"...little arms little arms, little arms on a big body..."

Az angol banda debütáló lemeze egészen csinos lett, de bőven volt rajta mit fejleszteni. Ezért voltak magasak az elvárások a The Maccabees 2009-es lemezével kapcsolatosan. Az album producere Markus Dravs volt, aki az Arcade Fire 2007-es lemezénél is közreműködött, ezért lehet, hogy ismerősen cseng egyes dalok stílusa. A felépítés is elég hasonló az olyan együttesek dalaihoz, mint a White Lies vagy az Editors. Lassan indul, majd fokozatosan begyorsul (Young Lions, Wall of Arms). 

  A dalok közül nincs olyan sok különösen emlékezetes, főleg azért, mert egy sablonra épül az egész (ez köszönhető Dravs közreműködésének; a hirtelen megemelés mind tempóban, mind intenzitásban a dal vége előtt, és ha ezt Orlando Weeks énekével párosítjuk, elég nehéz elvonatkoztatni az Arcade Fire Neon Bible c. lemezétől).

  Weeks énekével kapcsolatosan még annyit, hogy teljesen elhittem, hogy holnap eljön az Apokalipszis és meghalunk, ez valószínűleg a kicsit beteges, "őrült zseni"-féle hangjának tudható be. A szövegek ugyanakkor sokkal szervesebb részét képezik a lemeznek, szép kontrasztok találhatók meg a mondanivalók közt, például a Wall of Arms egy sora ("...those who keep me company, they are a wall of arms around me...") és a No Kind Words szövege közt. ("...if you got no kind words to say you should say nothing more at all...")

  A The Maccabees ezzel az albummal egészen új távlatokat nyitott a zenében (saját maga számára), és egy olyan lemezt hozott össze, ami egy kicsit sötét, egy kicsit pesszimista, ugyanakkor igazán élvezhető és értékes.

10/7 - Lehet, hogy egyáltalán nem az én stílusom ez az anyag, de egészen elragadó. Kedvencemként a Dinosaurs c. dalt ajánlanám kezdésnek. 

Read Users' Comments ( 0 )

Érett már ez a review, de olyan dolgok vonták el a figyelmemet, mint a felkerült Millenárisos Editors koncert, meg az új OneRepublic album (meg mostanában olyan bandákra is eléggé rá vagyok állva, mint a We Shot The Moon vagy a Maxïmo Park).

a borítóért kudos, tetszik, csak nem áll nekem össze magával az albummal 

  Együttesről eddig csak akkor tévedtem ekkorát, mikor az Editors-ról azt hittem, hogy ilyen Switchfoot féle gyári cuccos. Itt először is csekkolnom kellett, hogy ez tényleg az a Manic Street Preachers, akik a Your Love Alone Is Not Enough-ot éneklik, és miután erről megbizonyosodtam, kicsit wétéef fejjel ültem végig az első dalokat. 

  Azt hiszem, James Dean Bradfield (szép név, btw) nem lopta be magát a szívembe, a hangja sem igazán megkapó, és talán jobban is állna neki az a stílus, amit a The Cardigans énekesével felénekelt duettben képvisel. 

  Az albumon a jó számokat arról lehet megismerni, hogy jó rövidek, mondjuk a "Me And Stephen Hawking", a "This Joke Sport Severed", vagy a "Doors Closing Slowly", de nekem tetszett az album címadó dala is, a Journal For Plague Lovers. 

  Tudni kell, hogy az együttes már '86 óta tépi a húrokat, ami persze igen dícséretes eredmény. Meg is hallatszik a stílusukban a nyolcvanas, kilencvenes évek beli rock hatás, de gyönyörűen tudtak alkalmazkodni az új évezred indie rock vonalához, a lassabb, líraibb számokban pedig a brit pophoz. (még mindig nem britpop, köszi) 

  Különösebben nem nagyon érintett meg az együttes, persze, örüljünk az olyan kiemlkedően jó számoknak, mint a már említettek mellett az "All Is Vanity", vagy a "Pretension/Repulsion". 

  Nem gondolom, hogy fogom nagyon hallgatni ezt az albumot, tulajdonképpen a jobb dalokon kívül akár még azt is mondhatnám, hogy unalmas, de hát nem az, csak gondolom az én randa XXI. századi gyomrom nem nagyon veszi ezt be.

ENNEK ELLENÉRE persze jó kis anyag, evidens, hogy nem azért vannak ilyen hosszú ideje a pályán, mert olyan rosszak. A jobb dalok azért tűnnek ki a többi közül, mert stílusbelileg hoznak újat, vagy éppen dallamilag. A hangszerelés nekem kicsit túlontúl '90-es évek beli, ettől persze még lehet jó. Hallgassa az, aki bírja a régi britrock-ot, az alternatív rockot, meg az ilyeneket, nekik - ha eddig még nem fedezték volna fel őket - éppen megfelelő zene.

  Részemről 10/7. (10/6 lenne, de alapvetően megvan bennem a tisztelet az ilyen együttesekkel szemben :)) 

Read Users' Comments ( 0 )