"...the monsters, they’re gone… they’re well on their own and your mother’s here…"

A Glasvegas név már maga is úgy hangzik, mintha egy hosszú évek óta együtt zenélő amerikai indie-bandát takarna, az igazság viszont az, hogy a négytagú skót zenekar 2003-as megalakulása után öt évet várt debütáló lemezének piacra dobásával, mely hírnevet nem annyira, elismerést viszont bőven hozott (hat brit zenei magazin "2008 Legjobb Albumai" listáján végzett az első tíz hely valamelyikén, ezek közül az NME-nél a harmadikon, valamint az Egyesült Királyságban platinum-, Svédországban pedig aranylemez lett). 

  Így élt tehát a Glasvegas három évig, majd egy EP és kétszeres dobosváltás után kibújtak a sötétből és kiterítettek mindent, amijük van egy ötven perces album keretein belül. Nézzük, hogy sikerült.

  A shoegaze címkét self-titledjük óta csak sikerült levetkőzni magukról, a lemez viszont még mindig nem csordul túl a boldogságtól, viszont James Allen szívszorító hangjából, nyikorgó-csikorgó gitárokból és óriási dobokból nincs hiány. Allen nevetséges, skót akcentusának ellenére (vagy pont amiatt), a legtöbb túlerőltetett dalszöveg (Shine Like Stars, Dream Dream Dreaming, You) hamar elragadja és elgondolkodtatja az embert, a szomorkás, post-punk revival együtteseket idéző alapok (Stronger Than Dirt, I Feel Wrong), csilingelő, szárnyaló gitárok (The World Is Yours) pedig különös, mesebeli hangulatot teremtenek minden számhoz, megelőzve ezzel azt, hogy ez a tizenegy szerzemény összefüggéstelen dalkupacként csörömpöljön egy műanyagdobozban. 

  A Homosexuality párost külön ki kell emelnem, mert habár egyik sem, megmutatják, hogy James Allen jó érzékkel bújik mások bőrébe, és igazán briliáns dolgokat művel, mikor megpróbálja mások szemszögéből szemlélni a világot (itt ugyebár egy homoszexuális fiúéból), ugyanakkor enyhén komikus, hogy milyen nagy feneket kerítettek neki (a két rész sorrendjének felcserélésével például), miközben igazából nem is olyan szerves alkotórészei a lemeznek.
  Erénye még a titokzatosan EUPHORIC /// HEARTBREAK \\\-ként stilizált albumnak, hogy a dalok dinamikájának íve fokozatosan hanyatlik az intro után, és a kifejezetten lassú (és hosszadalmas) Lots Sometimes után már csak egy tökéletes fináléra van idő, egy lélekemlő ének-monológ párosra, mely legjobb esetben megríkkatja, de legalábbis egy pillanatra megállítja a hallgatót, hogy csenddel adózzon a zene nagyszerűségének és ennek a négy fiatal zenésznek, akik újra és újra meg tudják ezt nekünk mutatni.

  10/8 - Stílusban nem sokat fejlődtek első lemezük óta, dallamaik, szövegeik viszont sokkal rádióbarátabbak. Az együttes megkülönböztető stílusát tökéletesen ötvözi a Glastonbury-hallgatóság növekvő igényeinek való megfeleléssel, hiszen maradhat úgy is egyedi egy együttes, hogy közben elvárásoknak felel meg.

A szerző ajánlata: Shine Like Stars, Dream Dream Dreaming, Euphoria Take My Hand 

Read Users' Comments ( 0 )

Már látom, hol lesznek itt a gondok. Biztos sorra ismerek majd meg baromi jó 2009-es albumokat, és akkor mit érnek majd az év végi best album/best song-dolgaink? :) Hát nem baj, ezek vagyunk mi, a zenehallgatási palettánknak még bővülnie kell, de nem is azért írjuk a blogot, hogy megmondjuk az abszolút igazságokat.

Szóval, Mew. Egy barátnőm mutatott tőlük egy dalt, a The Zookeeper's Boy-t, ami hirtelen meg is tetszett, ezért beszereztem nem azt az albumot, ami a dalt tartalmazza, hanem a legújabb, 2009 nyarán megjelent No more stories are told today címűt.
(igazából hosszabb címe van, ez a teljes: No More Stories Are Told Today I'm Sorry They Washed Away No More Stories The World Is Grey I'm Tired Let's Wash Away)
Aztán szereztem róluk infót, és kiderült, hogy ők ilyen experimental-alternatív rock shoegaze dreampop indie. Sokatmondó. (mellesleg dánok, és jelenleg hárman vannak az együttesben; kiadtak már egy pár albumot, 1995 óta léteznek).

(érrrdekes cover :D)

Aztán elkezdtem hallgatni az albumot, meg meghallgattam mégegyszer, és rájöttem, hogy miért volt már fura a legelső dal is, amit hallottam tőlük.
Ez kérem indie köpenybe burkolt progresszív rock.
Oké, nyilván igaz a többi műfajmeghatározás is.

Van egy fura hangulat, amit a zenéjük megteremt (valószínű erre vonatkozik a dreampop), ráadásul az énekesnek is meglehetősen magas hangfekvése van, ami jellegzetessé teszi a dalokat (én, aki ugyan a Yes-t nem ismerem, de edződtem Jon Anderson és Vangelis közös zenéin, kevésbé tartom ezt "problémának" :), és a dallamvilág is elég különös.
Szövegileg sok mindent ki lehet hámozni a dalokból, nem mondom, hogy annyira bejön ez a része, de vannak jó pillanatok. Inkább azt mondanám, hogy a szavakat, szövegeket is amolyan hangszernek tekintik (az egymásra rétegződő vokálok például nagyon erősek helyenként).
A hangszeres rész viszont hibátlan, legalábbis szerintem. Erős gitár, sokféle, változatos dobritmus, ezek az elektronikus-szétfolyó effektek meg szerves részei a zenének.

Jellemző az építkező, lassan kibontakozó szerkezet, ez már a progresszív rock terepe. Ilyen elszállós dal a Hawaii, a Cartoons and Macramé Wounds, a Vaccine a Reprise. Ezek mind baromi jók, de igazából nincs is eltolt szám a lemezen. A Beach, Silas the Magic Car, Tricks of the Trade.. ezek ilyen popszerű dalok, de nehéz ezt így rámondani, mert azért több van bennük.
Hallgatva az előző albumaikat, azért örülök, hogy ez az utolsó kicsit dallamcentrikusabb, valahogy harmonikusabb. Ha ezen az úton maradnak, az nekem tökéletes. :)

Kiemelten szeretném hangsúlyozni az Introducing Palace Players és a Repeaterbeater című számokat.. mindkettő nagyon-nagyon jó, határán a populárisnak és az elszálltnak, és első ismerkedésnek is megteszi az albummal.

Az intermezzók és a lemezvégi reprise miatt konceptalbum-fílingje lesz az ember lányának. Tulajdonképpen: akár.. :) Az biztos, hogy elrepít valami más világba, és teljes egészet alkot.

Ami hibát fel tudnék róni: néha a kiteljesedések nekem nem olyan átütőek. Ennyi előkészítés után nagyobb robbanást várok. :) Másrészt, és ez az előző albumokon is így van, a pár felismerhető dallam-motívumon kívül a többi valahogy elsikkad, így eltart egy ideig, míg az ember kibogoz néhány számot. Itt azért már könnyebb, mint az előzőekben.
De lehet, hogy csak eleget kell hallgatni hozzá.
Plusz hiba még, hogy a Repeaterbeater olyan szörnyen rövid.

Simán megkapja a 10/8-at. Énzeném-típus. Köszönjük. ^^

P.S. Nem tudom, hogy ezek az északi népek mit tolnak, hogy ilyen zseniálisak néha a zenében, de én is kérek belőle.

Read Users' Comments ( 0 )

Előbbi review-m végén lévő kérdésre válaszolva: Igen, minden bizonnyal csak engem emlékeztet a Fireflies a Dominos-ra.

  Talán csak a tudatalattim ilyen gonosz és elfogult, de a The Big Pink már a Crystal Visions első tíz másodpercében is jobban tetszett, mint az Owl City, és tessék!! Hát nem brit banda a The Big Pink, miközben az Owl City "csak" amerikai? (nem akarok leszólni egy amerikai bandát sem, ha jó, jöhet)

  Mindegy, így esett az eset, az angol banda elektro-rocknak van mondva mind a last.fm-en, mind a wikipédián, én közben itt heverek tanácstalanul, mert fogalmam sincs, ennek mit kéne takarnia, de szerintem nem ezt. Lehet hallani azonban még azt is együttesről, hogy "shoegaze" (kedvenc "műfajom", komolyan, rohadtpoénos neve van :D), aztán ki tudja ezt eldönteni?

  Miközben hallgattam a dalokat, az az érzésem volt, hogy nem is ugyanazt az együttest hallgatom, mindegyik számra más-más stílusjegyek vonatkoznak, a Dominos közelről sem érinti például a Too Young To Love-ot, aminél ilyen Prodigy-s hatások jelennek meg, vagy az At War With The Sun-t, ami viszont kifejezetten "csak" egyszerű indie rock. A Velvet az első olyan dal az albumon, amire rá merném mondani, hogy eletronikus rock.

  Ami számomra kicsit félresikerült, az ez az eszméletlen monumentalitás, amiért - úgy tűnik - ez az együttes él-hal, hogy beleépíthesse a zenéjébe. Nekem ez nem jött be. A banda két éve létezik, ez a debütáló albumuk, kicsit alaposabb munkát vártam volna, kicsit több... hogyismondjam alázatosságot.

  Ami nálam még konceptalbumoknál sem nagyon szokott sikerülni, az most sem történt meg, nem áll össze az album egy egységbe. Rendben van, hogy kísérletezés, stíluskeresés, de talán egy kicsit vissza kellett volna venni a lendületből. Owl City-ben túl kevés volt, ebben meg túl sok, úgy tűnik, ma senki nem tudja megtalálni az arany középutat, sajnálom.

  Persze nem vágta el magát ezzel a banda előttem, a Golden Pendulum-ot speciel különösen élveztem, és közben rájöttem, hogy Robbie Furze, az énekes hangja az én fülem szerint leginkább Peter Morén hangjára emlékeztet, ami persze nagyon jó! :)

ÖSSZESSÉGÉBEN jól van, elektrós is, rockos is, elektro rock, megkapja a címkét. Kicsit többre számítottam, barátságosabb, kedvelhetőbb zenére, de sokadjára is megtapasztaltuk legalább, hogy a rádiók és a tévék képesek a legkevésbé hallgatóbarátabb együttesek lemezeiről kihúzni a leghallgatóbarátabb dalt, és azt nyomatni, hogy az ember lánya téves elképzeléseket alakítson ki a buksijában, majd csalódjon egyet. Nem leltem kedvencre a The Big Pink-ben, még a kedvencet megközelítő dologra sem igazán, 10/5.

  Talán ötös skálán kéne osztályoznunk.

Read Users' Comments ( 0 )