"I'm better on my own, all this oxygen and bone, leave me to breathe it out.."

  Nahát. Mire eljutottam odáig, hogy írjak az együttesről, már fel is oszlottak. Ez már az első dal meghallgatása előtt felvetett egy rakás kérdést, melyek közül a legfontosabb: miért nem jött nekik össze? Mi hiányzik a zenéjükből? Ha feloszlottak hat év együttlét után, és rögtön második lemezük kiadását követően, biztos nem üthet akkorát az album sem. Mi történt?

  Pedig nem olyan rossz ez. Persze, 150%-ig indie gyerekekről van szó, a legtöbb külső szemlélő könnyűszerrel összekeverhetné őket a Vampire Weekenddel vagy a Two Door Cinema Clubbal, semmi egyedi, semmi különleges nincsen bennük, de hallgatható indie zene Manchesterből (ahonnan azért nem semmi előadók szoktak felbukkanni, például Elbow, The Charlatans, Delphic, The Smiths, The Courteeners, estébé, estébé). Sajnos azonban nem elég a származás, ki kell tűnni a tömegből. Ezzel küszködött sokat a The Answering Machine négy lelkes zenésze, majd végül megbuktak. A Lifeline dalainak többsége összemosódik, az énekes Martin Colclough álmos búgását alig lehet észrevenni, leginkább egy-egy ötletes riffnél, dallamnál ébredünk csak fel (Lifeline, Romantic and Square, Hospital Lung), de az egész lemez olyan szétcsúszott, olyan fáradt. Pontosan úgy hangzik, mintha a zenekar rég tudta volna, hogy fel fognak oszlani, és ez rányomta a hangulatát az egész albumkészítési folyamatra ("God knows, we need a change", "In the summer of 2009 we felt so alive", na meg ott az utolsó szám a lemezen, ötletesen The Endre keresztelve).

  10/5 - Szomorú ezt látni, és hallgatni is, ott van a lehetőség mindenhol, de olyan lemondóan hangzik minden, teljesen elveszi a kedvem a hallgatásától. Nem jó érzés egy együttest haldokolni látni.

Read Users' Comments ( 0 )

A Simple Plan-őrület egyidőben érkezett meg hazánkba a Good Charlotte- és a Green Day-őrülettel (habár utóbbi története sokkal régebbre nyúlik vissza, és az említett három együttes nem is igazán hozható egy kalap alá, inkább csak akkor, ha betekintünk a "tinipunk" fiókunkba), és különböző intenzitással, de az évek során a hármas minden tagjának megmaradt Magyarországon a stabil rajongótábora. Előbb a Green Day adta ki legújabb lemezét (21st Century Breakdown, 2009), majd a Good Charlotte is (Cardiology, 2010), és végül, de nem utolsósorban a Simple Plan is bejelentette, hogy 2011 júniusára tervezik negyedik, Get Your Heart On! című albumukat. A rajongók tehát jól el vannak látva kedvenc együtteseik újabb és újabb anyagaival, a Simple Plannek azonban előbb egy első kislemezre is szüksége volt, hogy beharangozza negyedik nagylemezének érkezését.

  A választás a Natasha Bedingfield közreműködésével készült Jet Lag című dalra esett, és laikus lévén (mivel sosem voltam különösebben rajongója a Simple Plannek) közömbös érzelmekkel ültem le megnézni a hozzá felvett videóklipet. Amennyire reménykedtem benne, hogy a lassan harminckettedik életéve felé kacsintgató Pierre Bouvier valamelyest megújítja, megkomolyítja a hangzásukat, és amennyire ebben cserben lettem hagyva, annyira nem is volt borzalmas. Még mindig csak a csőnadrágos, deszkás Simple Plant látom bennük, a tüskéshajú kisfiúkat komolyabb dalötlet nélkül, de igazán élvezhető, aranyos videót raktak össze nekünk (sajnos befejezés nélkül). Bedingfield részvételét hanyagolhatónak tartom, a dal meg a klip viszont rendben vannak. 10/5 

Read Users' Comments ( 0 )

Josh Groban inkább az elképesztő és gyönyörű dalairól híres, semmint legendás videóiról, azonban senki nem panaszkodik, ha újabb négy percet kell eltöltenünk zenéjének hallgatásával, és előadójának nézésével.
  A Higher Window videóját nem is igazán tartom egy jó videónak, hiszen ebben még történet sincs (kivéve, ha az alcím a "Nagy Zongoraszállítás"), ugyanakkor Josh videóit nem szabad olyan szemszögből nézni, mint egy olyan együttes klipjeit, akiknél igenis számít, hogy milyen videókat adnak ki, mert ezzel promótálják őket a csatornák. Groban esetében nem ez a helyzet, ő inkább a szépség faktorra megy, ahogy a Hidden Away-nél, úgy itt is megvolt a zongorás jelenet, az éneklős jelenet, és valamilyen különös oknál fogva a "Josh egy rakás idegennel zongorát szállít" jelenet is. Nem gondolnám, hogy ez bármilyen jelentőséggel bírna, éppen ezért egy csöppet zavar is.
  Josh lehet Josh, egy videóklip attól még videóklip marad, és ez egy nem túl kiemelkedő darab. 10/5

Read Users' Comments ( 0 )

Azt tudtuk eddig is, hogy a Linkin Park szorgosan munkálkodik az "apokaliptikus rock" műfajának kőbe vésésén, azt viszont nem értettük, mire való az a két videó, amit elénkdobáltak a Thousand Suns kiadása óta. A The Catalystre rámondtuk, hogy egy poszt-apokaliptikus képet kíván festeni, a Waiting for the Endről viszont nem tudtuk mi lehet. A Burning in the Skies már kicsit felvilágosítja az embereket, hogyan megy a dolog.

  Ez a videó a vihar előtti csendet ábrázolja (egy slow motion videóval hála az égnek, abból amúgy sincs elég mostanság), azt, hogy mit fogunk elveszíteni ebben az öngyilkos folyamatban, amit az életünknek nevezünk. A videón nincs mit beszélni, az élet minden egyes szakaszát bemutatják, a tanulást, a bulizást, egy család életét, kisgyerekeket, tiniket, időseket, mindent. Majd jön a végzetes pillanat, amikor minden ránk borul, eljön az Ítéletnap, miegymás. Itt ér véget a Burning in the Skies, és kezdődik el a Waiting for the End, ami mostmár minden bizonnyal a vihar végéig tartó várakozást jelenti, amikor mindent sötétség vesz körül és az ember megbánja a bűneit, a The Catalyst - mint már említettem - a poszt-apokaliptikus helyzetet mutatja be, és várhatóan lesz még egy single lezárásként (Iridescentre tippelnék, vagy a The Messengerre).

  Konceptalbum mellé koncept-videószéria is jár.

Viszont amiről beszélünk most, az a Burning in the Skies, tehát ő kap egy 10/5-öt, mert fantázia van benne, látvány és megragadó elemek azonban kevésbé.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...I'm clearing out my flat today, I'm taking off the doors..."

  Azt szerintem egyértelművé tettem, hogy a metálcore, screamo és hasonló műfajokat nem találom vonzónak vagy élvezhetőnek, de amit még képtelen bevenni a gyomrom, az az elektronikus indie, főleg akkor, ha az énekes történetesen egy nő. La Roux és Little Boots is ennek lettek "áldozatai". 

  A Chew Lips már ennyiben is hátránnyal indult, Alicia Huertas (másik nevén Tigs) hangja viszont valamelyest élvezhetővé teszi ezeket az ugyanazt az üres sémákat követő, pattogós, ütemes dalokat. A hölgy hangja sokkal inkább jó hangulatkeltésre, mint embertelen magasságok kiéneklésére, erre viszont csak a lassabb számoknál kap lehetőséget (Too Much Talking), ott viszont gyönyörűen használja az adottságait.

  Amit még nem szeretek ebben az elektronikus popos műfajban, az az, hogy a legtöbben nem élnek a megannyi lehetőséggel, amit az elektronikus eszközök ajánlanak nekik. Ennek köszönhető, hogy az angol együttes debütáló albumán a legtöbb dal egymásba folyik (főleg a lemez első felén). Szerencsére a már említett Too Much Talking választófalként funkcionál, és ezután mintha nagyobb sebességre kapcsolna a trió. A Seven alapja akarva-akaratlanul is eszünkbe juttatja a Kraftwerket, mint az elektronikus zene nagyjait, de Tigs hangja a Chew Lips sajátja, így válnak mégis egyedivé az összhangot nézve.
  Találunk még a lemezen érdekes kísérletezést a 8-bites hangzással (Two Hands), ami meglepően jól áll a szintipopos kórussal, és ahol erőt meríthetünk az album utolsó két számához, melyek közül a Gold Key csak nyomatékosítja azt, amiben a Chew Lips igazán jó (vonzóvá tenni egy lo-fi elektronikus pop lemezt), a másik (Piano Song) pedig ismét Tigs természetes báját használja, hogy egy kényelmes lezárást helyezzen a Unicorn végére.

10/5 - Mint említettem, nem erősségem szeretni az ilyen lemezeket, sok benne a műanyag, a kiaknázatlan lehetőség, de a slágerdalokhoz az ember előbb-utóbb úgyis visszatér.

Kezdésnek: Too Much Talking, Seven
Az albumartról: Szóval unikornis, de közben papagáj és páva is. Világos. 

Read Users' Comments ( 0 )

"...I think you're a contra..."

  Egyikének mondhatom magam az emberek azon kis csoportjának, akiket nem hatott meg az ízig-végig indie fiúk szűk nadrágja, fantáziátlan alapjai és Ezra Koenig kisfiús bájvigyora. Az ügy még viszont korántsem veszett el. Miután az indie, mint konkrét körülhatárolható műfaj, jelent meg a zeneiparban és már nem (csak) a kiadótól való függetlenséget jelezte, akkor ilyen zenét jelentett. Ezt jó 2010-ben is viszont hallani. 

  Koenignek van pár érdekes húzása, főleg a hajlításokkal, szinte mindegyik dalban megjeleik (Horchata, Run, hogy két példát említsek), nem mindenhol bölcs döntés. A hangulat rendben van, könnyed, tavaszi dalok, lazán elmehetnének a Juno 2 filmzenéjének (ez nem feltétlenül volt dicséret), hat a tizenéves zenekedvelőkre, akik a tartalmat is keresik a hangzás mögött, és egyszerűen emészthető. 

  Ami nekem hiányzott, az a változatosság ezen a hagyományosan indie műfajon belül. A két karakteresebb dalon kívül (Giving Up The Gun, Cousins) van még két sajátosabb hangzású (Horchata, White Sky), de amúgy mintha ugyanaz a séma lenne mindegyiknél. Szeretem, ha a dalok külön személyiséggel rendelkeznek, amiről bármikor megismerem őket, de a Vampire Weekend lelkes négytagú csapatának ezt ezúttal nem sikerült összehozni.

10/5 - Kétségtelenül nem én vagyok a banda célközönsége, de ha valami vehető cucc, és tetszik is a népnek, azt el kell ismerni.
Kezdésnek: Giving Up The Gun, Cousins
Az albumartról: Tudtátok, hogy a kép 1983-ban készült, és azóta már több reklámban, hirdetésben feltűnt, a (mostmár) idősödő hölgy pedig akkor határozta el, hogy nem nézi még egyszer végig, ahogy idegenek hasznot húznak a képéből, mikor a banda rátette a képet az albumborítójukra? Ann Kirsten Kennis most perel. 

Read Users' Comments ( 0 )

Amy MacDonald videóinak mindig is különleges hangulata volt számomra. Ha nem Amy lenne bennük, akkor is tudnám, hogy tőle származik, olyan világos és kedves mindegyik. Olyan Amys.

  A This Pretty Face-szel azonban számomra Amy melléfogott, és most sem igazán vagyok lenyűgözve. Már sokadszorra nézem végig a klipet, de csak annyi jön le számomra, hogy MacDonald művésznő (minden valószínűség szerint szándékosan) nyitva hagyja kocsijának hátsó ajtaját, és ahogy elhajt mindenféle (érzelmi) konfliktusba kerülő emberek mellett (jelképezve az emberi kapcsolatokat), folyamatosan potyognak el a cuccai (itt rögtön Nelly Furtado Manos Al Aire videója ugrott be), akik erre mind megfordulnak, és próbálják figyelmeztetni. Amy ezután megáll, kiszáll a kocsijából, és stílusosan, hatalmas kék szemeit meresztgetve felvesz a földről egy Love feliratú párnát, majd elhajt.

  Ezt a vak is láthatja, a kérdés már csak az, hogy erre miért kellett három percnyi videóanyagot felvenni?

  A Don't Tell Me That It's Over és a Spark videója nagyon jó volt, igazi brit pop (szerk.megj.: még mindig nem britpop) videók, a legutóbbiak (This Pretty Face és most ez) már inkább "amcsi" hangulatot idéz, és ez nem áll jól Amynek. 

  10/5 Csak azért, mert egyszerűen nem tudok ellenállni Amy kedves arcának, őszinte stílusának, és ez a dalt különösen kedvelem.  

Read Users' Comments ( 0 )

"...remember that last sweat, because that was the right one..."

  Ha a Turn On The Bright Lights-on egy-két töltelék volt, az Antics-en négy-öt is akad. Nem csoda, debütáló anyagukkal magasra tették a mércét, de miért is ne bíznánk abban, hogy csuklóból veszik az akadályt? Ok nem volt a hitetlenkedésre, mégsem történt csoda New York indie-fiainak második albumán.
  Mint mindig, most is minden tag egyenlően veszi ki a részét az album készítéséből, hol a basszus szól jobban (Evil), hol az ének (Narc), vagy Daniel Kessler elképesztő Epiphone-ja (C'mere), de végre megkaptam az első hőn áhított megkapóbb dobjátékot is (Public Pervert). Ez azonban nem veszi el a keserű szájízemet, hiszen háromnegyed óra nem volt rá elég, hogy meggyőzzenek, tudnak fejlődni abból az ígéretes kezdésből, amit két évvel ezelőtt alkottak.

  A Pitchfork-féle indie-rajongók imádni fogják, én már kevésbé, hiszen akármennyire is igyekszik újnak, továbbfejlesztettnek hangzani, az Antics egy kicsit elhibázott próbálkozás minderre. A tagok rájöhettek, hogy az első lemez sikerét részben az egyszerűségnek köszönhetik, de elfeledkeztek róla, hogy ezt is el lehet túlozni, és sajnos meg is tették. Míg az olyan dalok, mint az Evil, Narc, Slow Hands, és C'mere visszaidézik a TOTBL legjobb pillanatait, addig érezni lehet, hogy ebben az anyagban nincs annyi lelkesedés és vágy az új és jobb zene alkotására, mint ezelőtt.
  Nincs azonban nagy baj, ami az Interpolnál átlagon aluli, az majdnem minden másik post-punk/indie zenekarnál átlagon felüli teljesítmény lenne. 

  Ennyit, és nem többet az Antics-ről. Ugyanakkor megemlíteném, hogy míg a TOTBL-nál örültem, hogy a banda legutóbbi lemeze előzékenyebbé tett velük szemben, addig jelen esetben túl magasabbak voltak az elvárásaim, és ennek ezúttal nem sikerült megfelelniük.

  10/5 - Ismételném önmagam, nincs nagy baj, az Interpol-érzés még megvan.

Read Users' Comments ( 0 )

A fiatal srácokból álló brit indie banda, a One Night Only a minap adott ki új lemezt, de gondoltam, legyen meg az időrend, előkapom először a debütáló albumot, amely a Started a fire munkacímet viseli.

Mikor először hallgattam ezt a lemezt, bevallom őszintén, felfedeztem rajta pár igazán remek slágert, aztán csókolom. Egyszerűen nem ragadta meg a fantáziámat az albumra felpakolt anyag, holott George Craig hangjába hamar szerelmes lettem, kellemes hangszíne könnyedén utat talál bárkinek a fülébe. Sőt, a számokat hallgatva néha az az érzésem, mintha egy kicsit, néhol, de csak nagyon ritkán és tényleg csak nyomvonalakban emlékeztetne Tom Chaplin hangjára. De mielőtt még a Keane-rajongók megköveznének, amiért ilyen összehasonlítást tettem, én mégis felvállalom ezt, de azért Craignek megvan a saját remek torka, fiatal kora ellenére.

Akkor jöjjön már ez az album:
A fiúk nagyon jól tudták, hogy melyik dalokat kell megmutatni a népnek, így a lemez elejére pakolt, lendületes indítást biztosító "Just for tonight", "It's about time" és "You and me" megadják a jó kis alapot, de aztán itt számomra leülepszik a dolog. A főleg gitárokra építő számok valahogyan elvesznek egymás ritmusaiban, nem érzem őket annyira különállónak, annyira sajátosnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz album, mert nem erről van szó, simán hallgatható számokról van szó. Csak a gond ott kezdődik, hogy ha megkérdezné tőlem valaki, hogy na, énekeljük el erről az albumról mondjuk a "Time"-ot, akkor én csak bámulnék bociszemekkel a nagyvilágba, mert az első három számot és az utolsót, a "Hide"-ot leszámítva semmit sem tudnék visszaidézni sajnos. Na jó, még talán az "It's alright" is megmarad. De itt kifújt.

Mindenesetre ajánlatnak itt a "You and me", ennek köszönhetően ismertem meg őket, igazi pörgős dal, nem lehet nem szeretni:

Összegezve: 10/5, az új albumukhoz viszonyítva ez csupán ennyit ér számomra. Általában elvárom egy lemeztől, vagyis a rajta található számoktól, hogy igenis emlékezzek rájuk. Vagy azért, mert nagyon jók, énekelhetőek, jó a dalszövegük vagy csak éppen fülbemászó a dallamuk, vagy azért, mert idegesítő, kínszenvedés a füleimnek, ha meghallom, elmenekülnék egy sarokba zokogni vagy ilyesmi, de legalább valamiért emlékezzek rá. Itt ez nem nagyon sikerült, de az tény, hogy azért a lemez első három száma tényleg rendben van.

Read Users' Comments ( 0 )

Az amerikai, alternatív metál és post-grunge stílusban lavírozó rockbandát egyazon napon ismertem meg a Three Days Grace-szel és a Reddel, hiszen hangzásvilágukban sok párhuzamot fedezhetünk fel. Bár hármuk közül a Breaking Benjamin énekesének, Benjamin Burnleynek a hangja fogott meg a legkevésbé, azért az együttes stílusa mégis megtartott a hallgatóik között. A discography átvizsgálása után harmadik stúdióalbumuk, a Phobia volt az, amelynek szinte összes dalát az emészthetőbbek közé soroltam.

Nem mondanám, hogy egy változatos, sokféle hangszereléssel bíró albumról volna szó, mert nem. Bár megoszlanak a keményebb, zúzós betétek a lightosabb dallamokkal, mégis megvan bennem a hiányérzet annak ellenére, hogy egyébként jó számokról van szó.

Talán a Breaking Benjamin egyik legismertebb slágere a "The diary of Jane", amelyet bátran ajánlok ismerkedéshez, de az emészthetőbb dalok közé tartozik még az "Until the end", az "Evil angel" és a "Dance with the devil" is. Igazság szerint mindegyik szám hallgatható, viszont egyik sem túl slágeres. Hiányolom a változatosságot, a merészebb kísérletezést, mert így egyben lejátszva a lemezt (korábban sosem hallgattam albumszinten a Phobiát, csak rámondtam a dalokra a diszkográfia hallgatásánál, hogy oké, ez elmegy) bizony unalmas sajnos.

Ajánlatnak azért legyen itt a "The diary of Jane", mert ez az egyik legjobb száma a bandának, és jól reprezentál mindent, amit az együttes művel.

Összegezve: 10/5, mert mint írtam, végülis jó dalok, csak maga az album kicsit vontatottnak és unalmasnak tűnik. De semmiképpen se írnám le az együttest, vannak az ittenieknél jobb számaik is.

Read Users' Comments ( 0 )

Nahát mikor ezt a klipet megláttam egy német adón, mondtam magamban, hogy tuti német a srác, angol dalszöveg mögé bújva, de aztán tévedtem, mert Plan B, alias Benjamin Paul Drew a britek nemzetét erősíti, méghozzá nemcsak énekesi, hanem színészi és rendezői mivoltában is. Meg még rappel is. De ami kiemelkedő, az a hangja. Elindul ez a dal, jó erőteljesen, mondom ajha, van itt torok. A szám amúgy Amy Winehouse és Duffy stílusára emlékeztet, csak éppen férfiváltozatban, de ez semmit sem von le az értékéből. A rapbetéttel vannak fenntartásaim, de ettől függetlenül egy igen fülbemászó dallamú nótával van dolgunk.
Na de itt a klip a lényeg ugyebár, ami viszont utánajárás nélkül elég siralmas osztályzatot kapott volna. Lényeg, hogy Plan B új albumáról ez a második kislemez, és eddig hármat adott ki, szóval beletrafáltam a közepébe. Merthogy ehhez a három maxihoz amolyan "kliptrilógia" készült, amelynek egyben van a története. És a sztori egyébként nem is tetszik, mert túl klisés. A srác menő énekes, balhéba keveredik a kocsmában, de azért a nő összejön neki éjjel, később elkapják a zsaruk, jön a tárgyalás, majd a börtön. A "She said" a tárgyalásos fázist mutatja be, végülis egészen tűrhetően, sőt, az esküdtek zenére "mozgása" még vicces is kicsit. Szóval annyira nem húzom le, legyen 10/5, de a klip önállóan nem állja meg a helyét.

U.i.: a klip előzménye a "Stay too long", a következménye pedig a "Prayin' (katt a nevekre, és megnézhető a többi klip).

Read Users' Comments ( 0 )

  Míg a Marina & The Diamonds esetében nagyjából meg tudom állapítani, mit gondol komolyan, addig Kate Nash-nél állandó dilemmában vagyok. Az új single (az általam várt Paris helyett) a Kiss That Grrrl lett, amiből készült egy olyan videó, aminek a felét értem, a másikat nem igazán.
  Kate sosem volt egy manöken alkat, és ez soha senkit nem is érdekelt, a kérdés mostmár csak az, hogy ebben a klipben direkt öltözött-e fel, és sminkelte-e ki magát úgy, ahogy, és ha igen, akkor ezzel mi volt a célja. A dal még mindig jó, a klip üzenete még mindig passzol hozzá, de mostmár egyre gyakrabban zavarodok össze Kate dolgain.

  Azt hiszem, be kell tudnom annak, hogy a csaj sosem volt teljesen normális.
10/5 - Meg lehet nézni, tényleg, de a Paris-ből jobb videót lehetett volna készíteni - véleményem szerint. 

Read Users' Comments ( 0 )

  Lassan feladom a Pop Chart-review-kat, mert egyszerűen semmihez nem vagyok képes hozzászólni. Minden értéktelhetetlen maszlag, és csak úgy vagdoshatnám rá a 10/1-eket, hogy "szar", "ez is szar", "ez meg pláne", így tehát úgy döntöttem, legközelebb csak akkor próbálkozom, ha egy hangyányit is jobb lesz a felhozatal.
  Nem így vagyok azonban az Album Chart-tal, ami szépen hozza a tőle megszokott "színvonalat". Megkapja az idézőjeleket, mert még mindig tudok jobban is elképzelni.

10. Black Eyed Peas - Meet Me Halfway (The E.N.D., 2009)
  Nem, sajnos az album címe még mindig nem azt jelenti, hogy ez a borzalom véget érne, pedig lassan már ideje lenne. A Black Eyed Peas rájött, hogy csak akkor tarthatja maga mellett a rajongóit, ha a dalaik és videóik sokszor szerepelnek minél több helyen, és ez az egyik dolog, amit nem kedvelek bennük. Nekem tetszik, például, ha egy előadó/együttes úgy alakít ki masszív rajongótábort, hogy a média ebben vezető szerepet vállalna. Ez a problémám Beyoncéval is, és a szóban forgó Kaliforniai Kvartettel is, hogy képtelenek a víz felett tartani a fejüket, ha nem ők folynak a rádióból és a tévéből.
  A dalt még mindig idegesítően egyszerűnek tartom, de fülbemászó, ami ügyes húzás: 10/2

9. Muse - Neutron Star Collision (Love is Forever) (Eclipse Original Soundtrack, 2010)
  Minden tiszteletem a Muse-é, a szívem fele törik össze, hogy nem látom őket idén a Szigeten, de ez a dal akkor is elég gagyira sikerült. Ez talán azért lehet, mert Matt Bellamy először a fellegekben szárnyalt a hírtől, hogy a daluk egy horrorfilmben fog szerepelni szörnyekkel és miegymással, majd lassan rá kellett jönnie, hogy ez egy csöpögős sztori vámpírokról, akiket nem szabad a napon hagyni, különben csillognak. Robert Pattinson is már beleunt ebbe a szerepbe, ezért úgy is játsza, talán ez a helyzet az angol rockbandával. Csalódtak a filmben, és bosszúból írtak egy dalt, ami nem csak a legkiszámíthatóbb dal, amit valaha hallottam tőlük, de egy idő után borzasztóan lapos is. Matt Bellamy ettől még mindig egy tehetséges zenész, a Muse pedig továbbra is nagyon állat, de ezt most nem találták el.
 10/3

8. Alicia Keys - Doesn't Mean Anything (The Element of Freedom, 2009)
  Nem hiszem el, hogy ezt még mindig veszik az emberek. Eddig lassan minden Album és Pop chartban szerepelt, pedig szerintem annyira azért nem jó. Már írni sem jó róla, hiszen már mindent elmondtam, amit gondolok róla. Alicia-nak előbb vagy utóbb ki kell jönnie egy új klippel, különben a nép mérges lesz. Most is azzal zárom ezt a rövid gondolatsort, amivel múltkor: "Ha pedig már Alicia Keys, és ez az album, akkor már inkább az Empire State of Mind (Part II) Broken Down, de ez csak magánvélemény."
  10/5 

7. Michael Bublé - Cry Me a River (Crazy Love, 2009)
  Nagyon örülök, hogy már nem csak a Haven't Met You-t hallhatjuk a tévében, hanem egy kevésbé pop-os dalt a kanadai énekestől, hanem ezt a nagyzenekari zenét is, ami igazán jól áll ennek az úriember, James Bond főcímdal-énekes felállásnak. Michael Bublé eszméletlenül elegáns a videóban, a dal is remek, egyszerű szöveggel, nem is követel nagy hangterjedelmet, de ezzel a nyers erővel, ami az énekesben rejlik, tökéletesen párosul. 10/9 

6. Lady Gaga - Alejandro (The Fame Monster, 2010)
  A "dolgok, amiket nem szeretek Lady Gagában" listámat az vezeti, hogy a nő nem lenne ennyire "hardcore", ha nem csinálna ilyen klipeket. Ez a dal sem valami nagy cucc a klip nélkül, de ha egyszer már ott a videó, és Gaga (alias Stefani Joanne Angelina Germanotta) rózsafűzéreket nyel le, férfiakat erőszakol meg és szexinek kicsit sem mondható módon táncol, persze, nézzük, mert szokatlan ahhoz képest, amit másoktól látunk.
  A dal magában - egész jó, hallgatható, slágergyanús, a videóval együtt viszont felfordul a gyomrom, és nem értem, miért hiszik a rajongói, hogy a művészet egyenlő a megbotránkoztatással. Nem forgatom ki senki szavát, ezt így láttam leírva.
  10/4 

5. Lena - Satellite (My Cassette Player, 2010)  A német hölgy lenne tehát az idei Euróvíziós Dalfesztivál nyertese. Mivel az első pár fellépő után már halálra untam magam, a későbbiekben sem követtem figyelemmel a versenyt, de ha ő lett az első helyezett, akkor nem lehetett túl jó a felhozatal. Ez talán durván hangozhat, de így van, Lenának nincs valami elsöprően erős hangja (sem valami szerencsés és ezer közül felismerhető neve), de a videóban természetesnek, kedvesnek és szeleburdinak látszik, ami a célközönségénél beválhat. A dal pedig aranyos, mindenki számára érthető, énekelhető,a szöveg másodpercek alatt megragad az emlékezetben, és ezek lennének a slágergyártás alapjai is.
  10/8

4. AC/DC - Shoot to Thrill (2010)
  Az AC/DC-nek jót tett ez a film. Habár a turnéiknak még korántsincs vége, már nem hallani róluk olyan sokat, és a Black Ice-nak is lassan már két éve. A Shoot to Thrill harminc éve ugyan már megjelent a Back in Black című lemezen, most viszont az Iron Man megjelenésével együtt készült egy koncertvideó a dalról, amihez hozzácsaptak pár jelentet a filmből is, amin nyáladzhat a közönség (ez köszönhető valószínűleg Robert Downey Jr-nak is).
  És habár beismerem, az AC/DC alaptalanul van túlbecsülve (mert jók, persze, nem a semmiért lettek élő legendák), azért ez a szám harminc év után is üt. 10/8 

3. Jack Johnson - You and Your Heart (To The Sea, 2010)
  Hogy egészen őszinte legyek, eszem ágában sem volt figyelni erre a dalra. Jack Johnson sosem volt a kedvencem, pedig már van kint pár albuma, de mindig úgy voltam vele, hogy jó, szép hang, kedves, ugrálós, mosolygós zene, de nagyon rövid idő alatt nagyon unalmas lesz. 10/2 

2. Katie Melua - The Flood (The House, 2010)
  Nagyon helyes, hogy Katie új anyaggal jön ki, már eléggé hiányoltam a tévéből is. Mindig kedveltem a hangját, és habár eléggé hasonló bármelyik másik énekesnőhöz gitárral, ez a dal most nagyon megnyert magának. Talán a keleties effektus nem igazán illik hozzá, a dal maga remek, és tulajdonképpen a videó is elég jó. Tetszett a felállás a dülöngélő zongorával meg a táncosokkal, és ha a többi dal is legalább ilyen jó a lemezen, akkor örömmel szerezném be. Annak viszont nem örülnék, ha a Mary Pickford-os akusztikus hangzást eldobná ezért a stílusért. 10/7 

1. Christina Aguilera - Not Myself Tonight (Bionic, 2010)
  Remélem, nem nehéz kitalálni, hogy borzasztóan nagyot csalódtam. Sosem voltam egy "no.1 X-Tina fan", de mindig is szívesen hallgattam a dalait (Hurt, Ain't No Other Man, Candyman), a hangja pedig egyenesen fantasztikus. Ezt akkor sem tudná letagadni, ha megtenné az utolsó lépést az átalakulás útján, és átnevezné magát Lady Gagára, ugyanis valljuk be, az olasz származású hölgyemény tehet róla, hogy a popénekesek sorban megőrülnek, és a klipjeikben nőket és férfiakat erőszakolnak meg, szexrabszolgának öltöznek, és magukból kivetkőzve viselkednek. Ez történhetett Christinával is, a kedves copfos, topos kislánnyal.
  Persze, nem mondom, felnőtt ő is, igazi nő lett, és azt csinál, amit akar, de ez nekem sok. Teljesen eladta magát, de azt hiszem, ez manapság már csak egy eset a sok közül.
  A Hang viszont még mindig ott van. 10/2

Ezek a lista-elemzések mostmár csak ilyen "csalódtam a pop-világ előadóiban" írások lesznek, erről igazán nem tehetek, és én sajnálom a legjobban.
  Átlag: 5. Úgy is néz ki ez a lista.

Read Users' Comments ( 0 )

Azt hiszem, hogy egy online rádióban hallottam a The Stills nevű kanadai indie együttes egyik számát, és gondoltam, adok egy esélyt a harmadik stúdióalbumuknak, az Oceans will rise-nak. Nem mondanám, hogy csalódás, mert nem voltak túl nagy elvárásaim az első, tőlük hallott dal után. A The Stillst a Death Cab For Cutie-hoz hasonlítanám, mind stílusban, mind a hozzájuk való viszonyulásomban. Ahogy anno azzal az együttessel is, most a The Stillsnél is úgy voltam, hogy hát, igen, elmegy, van pár jó szám, de semmi több.

Most persze mindenkire a frászt hoztam a borítóval, mert oké, hogy az album hangvételére nem az ugrabugrálós, vidám dallamosság jellemző, de egy koponya azért túlzás. Ez az albumart egyszerű, de egyáltalán nem nagyszerű.
Ezen a tényen átugorva a frontemberre, Tim Fletcherre térnék ki, aki megint csak azok közé az énekesek közé tartozik, akiknek rendben, van hangjuk, de.. nincs különleges hangszín, nincs nagy hangterjedelem. Nincs meg az a bizonyos plusz, így minden a dalokon múlik, amelyek viszont nem elég erősek ahhoz, hogy egy kiemelkedő lemezről beszélhessünk.

Hogy milyen számokról van szó?
Elsőként az "I'm with you"-t hallottam, ami egyébként a harmadik kislemez a korongról. Igazából nem reprezentálja a banda stílusát, ami azért megbocsátható, hiszen szerethető nótáról van szó. De ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, hogy sokban hasonul a másik single, a "Being here" ritmusaihoz. Bár az "I'm with you" gyorsabb tempót diktál, mégis érezni a gitár- és dobszólamok, az énekhang nyújtásának hasonlóságát a két dal között. Sőt, még a refrén is azonos szisztémára épül, ahogy a címadó szavakat ismételgeti Fletcher. Felőlem lehetnek hasonló dalaik, de azért egy albumon belül ilyen nagymértékű "dejavu"-vel kicsit cinkes a dolog.
A többi számra mit is mondhatnék.. Nehéz kiemelni bármit is, bár azt nem mondanám, hogy egy sablonra épülnének, és mindegyikben ugyanazok a ritmusok volnának. A "Don't talk down" dobkezelése engem a Death Cab For Cutie "Soul meets body" c. számára emlékeztet. De tényleg csak emlékeztet, mert azért a The Stills dala lassít a tempón, plusz külön jót tesz a számnak a nyomokban felfedezhető, mély akkordokkal beépülő zongora.
Azért van itt kísérletezés, azt aláírom. A "Snow in California" beépít egy kis szintetizátort, a "Panic" még csak kis teret ad a szólógitárnak, de a "Dinosaurs" már hangsúlyosabb szerepet szánt ennek a hangszernek. A "Snakecharming The Masses" a dobokkal variál, és tapsszerű aláfestést is alkalmaz, emellett a mély zongoraszólamokkal is remekül játszik, amely sötét hangulatot kölcsönöz ennek a számnak. Ez az a dal, amelyben talán a legjobban érvényesül Fletcher, mert jól állnak neki a hajlítások, illetve ez a hangszín a maga borongós szólamaival együtt.
A lemezen vannak pörgősebb rockdalok, mint a "Hands on fire" és az "Eastern Europe", melyek jók, jók, de itt sincs szó extra dolgokról. Bár meg kell hagyni, hogy az "Eastern Europe"-ot uraló "oooo"-zás a "Rooibos/Palm Wine Drinkard"-tól sem idegen. E dupladalnak az első fele ütemesebb, erős dob- és gitárbetétekkel, ez megy át a végére a másik számba, amely egy sima instrumentális dallam. Ha már ilyen ének nélküli dalt is felpakoltak az albumra, akkor szerintem vagy azzal kellett volna kezdeni vagy pedig befejezni. De nem, itt még jön egy szám, a "Statue of sirens". Egy szem elektronikus gitár és az énekes közösködése ez a dal, mely kicsit unalmas, nem marad meg a refrénje a fejben, de valahogy pl. eső mellé szívesen elhallgatom. Ó, és sikerült majdnem elfelejtenem az "Everything I build" c. számot, amely annyira nem maradt meg, hogy ha nem nézem végig a dallistát, nem is írtam volna róla (na nem mintha sok dolgot körmöltem volna ide ezzel a számmal kapcsolatban).

Ajánlatként itt a "Snakecharming The Masses", amit a review írása alatt szerettem meg:

Összegezve: 10/5, egy egész tűrhető közepes, sőt még a "tetszik" címkét is megkapta, mert jókedvemben vagyok. Nem fogom ezt az albumot agyonhallgatni, de bizonyos számok azért egészen elviselhetőek.

Read Users' Comments ( 0 )

Nemjó. Nem tudom. Nem örültem már annak sem, mikor megtudtam, hogy single lesz a dalból, akkor meg pláne nem, mikor megláttam a klipet.

Tisztában vagyok vele, hogy ez egy gúnyos, ironikus, szarkasztikus dal akar lenni az idióta amcsikról, és ehhez igenis ilyen klip kellett, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy most mennyire földhöz vágna, vagy mennyire borzasztó nagy elégtétellel töltene el, hogy most így megkapták az üresfejű szurkolólányok és a bunkó focisták. Egyszerűen csak van ez a klip, nem csinál semmit.

  Az Obsessions, a Mowgli's Road vagy az I Am Not A Robot klipjeit nézegetve ez nagyon nem lett Marinás.

Kapja a 10/5-öt és nem vagyok boldog.

Read Users' Comments ( 0 )

Tudom, hogy azt mondtam, nem áll jól Hayley Williams-nek, ha túlságosan keménykedik, de ez azért már túlzás. Olyan... rózsaszín ez a videó, és olyan alap, hogy kínszenvedés volt végignézni. Alapból sem valami erős track ez, szövegileg eléggé közhelyes, felépítésben is kiszámítható, egyszóval nemtetszik. De persze legyen 10/5, mittudomén, úgy értem, gondolom, akinek bejött az album, annak egy igazán jó klip, meg annak úgyis mindegy, nem igaz? :)

Read Users' Comments ( 0 )

A rádióban hallottam egy nagyon jó számot, melyről kiderült, hogy hoppá, ez a Westlife új dala. Persze sokaknak eszébe juthat, hogy "ez valami régi boyband, nem?" - igen, 1998-as ír együttesről van szó, és most adták ki a 10. (!) lemezüket. A bandában az éneket általában vagy Mark Feehily vagy Shane Filan (borítón a két középső egyén) viszi, a többiek csak az "imidzs" részei, illetve háttérvokalistáknak kellettek.

Maga az album kissé egysíkú, olyan Westlife-os. Ismerem pár korábbi számukat, és ahhoz képest nem történt nagy változás a stílusukban. Sokban építenek a lassú balladákra, és bár teljes lemezt még nem hallottam tőlük, itt most a zongora az uralkodó hangszer, szinte mindegyik dalban megtalálható. És mivel ilyen melankolikusak, nem hiányozhat a tarsolyukból a vonószenekar sem, mert hát az jól passzol az ilyen szomorkás dalokhoz. Ami feltűnt a track list elemezgetésénél, hogy a srácok nem igazán (mondhatni semennyire sem) vettek részt a dalszerzésben, hanem sok-sok emberke hozta össze a számokat. Közülük a legismertebb egyértelműen Ryan Tedder, a OneRepublic frontembere, aki két nótánál volt aktívan jelen.

Akkor jöjjenek a számok:
Nálam nagyon hatásos volt az első single, a "What about now", amelynek hatására felcsillant a szemem, hogy micsoda jó dalt rittyentettek már ezek a fiúk. Kiragadtak egy igazán erős számot a lemezről, hiszen nagyon fülbemászó, szép és magával ragadó, kiemelkedik az album többi száma közül. A "How to break a heart" nem az a tipikusan siránkozós szerelmes dal, erőteljesen jeleníti meg az érzelmeket, ezzel szemben az utána következő "Leaving" átmegy a lassan-kesergő-és-nagyon-szívfacsaró stílusba, de a szép refrén miatt mégis kedvelhető. Ezután jön Ryan dala, a "Shadows", amely marad ebben a balladaritmusban, de azért meglátszik az ütemén és a hangszerelésén, hogy ki írta, de ugyanez mondható el másik daláról, a "Where we are"-ról is.
Igazából úgy érzem, hogy az album fent boncolgatott első fele marandóbb, a többi dal kissé egybefolyt. Esetleg a "No more heroes" és a "Reach out" emelhető ki. Az előbbi egy ballada ("változatosak"..) egy nem olyan unalmas refrénnek köszönhetően érdemelte ki, hogy még emlékszem rá, utóbbi pedig a második kislemez, szóval még meg lehet vele barátkozni, hiszen stílusában a "What about now"-ra emlékeztet.

Ajánlatként a "What about now", magasan a legjobb dal a lemezről:

Összegezve: 10/5, mert fele-fele arányban állnak a jó és a felejthető számok az albumon, örültem volna, ha kicsit újítanak, és nem ragadtak volna le a balladáknál. Persze szépek, csak ennyi lassú dal egy korongra kicsit sok, de talán majd lesz ez még másképp.

Read Users' Comments ( 0 )

A Kaizers-es Geir Zahl melléktermékéről lenne szó, ahol a már említett együttesben a vokalista/gitáros szerepét betöltő Zahl ezúttal teljes érvényű énekesként funkcionál. Műfajukra a Krakesolv-nál már említett (nem írok norvég ékezetes betűket, mert szétszedi a bejegyzést) country/folk (Be Careful What You Wish For) elemek jellemzők, de nem annyira határozottan, és ha jelen is vannak ezek, akkor is keveredik a pop és indie műfajokkal (Some Call That Love).

  A felsoroltak mellett a Kaizers is hatott némileg az Uncle Deadly stílusára, elég pár másodpercig hallgatni a Sneakin' Up-ot, gyönyörűen megjelenik a Kaizers-re jellemző dallamvezetés, felépítés (és gitárok). A szépséges melódiák (I don't mind) mellett ezermilliárdszor több hátránya van ennek az albumnak, mint előnye. 

  Először is ez egy debütáló album, 2009-ben alakult az együttes, és talán nem ártott volna kicsit többet készülni egy ilyen lemezre. A szövegekkel, a dallamokkal, Geir Zahl hangjával valóban nincsen probléma, van pár jó húzás a vonósok felől is, de amúgy a dobtémák laposak, unalmasak, és teljesen közömbössé teszik a lemezt.

  Az utolsó dalok körül (Songs about God, Uncle Deadly's Lament) már nem is nagyon érdekelt, mi történik, inkább megemelem a kalapom a jó reklám előtt, hiszen a legerősebb track a Be Careful What You Wish For, és mint első single, ezt nyomatta minden norvég rádió és televízió. Aztán pedig a Sneakin' Up után nem is történik semmi.

 Azonban ne sírjon a szánk, senki sem tökéletes, az Uncle Deadly viszont adott pár tényleg minőségi zeneszámot a saját műfajában, The Game, ha úgy tetszik a második legjobb dal a lemezen, de a The Subpoema Girl is dobogós. 10/5 Ha eszméletlenül szigorú vagyok, mert egy olyan névtől, hogy Geir Zahl - többet vártam. 

Read Users' Comments ( 0 )

Hogy őszinte legyek, kicsit össze vagyok zavarodva. Letöltöttem a The Parlotones 2009-es albumát, aminek a fent látható "A world next to yours" a címe, de a wiki nem említ ilyen albumot, csak "Stardust Galaxies"-t, amit viszont sehol nem találok, és annak a tracklist-je sem az, mint annak, ami nekem van meg. Ráadásul láttam egy klipet, amiről azt mondták a dal, amihez készül az "A world next to yours"-on van rajta, de én ugyan nem találom azt.

  Sose higgyetek az internetnek meg a tévének. Hazudik mind.

/wtf. nagyon bejön, de wtf/

  A dél-afrikai indie együttesre Overexposed c. daluk hallatán figyeltem fel, amikor is leginkább az tűnt fel, hogy Kahn Morbee-nak, milyen észvesztően jó hangja van (és persze milyen kúl akcentusa). Ennek mind nagyon megörültem, és íme, már meg is hallgattam a zenekar legutóbbi albumát, amiben habár kicsit csalódnom kellett, annyira nem rossz anyag.

  Általánosságban indie (I'm Only Human), ugyanakkor elég alternatív is (Bird in Flight), és nagyjából eddig tartott a stílus összetettsége, ettől válhat kicsit egyhangúvá a lemez, megy végig ugyanaz a séma, közben a szövegek ötletesek és Morbee szerintem bármit énekel, az remekül hangzik.

  Hasonlóan az Ours nevű bandához, ők is gyakran építenek a drámai, már-már emó hangulatot idéző melódiákra (Sun Comes Out), életszemléletük kimerül az "egyszer fent, egyszer lent" elvében, de vannak egész jó kis táncos dalaik is (Dance, hogy stílusosak legyünk, Pointing Fingers)

 Nagy általánosságban azt mondanám, hogy jó album, közelebbről megvizsgálva viszont éppen nem lettem lenyűgözve, talán túl jó szám az Overexposed, és abból a minőségibb melodic indie rock-ból én ezen a lemezen nem kaptam eleget (Play On, Perfect Place, Window Shopper wtf, lazán ki lehetne mind a hármat dobálni az albumból, van csomó másik), és nem túl komplex instrumentális szempontból sem, túl kiszámítható és sablonos.

  De hogy valami jót is mondjak, a jobb dalok valóban kitűnnek, ezekből az album elején van pár, a Giant Mistake, I'll Be There, aztán a Pointing Fingers és a Disappear Without a Trace, ezek valamivel kidolgozottabb, megfontoltabb és érettebb számok, amik valamelyest emelnek a pontszámon. 10/5

Read Users' Comments ( 0 )

2005-ben elszánt Kelly Clarkson-fan voltam, és most, hogy az American Idol nevet viselő tehetségkutató verseny első szériájának győztese veszélyezteti a kedvenc együttesem győzelmét (hogy elhiggyétek, hogy objektív vagyok, direkt nem írom le a nevüket), el kezdtem gondolkodni, mi lehet a huszonhét éves énekesnő legutóbbi albumában, ami ennyire bejön mindenkinek.

/egy alteresebb borítóval előbb elhiszem, hogy rocker, mint a bőrkabival/

  Miután az áttörést jelentő Breakaway-t követő lemeze, a My December relatíve kudarcot vallott, és Kelly maga is kicsit összezuhant, azt hittem, az All I Ever Wanted megint egy szánalmas próbálkozás lesz hírnevének visszaszerzésére, de kellemesen kellett csalódnom.

  Habár a hideg futkos a hátamon, mikor rockénekesként hallom vissza Kelly nevét, azért el kell ismerni, hogy a gyakran elég gyenge orgánummal megáldott felhozatal mellett igenis megállja a helyét erőteljes hangjával, hatalmas hangterjedelmével (ennek megbecslésére nem vállalkoznék, sosem voltam benne jó), valamint elég fülbemászó dalokat tud írni (I Do Not Hook Up, Don't Let Me Stop You), ami megint nem hátrány, ha a popszakmában akar az ember lánya érvényesülni.

  Az egyetlen számomra érthetetlen elem Kelly zenéjében ez az elektropopos vonal, amit erőltetni próbál (If I Can't Have You, My Life Would Suck Without You, I Want You). Egyáltalán nem áll neki jól, monotonná és bugyutává teszi a dalokat, míg az úgymond zúzósabb anyagok (Long Shot, Whyyawannabringmedown) sokkal slágeresebbek, fülbemászóbbak és kedvelhetőbbek.

  És persze említsük meg azt a fiatalembert is, aki az olyan daloknál működött közre, mint például az Already Gone, a Save You és az Impossible, ő lenne Ryan Tedder, aki kicsit felforgatta Kelly stílusát, és belecsempészte az r'n'b (Tip of my Tongue) és az alternatív rock (Impossible) jótékony és minőségibb elemeit, de emellett Katy Perry is belepiszkált egy két dalba, ők, és még az olyan nevek, mint Sam Watters, Jason Halbert és Andre Harris mondjuk csak színesebbé tették az albumot.

  Színesebbé, de még nem elég jóvá. Szövegileg a nagy része sablon, és egészében is minden felépítés nélküli lemez, egy tucat dal (+2) egymásra dobálva, de persze Kelly Clarkson-nak fantasztikus hangja van és alapban egy nagyon tehetséges popénekes. 10/5 és megkapja a "tetszik" címkét is, ismételten jóindulatból.

Read Users' Comments ( 0 )