A Hurts Sunday-e után most beszélgessünk még egy kicsit a rossz videóklipekről.
  A White Lies engem végülis a Ritual című lemezével vett meg, a Bigger Than Us egyszerűen tökéletes első single volt, sokat fejlődtek, sokat javultak a To Lose My Life...-hoz képest, a Strangers nem a legjobb, de szerencsére nem is a legrosszabb választás volt második kislemeznek, a videóra viszont szerintem senki nem számított. 

  Az egész lemezen talán a Strangers hordozza magában a legátlátszóbb mondanivalót (ezt nem rossz pontként írtam fel nekik, csak megjegyezném), ezért ordítjuk a képernyőre a videó végén, hogy "IGEN, FELFOGTUK!!", és ezért nem tudjuk, hogy mégis miért pocsékoltunk el erre közel hat percet. Harry McVeigh még mindig nem tud tátogni, az alacsony minőségű kép nulla mélységet ad a videónak, ami maximum megbotránkoztat olyannyira, hogy egy jó ideig ne akarjuk hallgatni a dalt, de talán a lemezt sem, és csak nekem jutott eszembe a Klaxons Twin Flames videója erről? 

  10/2 Minden (de legalábbis sok) tiszteletem a White Liesnak, de ebből csak annyit értettem, hogy "nézzétek, nekünk is van egy klipünk, amit betiltottak ergo menők vagyunk már mi is."

Read Users' Comments ( 0 )

  Theo Hutchcraft és Adam Anderson karrierje egyik pillanatról a másikra indult be, és mára már szinte mindenki szereti őket. A legtöbb neves zenekritikusnak tetszett a debütáló lemezük, a maradék pedig úgy döntött, hagyja őket élni, hiszen ki nem örül egy friss hangzásnak - némi szépséghibával (értem itt a kínos egyszerűséget és a monotonitást). A rajongók mindebből csak azt vették észre, hogy Hutchcraft és Anderson új színt hoznak a brit zenei világba, szerették őket a Better Than Love-tól sajátos felfogású karácsonyi kislemezükig mindenben, ahogy én is, azonban a legújabb single videóját szemlélve kénytelen voltam feltenni magamnak a kérdést: ezmiez?

  A Sunday-hez készült klippel amúgy semmi baj nincsen, csak borzasztóan rossz, és ezen sem a mitológia, sem amit Theo Hutchcraft, a zenekar énekese nyilatkozott a forgatásról sem segített: "Egy egzotikus, gyönyörű helyre jöttünk és kitaláltunk egy koncepciót, amit csak mi értünk, valamint körbevettük magunkat hölgyekkel, úgyhogy senki nem fogja firtatni, miről szól a videó." Akármennyire szeretném érteni benne a viccet, képtelen vagyok. A videó unalmas, nehéz követni, és olyannyira nem lehet értelmezni, hogy az ember arra sem veszi a fáradságot, hogy mégegyszer megtekintse, ezek pedig mind egy rossz videóklip ismérvei. 10/2 

Read Users' Comments ( 0 )

  Miért? Ez a nagy kérdés. Személy szerint értelmesnek tartom az együttest, legutóbbi lemezük is keményen letaglózott, MIÉRT van tehát az, hogy a leggyengébb dalt választják első single-nek? Közel sem arról van szó az albumon, amit a Louder Than Ever ígér. Persze, elmélkedünk végig, mégis, ha két perc ötven másodperc alatt akarnám meggyőzni az embereket, hogy hallgassák meg a Mine Is Yourst, biztos, hogy nem erre a dalra esne a választásom. Emellett a videó témáját is annyian feldolgozták és annyira sokféleképpen, hogy az ötlet már akkor halálra volt ítélve, mikor a klip elkezdődött.

  10/4, de csak azért, mert ők a Cold War Kids.

Read Users' Comments ( 0 )

"...we've learnt to walk but now it's time to run, a change is gonna come..."

Hány helyen ronthatja el egy brit X Factoros nyertes a karrierjét?
  Nézzük csak, például saját magáról nevezi el debütáló lemezét (pipa), első két kislemeze az album két leggyengébb száma (pipa), a harmadik pedig egy feldolgozás (pipa)... Nos, Olly Mursnek még szerencséje van, hiszen ő a hatodik évadnak csupán második helyezettje lett, így simán megbocsátjuk neki ezt a pár ballépést. Míg szegény Joe McElderry szerencsétlen The Climb-feldolgozásával bajlódik, és különösebb sikerek nélkül ünnepli győzelmét, Olly karrierje még csak most indul be igazán. Murs már fizimiskára is sokkal kedvelhetőbb, stílusa pedig laza, bohókás, szereplése az X Factorban is kiemelkedőbb volt, mint McElderry-é, mosolyától pedig lányok milliói rogynak össze, nem csoda, hogy Murs nagyobb népszerűségnek örvend.

  Eltekintve attól, hogy a Please Don't Let Me Go és a Thinking Of Me igazán nem illenek Olly személyiségéhez, egy rakás másik dal ott van, hogy képviselje, amiért Olly-t igazán megszerettük. A dalok írásában is egytől-egyig közreműködött, ennek köszönhető, hogy a dalok személyesebbek, a hallgató is érzi, hogy valódibbnak hangzanak, nem csak odadobálta neki egy profi zeneszerző csapat, valamint végtelenül pozotív az egész lemez. Van minden: trombiták (Change Is Gonna Come), zongorák (Ask Me To Stay) hagyományos r'n'b alapok (Don't Say Goodbye), kórusos együtténeklés (A Million More Years), és szívbemarkoló éneklés (Heart On My Sleeve), és ahhoz képest, hogy X Factoros a pasi, egészen kevés a lemezen a nyálas, szerelmes dal. Olly hangja nem túlképzett, mint például szegény Alexandra Burke-é, de nem is túl nyers, éppen elég pasis, úgyhogy összességében egy bizalomgerjesztő, szimpatikus első lemezt veszünk a kezeink közé, ha úgy döntünk, adunk Olly-nak egy esélyt.

10/8 - Néhol el van dobálva pár gyengébb dal (Accidental, Hold On), de Leona Lewis Spirit c. lemeze után ez eddig a legígéretesebb dolog, amit a világ a Sycótól kapott.
A szerző ajánlata: Change Is Gonna Come, Heart On My Sleeve, BusyAz albumborítóról: Az odáig rendben, hogy sok kis Olly, de fejét kéne venni annak, aki azt a szerencsétlen vörös feliratot tervezte.
 

Read Users' Comments ( 0 )

"...there's only one carrot and they all gotta share it..."

  Igen, igen, tudjuk, Bruno Mars az év legújabb legnagyobb tehetsége, minden lány azt kívánja, hogy a fiúja a Just The Way You Are-t szerenádozza el neki a balkon alatt és miegymás. De miért is Bruno Mars a legújabb popszenzáció?
  Először is, mert egy hihetetlenül szerethető figura, ha éppen nem vigyorog, mint egy ügyefogyott. Eszméletlenül nagy tehetsége van a slágerek írásához, hangterjedelmével bármit el tud énekelni, és ötletesen, kreatívan ragadja meg a dalait, és hihetően adja őket elő. Lemeze is tisztán két részre bontható. A gyenge dalokra (a sort a Just The Way You Are nyitja elképesztően nyálas és jellegtelen voltával, és az olyan számok követik, mint a Lazy Song, az Our First Time és a Count On Me), és a kiemelkedő dalokra, melyek sokban különböznek mindentől, amit Bruno, vagy bármelyik más popénekes eddig csinált (The Other Side, Liquor Store Blues, Talking To The Moon). Emellett Bruno is két Brunóra bontható, a menő csávó, na most aztán megmondom, ágybaviszlek-Brunóra (Marry You, Runaway Baby) és az érzelmes, értelmes, gondolkodó zenészre (Grenade, The Other Side).
  Zenéjében egyszerűen megvan az az eredetiség, ami miatt senkihez nem lehet igazán hasonlítani (a The Other Side-ban azért felfedeztem némi Chris Isaak - Wicked Game és Gorillaz - Feel Good Inc hasonlóságokat, csak megjegyezném), ügyesen gyűjti maga köré a vendégszereplőket (Damian Marley, Cee-Lo, B.o.b.), telepakolja nem várt elemekkel a dalait, melyek aztán úgy raktározódnak el az ember fejében, hogy "ez aztán valami, ilyet még nem hallottam."10/8  Azon kívül, hogy nem tudjuk eldönteni, melyik Bruno is az igazi, azt meg kell hagyni, hogy okos a pasi.

A szerző ajánlása: Runaway Baby, The Other Side, Liquor Store Blues

Read Users' Comments ( 0 )

 A The Vaccines esetében nehéz ítélkezni, ugyanis a tavaly alakult banda első lemeze még meg sem jelent (címe: What Did You Expect From The Vaccines?"), máris őket tartják Nagy Britannia legújabb indie szenzációjának. Ha ezzel a mércével mérjük őket, túl kevés, amit eddig csináltak, ha pedig aszerint elemezzük őket, hogy legújabb kislemezük mennyire Interpolos, akkor viszont éppen elég.
  Második single-jük, a Post Break-Up Sex már magában is a "No I In Threesome"-ot idézi fel a hallgatóban, majd minden előjáték nélkül megszólal Justin Young, akinek hangja a kísértetiesen hasonlít Paul Banksére, és BUMM! máris nem mondhatjuk, hogy ennél eredetibb szerzeményt még nem hallottunk, hiszen akármilyen jó, fülbemászó és megmosolyogtató, a bogár el van ültetve a fejekben. Szegény The Vaccines sem fogja tudni elkerülni a hasonlítgatást, hiszen monoton dobjaival, darálós gitáralapjaival igencsak vonzani fogja az Interpol, a Funeral Party, a Chapel Club és egyéb indie zenekarok célközönségét.

  A videót nem pontoznám, mert szerintem közel értékelhetetlen, a single viszont kap egy 10/7-et.

  A The Vaccines március 14-én adja ki első lemezét! 

Read Users' Comments ( 0 )

Avril Lavigne-ről már nem mondható el olyan sok jó, mint P!nkről, azt viszont hozzá kell tennünk, hogy közelről nincsenek is ugyanabban a súlycsoportban.
  Avrilt én addig kedveltem, amíg ő volt a "deszkás csaj": 2004, 2005, tinédzser éveim legeleje, miegymás, aztán 2007-ben hirtelen eltűnt. Nem tudjuk, hogy vajon azért-e, mert egyszerűen nem tudott lépést tartani a popzene feltörekvőivel, vagy mert ahogyan mi is, ő is megunta a zenéjét, mindenesetre most visszatért, és legújabb nagy slágere a What The Hell már videóval is büszkélkedhet.

  A dal nagy része olyan, mint a klip: dilis. Már rég nem divat az őrült tinilányt játszani, aki körbe-körbe rohangál és butaságokat művel, ez nem jött össze Marit Larsennek, Lenkának sem igazán áll jól, mások pedig azért nem csinálják, mert egyszerűen idegesítő. Emellett a dal fülbemászó refrénje sem tudja meg nem történtté tenni az érvénytelen "lálálá"zást, azt pedig sokdszorra tapasztalhattuk meg, hogy Avril nem jó tátogásban (sem). 

  10/3 Sajnálom, Avril, sokunk gyerekkorának voltál része, de most komolyan, what the hell? 

Read Users' Comments ( 0 )

  Amint azt már nagy bátran kijelentettem, P!nk feltétlen bizalmamat élvezi, mivel eddig ő az egyetlen női popénekes, aki világhírnévre tett szert, nincs olyan ember, aki ne ismerné a nevét, és mégsem kurvult el.
  P!nk Greatest Hits... So Far!!! című lemezére a Raise Your Glasson kívül egy másik új dal is felkerült, a Fuckin' Perfect, aminek videójáról a vak is láthatja és hallhatja, hogy miről szól. Adott egy tinédzser, aki testi és lelki problémákkal küzködik, szomorúsága és romba dőlő élete pedig drogokba, bűnözésbe, öncsonkításba hajtják. P!nk nem először áll ki a gyengébb vagy a kisebbség mellett (hiszen az egész Raise Your Glass is az elnyomottakról és a hátrányos helyzetűekről szól), most viszont kifejezetten az öngyilkos hajlamú tinikért szólalt fel. Nem egy interjúban elmondta, hogy a videó egyfajta üzenet születendő gyermekének, hogy bármilyen is legyen, ő mindig elfogadja majd, és ahogyan felkészíti majd őt a kegyetlen világra, úgy minden gyönyörűségét is megmutatja majd neki. Valamint szeretné, ha a világ összes szenvedő tinije tudná, hogy az öncsonkítás nem megoldás, és mindig van valaki, akihez fordulhatnak segítségért.

  A történet persze egy elég átlagos, klisés, "amcsis" keretbe van ültetve a bolti lopással és a mackóval, mint végigkísérő szimbólummal, ugyanakkor P!nk ezúttal sem félt megmutatni a véres pengét, a lány szétvagdosott karját vagy a szexet az elején.

10/9 Engem persze egyszerűen megríkkatni, P!nk pedig egy nagyszerű énekes egy újabb nagyszerű, megható videóval és dallal.

Read Users' Comments ( 0 )