A 2001 óta fennálló együttes tavaly robbantott bankot nagy visszatérésével - a Danger Days november 22-én jelent meg és kollektív tetszést váltott ki mind a rajongókból, mind a kritikusokból, a pár fanyalgót leszámítva persze, akik szükségszerűen megjelennek, ha egy banda stílust vált. Az első két album emo punk-rockos zúzása és a The Black Parade színpadias érzelmessége után a new jersey-i srácok egy sokak körében népszerű ötlettel álltak elő: legyen hát ez egy konceptalbum.
A dalokat magában foglaló keret egy DJ, Dr. Death Defying kalóz-rádióadása, az ő hangját és átvezetőjét többször is halljuk még az első szám után, sőt, én még néha hiányoltam is, nem lett volna baj egy kicsivel több ilyen kitekintés. Érezhetően érettebb az a módszer, amivel ez a lemez felépül, még akkor is, ha már pár dal után felmerül bennünk a gondolat: ezeket a számokat már sokan és sokszor megírták a banda előtt. Ilyen momentum a Sing inspiráló himnikussága, a Na Na Na vagy a Party Poison klasszikus rock&roll beütése, a Destroya és a Save Yourself, I'll Hold Them Back pedig minden további nélkül elmenne egy-egy Lostprophets számnak. De a kirobbanó energia szinte mindig elviszi a hátán az egészet, és azért nem vagyunk ötletek híján sem. Ilyen egyedi pillanatokat kínál a Planetary (GO!), amely az egyik legütősebb dal a sok közül, vagy a The Kids from Yesterday című önvallomás. Amelyik szám nem az eredetiséggel fog meg, az a fülbemászó dallamokkal (Bulletproof Heart), de megesik, hogy az ember talán egy rövidke gitárszóló miatt szereti meg az adott nótát (Summertime). Mondhatjuk, hogy a kezdeti menetelés után a végére természetesen "leül" kicsit az album, de a Destroya biztos felébreszti az embert, ráadásul az amerikai himnuszt is sikerült becsempészni az egyik dalba. Az utolsó szám, a Vampire Money pedig egy reakció arra, hogy a bandát is felkérték, hogy írjanak egy dalt a New Moon című Twilight-filmhez. Kilógni kilóg a koncepcióból, ám rendkívül szórakoztató.
Ami végig tetszett, az az erős gitármunka, ez jellemző az együttesre már a kezdetektől, technikás és fülbemászó egyszerre. A Danger Days-en az énekes Gerard Way is már nagyjából levetkőzte korábbi szenvelgő énekstílusát, nem mondom, hogy szerencsére, hiszen akkor és ott ennek is megvolt a funkciója. Bár nem mondanám a rockvilág legfelismerhetőbb hangjának, nagyon jó dolgokat tud művelni néha.
Miközben kitaláltam az végső pontszámot, azon gondolkodtam, hogyan ellenpontozzam fenti nem túl hízelgő kijelentésemet, miszerint már ezerszer megírt és elgondoldolt dalokról beszélünk itt. Két dolog is eszembe jutott. Az egyik persze maga a koncepció, ami lazán összefogja ezeket a számokat és a videóklipekkel együtt egy jól megfogható, érdekes világba helyezi őket. A másik pedig az őszinteség. Egy percig sem éreztem úgy, hogy ez valamiféle hamis színjátszás lenne. Ha megváltják a világot, ha buliznak, ha szenvednek, ha dühöngnek, ha inspirálnak - azt mind úgy is gondolják. És ez nagyon jó.
Hogy ez a banda eddigi "legvidámabb" albuma, az is biztos, de maga a koncepció tartogat többé-kevésbé már bejáratott üzeneteket is: ellenállás az automatizálással, a szürkeséggel, az érzelemmentességgel szemben, önfeláldozás, kiállás önmagadért és egy ügyért - és persze közben parti ezerrel. Az egész valahogy összeáll, közben pedig kapunk egy tökös rockalbumot, nos, szerintem valahogy így kell ezt csinálni. 10/9
