal állt ki. Az egyik a War of Angels dupla - Progressive és Synthphonia, melyet egy indie kiadó adta ki 1997-ben. Synthphonia része hegedűkkel, szimfonikus hangszerekkel dolgozik, "középkorias" témákkal (én legalábbis így nevezem). A Progressive alcímű másik lemez... nos... az progresszív. ^^ Gitárok, szinti, társai, na és persze tökjó kis témák.

A másik album a Real Nord , mely az Al Norder név alatt jelent meg (ha nem venné észre valaki, ezek a szavak mind a Laren d'Or anagrammái), na ez egy teljesen a többitől elütő album, de én nagyon imádom. Heavy gitárok és dobok, zúzás ezerrel, szóval egyáltalán, nagyon durva hangzásvilág, hatalmas dalokkal az albumon.. metálrajongóknak esetleg ez tetszhet jobban. ^^ Onnan meg már csak egy lépés a War of Angels Progressive.. onnan pedig még egy kicsit nagyobb lépés a War of Angels Synthphonia. :)

Ezekkel az albumokkal külföldön sokkal híresebb lett, mint itthon. 1992 óta ír különböző számítógépes játékokhoz aláfestő, promóciós meg ilyenolyan számokat, pl. Ecco the Dolphin, Airlines 2, Search and Rescue - egyiket sem ismerem, csak kiválasztottam a jó címűeket :) A teljes lista és számrészletek a honlapon találhatók (néhány nem működik, vagy csak nálam.. :?)
Albumai még: Tranz It, Constellations, Phaeton, Books, Atlanthica, melyekről szintén letölthetők részletek az oldalon. <3>

Van nekünk itt egy myspace címünk: http://www.myspace.com/larendor, itt jelenleg hallgatható a Phaeton-ról a Part One (csodálatos, hatperces remekmű), a Tranz It-ról a Skellig (személyes kedvenc!), a WoA - Synthphonia-ról a Gothic III, a Real Nord-ról az I cannot take it anymore, és a Constellations c. albumról a nyitó dal, a Cassiopeia Part One. Erről a projektről érdemes tudni, hogy minden dal egy-egy csillagképről van elnevezve, és hát vannak belső infóim, hogy fantasztikus album ez. ^^ Légies, elszállós, néhol monumentális, ahogy az a hallgatható számból is kiderül.

Jól tudom, hogy most már a régen interneten megtalálható War of Angels-t és Real Nord-ot is nagyon nehéz fellelni, a megrendelhetőségükről sincsen fogalmam, viszont ha tényleg megtetszik valakinek a zene, akkor supportolja az artist-ot bármilyen módon, már hogy ilyen trendin fejezzem ki magam, és akkor hátha felfejlődünk valahová albumkiadási ügyben. És nem, nem, aljas rágalom, hogy csak azért terjesztem az igét, hogy végre teljes hosszában és csodásságában hallgathassam meg a Books-ot. :D
Nem, azért írtam az ismertetőt, hogy mindenki ráugorhasson az ő zenéjére. ^^

Szóval, jó hallgatózást, ha kedvet kaptatok hozzá!
Ez meg itt egy fansite, ha valaki még bogarászni szeretne például az albumok történetéről, koncepciójukról:
http://myweb.tiscali.co.uk/eurorock/laren/
Köszönöm a figyelmet! :)

Read Users' Comments ( 0 )