"...jag skulle alltid vara den som stod bakom dig..."

  Tehát mit is tudunk a Kentről? Nem sok emberből nézném ki, hogy a zenekar nevének említésére csettintgetve kutassanak emlékezetükben infók után, majd kinyögjék: "Az a svéd együttes, ugye?" Igen, az a svéd együttes, kár, hogy itthon alig ismerik őket. Pedig nem éppen ma kezdték a zenélést. A svéd alternatív rockbanda húsz éve alakult, kilenc stúdióalbummal és megannyi zenei elismeréssel büszkélkedhetnek, emellett hazájukban és az észak-európai országokban nem kis népszerűségnek örvendenek.
  Mivel nem ismerem túl régóta őket, kénytelen voltam némi kutatómunkát végezni a zenéjükkel kapcsolatban. 2007-es albumuk nem kicsit osztja meg a hallgatóságot. Sokan úgy gondolják, ez már nem a jó öreg Kent. Szerintem ezen alig kell meglepődnünk, hiszen ha a mainstream-nek számító együttesek sorra kezdenek eleketrósodni, az északiak - akik márpedig nem keveset tudnak a jó zenéről - miért ne tennék?
  A lemez ettől függetlenül még remek. Megvan benne a rock, még mindig sok a gitár, bejönnek a szintik, és a hangzást akár a Kråkesølv-éhoz is hasonlíthatnám. Ugyanaz a gyakran melankólikus dallamvezetés egy gyengécskének tűnő, mégis tapasztalt énekhanggal (Joakim Berg), és az instrumentális és az énekes részek összecsengése. Gyönyörű.
  A legtöbb dal elég hosszú, akinek nem volt még dolga Kent-féle zenékkel, annak nagy falat is lehet, ezért olyan dalokkal kezdenék, mint az Ingenting (személyes kedvencem, valamint a lehető legpoposabb dal a lemezen), Generation Ex (egy példa a rockosabb számokra), Berlin (és egy az elektronikusabbakra). Az albumon még helyet kaptak az ütemesebb szerzemények (Vy från ett luftslott), és némi melankólikus, chill-out anyag is (Sömnem).

10/6 - Kétségtelenül kell egyfajta hozzáállás az albumhoz, nem árt, ha már van tapasztalata az embernek más skandináv területről érkező együttessel. Számomra kicsit hosszadalmas lett a lemez, vagy grandiózusabb hangzás kéne, ami végig leköt, vagy rövidebb dalok.

Read Users' Comments ( 0 )

A The Catalyst című dal, a banda legújabb, A Thousand Suns című albumáról származó első single, augusztus 2-án jelent meg. Az albumot szeptember 14-ére várjuk, részemről most már egyre nagyobb lelkesedéssel, mert ez a single megmutatta, hogy még mindig van új erő a Linkin Park-ban.

A 2007-es Minutes to Midnight lemez elég nagy váltásnak számított a Hybrid Theory és a Meteora egyértelműen jellegzetes stílusához képest, és a New Divide című Transformers-dal után sokan attól tartottak, hogy a Linkin Park nemsokára 'csak' egy lesz a sok rockbanda közül, és nem lesz már különleges ismertetőjegye. A The Catalyst azonban engem meggyőzött az energiáról és az ötletekről, ami még a bandában rejtőzik.

A rap-betétek egyelőre még mindig nem tértek vissza (én hiányolom Mike Shinoda ezirányú tevékenységét azért), viszont van helyette furán techno-ra hajazó alap, ami vagy tetszik, vagy nem, mindenesetre megadja a dal jellegét. Jelen van még a Minutes to Midnight-os nagyszabású szöveg- és dallamvilág, és nagyon tetszik a dal felénél a váltás és a zongora-alap. Furcsa módon ahogy az egész összeáll, engem jobban emlékeztet a Meteora-korszakra, és mégis megint teljesen más, mint amit eddig hallottunk tőlük. Chester Bennington újra kiabálhat egy kicsit, ami teljesen oké, kórus is van, ami elég apokaliptikus ahhoz, hogy ideilljen. Energikus, hatásos, figyelemfelkeltő single ez. Elsőre kicsit meghökkentem, de könnyen megtaláltam vele a közös nevezőt.

Próbálok mostanság csínján bánni az ilyenekkel, mert néha becsapják a single-dalok az embert, mégis megvan a reményem, hogy egy ilyen felvezető után érdekes album lesz ez a szeptemberi.
A banda myspace-oldalán meghallgatható a dal és annak több remixváltozata is, melyek elkészítése egy verseny keretében történt. >> itt <<

Videóklipről még nem tudok, bár elviselném, őszintén szólva. Ja és a dal nálam 10/9 egyértelműen.

Read Users' Comments ( 0 )

2007 után (leszámítva a 2009-es Wild One EP-t) új albummal jelentkezett a Rooney. A kezdeti információk kiszivárgásánál engem már a borítóval megvettek, és be is igazolódott akkori feltételezésem: valóban a coverhez hasonló színes és vidám lemezt kaptunk, tele igazán jó slágerekkel, amelyeket bátran ajánlom nyári kertipartyk háttérzenéjének vagy hosszabb autós kiránduláshoz.

12 szám alkotja az albumot, amelyek sodrása végig kitart, és annyira magukkal ragadnak, hogy észre sem vesszük, és már kétszer-háromszor le is ment a lemez. A billentyűkezelésnek köszönhetően ismét felfedezhető a korábbi albumokhoz hasonló régies rock érzete, amely mégsem teljesen az, így valamelyest definiálhatatlanná teszi a Rooney zenei stílusát. Mindenesetre igazán szerethető egyveleget hoztak össze. Pluszpont, hogy Robert Schwartzman többször is közreműködik zongorájával, amelyek még üdébbé teszik a számokat.

A dalokról:
Felesleges tovább ragoznom, hogy mennyire összeállt ez az album számomra, ráadásul munkálkodik bennem az elfogult Rooney-rajongói énem, de igyekszem objektív lenni.
A tracklistben azért sikerült hibát találnom, mert az "Only friend"-et a lassabb taktusaival, valamint az "Into the blue"-t, az eddigi legszebb, és igazán remek zongoraszólót felvonultató Rooney-balladát nem kellett volna ennek az ütemesebb korongnak a legelején ellőni. Ezeket leszámítva tényleg egymást követik a jobbnál jobb nóták. Slágergyanúsnak érzem a "Holdin' on"-t, az "All or nothing"-ot, az "I can't get enough"-ot, amelyhez már klip is készült (vélemény róla itt) és a "Don't look at me"-t, amely a pazar indító zongoraszólóval és a közreműködő háttérvokállal lopta be magát a szívembe. És megérdemli a "The Hunch" is, hogy szóljak róla, ugyanis Ned Brower, a dobos és Taylor Locke, a szólógitáros átvették az írói szerepet Roberttől, és kreáltak egy bulis dalt, ahol ráadásul Ned énekel - nem is rosszul.
Persze egy album sem lehet tökéletes, az Eureka esetében számomra a "Stars and stripes" és az "Only friend" nem fér össze a lemez egészével, alaposan kilógnak a sorból, és nem azért, mert lassabbak, hanem mert valahogy nem érzem azt a globális hatást, amely az egész korongot jellemzi.

A fiúk kiadtak még egy deluxe editiont is, amely négy további dallal gazdagítja a tracklistet. Találunk rajta két acoustic versiont ("Go on" és "I don't wanna lose you"), és két új dalt: a "Pity" lett a kedvencem az egész lemezről, mert laza, és bejön az erős háttérvokál az együttes többi tagjától, akik ebben a számban egyenrangúvá válnak Roberttel. A másik szám a "Can't put your heart around everyone", amelyen érzek némi reggae stílust, és simán el tudnám képzelni akár egy Bud Spencer-Terence Hill film zenéjének is.

Ajánlatnak a "Don't look at me", mert amíg nem tudtam a bónuszdalokról, addig az volt a favorit:

Összegezve: 10/8, egyben kell hallgatni, és úgy képes egy remek nyári albummá válni. És ajánlom depressziósabb időkhöz is, mert én még nem igazán hallottam a Rooney zenéjénél vidámabbat.

Read Users' Comments ( 0 )

A Nightwish-albumok történetében a 4. nagylemez a Century child, amely az eddigi lemezektől eltérően markáns férfivokállal is bír, hiszen Sami Vänskä helyett Marco Hietala jött, látott s győzött. Ugyanis az ő személyével nemcsak egy remek basszusgitárost, hanem egy igen erős hangú énekest is nyert a Nightwish, így végre duettek is készülhettek.

Úgy érzem, a Wishmaster-album volt a fordulópont az együttes életében. Ott találtak rá valami olyasmire, ami nagyrészt megmaradt a későbbi lemezeknél is, ez pedig nem más, mint az egyensúly. Megvan az arány a tempósabb és a nyugisabb dalok között, visszavettek a korábban jellemző durvább zúzásból, és egyre több a szimfonikus zenekari betét, amit ideje volt már hozzácsapni Tarja operahangjához.

Akkor a számokról:
Az album rögtön egy 6 perces számmal nyit, a lightosabb fajtából való "Bless the child"-dal, mellyel remekül elaltatnak minket, aztán meg beüt az "End of all hope", ami a címének megfelelően sötétebb dallamokkal érkezik. A folytatás sem pozitívabb, a "Dead to the world" is kb. annyi vidámságot hordoz magában, mint a címbeli dead szócska. Nem véletlenül emlegetik az egyik legsötétebb Nightwish-lemezként a Century childot.. Egyébként ebben a számban már színre lép Marco, és nagyon sokat dob a dalon, mert itt igény van a mélyebb hangzásra, ezt pedig Marco meg is adja azt.
A kezdő borúsabb dalok után jön az "Ever dream", ahol a magasabb hangoknak (mind a hangszerek, mint az ének terén) köszönhetően kisebb feloldódást érzek, de ezt rögtön meg is szünteti a "Slaying the dreamer". Merthogy a dalcímek beszédesek, harmóniában állnak a a számok hangvételével, és ezt eddig nem nagyon éreztem a korábbi albumoknál. Szóval a "Slaying the dreamer" a keményebb hangzás képviselője, de engem nem fogott meg, kissé szétesőnek érzem a többi számhoz képest.
El is érkeztünk a szokásos balladához, jelen esetben a "Forever yours" képviseli ezt a vonalat. Szimplán tökéletes, mint minden lassabb szám, amit Tuomas megír. Nem gyorsulunk be túlságosan az ezután következő "Ocean soul"-lal sem, mely egy kellemes számnál nem jelent többet, de nem akarom lehúzni, mert jó, csak éppen Nightwishhoz képest szokatlanul átlagos. Igazi pozitívum viszont a "Feel for you", amelyet az album legerősebb duettjének érzek. Szép lassan indul be a szám, de mihelyst megszólal Marco, máris erősebbé válik minden, még akkor is, ha a dal lendületét megtörik bizonyos átvezető részekkel.
A végén jön a "The Phanton of the Opera", amely eredetileg Sarah Brightman és Michael Crawford előadásában szólt (itt meghallgatható) Andrew Lloyd Webber "Az operaház fantomja" c. darabjában. Erős cover lett, az eredetihez képest nagyon is érezni a Nightwish hatását, és bár maga a szám nem tetszik, a feldolgozás az eredetihez képest annál inkább. A lemez méltó befejezését pedig a "Beauty of the beast" (nem keverendő a "Beauty and the beast"-tel) adja meg, amely 10 perces hosszúságával, sok ritmusváltásával, filmzenei hatású elemeivel és egy kórus segítségével válik igazán monumentálissá és tökéletes befejezéssé.

Ajánlatként az "Ever dream", mert bár a "Feel for you"-t akartam, akkor nagyon önző lennék, így egy másik remek dalt választottam:

Összegezve: 10/7,5, mert nem egy Wishmaster, de azért többet ér 7 pontnál. Marcóval sokat nyert az együttes, kellett egy ilyen tökös vokál Tarja mellé, úgyhogy örülök, hogy ő is bekerült.

Read Users' Comments ( 0 )

A Nightwish-diszkográfia soron következő darabja a 2000-ben megjelent Wishmaster.

Nos, ez már egy erős, igazi Nightwish-album. Egytől eltekintve az összes számot nagyon szeretem, a dalokban megvan az igazi Nightwish-érzés, szóval minden rendben. Pedig itt még mindig csak Tarja énekel (Marco Hietala ugye csak később csatlakozik, így még nincs férfi vokál). Nem mintha nem állná meg egyedül is a helyét, csak számomra még további pluszt adott hozzá az, amikor már duettekre is volt lehetőség.

Na de akkor ezekről a dalokról pár szóban:
Örültem, hogy végre a lassabb számok is előtérbe kerültek, és megfelelő arányban állnak a gyorsabb tempójú nótákkal. Nem olyan balladákról van szó, mint mondjuk a korábbi "Swanheart" vagy "Sleeping sun" (bár a "Two for tragedy" ezt az irányvonalat képviseli), hanem amolyan lightosabb metálrock ("Come cover me", "Deep silent complete", "Bare grace mysery") olykor filmzenés elemekkel, mint a "Dead boy's poem"-ben.
Az igazi Nightwish-vérvonalat képviselő, a már korábban megszokott ütős dobszólamokkal bíró dalok képezik persze az album gerincét. A két nyitódal, a "She is my sin" és a "The Kinslayer" kétséget sem hagynak afelől, hogy egy erős anyag vár ránk a lemez hátralevő részében - még úgy is, ha kicsit lassabb tempójú rockdalok is felkerültek (azért lassúzni nem lehet rájuk). Szintén az album elején található a "Wanderlust", ami a billentyűk kedvelőinek lehet csemege, hiszen Tuomas nagy szerepet kap benne, a szólógitárral karöltve.
A post írása közben döbbentem rá, hogy a "Wishmaster" nem is lett kislemez, pedig pörgős és jó dal. Talán azért hihettem azt, hogy single-ként kiadták, mert valaki csinált hozzá egy >videót<, melyben kissé elferdítették a dalszöveget, és Paintben készült ábrákkal társították - kicsit gagyi, de mégis több mint 9 millióan nézték meg.
Ezen az albumon található az első monumentálisabb számuk (én legalábbis ilyennek mondom a hosszabb számaikat, ez a példány pedig 8 percen felüli), a "FantasMic", amit hosszúsága ellenére igenis meg lehet kedvelni. Itt is sok szerep jut a szintetizátornak és az erős doboknak, de hogy ne zúgjon végig a fejünk, a szám közepére beiktattak egy lágy, átvezető részt, hogy utána ismét felgyorsuljanak.
Az album egyetlen negatív dala számomra a "Crownless", mert valahogy ez már a "túl gyors és túl zúzós" kategória.

A Wishmaster limitált kiadásán szerepelt bonus track-ként a "Sleepwalker". A némiképp elektronikus hangzással rendelkező szám eléggé eltér az együttes stílusától, de a banda ennek ellenére mégis úgy gondolta, hogy megfelelő az Eurovíziós Dalversenyre. Bár a finn fordulóban a közönségszavazást magasan nyerték, Finnországot végül nem ők képviselhették az országok csatájában.

Ajánlatként a "Come cover me", hogy ne mindig a balladákat hozzam (bár szívem szerint a "Sleepwalker"-t mondanám, de az tényleg nem kimondottan Nightwish-stílus):

Összegezve: 10/8, mert bár szinte mindegyik számot szeretem, de van pár gyengébb is köztük. Mindenesetre ez a lemez az előző kettőt is sikeresen felülmúlja, így ezt már bátran ajánlom az együttessel való ismerkedéshez.

Read Users' Comments ( 0 )

Folytatnám a Nightwish-albumok boncolgatását, a soron következő préda az egy évvel az Angels fall first után megjelent Oceanborn.
A banda felállása annyiban változott, hogy Sami Vänskä belépett az együttesbe, ő lett a basszusgitáros, ezzel a hangszerrel kiegészülve pedig kissé sötétebb hangvételű albumot kaptunk a debütáló lemezhez képest. Az Oceanborn egy vendégvokalistát is felvonultat: Tapio Wilska érdes és - nem tudok rá más jelzőt találni - dörmögő hangjával lép színre néhány dalban, extramély, már-már hörgésbe átforduló "éneket" hagyva maga mögött.

Szóval ez az album már dübörög. Erős, lüktető dobszólamok uralkodnak - szemben a korábbi billentyűs dominanciával -, és még mindig sok instrumentális részt találhatunk. Számomra nehezen indult be a lemez, valahogy az első három szám nem fogott meg annyira, de az utána lévőkre már azt mondom, hogy na ezeket már lehet szeretni. Külön örülök, hogy 3 lassú dal is felkerült a korongra, Tarjához nagyon illenek az ilyen balladák.

A számokról:
Mint írtam, nekem nem igazán tetszik az albumindítás. Három olyan dallal kezdődik, amelyeknek egyszerűen nem bírom megjegyezni a dallamát, pedig megvan bennük a Nightwish-stílus, de ott van az a bizonyos "de". A "Stargazers"-ben az instrumentális és vokálos részek váltakozásában érzek némi aránytalanságot, a "Gethsemane"pedig talán azért nem fogott meg, mert én a jól elkülöníthető refrének pártján állok, és itt ilyenről nem igazán lehet beszélni. Viszont ez a dal egyértelműen Tuomasé, aki sokat virtuózkodik a szintetizátorral, és ezek a betétek valamennyire ellensúlyozzák a nemtetszésemet. A "Devil and the deep dark ocean" egyszerűen félelmetes Wilska mély beszédhangjával, na meg Tarja sikítása a közepén ugyancsak ijesztő, ezeket nem rónám fel persze negatívumnak, de azt már igen, hogy ez megint egy olyan dal, ami nem áll össze. Keveredő dallamok, túl erős zúzás a Nightwishhez képest - ezután bármi barátságosabb dal lett volna.
Az első három szám után következő "Sacrament of wilderness" volt az első kislemez az albumról, és ha belegondolok, akkor elfogadom a választásukat. Erős dobszólam tűrhető refrénnel, szemben a második maxival, a "Passion and the opera"-val, amely némileg lassabb, és Tarja operahangját bontakoztatja ki, összhangban maradva a metál ritmusaival. Na ilyen egy tökéletes kombináció.
Ha már eddig sorban haladtam a tracklistben, akkor nem töröm meg ezt a mai szokást. Azt valahogy nem tudom megérteni, miért került az album egyik leglassabb dala a lemez közepére. A "Swanheart" egyike a kedvenc Nightwish-balladáimnak, a fuvola és a zongora az énekesnő operahangjával (tudom, ezt sokszor kiemelem, de így van, és ez teszi eredetivé a Nightwisht) varázslatos élményt nyújt. Aztán a tracklistben itt egy újabb hibát érzek, mert jön a "Moondance", a lemez egyetlen teljesen instrumentális dala, amely az ártatlan zongoraindítás után átmegy kemény zúzásba. A hol lassabb, hol gyorsabb tempót felvevő számot üde színfoltnak érzem, csak túl erős a "Swanheart" után.
Amit nagyon sajnálok, hogy a "The Riddler"-ből nem lett kislemez, mert ezt elég hallgatóbarátnak érzem, de ha nem adták ki, hát nem. Ezt követi a "The pharaoh sails to Orion", ahol ismét közreműködik Wilska, ezúttal a hörgősebbik énjét hozva. Megint egy erős metálszámról van szó, Jukka zúzza a dobokat, Tuomas meg a billentyűket gyilkolja. Személy szerint autóversenyzős játékokhoz ajánlanám háttérzenének (én Crazy Taxihoz használtam előszeretettel).
A lemez zárását két lassú dal jelenti. A "Walking in the air" több teret enged a gitárszólóknak, és fokozatosan gyorsít a ritmusán. A végére pedig egy szép lassulás a "Sleeping sun"-nal, amit a legszebb balladájuknak tartok (de a 2005-ös verziója nem tetszik, ott valahogy máshogy szól Tarja hangja, nem tudom megfogalmazni a különbséget, de ez az eredeti verzió a legcsodálatosabb).

Ajánlatnak így ezt a dalt választom, a "Sleeping sun"-t, mert bár nem reprezentálja a banda stílusát, de egy olyan számnak tartom, amelyet mindenkinek hallania kéne legalább egyszer az életében (ez az új klip az eredeti verzióval):

Összegezve: 10/6, mert az albumindító számoktól eltekintve ezt már egy korrekt Nightwish-albumnak érzem, de valahogy túl sok a "zúzás", és azért is adok csupán ennyi pontot, mert a későbbi lemezek jobbak, és azokhoz viszonyítva ez még csak ennyi. De legalább haladás a debütáláshoz képest.

Read Users' Comments ( 0 )

Egészen biztos vagyok abban, hogy a Nightwisht nem igazán kell bemutatni a magyar közönségnek, hiszen aki a keményebb rock világában mozog, annak zenei alappillér a finn metálegyüttes. Nem mellékesen pedig már 8-szor léptek fel kis hazánkban, ez is bizonyítja, hogy hatalmas rajongótáboruk van itthon.

Most úgy döntöttem, hogy sorra veszem az összes albumukat, mert én is nagyon szeretem őket, és most épp megvan a hangulatom a zenéjükhöz.

A szimfónikus power metált játszó Nightwish debütáló albuma, az Angels fall first 1997-ben jelent meg. A banda tagjai ekkor: Tarja Turunen (ének), Tuomas Holopainen (billentyűk + dalszerző), Erno "Emppu" Vuorinen (gitár) és Jukka Nevalainen (dob). Mivel ekkor még nem volt férfi vokalistájuk, ezért néhány számban Tuomas énekel, de ezt a szerepet később már nem akarta vállalni, így maradt a billentyűk mestere.

Számomra egyértelműen ez a leggyengébb albumuk. Igazi kedvelvevő indítás ez, tudom, de érződik a bandán, hogy még nem találták meg a stílusukat, nem működik a slágergyár, és hiányzik az az igazi erőteljes és dallamos rockzene, amely később a zenéjük fő jellemzőjévé vált. Ezekben a korai számokban sok az instrumentális rész, a szintetizátor szerepe igazán hangsúlyos, de Tarja operahangja, bár kétség sem fér hozzá, igazán csodálatos, ezen a lemezen nem tud kibontakozni.

Akkor a számokról:
Az albumról először a "The Carpenter" c. számot mutatták be a közönségnek. Tarja és Tuomas duettjéről van itt szó, de az egyhangú dallam, a szinte végig változatlan hangszín engem nem vitt közelebb az együtteshez. Ha valóban ezután a dal után "kellett volna" rajongóvá válnom, akkor az nagyon nem jött be. Akkor már inkább "Elvenpath". Ezen érezhetőek a későbbi stílusjegyek, mint a pörgős dobszólam és az erős gitárkíséret, valamint Tarja is magasabb hangszínt enged meg magának, így válik az "Elvenpath" az album egyik alappillérévé (nem véletlenül kezdődik ezzel). Érdekesség, hogy a dalban részletek hallhatók Ralph Bakshi 1978-as "A gyűrűk ura"-feldolgozásából.
Az albumon van még két szám, melyekre érdemes fülelni. A "Nymphomaniac Fantasia"-ra nem lehet azt mondani, hogy nincs benne változatosság, ugyanis a lassú indítástól kezdve a katonai dobpergésen keresztül a szintetizátor uralta és Tarja hangjával kombinált belső részeken át egy másfajta ritmussal megkomponált lezárással megfűszerezve érdekes egyveleg, az biztos. Az "Angels fall first" pedig mindenféle hangszert kombinál: itt pengetős, vonós, fúvós és ütős hangszer is megfordul, a dal pedig ezeknek és Tarja operahangjának varázslatos kombinációja - ez az a szám, ahol tényleg mindenkiben tudatosulhat, hogy egy nem hétköznapi torokkal megáldott vokalistával van dolgunk.
A lemezhez hozzátartozik még a "Lappi (Lapland)" címet viselő, négy számot tartalmazó dalcsokor is, amely finn és angol dalszövegeket egyaránt tartalmaz. Egyben hallgatva még jó is lehet, lassú szám(ok)ként jól funkcionál(nak), és lezárásnak is megfelelő(ek).
Az olyan dalok, mint a "Beauty and the Beast" (nem keverendő össze egy másik dalukkal, a "Beauty of the Beast"-tel, amely a Century Child c. korongon található, és "csupán" 10perces), az "Astral romance", a "Tutankhamen" és a "Know why the Nightingale sings" nem hagytak bennem mély nyomot. A túl sok instrumentális rész sokszor szétzilálta a dalokat, hisz itt a változatosságra törekedésben túlzásokba estek, és a számok elvesztették az esélyt arra, hogy megmaradjanak a fejekben.

Ajánlatként a címadó dal, az "Angels fall first", mert egy igazán gyönyörű ballada:

Összegezve: 10/3, ez még nagyon nem sikerült nekik. Hiányoznak a kiemelkedő dalok, az énekelhető és koncertre való számok, de ezt a lemezt tényleg tapasztalatszerzésnek és szárnypróbálgatásnak fogom fel, mert később tényleg sokkal jobbak lettek.

Read Users' Comments ( 0 )

Csak úgy nézelődtem a MySpace-n az általam kedvelt együttesek ismerősei között, és a Rooneynál találtam rá az Everybody Else nevű formációra. A kaliforniai banda stílusát tekintve a rock, az indie és a powerpop között ingázik, néhány számban elvétve érzek némi hasonlóságot a Rooneyval, de azért van saját stílusuk. Itt és most az első nagylemezüket boncolgatom, mely után már csak egy akusztikus verziót és EP-ket dobtak piacra, úgyhogy ebben van minden, ami Everybody Else.

A lemez nem fog felsorakozni a világ legjobb albumai mögé, ismét csak az egyediséget hiányolom (túl ritkán botlok egyedi dalokba, sajnos). Carrick Moore Gerety énekesnek azért van torka, de nem repeszt üvegpoharakat vagy ilyesmi, viszont képes erős és tiszta hangok kreálására.
Az album amúgy 12 dalt tartalmaz, nem nagyon van 4 percnél hosszabb szám, így hamar végig lehet jutni az egészen. Inkább a gyorsabb nóták dominálnak, és furcsa mód a lezárásnál is a tempót részesítették előnyben a lassú szólamokkal szemben, így összhatásban azt nem tartottam jó ötletnek.

Akkor hát a dalokról:
Elsőre a "Meat market" c. dalt dobta ki a YouTube, és rá is jöttem gyorsan, hogy ettől a bandától lényegében ezt a számot ismerik az emberek. Ez pedig igen jó dolog, mert én is imádom ezt a számot, nagyon egyben van, mind a gitárszólók, mind az ének terén. Amolyan igazi slágerdal, tényleg el tudom képzelni akár egy normálisabb (nem hülye tuctuc) buliba, ahogy mindenki táncol és énekel rá. Szóval érdemes mindenképpen ezzel a számmal kezdeni az ismerkedést.

Igazából ha nem is egysíkú, de nem túl karakteres dalokból áll a lemez. Egy az egyben hallgatva az albumot szerintem jó számokról van szó, de hiába megy a lejátszómban a lemez, több dal is egyszerűen kiesik. Amikre azt mondanám, hogy kiemelkedőbbek, azok az "I gotta run", a "Rich girls, poor girls" és az "Alone in the world", ez utóbbi a lezáró dal, a maga kicsit tempósabb valójával együtt, de már megbarátkoztam vele, sőt nagyon is tetszik.
Ami még külön említést érdemel, az az "In memoriam", amely gyönyörű zongorabetéttel indít, de mégis átmegy valami ütemesebb poprockdalba, a szaggatott gitárbetét és a refrén pedig megmarad az ember fejében (legalábbis az enyémben). És utolsónak az egy szem ballada a lemezről: a "Button for punishment" igazán kellemes dal, egy szál akusztikus gitárral és nyugodt dallamokkal. Ezt raktam volna az albumzárónak, de sebaj.

Ajánlatként természetesen a "Meat market", ezt nagyon megszerettem tőlük:

Összegezve: 10/6, mert jóindulatú vagyok, és ha tényleg egyben hallgatom az albumot, akkor egész jó. Vannak rajta olyan dalok, amelyek megmentik az egészet, de tény, hogy nem érzékeltem különlegességeket. Amúgy az igen ritkán frissített Facebook-oldaluk szerint tavasszal adnak ki új albumot. Vagyis akkor kellett volna, mert ugye már a nyarat tapossuk. Úgyhogy most csak ennyi az információ, hogy majd egyszer, talán idén lesz valami új lemez.

Read Users' Comments ( 0 )

Azt hiszem, hogy egy online rádióban hallottam a The Stills nevű kanadai indie együttes egyik számát, és gondoltam, adok egy esélyt a harmadik stúdióalbumuknak, az Oceans will rise-nak. Nem mondanám, hogy csalódás, mert nem voltak túl nagy elvárásaim az első, tőlük hallott dal után. A The Stillst a Death Cab For Cutie-hoz hasonlítanám, mind stílusban, mind a hozzájuk való viszonyulásomban. Ahogy anno azzal az együttessel is, most a The Stillsnél is úgy voltam, hogy hát, igen, elmegy, van pár jó szám, de semmi több.

Most persze mindenkire a frászt hoztam a borítóval, mert oké, hogy az album hangvételére nem az ugrabugrálós, vidám dallamosság jellemző, de egy koponya azért túlzás. Ez az albumart egyszerű, de egyáltalán nem nagyszerű.
Ezen a tényen átugorva a frontemberre, Tim Fletcherre térnék ki, aki megint csak azok közé az énekesek közé tartozik, akiknek rendben, van hangjuk, de.. nincs különleges hangszín, nincs nagy hangterjedelem. Nincs meg az a bizonyos plusz, így minden a dalokon múlik, amelyek viszont nem elég erősek ahhoz, hogy egy kiemelkedő lemezről beszélhessünk.

Hogy milyen számokról van szó?
Elsőként az "I'm with you"-t hallottam, ami egyébként a harmadik kislemez a korongról. Igazából nem reprezentálja a banda stílusát, ami azért megbocsátható, hiszen szerethető nótáról van szó. De ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, hogy sokban hasonul a másik single, a "Being here" ritmusaihoz. Bár az "I'm with you" gyorsabb tempót diktál, mégis érezni a gitár- és dobszólamok, az énekhang nyújtásának hasonlóságát a két dal között. Sőt, még a refrén is azonos szisztémára épül, ahogy a címadó szavakat ismételgeti Fletcher. Felőlem lehetnek hasonló dalaik, de azért egy albumon belül ilyen nagymértékű "dejavu"-vel kicsit cinkes a dolog.
A többi számra mit is mondhatnék.. Nehéz kiemelni bármit is, bár azt nem mondanám, hogy egy sablonra épülnének, és mindegyikben ugyanazok a ritmusok volnának. A "Don't talk down" dobkezelése engem a Death Cab For Cutie "Soul meets body" c. számára emlékeztet. De tényleg csak emlékeztet, mert azért a The Stills dala lassít a tempón, plusz külön jót tesz a számnak a nyomokban felfedezhető, mély akkordokkal beépülő zongora.
Azért van itt kísérletezés, azt aláírom. A "Snow in California" beépít egy kis szintetizátort, a "Panic" még csak kis teret ad a szólógitárnak, de a "Dinosaurs" már hangsúlyosabb szerepet szánt ennek a hangszernek. A "Snakecharming The Masses" a dobokkal variál, és tapsszerű aláfestést is alkalmaz, emellett a mély zongoraszólamokkal is remekül játszik, amely sötét hangulatot kölcsönöz ennek a számnak. Ez az a dal, amelyben talán a legjobban érvényesül Fletcher, mert jól állnak neki a hajlítások, illetve ez a hangszín a maga borongós szólamaival együtt.
A lemezen vannak pörgősebb rockdalok, mint a "Hands on fire" és az "Eastern Europe", melyek jók, jók, de itt sincs szó extra dolgokról. Bár meg kell hagyni, hogy az "Eastern Europe"-ot uraló "oooo"-zás a "Rooibos/Palm Wine Drinkard"-tól sem idegen. E dupladalnak az első fele ütemesebb, erős dob- és gitárbetétekkel, ez megy át a végére a másik számba, amely egy sima instrumentális dallam. Ha már ilyen ének nélküli dalt is felpakoltak az albumra, akkor szerintem vagy azzal kellett volna kezdeni vagy pedig befejezni. De nem, itt még jön egy szám, a "Statue of sirens". Egy szem elektronikus gitár és az énekes közösködése ez a dal, mely kicsit unalmas, nem marad meg a refrénje a fejben, de valahogy pl. eső mellé szívesen elhallgatom. Ó, és sikerült majdnem elfelejtenem az "Everything I build" c. számot, amely annyira nem maradt meg, hogy ha nem nézem végig a dallistát, nem is írtam volna róla (na nem mintha sok dolgot körmöltem volna ide ezzel a számmal kapcsolatban).

Ajánlatként itt a "Snakecharming The Masses", amit a review írása alatt szerettem meg:

Összegezve: 10/5, egy egész tűrhető közepes, sőt még a "tetszik" címkét is megkapta, mert jókedvemben vagyok. Nem fogom ezt az albumot agyonhallgatni, de bizonyos számok azért egészen elviselhetőek.

Read Users' Comments ( 0 )

Az amerikai rockbanda nemrég bejelentette, hogy június 8-án érkezik az új albumuk, mely az "Eureka" címet kapta. Az új lemez új felállással párosul: időközben Matt Winter, a csapat basszusgitárosa kilépett, hogy inkább az orvosi tanulmányaira koncentrálhasson.

Mindenesetre annyit lehet tudni még az albumról, hogy elméletileg 12 szám lesz rajta, és 2-4 bonus tracken gondolkoznak.

Íme a borító, amely szerintem igazán lenyűgöző lett: színes, kreatív, és semmiképp sem nevezném átlagosnak. Bízom benne, hogy hasonlóan sokszínű albumot kapunk!

Read Users' Comments ( 0 )

Hiába sírtok, még egy albumuk hátravan ezen kívül, de a "legrosszabb", és a legjobb közül most az utóbbit szeretném "billentyűzetvégre" tűzni, ha úgy tetszik.
 

  Talán már videóklipes- és koncertes befolyásoltság alatt állok, de ha nekem valaki azt mondja, "Maestro", akaratlanul is egy kalapos, idősödő (bajuszos, őszülő) hapek jut eszembe, akit mindenki tisztel, estébé, estébé. Az album esetében ez úgy érvényesül, hogy Janove Ottesen profin vezeti a "császár zenekarát", rohadtjól kihasználja, hogy oda mászkál a stílusán belül, ahova akar, szóval a funky-tól kezdve a tangón át a klasszikus "ompa"-ig minden megtalálható a lemezen.

  Ezen az albumon sokat találkozunk Dieter Meyer nevével, akinek kétlem, hogy köze lenne a svájci (svéd?) festőhöz, de a tagok elmondása szerint az album minden dala a Dieter Meyer által vezetett elmegyógyintézetben "játszódik" (Dieter Meyers Inst., Auksjon (i Dieter Meyers Hall), hogy a legegyértelműbbeket említsem), és habár a szövegeket még mindig nem egészen értem (webfordítás ide, vagy oda), azt lehet érzékelni, hogy kicsit infantilis, megszállott, és az olyan hangszereket, amik idáig csak elvétve voltak megtalálhatók (tangóharmonika, trombita a Maestro-ban vagy a Papa Har Lov-ban, a basszeros fütyörészése a Seňor Flamingos Adieu-ben, de visszatérnek megint az olajoshordók a Pa Ditt Skift-ben (is)). Meg például tökjó, hogy az Auksjon-ban Janove Ottesen kipróbálja a torokból éneklést (inkább beszédet mondjuk, mindegy), remekül áll neki.

  Szóval az egész nagyon hangulatos, teljesen megvan a balansz a lassú (Christiania, komolyan, nem bírom a langyi Kaizers-t, de ez a szám gyönyörű) és a gyorsabb dalok között, mindegyik erős valamiben (Delikatessen nem volt még említve, éljen a vokál), és persze mégis megmarad a régi Ompa Til Du Dor Kaizers, akiket oly' nagyon szeretünk.

  Teljesen 10/9, már-már zavarbaejtően profi lemez.

  (Knekker Deg Til Sist-tel (aka Knekkerdekker) kezdeném mindenki helyében, hallgatóbarát, könnyű dal)

Read Users' Comments ( 0 )

Most egy még számomra is alig ismert banda legújabb anyagáról fogok írni, egyik barátnőm ajánlására hallgattam meg őket, mikor éppen valami új zenére vágytam, és hát egész jó dolog sült ki belőle. Szerinte - mármint a barátnőm szerint - nincs két egyforma albuma az egyébként amerikai illetőségű együttesnek, ami 2000 óta létezik, erről egyelőre még nem tudok nyilatkozni, talán majd eljön az ideje, hogy a többi lemezüket is csekkolom.

Amit tudok róluk mondani (kicsit a last.fm és a wikipédia segítségét is igénybe véve), hogy alternatív rockot nyomnak, kicsit kiabálósat, de még nem vészes számomra, az énekes Jesse Lacey hangja bizony jó ehhez a stílushoz, zenéjük sötét, a szövegeik nemkülönben.

A Daisy egy ijesztő dallal indul, a Vices egy régi nóta közepébe vágva indul el elég dühösen, kicsit meg is rémültem, mit keresek én itt, de aztán az album többi része már nem volt ilyen. Ami jó, hogy a nagy ordítozás közé azért dallamot is be tudnak csempészni, meg hát nem mindegy, hogy az ember átérzi-e az érzelmeket avagy sem.
A Bed már lassabb dal, szinte suttogó énekléssel, kicsit olyan elmélkedősen, a különböző gitáralapok szép egymásba kapcsolódásával. Az At the Bottom sem gyorsít be különösebben, viszont a vokál nagyon jó az énekesnek ezzel a kicsit szenvedős hangvételével, és a kötelező zúzást is megkapjuk a bridge-ben. A Gasoline nem a kedvencem, pedig egész jól indít, jók a dobok meg minden, félelmetes és kiabálós, aztán körülbelül összesen ennyit is tud nyújtani, de a szövege jó. Majdnem minden dalnak nagyon jó a szövege amúgy. A You stole is egy jó kis alappal indít, viszont ez tetszik egész végig, pedig hat perces dalról beszélünk. Lassú építkezés után bontakozik ki, aztán újra visszalassul (és nagyon jók a dobok).
A Be Gone másfél perces közjátéka után (az alap nagyon jó, és valami szellemvárosos fílinget ad a torzított éneklés, amiből viszont egy szót sem értettem elsőre) a Sink következik, feszült, menetelős ritmussal, szerintem az egyik legjobb dal a lemezen, pedig a refrént végigkiabálja a hapi. Mindegy, valamiért tetszik. :) Aztán a felénél van egy váltás, utána még jobb lesz, "sajna" szeretem az ilyen dalokat.
Bought a Bride folytatja a jó hagyományt, lassan indul, alattomos dallammal, refrénnel, egy kevés kiabálással, jó kis gitárfuttatásokkal. Aztán jön a címadó dal, újra a banda lassúdal-író képességei kerülnek előtérbe - hát, vannak nekik. Nagyon átjön a sötét, keserves érzés.
Az In a Jar nagyjából egy Sink II, legalábbis az én megítélésemben, ugyanolyan jó, ugyanúgy végigkiabálós refrén, ha lehet, még jobban is. Ha lehet, még jobban is tetszik. Olyan jó kis dühös zúzás, teljesen bejön.
Az abszolút kedvencem mégis a Noro, az utolsó, hat és fél perces opusz, ami úgy jó, ahogy van. Depressziósoknak azért nem ajánlanám.

Azt bírom ebben az albumban, hogy nagyon egyben van, lehet tudni, hogy mit várj az első (na jó, második) dal után. Mondjuk nem csoda, az együttesnek van már gyakorlata, a negyedik nagylemezük ez a sorban.

10/7, de csak amiatt, mert igazából tutira nem ez az én stílusom, sose fogok igazán beleérezni, de ahhoz képest ez egy baromi jó lemez.

Itthagyok egy dalt emlékbe, mindenki hallgassa meg. :)

Read Users' Comments ( 2 )

Az amerikai rockbanda (2000-ben alakultak, stílusuk alternatív rock, hard rock elemekkel) második lemezéről írok most pár szót, mivel véleményem szerint - a nem túl meggyőző albumborító-választáson kívül - van olyan jó, mint a 2007-ben megjelent self-titled (amiről még nem írtunk a blog keretein belül, de könnyen megeshet még, mert érdemes).

Stílusban csak pár dolgot változtattak, még mindig a gitárcentrikus, ütős, "végigrohan az agyadon"-típusú kimondottan rockzene. A dallamvilág nagyjából ugyanaz, Lacey Mosley hangja még mindig csodálatos, talán inkább úgy mondanám, első lemezük dalainál vannak elborultabb (Swept Away, In the Dark, This Close) és kicsit "pop"-szerűbb, "lightosabb" darabok (Missing, Set apart this dream, Tiny Heart) is a Memento Mori-n. Klasszikus Flyleaf-dalokat is találunk; erős gitárral, gyors tempóban, teketóriázás nélkül végigvitt számok ezek: Chasm, The Kind, Beautiful Bride.

A felütés a legutóbb említett dallal történik, aztán a slágerré vált Again következik, ami szintén nagyon az ő stílusuk. A Chasm az egyik kedvencem, egyszerű, de meglehetősen intenzív szövege, dallama miatt. Az album iramát csak a lassabb számok törik meg kicsit, például az itt következő Missing (de legalább a gitár jól zúz a refrén alatt), nem is tudom, miért érezték szükségét, hogy ezeket a kicsit tinglitanglibb dalokat a lemezre tegyék.
A This Close, a The Kind és az In the Dark újra visszahozza a fura dallamokat és kicsit komplexebb szövegeket. A The Kind a másik kedvencem, elképesztő energia van benne. Set Apart This Dream nem nőtt a szívemhez, kicsit túl egyszerűnek tartom hozzájuk, viszont a Swept Away-t, amilyen betegnek hangzik elsőre, olyannyira meg is szerettem.. egész határozottan nem Flyleaf-stílus, de nekem bejön. Ja és nem csak elsőre beteg. :)
Ezután betenni egy Tiny Heart-kaliberű dalt nem tűnik túl jó választásnak, de hát jó, csak én nem annyira kedvelem. Egy kis közjáték után jön a Treasure, ami egy őszinte vallomás az énekesnőtől, és emiatt is, a szöveg és a dallam miatt is nagyon szívesen hallgatom, pedig különösebben ez sem egy komplex dal.
Az utolsó előtti dal a Circle, a témája igazán bejön, emiatt is kedveltem meg, bár csak sokadszorra. A lezárás pedig szokatlan módon igazán nagyszabású, és nagyon szép is, ez az Arise című szám (számomra nagy katarzis, ami a végén történik).

Ezért - és a Melting című közjáték miatt - is gondolom, hogy valamiféle koncepciót is akartak belevinni a lemezbe, mely azonban egyáltalán nem egyértelmű vagy zavaró.

Mindig nyilvánvaló volt, hogy dalszövegeik nagy része hittel, Istennel kapcsolatos, és most sincsen ez másképp, de én mindig is azt szerettem bennük, hogy ez sohasem tolakodó, erősködő módon történik, legalábbis számomra nincs ilyen jellege. Egyszerűen csak így éreznek, erről írnak dalokat, és ezt értékelem.
Azt hiszem, az első albumhoz képest tágítani akarták a repertoárjukat, megmutatni, hogy még mit tudnak azon kívül. Ez többé-kevésbé sikerült nekik, bár egyes kevésbé sikerült dalokban késélen táncolnak azzal kapcsolatban hogy ez a stílusbővítés a közhelyességbe csússzon. De még megmenekültek, nincs baj! :)

Szerintem 10/7.

Mystrea kollegina ötletét követve ajánlok egy dalt meghallgatásra, hátha valaki innen kedveli meg őket. :) (nem, nem hét és fél perces, csak ez volt a jobb verzió jutubon, van a végén egy jó hosszú csend :)

Read Users' Comments ( 0 )

Éppen a zenéim között keresgéltem, hogy milyen együttest tudnék bemutatni Nektek, amely még nem szerepelt itt a blogban + megvolt minden számuk az albumról (magyarul elfogadhatónak tartottam az összes dalt, és nem szelektáltam ki belőle semmit). Választásom most a Redre esett, arra az amerikai christian/alternatív rockot játszó bandára, mely már Grammy-jelöléssel is büszkélkedhet.

Debütáló albumuk az "End of silence" címet viseli, és ez az elsőre kicsit (számomra legalábbis) ijesztőnek tűnő borító valóban jól tükrözi a lemezen található dalok stílusát. Lehet ordítani, igen, ezek pontosan olyan számok, de nem amolyan Marilyn Manson-módra üvöltős vagy Lordi-féle hörgős fajta zenéről van szó, hanem egy fokkal "lágyabb" irányzatról. Persze néha elszabadul Michael Barnes hangja, de ez megbocsátható bűn, mert amúgy elég jó hangszálakkal áldották meg (bár néha kicsit emlékeztet Chester Benningtonra a Linkin Parkból).

Mi van az albumon?
Sok jó rockszám, megfűszerezve néhol zongorával, akusztikus gitárral és vonósokkal. Dinamikus és lendületes dalok, bár azt nem mondanám, hogy egyediek lennének, de a rock világában megállják a helyüket.
Először az első kislemezüket, a "Breathe into me"-t hallottam, egész jól tükrözi a stílusukat, szóval jó választás volt a megismertetésükre. Van két nagyobb lélegzetvételű daluk, a "Lost" és a "Let go", amelyek a kedvenceimmé váltak, és igaz, hogy hasonló alapritmust véltem felfedezni mindkettőben, de ez sem érdekel, ha egyszer ilyen jól szól Barnes ezekben. Az "Already over"-ben nyomokban felfedezhető egy billentyűs hangszer, és itt a vonósoknak is elég sok szerep jut, csodás háttérzeneként funkcionálnak, és ettől lesz olyan jó ez a szám. A "Hide" is élt a vonószenekar adta lehetőségekkel, és bár egy kicsit Within Temptationre emlékeztető dal kerekedett (hangsúlyozom, csak emlékeztet rá, és valószínűleg csak nekem jutnak eszembe ilyen gondolatok), a végén lévő gyönyörű zongoraszóló minden kételyemet szertefoszlatta.
Az album kakukktojása talán a "Pieces". Szintén egy kedvenc, és főleg azért szerettem meg ezt a számot, mert egészen egyedire sikerült. Nem számítottam ilyen lassú dalra az együttestől, de megmutatták, hogy ilyet is tudnak. Andalító zongorahanggal indul, majd jönnek a vonósok, és bekapcsolódik egy gitár is - közben eltelt másfél perc, és még mindig semmi ének, így kellőképpen ráhangolódhatunk a dallamra. Majd jön Barnes egy "nyugisabb" hangszínével, és gyönyörű balladát kerít nekünk. De mikor abba a hitbe esünk, hogy egy sima nótával van dolgunk, akkor egyszer csak váltás, megkapjuk a dobot némileg gyorsabb ütemekkel párosítva, és az étert megtölti Barnes kiáltása. S hogy még ne pont itt legyen a vége, újból belassulnak, és azon kapjuk magunkat, hogy hopp, eltelt 6 perc, és milyen jó volt. Fantasztikus dal, hallgassátok meg ti is:

Összegezve: 10/9, jók a dalok nagyon, de néha felfedezhetőek hasonló alapritmusok, és nem mindegyik refrén maradt meg teljesen. Azért kár, hogy nem kaptak Grammy-t, de talán majd legközelebb.

Read Users' Comments ( 0 )

Tavaly nyáron Németországban voltam, és az ottani rádión hallottam egy nagyon jó számot. Meg is jegyeztem magamnak, meg az énekes hangját is tároltam a memóriámban, aztán arra lettem figyelmes, hogy ugyanaz a rádió még két másik dalt is játszik ettől az együttestől. És mind megtetszett, így ismertem meg a Reamonn nevezetű rockbandát. Ír énekesük van Rea Garvey személyében, de maga az együttes német színekben fut, angol nyelvű dalokkal. 5 stúdió- és egy live-albummal jelentkeztek eddig, szóval le a kalappal, én ezek közül most a legújabbat mutatnám be.

Engem már a kislemezekkel megfogtak (mellesleg erről a korongról 5(!)-öt adtak ki), de szinte akármelyikből lehetett volna single, annyira jó dalokról van itt szó. Garvey hangja igazán karakteres és erős, remekül hozza a lendületesebb dalokat és a líraibb nótákat egyaránt.

De jöjjenek is a számok:
Az első élményem valójában egy másik albumukról származik, szóval a második daluk, amelytől szó szerint padlót fogtam, az a "Moments like this" volt. Erőteljes dobszólós indítás, majd bekapcsolódik a gitár, és onnantól kezdve pörgés ezerrel, és valami hihetetlenül jó érzés az énekessel együtt ordítani a refrént (úgy az igazi, ha közben autópályán száguldozol és lobog a hajad a szélben :D). Mai napig max. hangerővel hallgatom, ütős tényleg, erre szívesen ugrálnék élőben is, az biztos. Hasonlóan jó, bár nem ilyen erőteljes számok még a "Set of keys", a "Broken" és az "It's over now".
Aztán vannak kicsit lightosabb számok is persze. A "Million miles" eleje valamiért egy lassú country számra emlékeztet, de aztán meggyőz, hogy csak rosszul hallottam, és szó sincs ilyen hangzásról. Ez egy szép ballada magával ragadó szöveggel, melyhez odasompolyog valamiféle fájdalmas hangulat is egyben, de ettől lesz teljes a dal. A "Through the eyes of a child" egy kellemes szám, mely észrevétlenül mászik bele az ember fejébe, de aztán valahogy ott is ragad, - nem csoda, hogy ezt is sokat hallottam a rádióban. A "Goodbyes" pedig azért kapja a pluszpontot, mert egész sokat használják benne azt a szép zongorát, na meg maga a szám is igazán hangulatos. A "Free like a bird" jól igazodik a címéhez, mert ezt meg tényleg olyankor jó hallgatni, mikor szabadnak érzed magad, minden gondtól mentesen, akkor hadd szóljon. Az "Aeroplane" kicsit fura szám: pattogós zongora az elején, csak a dob kapcsolódik be mellé, majd a végére egy teljesen más stílusú szám kerekedik ki az egészből, mikor jönnek a gitárok is - de kell egy ilyen különc is.
Csak két dal, a "Serenade me" és a "Broken stone" az, amelyek nem hagytak bennem mély nyomot, bár utóbbinak emlékszem a refrénjére, de valamiért mégse tetszik, túl borongósnak tartom, mélyen szól minden, de biztos van, akinek ez tetszik.
Így a végére tartogattam még két számot, hogy ne a negatívumokkal zárjak. Van itt nekünk egy "Faith", amelyre azt a szót tudnám használni, hogy monumentális. Talán az indítás miatt, amely mintha egy szimfonikus zenekart idézne, aztán meg szinte Nightwish-ként folytatják, és akkor még a vonósok is beleszólnak ebbe a számba. Jó keverék lett, kellett egy ilyen sötétebb hangulatú dal is a lemezre. És utolsóként emelném ki az abszolút kedvencemet, az "Open skies"-t, mely hasonlóan monumentális, mint az imént említett "Faith", de valahogy közelebb áll hozzám a zongora és a szöveg miatt, a dallama pedig elementális módon sodort magával. Ezért álljon is itt ajánlatként:

Összegezve: 10/9, csak azért nem max. pontszám, mert két dallal nem vagyok megelégedve. Ennyit a finnyás ízlésemről, egyébként ez egy nagyon jó album, és igyekszem majd sort keríteni a korábbi lemezekre is.

Read Users' Comments ( 0 )

Most egy kevésbé ismert együttesről írnék, nevezetesen az alternatív rockot játszó Vega4-ról, és az ő második albumukat boncolgatom majd. A bandáról nem sok információt találtam, hiszen a You and Others óta nagy a csönd, már a hivatalos honlapjuk sem él, csupán az énekes, Johnny McDaid hallatott magáról: neki elméletileg idén lesz szólóalbuma. Lehet, hogy az együttes akkor már nem is létezik? Ők tudják, én biztosan nem, meg a Wikipédia sem, de azért nézzük meg ezt a lemezt.

Többször is meghallgattam az albumot, és az első gondolatom az volt, hogy van némi hasonlóság a Snow Patrol-lal. Talán a dallamok ritmusában és a dobkezelésben éreztem párszor úgy, hogy na, én már hallottam ilyesmit valahol. Persze ez nem negatívum, csak megjegyeztem.

A számokról:
Úgy általánosságban azt mondanám, hogy könnyen rá lehet jönni, milyen ritmust kedvel a banda, mivel nagyon sok számban szinte ugyanaz a zenei alap: lendületes dobkezelés, amely szinte végig egy ritmusban marad. Ez kissé monotonná teszi az egész albumot, de némileg segít rajta McDaid hangja, amely bár nem túl egyedi, de szerethető.
Az együttest a "Life is beautiful" c. dal ismertette meg a világgal, hiszen felcsendült a "Grey's Anatomy"-ben (ez a sorozat jó ugródeszkának bizonyul az ismeretlenebb csapatoknak, az biztos - egyébként én is itt hallottam őket) és a "One Tree Hill"-ben is. Valóban szép szám, jól passzol hozzá McDaid hangja, és nekem valahogy fel sem tűnt, hogy több mint 6 percig hallgatok egy amúgy nem túl változatos dalt. Kislemez lett még a "You and me", amely erősen emlékeztet a Snow Patrol "You're all I have"-jére, már ami a ritmust illeti, de ezt a kis megjegyzést odatűzhetném még pár számhoz. Szóval a "You and me" egyébként jó, mert lendületes meg énekelhető, lehet vele pörögni végülis.
Az egybefolyó számok között azért találtam két kiemelkedőbbet. A "You" egy lassabb szám, ahol a gitárokon van a nagyobb hangsúly, de emellett nagyon jól áll McDaidnek, plusz a refrénje a kedvenceim között szerepel. A másik a "Papercuts", ez pedig csak az énekes miatt jó.
Több számot nem is emelnék ki, mert valahogy nekem egyformának tűntek. Persze vannak olyanok, amelyekből megmaradtak bizonyos dalszövegrészletek, de azért ez túl kevés.

Hát YouTube-on csak a koncertfelvételeket tudtam megnyitni, úgyhogy jobb híján itt van a "You" ilyen minőségben:

Összegezve: 10/4, kár, hogy ilyen egyhangú album lett. Ha nem felejtem el, akkor majd meghallgatom McDaid szólóalbumát, hátha az jobb lesz.

Read Users' Comments ( 0 )

Nos erről az együttesről és az első albumukról >>itt<< írtam korábban, most akkor jöjjön a második lemezük, a Contact.


Ez az anyag egészen eltér a "The Invitation"-től. Arra azt mondtam, hogy melankolikus. Ez a hatás persze érződik a "Contact"-en is, de valamiért ez mégis más, a fiúk kicsit pörgősebbek lettek. Na persze ezt ne úgy képzeljük el, hogy akkor óriási dobszólók és gitárzúzás minden mennyiségben, csak az első albumon megszokott TS-hangzáshoz képest lettek egy kicsit élénkebbek. Több a dob és a gitár, viszont ami nagyon elszomorított, hogy a zongorát rettenetesen elhanyagolták. Alig néhány dalban kapott helyet, és inkább felváltották szintivel. Ettől még nem lett rossz album, sőt, egészen tetszik, de bennem végig ott motoszkált valamiféle hiányérzet.

Akkor a számokról:
Azt leszögezném, hogy ezt egy olyan albumnak tartom, amelyről nem igazán lehet kiválasztani kislemezt. Talán ez az oka, hogy csupán két single született végül: az "All the love in your hands" és a "Follow me" kapta meg az esélyt, hogy a világ több Thirteen Sensest hallhasson. De ezek nem igazán "slágerdalok". Az "ATLIYH"-t nem tudom mire vélni, számomra túlságosan elüt a többi daltól, sehova sem illik, elsőre az "ide-oda ugrálás" jutott róla eszembe, és valahogy a refrén se megy a fejembe. A másik maxi, a "Follow me" egész jó, a gitárszólamok igazán dallamosak, bár szerintem Will South hangját itt valami fura hangszín jellemzi, és néhol idegesít, de azért hallgatható. Viszont ezek a kislemezek a nyomába se érnek az "Into the fire"-nek, ahhoz a szinthez képest nagy zuhanás történt.
De mint írtam, azért ez nem egy rossz lemez. A "Call someone" és a "Spirals" kellemesen lendületes dalok, sok gitárral és amolyan "utazáshoz kitűnő háttérzene"-ütemekkel. Az "Animal"-t a gitárszólói miatt kedveltem meg, a "Talking to Sirens"-t pedig a dobok miatt: szeretem az olyan ütemességet, amilyet itt is lehet hallani.
Azért szerencsére visszanyúlnak a korábban megszokott nyugis stílushoz is: az "A lot of silence here", az "Under the sun", a "Spark" és a "Ones&Zeros/You and I (senkit ne rémisszen meg a 9:43-as időtartam, nem ilyen hosszú, csak a két dal között van egy óriási szünet) kiváló példák erre. Végre hallani zongorát, és ismét lehet nyugodtan üldögélve hallgatni ezt a zenét. Mert a kezdeti gyorsabb számok után jó így a végére ez a belassulás.

Ajánlatként íme a Spirals:

Összegezve: 10/7, mert annak ellenére, hogy találtam igazán kellemes számokat ezen az albumon, valahogy nem olyan jók, mint az előzőek. A dalszövegek nem másztak bele a fejembe, csak úgy elhallgatom a cd-t, és bámulok ki a nagyvilágba. Kíváncsi leszek, mit hoznak össze a várhatóan idén megjelenő új lemezükre.

Read Users' Comments ( 0 )

Ismét egy olyan együttest emelnék ki, melyről még nem esett szó a blog történelme során, úgyhogy itt a legfőbb ideje.

Thirteen Senses néven egy Will South nevű emberke által vezényelt brit piano rock banda fut, mely két albummal a háta mögött éppen mostanság készíti legújabb lemezét. Hírüket egyébként az "Into the fire" c. daluknak köszönhetik, mely számos ismert amerikai sorozatban hangzott el, többek között a "Grey's Anatomy"-ben és a "The 4400"-ban.

Ez a dal (számomra is) mérföldkő az együttes életében, így azt az lemezt (vagyis a debütáló albumot) elemezném egy kicsit, melyen ez is szerepel.


A "The Invitation" valóban egy meghívásnak tekinthető - méghozzá a borongós dallamok világába. Tökéletes dalok merengéshez, utazás közbeni töprengéshez, esőt nézve az elmélkedéshez. Will South nyugtató hangja, a zongora és a gitár harmóniája és a dalok egyszerűsége összességében magával ragadja az embert.

Néhány szót akkor a dalokról:
Az "Into the fire"-t nem lehet elégszer meghallgatni, számomra megunhatatlan, olyan tökéletes a zongora dallama a gitárral párosítva, hogy egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből (persze nem is akarom, maradjon csak ott örök időkig). Hasonló kaliberű szám még a "Do no wrong" és a "Thru the glass" is: dallamosak, összerakottak, persze ezekből lettek a single-k.
De ha csak ezt a három számot ismerné az ember, akkor elég hamis képet kapna a lemezről, ugyanis itt véget is ért a gyorsabb dalok listája, ezután csak melankolikusabb dallamok következnek. Kiemelkedőnek érzem az "Undivided"-et és az "Automatic"-et, de a "Last forever" és a "History" is nagyon hangulatos.
Egyedül a "Saving" nem maradt meg az emlékezetemben, valahogy elveszett, dehát nem lehet minden tökéletes.

Ajánlatként az "Undivided"-et küldöm:

Összegezve: 10/9. Tényleg nagyon melankolikus az egész lemez. Ez az album nem akar egyedi lenni, vagy valami extrát mutatni, csak kikapcsol. És még egy ajánlat: tessék bekapcsolni az eső hangját >>itt<<. Tökéletes kombináció :)

Read Users' Comments ( 0 )

És itt van, megérkezett. Mármint én már nagyon vártam, szóval csapjunk is mi bele! :) Arra gondoltam, első meghallgatás utáni review-t írok róla, szóval lehet, hogy nem leszek annyira összefüggő. Kicsit track by track, másképp ez nem megy.

/asszem végül ez lett a hivatalos, ahhoz képest hm-hm, de valamiért azért passzol.
Az egyszerűséget amúgy is preferálom, meg tetszenek a szárnyak, de a felirat-tükröződést lehetett volna
hanyagolni/

Egy rövid dal a felütés, hosszú címmel (If It Wasn't For Hate, We'd Be Dead By Now). Dobolás, sötét hangvétel, felétől kiabálós, Ian Watkins hangja még mindig Ian Watkins hangja. Tetszik ez a kezdődal, lázadósra veszi a hangulatot, meg olyan végzetes, de nem spilázza túl.
Utána Dstryr/Dstryr, ami már a címéből is: zúz. Erőteljes, mérges dolog ez kellő mennyiségű színpadiassággal. Where we belong-hoz és az It's not the end of the world-höz hasonló hangszervilágra számítsunk úgy nagyjából végig az albumon. Itt meg van káromkodás is, ez azért nem volt megszokott eddig, de egy ilyen jellegű dühös dalban oké. Egy kis Burn, burn áthallás a dal közepén, nem tesz rosszat neki, bár a dalvégi effektek elég sablonosak.
Ez után egész jól ideillik az It's not the end of the world but I can see it from here (akkor is kiírom a címét egyszer) a klip alapján még gondolatot is lehet társítani. Világvége-album? Az összkép eddig megvan, szó se róla.
A Where we belong-ot eddig is imádtam, ezután sem lesz másként. Lelkesítő, koncerten együtt harsogó, felszabadító dal. Hogy mennyire illik ide a három keménykedő dal után, attól függ, mi következik utána.

Next Stop, Atro City következik utána (fogjuk rá, hogy nem értem a dalsorrendet itt). A dal, amiről már évekkel ezelőtt (és ez majdnem igaz!) hallhattunk koncertfelvételt, és én eléggé felspannoltam magam rá. És valóban lezúz. Nyers, nagyon punkos, nagyon kiabálós. A kórusos refrén azért megmarad, ez jellemző az albumra, ahogy hallom. Végére lassan már átmegyünk metálba, mi ez? :)
Kicsit lenyugi, For He's a Jolly Good Felon. Alapritmus bejön, ez valami új tőlük. Eddig a vers jobban tetszik, mint az elég egyszeregyes refrén. Koncerten azért ez is nagyot szólhat (ez most valami mániám, pedig nem hiszem, hogy látom őket mostanság). Oké, a dal második fele már ráizzít. Aztán.. The fake sound of progress-feelinges effektek (ennek nagyon örülök amúgy). Nekem bejön, megint elsötétíti a hangulatot a kissé könnyedebb dal után.

A Better Nothing zongorásan indul. Utána Start Something-os érzés. Igen, Ian ezen hangszínét szeretem nagyon. Ez egy menetelős-szenvedős dal. Teljesen oké, eddig nem hallottak közül eddig ez tetszik legjobban.
Pattogós-ugrálós dal jön, Streets of nowhere. Címéhez képest nagyon lallalla. :D Valamiért A Town Called Hypocrisy-érzésem van. Talán az irónia? Az lesz az, igen. :) Nagy, kövér ötöst kap nálam.
A Dirty Little Heart-al pedig csak nem megérkezett az album balladája? Ez olyan hümm. Az öt darab szintihang tetszik a versek-refrének között. ^^ Olyan semleges, de Ian itt is szépen énekel (rá vagyok állva a hangjára, bocsi). Megint a refrén.. kicsit olyan semmilyen. Az utolsó másfél percnek (meg szerintem minden hosszabb átvezetőnek) külön track-et kellett volna csinálni. Baromi jó.

Darkest Blue kezdőriffje (vagy alap, ahogy tetszik) nagyon jó. Ez se egy gyors dal, viszont király. x) Tetszik a dallam, eredeti. Kábé ennyi. Nagyon korrekt. :)
Utolsó, közel hatperces záróakkord jön, The Light That Shines Twice as Bright... Olyan Sway-jellegűnek tippeltem a 30 másodperces előhallgatásból. És igen. :) Szép amúgy, szívszaggatós-elmerengős. Én szeretem ezt az oldalukat. Közepe felé befigyel egy katarzis-jellegű váltás. Zárószámnak bizony tökéletes, és nem érdekel az sem, ha kicsit hatásvadász. :)

Amit vártam: a Liberation Transmission néha kicsit elsumákolós stílusa után jöjjön már az a "sötét" anyag, amit ígérgettek a fiúk. Legyenek többfélék a dalok, de legyen meg a Start Something-os energia. És amit kaptam: átgondolt, dinamikailag (nagyon zúzásból a merengésbe tart az egész), megszólalásilag nagyon korrekt lemez. Lendületben néha megtörik, pár helyen elgondolkodtam, hogy ezt most tényleg így? ... de nem volt komoly csalódás. Ha végiggondolom, tényleg pont ezt vártam. Tia kedvenc kifejezésével élve: szerintem nem lett "tucatpunk". Benne van az a fantázia, ami eddig.
Minden számban van valami szerethető, leggyengébb szerintem a Dirty Little Heart, legerősebb A Better Nothing és Streets of Nowhere.
Szövegileg adja, amit eddig, amennyire értem (szeretem az LPS-szövegeket, ezzel nincs baj).
Viszont nem lesz többet még egy Start Something, az is biztos azért.

Gondban vagyok az pontszámmal (mint mindig), de most másodszor hallgatom, és élvezem.
De igyekszem objektív lenni, és így 10/7.5
A klisék miatt, főleg.
De alapjában véve nagyon elégedett vagyok. :)

Read Users' Comments ( 0 )

Első zenei postom alanyául a drága jó Rooneyt választottam, mert róluk még nem született bejegyzés, de akkor íme!

1999 óta létező amerikai banda (nem is tudtam, hogy ilyen régiek..), a tagok pedig: Robert Schwartzman (ének, gitár), Ned Brower (dob), Taylor Locke (gitár), Louie Stephens (billentyűk), Matt Winter (basszus). Robertnek nincs túl egyedi hangja, de mindenképpen kellemes és jó hallgatni őt.
Stílusban szimplán rockegyüttesnek titulálták az együttest, nekem amolyan "régies rock" jut eszembe a zenéjükről.. Persze én aztán nagyon rossz vagyok stílusmeghatározásban, szóval nem fogtok tőlem olyan remek stíluselemzéseket és -összehasonlításokat olvasni, mint Tiától!


Szóval akkor vissza az (általam első teljes értékű lemeznek tartott) albumhoz, a Calling the World-höz. 2007-ben jött, látott és ismert(ebb) előadóvá tette őket (hohohohó, még az MR2 is játszotta őket!). Az első kislemez a When did your heart go missing? volt, én is így ismertem meg őket, és rögtön megkedveltem ezt a számot. Olyan kis pörgős is meg lightos is, valahogy jó hallgatni. De persze nem ez az egyetlen jó szám az albumról, úgyhogy vegyük sorra őket!

1. Calling the world - címadó dalhoz képest szerintem eléggé "gyengécske" a többihez képest, de azért hallgató, olyan kis háttérzene-feeling.
2. I should've been after you - na ezt először utáltam.. de tényleg.. mondom, miért pont ebből a számból csináltak kislemezt? Szörnyű.. Aztán megszoktam, és azóta ez is kedvenc (mondjuk sok kedvenc van, bár nem pont erről az albumról *fütty*) Taylor sokat szólózik, de tud is rendesen, szóval jó ez így.
   
3. Tell me soon - ismét Taylornak jut több szerep, egyébként a szám egészen nosztalgikus hangulatot áraszt.. hogy miért? Ne kérdezzétek, csak én érzem így valószínűleg :)
   
4. Are you afraid? - na ebből valami egészen hihetetlenül vicces klip lett, nagyon bénák vámpírokként (bocsi fiúk :D), meg a számot is utáltam sokáig (lásd 2-es pont, ugyanazok a gondolatok mind a dal, mind a klip szintjén), de aztán ezt is meg kellett csak szokni.. jó sokáig kellett szokni, aláírom..
   
5. Paralyzed - erős, pörgős, úgy jó, ahogy van! Robert jól nyomja, él és virul a banda (mármint nem alszik meg a tej a szájukban, mint mondjuk a Calling the World-ben), na azért nem zúznak, de megy a gőzös rendesen!
   
6. Don't come around again, Love me or leave me és a What for c. dalok nem sikerültek túl jól, valahogy nem szerettem meg őket, kicsit laposak, a What for-ra pl. alig emlékszem, annyira keveset hallgattam, a másik két szám meg átlatos, nem túl karakteresek, szóval ejnye srácok.
   
7. All in your head - na igen, én ezt akartam kislemeznek meg klipnek, mert szerintem a refrének előtti fura felvezetések után olyan jól beindul és olyan jól szól Robert hangja, hogy.. szóval ezt a számot neki találták ki.
8. Believe in me - ennek odavagyok a szövegéért (bár az igaz, hogy az angoltudásomon sok-sok csiszolnivaló van, és nem is figyeltem az egész dalszövegre, csak a refrénre), és megint csak pörög és visz magával, belehúztak így az album végére :)
   

9. Help me find my way - és az egyetlen lassú dal.. nos, eme együttes nem pont a lassú számairól híres, nagyon kevés ilyenjük van, de ez tökéletes albumzárú ballada.. gyönyörű vonós kíséret, semmi más hangszer, csak Robert hangja.. tényleg szép dal..
   

Összegezve: 10/7, mert egy dolog, hogy imádom őket, de ez még nem egy tökéletes album.. vannak rajta felejthető dalok, amiket én kikukáztam volna, és korábbi anyagokat pakoltam volna a lemezre, dehát nem én válogatok..

(p.s. igen, Robert volt Michael a Neveletlen hercegnő c. filmben :D)

Read Users' Comments ( 0 )