"...you're so cute when you're sedated, oh dear..."

  Az Interpolról írtunk már egyszer, egy évvel később azonban alaposabban elmerültem a New York-i banda munkásságában, hiszen első kislemezük, a Barricade már egy hónapja kijött, és már csak hármat kell aludni, hogy negyedik, self-titled anyagukat is meghallgathassuk.

  Az Our Love To Admire-ről megmaradt emlékeim nem sokat használtak, hiszen 2002-es lemezük egyáltalán nem hasonlít rá. Az akkor még négy tagú zenekar hallhatóan nagy hangsúlyt fektetett a gitárokra, sajnos annál kevesebbet a dobokra. Habár Sam Fogarino tehetségéhez kétség sem fér, sajnáltam, hogy játéka nem igazán keltette fel a figyelmemet. Ellentétben Banks énekével, a frontember ugyanis mind szövegileg, mind énektechnikailag látványos munkát végzett a lemezen. Míg egy olyan post-punk zenekarnál, amit olyan együttesek inspiráltak, mint az R.E.M. és a Joy Division, azt várnánk, dalaik mély letargiába taszítsanak minket, az Interpolnál ez éppen nem így van. Az olyan szövegdarabok, mint a "She puts the weight into my little heart" vagy az "I'm gonna pull you in close, gonna wrap you up tight" inkább jó érzéssel tölthetik el a hallgatót.

  Míg az Interpol debütáló lemeze a brit indie nagyjai közé is beillenének, zenéjük nagyon is amerikai. Ha valaki még nem járt ottani nagyvárosban, akkor is beugorhat neki a filmekből jól ismert városi életkép olyan dalokat hallgatva, mint a The New, NYC vagy az Obstacle 2, vagy éppen egy magányos este, amit a külvilágtól elvonultan töltünk, miközben a Leif Erikson vagy az Untitled szól.

  A stílus még nyers, de az album közel ötven percén keresztül lehet érezni, hogy ezek a fiúk tudják, hogy mit akarnak, és ha akarjuk, ha nem (márpedig miért ne akarnánk), folytatják.

10/8 - Habár nem hiszem, hogy ilyen előzékeny lettem volna a lemezzel, ha előbb nem negyedik albumukat hallom, egy-két tölteléktől eltekintve (pl. Hands Away), a Turn On The Bright Lights tökéletesen előrevetíti, mit várhatunk amerika egyik legintelligensebb indie zenekarától.

Read Users' Comments ( 0 )

A Nightwish-albumok történetében a 4. nagylemez a Century child, amely az eddigi lemezektől eltérően markáns férfivokállal is bír, hiszen Sami Vänskä helyett Marco Hietala jött, látott s győzött. Ugyanis az ő személyével nemcsak egy remek basszusgitárost, hanem egy igen erős hangú énekest is nyert a Nightwish, így végre duettek is készülhettek.

Úgy érzem, a Wishmaster-album volt a fordulópont az együttes életében. Ott találtak rá valami olyasmire, ami nagyrészt megmaradt a későbbi lemezeknél is, ez pedig nem más, mint az egyensúly. Megvan az arány a tempósabb és a nyugisabb dalok között, visszavettek a korábban jellemző durvább zúzásból, és egyre több a szimfonikus zenekari betét, amit ideje volt már hozzácsapni Tarja operahangjához.

Akkor a számokról:
Az album rögtön egy 6 perces számmal nyit, a lightosabb fajtából való "Bless the child"-dal, mellyel remekül elaltatnak minket, aztán meg beüt az "End of all hope", ami a címének megfelelően sötétebb dallamokkal érkezik. A folytatás sem pozitívabb, a "Dead to the world" is kb. annyi vidámságot hordoz magában, mint a címbeli dead szócska. Nem véletlenül emlegetik az egyik legsötétebb Nightwish-lemezként a Century childot.. Egyébként ebben a számban már színre lép Marco, és nagyon sokat dob a dalon, mert itt igény van a mélyebb hangzásra, ezt pedig Marco meg is adja azt.
A kezdő borúsabb dalok után jön az "Ever dream", ahol a magasabb hangoknak (mind a hangszerek, mint az ének terén) köszönhetően kisebb feloldódást érzek, de ezt rögtön meg is szünteti a "Slaying the dreamer". Merthogy a dalcímek beszédesek, harmóniában állnak a a számok hangvételével, és ezt eddig nem nagyon éreztem a korábbi albumoknál. Szóval a "Slaying the dreamer" a keményebb hangzás képviselője, de engem nem fogott meg, kissé szétesőnek érzem a többi számhoz képest.
El is érkeztünk a szokásos balladához, jelen esetben a "Forever yours" képviseli ezt a vonalat. Szimplán tökéletes, mint minden lassabb szám, amit Tuomas megír. Nem gyorsulunk be túlságosan az ezután következő "Ocean soul"-lal sem, mely egy kellemes számnál nem jelent többet, de nem akarom lehúzni, mert jó, csak éppen Nightwishhoz képest szokatlanul átlagos. Igazi pozitívum viszont a "Feel for you", amelyet az album legerősebb duettjének érzek. Szép lassan indul be a szám, de mihelyst megszólal Marco, máris erősebbé válik minden, még akkor is, ha a dal lendületét megtörik bizonyos átvezető részekkel.
A végén jön a "The Phanton of the Opera", amely eredetileg Sarah Brightman és Michael Crawford előadásában szólt (itt meghallgatható) Andrew Lloyd Webber "Az operaház fantomja" c. darabjában. Erős cover lett, az eredetihez képest nagyon is érezni a Nightwish hatását, és bár maga a szám nem tetszik, a feldolgozás az eredetihez képest annál inkább. A lemez méltó befejezését pedig a "Beauty of the beast" (nem keverendő a "Beauty and the beast"-tel) adja meg, amely 10 perces hosszúságával, sok ritmusváltásával, filmzenei hatású elemeivel és egy kórus segítségével válik igazán monumentálissá és tökéletes befejezéssé.

Ajánlatként az "Ever dream", mert bár a "Feel for you"-t akartam, akkor nagyon önző lennék, így egy másik remek dalt választottam:

Összegezve: 10/7,5, mert nem egy Wishmaster, de azért többet ér 7 pontnál. Marcóval sokat nyert az együttes, kellett egy ilyen tökös vokál Tarja mellé, úgyhogy örülök, hogy ő is bekerült.

Read Users' Comments ( 0 )

"...shadows are what's left of all the noise..."

  North című lemezüket csúnyán lehúztam (ötödik hallgatásra az sem rossz), most viszont adtam egy esélyt egy koraibb albumuknak, melynek a borítóját speciel utálom. Mindegy is. A Weezer-hez és a Better Than Ezra-hoz hasonlóan ők is olyan együttes voltak, akikért a legtöbb nyugati parti tinédzser rajongott a 2000-es évek elején. A Something Corporate '98-ben alakult, és mialatt hűek maradtak a műfajukhoz (pop punk és zongora kombinációja), különböznek a többi hasonló zenekarhoz. Andrew McMahon, énekes és zongorista olyan csengést ad a zenéjükhöz, ami ellenállhatatlanná teszi ezt a lemezt. 

  A Something Corporate azokkal az elemekkel dolgozik, amit mindenki utál a mainstream zenében, értem ezalatt a semleges gitár-riffeket, meg a semmilyen dobot, ráadásul hiába voltak emo-nak kikiáltva, igenis boldog, lelkesítő zenét játszanak.

  Talán ez a lemez csak egy átlagos pop punk tákolmány lett, mégis a személyes szövegek kiemelik őket a tömegből. Ha változatosságot keresel, ezt a lemezt nem neked teremtették, viszont amennyiben egy kellemes, vidám zenére vágysz, ami felvidít, ha éppen botrányosan rossz a kedved, azonnal ugorj rá erre.

  Talán sokaknak nem tetszik Andrew McMahon éneke (például nekem), a lemez személyessége és érzelmessége akkor is elsöprő, és a szövegeket mindenki egy kicsit magáénak érezheti. 

  Az ilyenekkel kezdeném a hallgatást, mint Straw Dog, Punk Rock Princess, The Astronaut vagy a Hurricane, szép zongora alapok, megkapó vokál, egy kis kikapcsolódás a megerőltető, végtelenségig komplex zenék világából.

10/7 Számomra is furcsa, de akkor is egy klassz kis lemez, amit bármikor szívesen meghallgatnék.

Read Users' Comments ( 0 )

Írhatnék a No Name Face-ről, meg a Who We Are-ról is, mint a két legjobban sikerült albuma a kaliforniai együttesnek, de nem, mert nekem a legrosszabb albumukról kell írnom. Wuteva.

  Szóval. A második albuma a Lifehouse-nak, és míg a No Name Face-nek konkrét, gitárra épülő stílusa van, addig ez eléggé elkorcsosult. Ingázik az építő vokál, a húdekúl lábcin és a garázsbandákra jellemző gitárok között. Nem, mintha nem jönne be, de igazság szerint azt sem tudom, Jason hangjával mi történt ezen az albumon. Kicsit mélyebb lett (és ne mondjátok, hogy mutált, mert a későbbi albumokon már ugyanúgy szól, mint a No Name Face-en.
  Mindegy, miután ezen túlléptem, kezdem boncolgatni a track-eket.

  Míg a Starsailor-nál az volt a jellemző, hogy minden jó dalt bepakolnak a kezdéshez, addik a Lifehouse húzza az agyunkat, mert az első négy szám egyáltalán nem őket jellemzi. Káoszos, unalmas dalok, (bár a "Spin"-t azt kedvelem valamilyen szinten) amibe csak az "Am I Ever Gonna Find Out" hoz némi világosságot, a maga soványka két és fél percével.
  A címadó dal egész jó, semmi extra, nem szoktam sokat hallgatom. 

  Ezután jön négy dalnyi tömör gyönyör, az "Out Of Breath", mint egyik kedvencem, ilyen szerelmes, lendületes, mosolygós dal :) 
  Jason Wade hangja nem magas. Sőt. Tökmély. Nem is szokott beordibálni ő, három oktáv max a hangterjedelme, de mégis nagyon jól hangzik. Személy szerint a lassabb számokat kedvelem tőle, ezért fura, hogy a "Just Another Name"-et úúúgy szeretem én, mert az érdekes csörgődobbal, meg a fura dobokkal, amikhez hasonlót legközelebb már csak a 2007-es Who We Are c. albumon, a The Joke c. szám alatt hallhatunk, engem teljesen elvarázsolt, szövegileg is elég korrekt dal ^-^

  A "Take Me Away" az első dal az albumon, ami kicsit illene a Who We Are-ra is. Ez a lemezenként kötelező lélekmegváltó dal, aminek hallatán az ember lánya máris sokkal magabiztosabbnak érzi magát. A dal háromnegyedénél csöndes bridge-ismétlés utáni bezúzás után pedig annyira mindegy, hogy mit énekel, ha azt mondaná, a zöld a kék, és az ég a fű, mi azt is elhinnénk :)
  Az első szomorúbb, elmerengős dal, az a "Walking Away", ami eléggé szöveg-centrikus, ezért egyszerűbb a dallam, mégis fülbemászó, és nagyon szép :) A szöveg meg elhagyós... de mégis imádom :)

  A "My Precious" és az "Empty Space" olyan semleges dalok, de a "The Beginning" megint egy jó kis dal, leginkább a "Stanley Climbfall"-ra hasonlít, én kedvelem, kicsit lassú, kicsit fáradt, kicsit ilyen melankólikus, azt meg szereti a Tia ;)
  A "How Long" asszem csak egy Bonus track, de az is klassz nagyon ^-^ Idézi a Blyss-es időszakot, amit Tija... ismételten csak kedvel nagyon :)

Azért jó ez, mert azok a dalok, amik jók, azokat sosem tudom itthonhagyni, mindig fel kell tennem őket az Empémre, és mindig biztos, hogy meg is hallgatom őket ;)
Azért rossz ez, mert sok a töltelék-dal, a semmilyen dal, amikért nem az, hogy kár volt pazarolni a memóriát, de a No Name Face-hez képest mindenféleképpen visszaesés.
Hallgassa az, aki nem megy annyira a dallamra, hanem inkább a háttérben zenélgetős cuccokra bukik.
A legjobb számja a Zalbumnak a Take Me Away. Nincs ennél jobb a világon.
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja az Anchor... nem is hallgatom soha.
Szerintem ez 10/5. Hallgatgatom, ha úgy adódik, de nem igazán a szívem csücske ^-^
Különben meg NAGYON-NAGYON várom az új albumot. A Lifehouse meg a Who We Are is nagyon klasszra sikerült, kíváncsi vagyok, az ötödik album milyen lesz *-*

Read Users' Comments ( 0 )

Tija vs. James Walsh (round 3), ez is lehetne a bejegyzés címe... eddig 1-1-re állok az angol bongyorhajú, reszelős hangú énekessel, az On The Outside eszméletlenül tetszett, az All The Plans meg eszméletlenül NEM tetszett, és végülis elhatároztam, hogy mielőtt csekkolnám a Silence Is Easy-t (aminek már nekikezdtem egyszer, de elveszett a lendület), meglesem a debütáló albumot is, hogy tudjam már, honnan jutottunk el odáig, hogy két album közül 1/1 legyen a tetszési arány.

  Azt kell, hogy mondjam, hogy elég erősen kezd ez a lemez is. Az első három dal számomra mindenféleképpen nyerő, a "Poor Misguided Fool"-t már előbbről megjegyeztem magamnak, mikor még csak úgy hallgatgattam, hogy Starsailor, jólvan. Az "Alcoholic"-kel a napokban ismerkedtem meg videóklip útján, nem is baj, így sokkal jobban tetszik.
  A kezdeti lendületből kicsit veszítenek a fiúk a "Lullaby"-ra, az album első száma, ami nem jön be. A "Way To Fall"-lal is elég rendesen rámijesztettek, de végülis a gitárszólóval minden rendbe tettek ;)

  Miközben a "Fever" és a "She Just Wept" számokkal bajlódom, hogy akkor most tetszik e, vagy nem, arra is gondolok, hogy szerintem minden dal, amit eddig hallottam, úgy hangzik, mintha az énekes először énekelné el. Van hangrebegtetés is (jólmegyneki), szépen formálja a szavakat, tudja használni a hangját, csöndes, ha az kell, szenvedősen rángatózós, ha úgy kívánja a dal, de eléggé tapasztalatlannak mondanám (a hangot), főleg ezen az albumon.
  Nincs ezzel baj, ettől csak érdekesebb lesz, csak egy észrevétel.

  Ez az album jobban épít az akkusztikus gitárokra, mint a zongorára (nem úgy, mint a későbbi albumok, ahol megmaradnak a gitárok is, de rájönnek, hogy de jól hangoznak ők zongorával is). 
  Eközben Fever Win (Y), She Just Wept Fail (N).
  Azon agyaltam végig, hogy hallgattam az albumot, hogy hiba volt a legjobban kilógó albumot meghallgatnom először (On The Outside), hiszen mindenki azt mondja, hogy az nem is a Starsailor, ők nem ilyen rockosak, ők csendben zúzósak. Igen, de én ezt nem tudtam akkor, és tulajdonképpen annyira nem bánom, mert így csak izgalmasabbak a Starsailor-rel tett kísérleteim :)

  A pasinak mindene a hangja, eléggé durván használja, remekül eltalálta a hozzá illő stílust, plusz akcentus, remek. Tesóm mondta jól, mikor azt mondta, hogy ez tipikusan az az együttes, amit első hallgatásra megkedvelsz. És tényleg, barátságos zene nem semmi szövegekkel. 
  És ha lehet egy eléggé fangurl-ös megjegyzésem, az az érzésem támad (az eddig említetteken kívül), hogy mikor énekel, mintha komolyan.... el tudom képzelni, ahogy leül elém James Walsh egy székre, megfogja a kezeimet, és végig a szemembe nézve énekel, miközben az övé meg sem rebben. Ez jutott eszembe, mondjatok idiótának, de ez csak még kedvelhetőbbé teszi őket :)

  Az album címadó daláról szeretnék két szót mondani: GIGAMEGA ÁLLAT! - Mint ahogy az már világossá vált, a Starsailor belendülősebb számait kedvelem dobokkal és jó kis elektromos gitárokkal, de a Love Is Here esetében kivételt teszek. Eleve az, hogy alig öt perces dal, és mégis, mintha... sokkal tovább tartana, na. :D
  Az album utolsó két dala, a "Good Souls" meg a "Coming Down" egybe vannak olvasztva, mármint ha a végéről beszélünk. A "Good Souls" egy ilyen kis semleges dal, de négy csillagot kap, nehogy már túlságosan tetszen az album. A "Coming Down" egy gitározgatós bezúzós dal, meghallgatnám nagyzenekarral, meg miegymás :D

Azért jó ez, mert isssszonytató módon el van találva, mint debütáló album, a maga gyengeségeivel, de nagyon kedvelhető, egyszerű hallgatni, mégis rabul ejt. Vagymi.
Azért rossz ez, mert aki nem bírja az énekes hangját, az utálni fogja az albumot. A hangja nem túl... nem is tudom... egyeseknek idegesítővé válhat. :S
Hallgassa az, akinek bejött az "All The Plans", ez is hasonló album, de valamivel könnyebb bevenni :D
A legjobb számja a Zalbumnak Love Is Here és Alcoholic. Nem tudok választani, a LIH, mert csendes és gyönyörű, az Alcoholic... az meg ilyen személyes... amiben benne vagyok én is. Szeretem az ilyen dalokat.
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja a Lullaby. Igazán kihagyható dal, nem is emlékszem már rá.
Szerintem ez 10/8. Se több, se kevesebb :) És nem kizárt, hogy többedik hallgatásra még jobban fog tetszeni :)
Különben meg az album borítóról a "Love Is Here" felirattal kombózva mindig a "Szerelemvonat" jut eszembe :D
Utóirat: Tija - James : 1 -2 ;)

Read Users' Comments ( 0 )