Köszöntünk zenei blogunkban. :) Amatőr lemez/videóklip/albumart kritikákat olvashatsz itt, leggyakrabban az indie rock és az alternatív rock keretein belül, de azért igyekszünk szélesebb körben is véleményezni dolgokat, reméljük tetszik majd :)
Atomcsapat ;)
(aka Editors x])
Helyna, a Csodálatos Mystrea, a Leleményes Tia, a Fényestekintetű
Ha szeretnél csatlakozni, leírni egy-egy zenéről időnként, amit gondolsz, vagy csak egy poszt erejéig belépnél, hogy megoszd a világgal, ami szerinted a frankó (vagy nem), írj, és megbeszéljük :)
leashedotto@gmail.com
Amennyiben linkelsz minket, mi is linkelünk téged :)*
A Filmfüggők egyik szerkesztője Mystrea, nézzetek be hozzájuk :)
Ha már sikerült túllépnünk a tényen, miszerint Jessie J egy szarka, akinek nem bírja a farka, alaposan szemügyre vehetjük legújabb videóklipjét. Az egy dolog, hogy Jessie túljátsza a dolgot, történt már ilyen az emberiség történetében, elvégre énekesekről beszélünk, nem színészekről, az meg egy másik, hogy van benne pár igazán felesleges jelenet (például a melleit dörzsölgető tanárnő és a menzakajában fürdőző konyhásnő). Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy milyen ígéretes gyerekszínészt találtak a fiatal Jessie megszemélyesítésére (Adrianna Bertola). Van valami elragadó ebben a dacos lázadásban (ami a színjátszókör tönkretételében és a menza megszállásában merül ki), ami élvezhetővé teszi a szerepét, nézhetővé a történetet, és könnyebbé az empátiát.
Ugyanakkor nem egészen örülök a lebutított üzenetnek, miszerint "ha zaklatnak a suliban, legyél bunkó és gonosz, akkor majd sokra viszed!" 10/7
A Belle Amie egyike volt azon lánycsapatoknak a brit X-Faktoban, akik idő előtt kiestek, főleg azért, mert egyéni előadóként indultak, majd Simon "Ki Ha Én Nem" Cowell összegyúrta őket egy együttessé, és nem igazán működtek a verseny alatt. Viszont rögtön miután vége lett, Geneva Lane elhagyta a bandát, a maradék három hölgy pedig lemezszerződést kötött a Dodienttel, és augusztusban már érkezik is első kislemezük, a Girls Up.
Igazság szerint jobban kedveltem, mikor harmóniákat énekeltek, de első próbálkozásra ez a The Saturdayses felállás sem rossz. Jobban néznek ki Geneva nélkül, boldognak tűnnek, ez a dal pedig talán két kórussal hosszabb, mint kellene, de egy könnyed popdal, elég hamar belemászik az ember fejébe, kicsit elektrós, kicsit partizenés, kicsit retrós, és agyon jól megvan tervezve a kinézet is. Arról nem kell beszélni, hogy még szokniuk kell a videózást, de láttunk már sokkal kínosabbat is olyanoktól, akik előbb végeztek a versenyben, szóval szép munka, lányok, csak így tovább. 10/8
Terra Naomi, a youtube-on híressé vált énekesnő, aki autodidakta módon tanult meg hangszereken játszani, lehetőséget kapott rá, hogy Virtually című debütáló lemeze után kiadhassa második albumát (To Know I'm OK). Az első single receptje az volt, ami a Say It's Possible-t is híressé tette. Kérdezz az emberektől valamit, amire mindenki szívesen gondol, és szívesen válaszol. Ez múltkor a "mi a vágysz a legjobban - három szóban" volt, most pedig a "mi az, amit a legjobban szeretsz - egy képen". A világ minden pontjából beküldött képeket aztán összevágták, és BUMM, kész is van egy megmosolyogtató, kedves kis videó, amivel mindenki együttérezhet. Hiszen a fényképeket látva eszünkbe jut majd a család kedvenc kutyája, a tavalyi nyaralás, az első gitárunk, egy randevú, az alig egy éves unokaöcsénk és minden más, ami boldogsággal tölti el az embert.
A zenei aláfestés pedig nem is lehetne tökéletesebb. Nem megszokott, hogy Naomi ilyen világos és pozitív dalt írjon (talán ő maga is szerelmes?), zongorán játszani is ritkán látjuk. Ami még figyelemreméltó, az a fejlődés a hangjában. Míg a Virtually néhány dalában rezgett a léc a kitartott és magas hangoknál, addig ebben igazán könnyedén, minden megerőltetés nélkül ugrik egész oktávokat. 10/9 a dalra és a videóra is.
Cher Lloyd tagadhatatlanul az a fajta X Factoros versenyző, akit vagy utálsz, vagy szeretsz. Én az utóbbiak táborába tartozom, hiszen Cher az, ami. Egy tizenéves angol lány, aki önbizalommal és saját stílussal áll neki karrierje építgetésébe, és az első dolga volt, hogy írjon egy dalt a haragosairól. Ezt lehet nagyképűségnek tekinteni, lehet szidalmazni az attitűdjét és egyebeket, azonban nekem szilárd meggyőződésem, hogy a brit popzenében nincs még egy olyan figura, mint Cher Lloyd. Azon kívül, hogy a refrén egytől egyig az "Ó te drága Klementinát" idézi, a dal friss, fiatalos, csajos, megmondós. Pont, mint Cher. A videó pedig színes, mozgalmas, modern, szeleburdi. Pont, mint Cher. Hozzá kell még szoknia a videóklipkészítéshez, nem mindenhol tűnik egészen kényelmesnek a helyzettel, valamint nem ártott volna egy profi táncosokból álló csapatot felfogadni, mert ami néha a háttérben folyik, az elfogadhatatlan (valamint a vágásért felelős embereket is sejhajon lehet billenteni egyszer-kétszer). 10/7
A dalt már csak azért sem fogom tovább dicsérni (azért itt a link, ha valaki arra kíváncsi), a videóról viszont van bőven mit mondani. A stop motion egyszer már nagyon bejött az együttesnek (lásd: Strawberry Swing). Az a videó látványos és gyönyörű lett, és habár most más módon, mégis ehhez a módszerhez nyúltak vissza a videó készítői, az eredmény sajnos kevésbé lett lenyűgöző.
Az egészen biztos volt, hogy egy ilyen dalhoz egy ugrálós, színes, bulizós, mozgalmas videó kell, hogy a néző ne aludjon el, azonban kicsit túllőttek a célon. A sok ugrálás és sok vágás már bántó a szemnek, és mikor a refrén alatt végre pihenhetnénk, elkezdődik az őrült villódzás, a neonfények és miegymás. Nem állítom, hogy ez egy rossz videó, de mindenből egy kicsit több van benne a kelleténél. 10/6
Az ír együttes videóinak összekötő eleme eddig az volt, hogy elmesélhető történettel rendelkeztek, ami passzol is szövegírásuk stílusához, hiszen a dalok legtöbbször határozott, egyféleképpen értelmezhető jelentéssel bírnak. Nos hölgyeim és uraim, örömömre szolgál bejelenteni, hogy ez a hagyomány ezennel megszakadt. Az album címadó dalából készült klip csakis és kizárólag a hatásra épít. Habár elsőre laposnak és unalmasnak tűnhet, valljuk be, maga a zene elég nagyszabású, a zenekar egyik legelgondolkodtatóbb szerzeménye, és ha bármilyen sztorit kerítenének köré, elveszne benne, jelentéktelenné válna. Ezért működik ilyen jól az érzelem és az értelem harcának ilyesfajta bemutatása, O'Donoghue frontemberként pedig igen lehengerlő kisugárzással billeg csapata élén. 10/8
Amit már nagyon jól tudunk a zenekarról, hogy nagyritkán csinálnak normális klipeket. Ez most nem olyan lett. Viszont nagyon tanulságos annak tekintetében, hogy mit tegyen és mit ne tegyen az ember, ha Dave Grohlnak rossz napja van.
adj neki aprót
az a szupersajtos hambi szuper sajtos legyen
ne kerüljön a kutyád ürüléke a szeme elé
ne akard kirabolni
soha ne vágd fejbe egy golflabdával
AZ ÉG SZERELMÉRE, FUSS!!!
Nagyon örültem, mikor megláttam, hogy a Walk a következő single a Wasting Lightról, hiszen fénypontja a lemeznek, és gondoltam, hogy egy dalra, minek ilyen üzenete van, majd valami teljesen lenyűgöző, elgondolkodtató és mély videót csinálnak, aztán koppantam nagyot. Eleinte mérges is voltam, hogy még ezt is képesek elviccelni, de hát Dave Grohl szerint a videóklipek csak édességreklámok, miért ne szórakozzanak hát jól? És milyen igaza van! A Walk videója bolondos, vicces, és nagyon rájuk vall. 10/8
A Simple Plan-őrület egyidőben érkezett meg hazánkba a Good Charlotte- és a Green Day-őrülettel (habár utóbbi története sokkal régebbre nyúlik vissza, és az említett három együttes nem is igazán hozható egy kalap alá, inkább csak akkor, ha betekintünk a "tinipunk" fiókunkba), és különböző intenzitással, de az évek során a hármas minden tagjának megmaradt Magyarországon a stabil rajongótábora. Előbb a Green Day adta ki legújabb lemezét (21st Century Breakdown, 2009), majd a Good Charlotte is (Cardiology, 2010), és végül, de nem utolsósorban a Simple Plan is bejelentette, hogy 2011 júniusára tervezik negyedik, Get Your Heart On! című albumukat. A rajongók tehát jól el vannak látva kedvenc együtteseik újabb és újabb anyagaival, a Simple Plannek azonban előbb egy első kislemezre is szüksége volt, hogy beharangozza negyedik nagylemezének érkezését.
A választás a Natasha Bedingfield közreműködésével készült Jet Lag című dalra esett, és laikus lévén (mivel sosem voltam különösebben rajongója a Simple Plannek) közömbös érzelmekkel ültem le megnézni a hozzá felvett videóklipet. Amennyire reménykedtem benne, hogy a lassan harminckettedik életéve felé kacsintgató Pierre Bouvier valamelyest megújítja, megkomolyítja a hangzásukat, és amennyire ebben cserben lettem hagyva, annyira nem is volt borzalmas. Még mindig csak a csőnadrágos, deszkás Simple Plant látom bennük, a tüskéshajú kisfiúkat komolyabb dalötlet nélkül, de igazán élvezhető, aranyos videót raktak össze nekünk (sajnos befejezés nélkül). Bedingfield részvételét hanyagolhatónak tartom, a dal meg a klip viszont rendben vannak. 10/5
Nem szépítem, rég unatkoztam ennyire egy videóklip közben. Talán azért, mert egy olyan féle videót vártam a Ready To Go alá, mint amilyen a The Overture is volt, és ez a klip pedig teljesen alulmúlta a várakozásaimat, vagy egyszerűen azért, mert tényleg rossz.
Ahogy én látom, túlságosan arra építettek a készítők, hogy Brendon Urie egy férfiállat a tinilányok szemében, és kevésbé arra, hogy Panic!-hez hű, vicces, színes videókat csináljanak (főleg egy ilyen dalhoz). Kezdjük ott, hogy már magával a dalválasztással sem értek egyet. Miért pont a Ready To Go? Miért nem bármelyik másik dal a lemezen, melyek nagy része toronymagasan megugorja az említett szám által felállított mércét? A Ready To Go sem hangilag, sem szövegileg, sem stílusbelileg nem a banda legjobb munkája, egy ilyen táncikálós videót összehozni rá pedig a világ legegyszerűbb munkája lehetett. Rendben, Urie csinált egy szaltót, nagy cucc, már rég túlléptem rajta, hogy a fiú produkálja magát amerre csak jár, hiszen közben általában bizonyít is. Itt viszont egy bugyuta, a legkevésbé sem ötletes, egyhangú videóról beszélünk. 10/4 - Értékeltem a Morrissey-frizurát.
Lykke egy okos lány. Okos, mert választhatott volna egyszerűbb dalt is következő kislemeznek: a Rich Kids Blues például két másodperc alatt sláger lett volna, a Youth Knows No Painnel a Föld lakosságának azon részét is meghódította volna, akik eddig nem ismerték/szerették őt, a szerencsés kiválasztott mégis a Sadness Is A Blessing lett. Lykkének nem is volt még ilyen lassú single-je, kérdés, hogy működik-e egy videóval.
Igen. Működik.
Egy tragikus apa-lánya kapcsolat egy rövid részletének lehetünk tanúi, mely egy étteremben zajlik le. Azzal kezdődik, hogy Lykke Li egymás után húzza le a pohár vodkákat, miközben édesapja (Stellan Skarsgård) szomorú szemmel nézi, amit lánya művel magával. Gyaníthatóan nem felhőtlen a kapcsolatunk, ez látszik azon, ahogy egymásra néznek, majd mikor Lykke előbb kiköp egyet, majd feláll, és azon az elegáns helyen őrült táncba kezd, a háttérben üldögélő vendégek tekintetéből az is világossá válik, hogy hősnőnk valószínűleg nem kívánt a számára kijelölt útra lépni, a saját döntéseit hozta meg, ami miatt aztán sokan elítélték és elpártoltak tőle. Egészen addig láthatjuk ezt a fájdalmas gyásztáncot, amíg pár jóltermett pincér meg nem próbálja lenyugtatni Lykkét, ő viszont előbb próbál kitörni, majd tehetetlenül a földhöz vágja magát és vonaglik a karjaik között.
Ezután jön az atyai közbelépés, és az utolsó ölelés során Lykke elér a megadás státuszába, amikor lehull az álarc, feltörnek az igazi érzelmei, és sírni kezd. Pont.
Rengeteg metaforát bele lehet illeszteni, erőltetni a videóba, minden kis részletet meg lehet magyarázni. Nem igazán érdemes. Én a történetet azért mondtam most el, mert a hétperces videó elbátortalaníthatja az Interneten kószálók nagy részét, de érdemes tudni, mi folyik benne. A képi világ újdonság a Lykke-videók sorában, szokatlanul meleg, szokatlanul közelinek érződik, a nagyszerűsége pedig mindenféleképpen formabontó. 10/9
Jessie J feltűnése Nagy Britannia popszínterén igencsak egy váratlan, véletlenszerű és távolról is megcsinált eseménynek tűnt. B.O.B.-bal közös Pricetagje és az azt követő kislemeze, a Dude It Like A Dude után egészen megkedveltem a lányt, hiszen popzenészeket megszégyenítő, erős hangja van, és úgy tűnik, hogy mondanivalója sem kevés. Első lemezén zavarbaejtően sok dal van, ezért sem tudtam megjósolni, vajon melyikhez csinálnak videót legközelebb. A Nobody's Perfect langyosabb anyag, mint a Do It Like A Dude, de a lány hangját tökéletesen engedi a felszínre törni, hogy ha valaki csak ennyit lát Jessie-ből, észrevegye, hogy torokban hiba nincs, kincs viszont annál inkább.
A videóban az tetszett, hogy számomra tökéletesen leírja azt a zaklatottságot, világtól elzártságot és bűntudatot, amit az ember érez, miután emberesen elszúrt valamit egy kapcsolatban (legyen az szerelmi, barátság, akármi). Mindezt Jessie J csillogós, sajátos rúzsos, őrült parókás világába öltöztetve nekem teljesen rendben volt. 10/8
És akkor folytassuk az érthetetlen és kibogozhatatlan videók sorát, a listán ugyanis a VersaEmerge Figure It Outja a következő.
A Fixed At Zero színvonalat tartja, története viszont csak olyan szinten van, hogy látjuk hőseinket végigvonulni egy erdőn, aztán, nos... eltűnnek. Sierra Kusterbeck nem tátog valami ügyesen, viszont az előadás része még mindig olyan VersaEmerge-es lett, olyan kúl, olyan kísérteties, olyan sötét, mint amilyen a Fixed At Zero maga is. Nem bánnám, ha egy történet első része lenne a Figure It Out videója, melynek folytatását és megoldását további klipekben tapasztalhatjuk meg. 10/7
Josh Groban inkább az elképesztő és gyönyörű dalairól híres, semmint legendás videóiról, azonban senki nem panaszkodik, ha újabb négy percet kell eltöltenünk zenéjének hallgatásával, és előadójának nézésével.
A Higher Window videóját nem is igazán tartom egy jó videónak, hiszen ebben még történet sincs (kivéve, ha az alcím a "Nagy Zongoraszállítás"), ugyanakkor Josh videóit nem szabad olyan szemszögből nézni, mint egy olyan együttes klipjeit, akiknél igenis számít, hogy milyen videókat adnak ki, mert ezzel promótálják őket a csatornák. Groban esetében nem ez a helyzet, ő inkább a szépség faktorra megy, ahogy a Hidden Away-nél, úgy itt is megvolt a zongorás jelenet, az éneklős jelenet, és valamilyen különös oknál fogva a "Josh egy rakás idegennel zongorát szállít" jelenet is. Nem gondolnám, hogy ez bármilyen jelentőséggel bírna, éppen ezért egy csöppet zavar is.
Josh lehet Josh, egy videóklip attól még videóklip marad, és ez egy nem túl kiemelkedő darab. 10/5
Bruno Marsot kevésbé szeretem, mint... lássuk csak, bárki mást, első albuma azonban nem is lett olyan rossz, kivéve, hogy valami összekeveredhetett a tervezés során, ugyanis kétlem, hogy bárki is kislemeznek akarná választani a The Lazy Songot.
Mindegy is, megtörtént, és Olly Murs Busy-jével ellentétben, amennyire emelgettem a szemöldököm első nézésre, hogy mégis mi ez a borzalom, ugyanannyira mára megtanultam szeretni ezt a kis bolondos videót.
Lényegében semmi lélegzetelállító nem történik, Mars és pár majom majomkodik egy nem túl minőséginek tűnő kamera előtt, aminek eredményeképp megkapjuk a házi videó hatást (egy ügyes húzás). Aztán pedig ott van ez a nagyon kis egyszerű tánc, ami végülis minden, ami a klipben történik, az említésre méltó része viszont, hogy ezt különösebb vágás nélkül oldották meg, hátbaveregetés és süti jár tehát a koreográfusnak és természetesen az ezt kivitelező szereplőknek is.
Ennyi végülis a klip lényege, amilyen lusta a dal, olyan lusta a videó is. 10/6
Amennyire viccesnek találtam ezt a videót először, annyira idegesít, hogy végülis egy jó nagy rakás ....
A Busy egyike a legjobb daloknak Murs első lemezén, hiszen vidám, ritmusos, kényelmesen rövid és a végtelenségig rádióbarát. A hozzá készült videó pedig alapjában véve arról szól, hogy Olly Murs teljesen bekattan, és egy saját maga által készített babával készül leélni életét. Ezt kombinálva a szemüveggel és a kötött pulcsival minden adott egy passzív-agresszív szociopatához, aki aztán kinyírja a családját és véres leszámolást tart a közeli óvodában, azonban mindössze egy születésnapi partinak lehetünk részei, melynek során elgondolkodhatunk, hogy akkor Rose most valódi-e, vagy ki látja annak, és ki nem, és készen álljunk tárcsázni a 911-et. Egyáltalán nem illik a dalhoz, egyáltalán nem is humoros, Olly többi videóját nézve pedig egyenesen katasztrofális.
Egy nagyon jó kis dal ment így pocsékba sajnos. 10/2
A Clare harmadik kislemezéhez készült klip első látásra ismét egy látványvideónak tűnhet, ahol a stylistok annyi ruhát és parókát tudnak hősnőnkre aggatni, ahányat csak tudnak, aztán lassan beugrik, hogy ez meg az, honnan ismerős. (Példának okáért, vak, aki nem látja az Adele/Lady Gaga/Marina hasonmásokat, és személy szerint nem tudom kiverni a fejemből a Florence Drumming Songjának környezetét, főleg miközben a dobos lány végigsétál a folyosón.)
A videónak távolról sincs köze a dalhoz, sokkal inkább harmadik klipként nagyzol azzal, hogy ezek után már Clare is a női előadók nagyjai közé tartozik. Ez ugyan még nem igaz, de igazán gyors tempóval halad ahhoz, hogy ránk cáfoljon, mintha csak azt mondaná: én is tudok ilyet csinálni, még jobbat is. Hát akkor lássuk.
A május tizedikei megjelenéshez közeledve egyre több gyönyörűség szivárog ki a lemezről (ahogy az ilyenkor lenni szokott). A Simple Math hivatalos lyrics videóját nézegetve sokan tanácstalanul álltak az új dal elé, aggódva, hogy a Manchester Orchestra is a Kings of Leon útjára lép elpoposodásban, én azonban emiatt nem ráncolom a homlokom. Az első videó az azonos című albumról ugyanis a "tökéletes" szinonimája is lehetne.
A dalról ebben a bejegyzésben már mindent elmondtam, amit tudtam, úgyhogy íme bővebben a klipről.
Az egy megszokott koncepció, ha életútról szóló dalokat írnak az együttesek, hogy a videó is a múlt felemlegetéséről, gyermekkori képek visszaidézéséről szól, ami egy elcsépelt, ócska húzás is lehetne a Manchester Orchestráról, azonban ebben mégis van valami. Valami, ami lehet a videóklipekben nem megszokott nagyszerű színészi játék, a cseppet bizarr környezetbe ültetett higgadt dal, a megannyi motívum és kibogozható rejtély vagy a videó végén nyitva hagyott történeti szál "hibája". Értelmezhetünk mindent úgy, ahogyan szeretnénk, meg ahogyan tudunk. Az apa és a fiú kapcsolatát, a kicsi Andy lány iránt érzett szerelmét, a kórházi szobás jelenetet, és a végén természetesen a nagy kérdésre is lehet különböző válaszokat adni.
Ezért jó ez a videó. Hangulata van, külön élettere van, formáló és formálható. 10/9
Tudom, hogy a youtube kiváltság, nem jog, azért mégis bosszantó, mikor a fél világ hét hete gyönyörködhet egy videóban, Európának pedig úgy kell lesnie, mikor szíveskedik a VEVO engedélyezni az itteni IP-címeket.
Legyen is mindegy, végre mi is megtekinthettük az első videót az együttes negyedik lemezéről, és személy szerint én kellemesen csalódtam. Nem vagy rajongója az Augustana-videóknak, mert először is állandóan rosszul választják ki a kislemezeiket, a videók pedig nem karakteresek, nem másznak bele az ember agyába, az éjszaka közepén is az "ez most mit jelent?" kérdéssel kínozva a hallgatót/nézőt, pedig ez igencsak feküdne a zenekarnak.
A Steal Your Heart videója sem fog álmatlan éjszakákat okozni, viszont a megannyiszor melankólikusnak, depresszívnek beskatulyázott fiúk ezúttal csupa-csupa szeretettel vonják be környezetüket, beleértve a rajongókat, s mindenkit, aki hallgatja őket. Aki szereti a szívecskéket és a tüzijátékokat, annak ez egy tökéletes videó, hiszen a látvány igazán elragadó. Az egyszerűség, a szépség és Dan Layus továbbra is kínos (de imádnivaló) mozdulatai a kamera előtt jellemzik, miközben igazán semmi nem történik, csak szép dolgokat nézegethetünk három és fél percig. 10/7
Ha szabad megjegyeznem, a The Script nagyon rossz a kislemezek kiválasztásában (Talk You Down, The Man Who Can't Be Moved, For the First Time és most ez), és ezalatt nem azt értem, hogy ezek a dalok rosszak, csupán azt, hogy közel sem mutatják meg az együttes legjobb oldalát. Ez lehet szándékos választás is, hiszen ha valaki megkedveli a gyengébb számaikat, a jobbakat hallva majd biztosan örök szerelmbe esnek velük, ugyanakkor ez elég kockázatos is.
Az If You Ever Come Backet hallgatva már régóta az az érzésem, hogy a Science&Faith egyik leggyengébb daláról beszélünk (a Long Gone and Moved Onnal egyetemben), úgyhogy reméltem, hogy egy kielemkedően jó videóval kompenzálhatják a választás helytelenségét.
Akármennyire is szeretem a The Scriptet, ezt ismételten nem találták el (csakúgy ahogy a For the First Time-mal is mellélőttek), viszont végre vittek egy csavart a videóba, amitől mégis egészen szerethető lett, és jószívvel fogadjuk be az együttes klipjeinek sorába. Különösen az tetszik benne, ahogy az "I'll leave the door on the latch if you ever come back" és egyéb csöpögős szavaknak egészen más értelmet adtak a drogos lány történetével, és ahogy O'Donoghue a végén felénk rúgja a széket (vajon hányszor rontotta el, mielőtt sikerült felvenni?), sokkal inkább tűnik egy jótékonysági kampánynak, mint videóklipnek.
10/6 - Nem borzasztóan rossz, de többet és jobbat vártam. Megmarad a Talk You Down-féle klipek szintjén.
Fogadnom kellett volna rá, hogy ez lesz a következő single az Eurekáról, hisz a "Holdin' on" abszolút az egyik legslágeresebb dal a Rooney nyári korongjáról. De hogy nem ilyen klipet képzeltem el hozzá, az is biztos, bár a helyzet legalább nem olyan tragikus, mint anno az "I can't get enough"-nál. Maga a videóklip megfejthetetlen, értelmetlen, de mégis szimpatikus a maga fura módján. A lazulás, a szabadság a központi téma, ennek égisze alatt a srácok erdőn-mezőn-réten keresztül futnak, ugrálnak, vagy csak zenélgetnek néhány csésze tea mellett, esetleg vívókarddal "leszúrják" egymást; hát van ez így, ha kiszabadulunk a négy fal közül. A véletlenszerű és mindenféle logikát nélkülöző képsorok értetlenkedést szülhetnek a klip megtekintése során, de van valamiféle rejtett és bájos hatása a végeredménynek. A kis Rooney-rajzfilm pedig tüneményes ötlet volt. 10/7
