Pixie Lott egyike azon angol énekesnőknek, akik a legkevésbé sem érdemlik meg, hogy albumot készítsenek. Első, igen egyedien "Turn It Up"-nak keresztelt albuma egy káoszos keveréke a pop több alfajának, miközben egyik mellett sem kötelezi el magát, az amatőr és gyerekes szövegekért és rímelésért pedig nem kárpótol a hölgyemény amúgy nem mindennapi orgánuma. 

  De hát ne adjuk fel ezt ilyen hamar, gondoltam, mikor meghallgattam legújabb kislemezét, mely nagyon bizalomgerjesztően az "All About Tonight" címet viseli. A dal a legegyszerűbben egy partiról szól, és némi elejtett infót is megtudunk az énekesnő életéről, például azt, hogy új cipőt vett, hogy most szakított a pasijával, hogy nem tud táncolni és hogy borzasztóan lassú sms-ező. Ha félúton még nem aludtunk el, érdemes a végefelé nagyobb figyelmet fordítani Pixie vokáljára, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy ennyit romlott volna a hangja, vagy csak ilyen botrányosan sikerült elváltoztatni? Gyakorlatilag nem oszt nem szoroz, Pixie egyediségének - már ha valaha is volt neki olyan - legapróbb szikráját is sikerült kioltania egy középszerű, diszkós, popos, lényegében értékelhetetlen maszlaggal. 10/2

Read Users' Comments ( 0 )

Mivel én is csak lányból vagyok, Alex Gaskarthnak elég csak rámvillantania egy mosolyt, hogy meghallgattassa velem együttesének legújabb lemezét, ahhoz viszont előbb kell felkelnie, hogy meg is szeressem, amit csinál.

  A Nothing Personal nem volt egy egészen borzalmas anyag, nemrég megjelent Dirty Workre keresztelt lemezük azonban már csak a "mi az isten?" kategóriába fér be. Az I Feel Like Dancin', mint első single már semmilyen formában nem nevezhető rocknak, a többi dal többsége pedig úgy hangzik, mint egy unatkozó tini elhaló próbálkozásai a garázsban. A fantázia apró szikrája látszik felgyúlni a Just the Way I'm Notban és a (gyanúsan Panic! at the Discóra emlékeztető) Return the Favorben. Ettől eltekintve minden dal hallgatható - és borzasztóan középszerű, emellett az együttes semmilyen téren (hangszerek/szövegek/vokál) nem mutatott fejlődést.

  10/2 - Ezt a háromnegyed órát sem kapom vissza az életemből.

Read Users' Comments ( 0 )

Találóskérdés: mit kapunk, ha fogjuk a LostProphets The Fake Sound of Progressét, Ian Watkinst kicseréljük a The Rocket Summer Bryce Avaryjára, és megpróbáljuk velük felénekeltetni a Nickelback balladákat? Én a The Class of 98 újabb albumára szavaznék.

  Tulajdonképpen a fent említett együttesek és albumok leggyengébb elemei megtalálhatók a 2004-ben alakult power/punk pop együttes második lemezén is. Túlságosan próbál hajazni a 90-es évek kaliforniai emo együtteseire borzasztóan klisés dallamokkal, kiszámítható témákkal és két akkordos dalokkal. Ha ezeket a dalokat nem írta volna meg már legalább két tucat másik együttes, még értékelhető is lenne ez a tetszelgés, de egyáltalán nem hat igaznak egyik garázsbandás szám sem (Chemical, Naked, Hell), a középtempós, szívszaggatós balladákról (Not Gonna Leave) vagy a közönséges, kampuszon lógós, csőgatyás, deszkásfiús tákolmányok sem (X, Insane World).

 10/2 - Semmit nem látok ezen a lemezen, amit csak távolról is jó pontként írhatnék fel nekik. Rég hallottam ilyen unalmas és egyhangú zenét, jó időre elvette a kedvem a powerpoptól.

Read Users' Comments ( 0 )

Amennyire viccesnek találtam ezt a videót először, annyira idegesít, hogy végülis egy jó nagy rakás ....

  A Busy egyike a legjobb daloknak Murs első lemezén, hiszen vidám, ritmusos, kényelmesen rövid és a végtelenségig rádióbarát. A hozzá készült videó pedig alapjában véve arról szól, hogy Olly Murs teljesen bekattan, és egy saját maga által készített babával készül leélni életét. Ezt kombinálva a szemüveggel és a kötött pulcsival minden adott egy passzív-agresszív szociopatához, aki aztán kinyírja a családját és véres leszámolást tart a közeli óvodában, azonban mindössze egy születésnapi partinak lehetünk részei, melynek során elgondolkodhatunk, hogy akkor Rose most valódi-e, vagy ki látja annak, és ki nem, és készen álljunk tárcsázni a 911-et. Egyáltalán nem illik a dalhoz, egyáltalán nem is humoros, Olly többi videóját nézve pedig egyenesen katasztrofális.

  Egy nagyon jó kis dal ment így pocsékba sajnos. 10/2

Read Users' Comments ( 0 )

A Hurts Sunday-e után most beszélgessünk még egy kicsit a rossz videóklipekről.
  A White Lies engem végülis a Ritual című lemezével vett meg, a Bigger Than Us egyszerűen tökéletes első single volt, sokat fejlődtek, sokat javultak a To Lose My Life...-hoz képest, a Strangers nem a legjobb, de szerencsére nem is a legrosszabb választás volt második kislemeznek, a videóra viszont szerintem senki nem számított. 

  Az egész lemezen talán a Strangers hordozza magában a legátlátszóbb mondanivalót (ezt nem rossz pontként írtam fel nekik, csak megjegyezném), ezért ordítjuk a képernyőre a videó végén, hogy "IGEN, FELFOGTUK!!", és ezért nem tudjuk, hogy mégis miért pocsékoltunk el erre közel hat percet. Harry McVeigh még mindig nem tud tátogni, az alacsony minőségű kép nulla mélységet ad a videónak, ami maximum megbotránkoztat olyannyira, hogy egy jó ideig ne akarjuk hallgatni a dalt, de talán a lemezt sem, és csak nekem jutott eszembe a Klaxons Twin Flames videója erről? 

  10/2 Minden (de legalábbis sok) tiszteletem a White Liesnak, de ebből csak annyit értettem, hogy "nézzétek, nekünk is van egy klipünk, amit betiltottak ergo menők vagyunk már mi is."

Read Users' Comments ( 0 )

  Theo Hutchcraft és Adam Anderson karrierje egyik pillanatról a másikra indult be, és mára már szinte mindenki szereti őket. A legtöbb neves zenekritikusnak tetszett a debütáló lemezük, a maradék pedig úgy döntött, hagyja őket élni, hiszen ki nem örül egy friss hangzásnak - némi szépséghibával (értem itt a kínos egyszerűséget és a monotonitást). A rajongók mindebből csak azt vették észre, hogy Hutchcraft és Anderson új színt hoznak a brit zenei világba, szerették őket a Better Than Love-tól sajátos felfogású karácsonyi kislemezükig mindenben, ahogy én is, azonban a legújabb single videóját szemlélve kénytelen voltam feltenni magamnak a kérdést: ezmiez?

  A Sunday-hez készült klippel amúgy semmi baj nincsen, csak borzasztóan rossz, és ezen sem a mitológia, sem amit Theo Hutchcraft, a zenekar énekese nyilatkozott a forgatásról sem segített: "Egy egzotikus, gyönyörű helyre jöttünk és kitaláltunk egy koncepciót, amit csak mi értünk, valamint körbevettük magunkat hölgyekkel, úgyhogy senki nem fogja firtatni, miről szól a videó." Akármennyire szeretném érteni benne a viccet, képtelen vagyok. A videó unalmas, nehéz követni, és olyannyira nem lehet értelmezni, hogy az ember arra sem veszi a fáradságot, hogy mégegyszer megtekintse, ezek pedig mind egy rossz videóklip ismérvei. 10/2 

Read Users' Comments ( 0 )

Mindenki érzékelhette, hogy idén mennyire beleestem a The Boxer Rebellionba (bizonyítékok itt és itt), és jött is a nagy örömmámor, mikor megtudtam, hogy februárban érkezik a friss és ropogós album. Első single-ként a "Step out of the car" kapott lehetőséget, hatása viszont mind dalként, mind videóklipként letaglózó.

Ha már egyszer rá kéne hangolni a rajongókat az új lemezre, akkor könyörgöm ne olyan számot válasszanak már, amely egy hangszínben szól, és túl sok az üresjárat, a dallam meg alig marad meg. Na jó, sokadszorra azért lehet emlékezni rá, de nem jó ez. Nem jó, mert hiányoznak azok a csodálatos gitárszólók, amelyek lenyűgöztek, főleg a Unionon. Nem kukáznám ki ezt a single-t, de azért a fiúk írtak már ezerszer jobb dalt is ("Semi-Automatic" khm-khm), amit meg aztán nem adtak ki. Szóval a "Step out of the car" önmagában 10/4-et kap egyelőre, aztán majd barátkozom még vele.
Nézzük a videót. Szörnyű. Semmitmondó. Nem szeretem, amikor arról van szó, hogy akkor a klip most szóljon a bandáról, mutassuk meg, milyen klasszul játszanak, és ennyi. Ebben a videóban mit lehet látni? Sötét hátteret. Lobogó hajkoronákat. Lassítva. Akkordokat lefogó profi ujjakat. Ja és fénycsíkokat. Ha már egyszer a banda van a középpontban, legalább adni kéne hozzá valami egyedi körítést, mint ahogy azt a Coldplay tette a "Christmas lights"-ban (meg is kapta a 10/9-et a videó). Akármit, csak ne ezt, amit itt műveltek. Pedig az idén Grammyre jelölt Giorgio Testi készítette a klipet. Itt mondjuk nem igazán csillogtatta meg az e díjra méltó képességeit. Magánvélemény bezárva. A videó 10/2 így. De Nathan Nicholson hangját még mindig eszméletlenül bírom, csak ne lenne ilyen monoton itt.

A videót nem sikerült beágyaznom, úgyhogy katt ide, és lőn világosság videó.

Aztán itt van nekünk az új album, méghozzá a The Cold Still címmel. Várható érkezés: 2011. február 7. Szóval még jó három hónap, mire megtudjuk, milyen irányvonalat folytatnak, bár őszintén szólva ez az indítás engem nem győzött meg. Ahogy a borító se, mert eléggé minimal art lett (tessék csak megnézni a Union-féle csodát, az bezzeg jól megmunkált darab volt), ráadásul elhagyták az eddig megszokott címstílust (a banda háromszavas neve egybeírva egyvonalban egy betűtípussal). Az új példányra tessék vetni egy pillantást:

Tracklist:
1. No Harm
2. Step Out Of The Car
3. Locked In The Basement
4. Cause For Alarm
5. Caught By The Light
6. Organ Song
7. Memo
8. Both Sides Are Even
9. The Runner
10. Doubt

Read Users' Comments ( 0 )

Több részletét sem értem ennek a videónak, és még többet kifogásolni is tudnék, úgyhogy essünk neki.

  Az valamilyen szinten Hayley Williams "védjegyévé" vált, hogy minden videójában különböző hajszerkezettel áll elő, s a szőke Brick By Boring Brick-Hayley után a teljes mértékben pink Hayleyt csodálhatjuk meg. Ez eddig rendben van, Williams akár kekire is festhetné a haját, az is jól állna neki.
 A Lady Gaga-koppintás már kevésbé. Elismerem, hogy nem az együttes rendezte a videót, és beleszólásuk is kevés volt, ugyanakkor a hasonlóság olyan szembetűnő, hogy gyakorlatilag lerombolja az egész élményt. Ez eddig egy. Kettő: Hayley Williams egyszerűen nem színész, ezért hiteltelen volt a pincebeli nagyítós jelenet, valamint a zenélős és a házban játszott rész is. Az utolsó vágás már csak kegyelemdöfés, hiszen a csattanó nem is csattan, és ezzel kivégeztük a videót. 

  10/2 - Az egész az ötlettel bukott el. Egy olyan videó, ami véletlenül hasonlít egy másik nagy bukásra már alapból ellenszenves.

Read Users' Comments ( 2 )

  Ha egy albumnak a Pitchfork 8.1-et ad, az nekem a legrosszabbat jelenti, de mivel a Harlem Hippies című lemeze egyelőre messze viszi a "2010 legrosszabb albuma" díjat, úgy gondoltam, legyen review is róla.

   Ez már nem az első lemez ma, amihez sokat kéne innom, hogy hallgathatóvá váljon, mert egyszerűen képtelen bevenni a gyomrom ezt a hangzavart. Szeretem a kaotikus, darálós zenét, ha arról van szó, de a Harlem egyszerűen nem veszi komolyan, amit csinál. Első hallgatásra egy részeg The Beatles-revival együttesnek tűnnek, majd az énekesek kinyitják a szájukat, és minden botfülű hallhatja, hogy ezzel nincs rendben gyakorlatilag semmi. Már negyedszerre hallgattam meg a lemezt, még mindig nem tudom felidézni, mi a különbség egyes dalok között, a közös pontot viszont tudom. Félrehangolt gitárok, ritmusból kieső dobos, hamis ének és itt fel is teszem a kérdést, hogy a Matador mégis mit gondolt, mikor olyan nagyszerű előadók után, mint az Interpol, a Spoon, Julian Plenti és anno Liz Phair, hogyan volt képes a Harlem agymenéseit is kiadni. 

10/2 - Egy szónak is száz a vége, ebben az évben a legnagyobb csalódás címét magasan viszi a Harlem második lemeze.
Az albumartról: Tökéletesen felvázolja, mit is várhatunk a lemeztől.

Read Users' Comments ( 0 )

"...you better take some time to figure it out..."

  Miután a Yeasayer kapcsán említettem a Broken Bellst és a Surfer Bloodot, úgy éreztem, nem halogatom tovább a reviewt a floridai együttes debütáló lemezéről sem.

  A Surfer Blood már közelebb áll a pszichedelikus rockhoz, mint a Broken Bells, ugyanakkor az album beszerzése közben vagy tucatszor az arcomba villogott a "surf rock" kifejezés, aminek kénytelen voltam utánanézni, hiszen még életemben nem hallottam róla. Nem állítom, hogy érteném a lényegét, elméletileg úgy kell értelmezni, ahogy le van írva. Szörf és rock. Olyan rock, ami a szörfkultúra köré épül. 

  Rövid kalandozásainkat az ismeretlen és teljesen hasznavehetetlen műfajok világában ennyivel le is zárnám, és rátérnék a lemezre. Nem vagyok híve az eredetiséget és tehetséget minden szinten hiányoló zenélésnek, főleg mivel a Surfer Blood ezt egy igazán visszataszító módon teszi.

  Túl indie, hogy pszichedelikus legyen, de az öt zenész biztosan nem is normális, hogy ilyen albumot rakjon össze, úgyhogy a nagy kérdőjel a műfaj felett még ott lebeg. Második szempont: hangszerelés. Monoton, unalmas, fantáziátlan és minden komplexitást nélkülöz. Az énekest felmentheti az, hogy biztosan az összkép számít, de nálam az sincs rendben. 

  Az Astro Coast címtől és egy ilyen borítótól némi fejbekólintó meglepetést vártam, de az egyetlen dolog, ami fejbekólintott most, az az asztallap volt, ahogy lassan álomra szenderültem a lemez felett. 

10/2 - Ahogy 10/10-et sem adok, 10/1-et sem szokásom. De miközben a tehetség apró szikráját vártam, az unalom tüzében égtem vagy negyven percen át, aminek egy magamfajta zenekedvelő nem örül túlzottan.

Read Users' Comments ( 0 )

 Jó pár másodpercig kellett néznem már az albumborítót is, hogy felfogjam, mi is zajlik rajta. (Mindenki figyelmébe ajánlanám ezt a kivételes műalkotást, elemezzétek legjobb tudásotok szerint.) Magáról a hallgatás élményéről már konkrétabban beszélnék.
  Nálam az elektronikus rock fogalmát a Does It Offend You, Yeah? és a The Big Pink merítik ki, a kanadai Woodhands pedig egy olyan ágát képviseli, amitől csak a fejem fájdul meg, és már csak a számcímeket elnézve felteszem magamnak a kérdést: "ez most komoly?" Semmi kohézió, semmi tudatos hangulatkeltés nem érezhető negyven percen keresztül, csak ezek a szédítő elektronikus effektek, és a vokalista hanghatásai, melyek keltéséhez tehetség nem kell sok (alkohol viszont annál több).

  Ugyanakkor ez progresszív is, tehát legyünk elnézők a jövő zenei műfajainak úttörőivel, és mondjuk, hogy kellő mennyiségű tudatmódosító szer hatása alatt élvezhető. Akár így van, akár nem, ez a se eleje, se vége darálás nem hangzik jól stúdiófelvételen. Az együttes sokkal inkább arról híres, hogy élőben eszméletlen showt raknak össze, és ezt nem is kétlem. Ezzel véget is vetnék futó kapcsolatomnak a zenekarral, és meghagynám őket és a koncertjeiket az elektronikus rock ezen alfajának kedvelőinek.

10/2 - Állagtalan, élvezhetetlen, rendszertelen és hosszú távon idegesítő. Történet vége. Pár albumra egyszerűen kár több időt fordítani.

Read Users' Comments ( 0 )

A baj ezzel a videóval csak annyi, hogy borzasztóan unalmas. Persze ez szubjektív. A Waiting For The End személyes kedvencem volt az albumról, egyenesen büszke voltam, mikor meghallottam, hogy ez lesz az új single, teljes dokumentumfilmeket képzeltem el a fejemben erre a dalra (így visszagondolva ez lehetett a probléma, hogy sokat vártam), aztán megnéztem ezt, és meg kell hogy mondjam, teljes csalódás volt.

  Ellentétben a régi LP videókkal (From The Inside, Leave Out All The Rest, Papercut), ez most a látványra megy, sokkal inkább, mint a jelentésre. Ez egy átlagos elektronikus rockegyüttes videója, remek effektekkel, látványos és csillogós, de az egyetlen fokozás benne a mozgás megjelenése és felgyorsulása (főleg a dobnál vehető észre). Egyértelmű, hogy a Linkin Park nem avatott új klasszikust (mint amilyen az In The End vagy a Somewhere I Belong is).

  10/2 

Read Users' Comments ( 0 )

"...I only dance to a mono beat..."

  Nem mondanám, hogy pánikolnunk kéne az évvégi összesítés miatt, hiszen 2010 is sok albumot termelt, és az évnek még korántsincs vége. Már írtam sok albumról, melyek esélyesek a "Best of..." címekre, most viszont egy olyan lemezt szeretnék bemutatni, mely leginkább a "Worst of..."-ra pályázhatna.

  A Monrose számomra mindig is egy érdekes együttes volt. Nem hallgatok ilyen zenét, a német zene maga már nem éppen szívem csücske, és akkor még nem is említettem meg, hogy egy "csajbandáról" van szó, ami meg pláne elüt az általános ízlésemtől, de valamiért két éve nagyon megszerettem őket. Gondoltam, sosem árt, ha könnyedebb zenére kapcsol az ember, amiben nem kell elmerülni, vagy mélyebb értelmet keresni, és nagyon örültem, mikor láttam, hogy új lemezt adtak ki.

  Nem tudom, mit vártam. Temptation című lemezük egy egyszerű kis pop anyag, nem sokminden ragadt meg onnan, az I Am viszont már egy határozottabb album, melyen egész jók a szövegek, a dallamok fülbemászóak, rövid és érthető minden, mint egy jó poplemez. 

  Mindenkit, ismétlem mindenkit elér ez az úgynevezett olcsó "elektrósodás", nem számít, hogy indie, experimental, vagy Monrose. Megvan minden a Ladylike-on, amit a Viván meg az MTV-n is hallhatunk. Eltorzított hangok, ügyetlen elektronikus effektek, buta rímek, Mandy, Senna és Bahar hangjukat alig egy-két számban engedik ki tisztességesen, pedig milyen szépen szóltak az előző lemezeken!

  Igazi lotyópop ez, ha szabad így fogalmaznom.
 

10/2 A végén találtam két számot, amit még hallgathatónak neveznék (Catwalk V-O-G-U-E és Mono), de ezen kívül nagyot csalódtam. Egyedül a Like a Lady single borítóját találom viccesnek és találónak.
  

Read Users' Comments ( 0 )

  Habár nekem személy szerint tetszett a Day&Age, úgy tűnik, a közönség nagy részét nem sikerült meggyőznie a Brandon Flowers által vezetett The Killers-nek, és ezt az albumot követően relatíve hamar be is jelentették, hogy szünetet tartanak. A banda azóta ugyan már elárulta, hogy hamarosan megint együtt térnek vissza a stúdióba, Flowers addig sem tétlenkedett. Első szólóalbuma, ami a Flamingo címet kapta, szeptember hatodikán fog megjelenni, első videója, a Crossfire pedig már július 8-án elérhetővé vált a VEVO csatornáján keresztül.

Gondolom, egy szóló projektnél megszokott, ha annak stílusa eltér az eredeti zenekarétól, ezért is - meg amúgy is -, a Crossfire sem kevesebb egy első próbálkozásnál. Megvan a fülbemászó dallam és a tökéletes hang, nálam mindössze a videó verte ki a biztosítékot. Hiába láthatjuk benne Charlize Theron-t szexin nindzsákat mészárolni, akkor sem fér össze a dal tempója a lassítással, és gyakorlatilag SEMMI nem történik egész végig. Látjuk Flowers-t néha bárgyún elvigyorodni, majd elautókáznak a naplementébe, de ezen kívül semmi.
  A videót pontozom, nem a dalt. 10/2

 

Read Users' Comments ( 0 )

Mostanában kevés VH1-et nézek, de hallom innen-onnan, hogy nem is igazán érdemes, hiszen alig lehet már jó dalokat hallani. Én ennek nem nagyon örülök, a VH1 volt az utolsó "mentsvár"-am, ha lehet úgy mondani, a VivaTV-k és MTVHungary-k között. (persze ezek közül is magasan a VH1 viszi a pálmát)

  Szóval a minap belenéztem, mi most a "Top Pop", minek kell örülni, meg mit kell sztárolni. Egy ideig azt sem tudtam, egyáltalán kéne-e írnom erről, mert egy ilyen listával túl sokat nem tudok kezdeni.

10. Owl City - Fireflies 

  Komolyan, mi baja van mindenkinek? Ez a dal nagyon aranyos volt az első tíz hallgatáskor, mostmár inkább csak eszméletlenül idegesítő. És nem csak az, hogy Adam Young olyan átlátszóan próbálja meg a cérnavékony hangjára ráerőltetni az érzelmeket, hogy a bicska kinyílik a zsebemben, hanem hogy tényleg elég egy ilyen gyenge synthpop produkciót a képernyőre nyomni, hogy aztán hetekig mindenféle listát vezessen? Elkeserítő.
  10/3

9. Scouting for Girls - This Ain't A Love Song 

  Először azt hittem, Keane (bocsánat), aztán megszólalt az ének, és utána kellett néznem a bandának. Komolyan ez minden, amit a brit könnyűzene tud adni? A britpop és a brit alternatív zene mindig is a kedvencem lesz, és pont az ezen műfajok képviselői miatt hittem azt, hogy a mai pop tud valami olyat produkálni, ami tényleg időtálló, maradandó, vagy legalább egy kicsit is slágergyanús, de úgy tűnik, ez (már) nem így van. A Scouting for Girls is csak egy a többi közül, és ezen a londoni akcentus sem segít.
  10/3

8. Ke$ha - Tik Tok 

  Azon gondolkodtam, hogy talán az Amerikai Egyesült Államok úgy berágott Kanadára Justin Bieber miatt, hogy eleresztették ezt az agyatlan libát, aki most részegen ugrál, indiánnak meg bohócnak kifestve nyávog és ebből ezentúl ebből neki majd jut pénz drogokra. De legalábbis piára. Merthogy zeneileg ez nulla, az is biztos, csak azt nem értem, hogy ezt miért nem veszi észre senki?
  10/1

7. Plan B - She Said

  Azt mondom, egy ilyen rossz kezdés után legyünk elnézőbbek Plan B-vel (azaz Benjamin Paul Ballance Drew-val), hiszen ha férfias hangja nincs is, saját stílusa valamennyire van, és ebben a felhozatalban az énekes-rapper produkciója frissítőleg hatott, szerintem a klip is aranyos a csettintgető esküdtszékkel és a táncoló őrrel.
  10/7 

6. Rihanna - Rude Boy

  Úgy tűnik, minden énekesnő életében eljön az idő, mikor arról kezd el dalokat írni, hogy mennyire szeretné, ha megdugnák. Rihannának most jött el az idő, mikor Lady Gaga sokkal népszerűbb nála, és Christina Aguilera is kezd berágni az új "csillagokra", és ő is eladja magát a zeneiparnak. Sajnálom, ami Rihannából lett, egy aranyos r'n'b énekesnek indult, aki habár sosem volt a kedvencem, mindig úgy gondoltam, hogy egy tehetséges énekesnő. Ezek után szeretném visszavonni ezen kijelentésemet.
  10/2 (azért a kettő, mert okos és ravasz a dallama, percekig bentragadt a fejemben)

5. Usher - OMG

  Először is: OMG, ez a pasi még él egyáltalán? Jó tudni. Másodszorra, húdeeredeti. Harmadszorra: Azt hiszem az első pár taktus után elment az életkedvem, annyira erőltetett (mégis erőtlen), tehetségtelen és semmi ez a pasi, hogy legszívesebben felkötném magam. Remélem, jól megél ebből az idomtalan vonaglásból.
  10/1 

4. David Guetta feat. Kid Cudi - Memories

  Lenne pár kérdésem: Ki az a Kid Cudi? És ki ez a David Guetta? És miért engedték őket valaha is bármilyen stúdió közelébe? David Guetta nagyon igyekszik, hogy ő legyen az új Timbaland, és ha ez valaha is össze fog jönni, az azért lesz, mert ma már teljesen máshogy születnek a legendák, mint régen. Régen egy legenda már legendának született, meg volt írva, hogy egyszer nagy lesz, ma már bárki nevét a kőbe lehetne vésni, azok, akik ennyi zenei tartalommal boldogak, azok nagyon örülnek, hogy David Guetta zenél. Én nem.
  10/1

3. Justin Bieber - Baby
  Miért? Komolyan, ha még el is ismerném (nem fogom, mert nem az), hogy valamilyen szinten cuki ez a kisfiú (tizenhat éves, vagy mennyi, tizenháromnak néz ki), az máris azt jelenti, hogy harmadik a Pop Chart-on? Mert akkor félek attól, mi jön ezután. A csávó olyan szinten nem tud énekelni, hogy borzalom. Hangja az van, mittudomén, lépjen fel Ki Mit Tud?-okon, vagy állítson május fát, és énekeljen az alatt. VAGY tanuljon meg helyesen hangokat képezni, saját dalokat írni (melyek szókincse kicsit messzebb nyúl annál, hogy "baby", "oooh" és "noooo"), ezután jöjjön vissza. Egyszerűen nem értem, az ilyenek hogy juthattak lemezszerződéshez.
  10/1

2. Black Eyed Peas - Rock That Body
Van egyáltalán olyan hang ebben a számban, amit nem dugtak be egy auto-tuning masinába? Kétlem. Én elismerem, hogy Fergie-nek nagyon jó hangja van. Komolyan, erőteljes, szép hangterjedelemmel, alkatához képest nőies, de mikor összeáll ezzel a három bunkóval, és nyomják ezt az elektronikus szemetet, kedvem lenne ólmot önteni a fülembe. Ritmusos, bulizós dal, de nem érdemli meg, hogy a nap huszonnégy órájában ezt hallja a nép.

  10/2 (nem tudom, miért a kettő, talán nem akarom ennél is jobban lerontani a végső átlagot)

1. Lady Gaga feat. Beyoncé - Telephone

  Nem is tudom. Szóval a büszkeségem azt diktálja, hogy húzzam le, mint a sz*rt, közben pedig nem fogom tudni, mert ez egy jó dal. Nem az az egetrengető popsláger, de egy dallamos szám fülbemászó szöveggel, és két nem akármilyen hanggal (mert valljuk be, az Úr mindkettejükkel kegyes volt, mikor a jó hangokat osztogatta). A probléma ott kezdődik, hogy egy ilyen ocsmány klip után képtelen lennék hallgatni ezt a dalt, és nem a meztelenkedésről van szó, vagy a kiforduló szemekről, nem, egyszerűen csak borzasztóan van megrendezve, Beyoncé és Lady Gaga színészi tehetsége NULLA, és akármilyen nagy feneket keríthetnek neki, ez a videó akkor is jellegtelen és undorító.
  És nem tetszik, ahogy Beyoncé tönkreteszi a stílusát.
  10/4 - Ennyire futotta.

  Nagyon szomorú vagyok. Eddig sem volt a kedvenc chart-om ez, csak egy pillantást kell venni az első review-ra, amit még régebben írtam, de most még rosszabb, hiszen ez a lista többnyire valóban rossz dalokból tevődött össze. És ez szomorúvá tesz.
  Átlagban 2,5, mintha számítana valamit.

Read Users' Comments ( 0 )

Egy 2007-es indie/rock playlistet hallgattam, ott bukkantam rá az Ash nevezetű ír együttesre. A last.fm szerint alternatív rock/indie kategóriába sorolt banda "Polaris" c. száma szerepelt ezen a válogatáson, és mivel rögtön megtetszett, fogtam azt az albumukat, amelyen ez a dal található.

Rengetegszer hallgattam a "Polaris"-t, és egy ilyen szám után egészen mást vártam az albumtól, és így óriásit csalódtam. A "Polaris" könnyedsége, remek hangszerelése, gitárok és vonósok dallamos együttműködése szép és jó, de nyoma sincs ennek az irányvonalnak a többi számban. Egyszerűen tucatrockká, egybefolyó dallamtengerré válnak a számok, ezzel együtt pedig hiányzik az egyediség, nincsenek kiemelkedő, megjegyezhető motívumok. Még most is alig tudom elhinni, hogy a "Polaris"-t is ez az együttes csinálta, mert olyan szinten elüt a lemez anyagától, hogy az már hihetetlen.
Ha megbökdösnének villával, akkor azért tudnék ajánlani talán még három számot az albumról. Az egyik a "Twilight of the innocents", amely szintén kakukktojás, mert hogy köze nincs az alapstílusukhoz, az biztos (legalábbis szerintem). Előkerültek a vonósok, és kicsit erősebb rocknak érzem az itt folyó ritmusokat. Valahogy mélyebben szól, és az egyébként nem túl egyedi hanggal rendelkező Tim Wheeler is mutat valamit. Kicsit hosszú szám, több az instrumentális rész, mint a szöveges, de ez legalább értékelhető.
Közben meghallgattam párszor azokat a dalokat, amelyeket még ajánlani akartam de meggondoltam magam, mert két hallgatás után unalmassá váltak.

Álljon itt a "Polaris", mert az tényleg jó:

Összegezve: 10/2, mert nem is volt még 10/1-es album, szóval kegyes leszek, és kap két pontot. Amúgy egyszerűen csalódás ez az album. Az együttest azért nem írom le teljesen, mert lehet, hogy csak rossz albummal kezdtem, majd még előkapom a kislemezeket, és hátha kiérdemelnek még egy esélyt.

Read Users' Comments ( 0 )

Nagyon kíváncsi voltam. Gyakorlatilag a Twilight-soundtrack kapcsán ismertem meg őket, én nem ítélkezem, gyakorlatilag ügyes húzás volt, többen megismerik a zenéjüket, estébé.

 /ha csak az albumborítót nézném, ezt is megvenném kapásból, nagyon tetszik/

  Alapból van bennem egy tisztelet azon együttesek iránt, akik viszonylag hűderég alakultak (DCFC esetében '97-ről lenne szó), hiszen ez alapból magában hordoz egy olyan jelentést, hogy valószínűleg azért tudnak valamit, ha ilyen sokáig kitartottak, vagy ha nem, akkor még mindig a már említett kitartás is egy értékelendő dolog. Ezért nem mondhatom rá, hogy szar, pedig nemes egyszerűséggel erről van itt szó.

  Nem ismerem őket, a legutóbbi albumukat kaptam le a virtuális polcról, ha úgy tetszik, nem tudhatom, mi volt jellemző a zenéjükre ezelőtt, mintha nem lenne mindegy, hiszen az számít, ami most van, és amit én most hallok az egy ilyen érdektelen, jelentéktelen zenélgetés.

  Nem igazán élveztem, fogalmazzunk úgy, ilyen szétmálló massza az egész, semmiből nincs benne elég, az énekesnek még jó hangja sincsen (énekelni persze tud, nem azt mondom, csak nem látok benne sok egyéniséget), ahogy a zenében sem, ami áll abból, amiből minden más indie együttes, de ebben karakteresség sincsen, leginkább a végtelenségig egyszerű, sőt, az egyik legkiszámíthatóbb album, amit valaha hallottam.

  Most például újrahallgatom, de fogalmam sincs az elején vagyok e, vagy a végén, a dallamok rémesen hasonlítanak egymásra, én nem igazán látok benne kritizálnivalót, és ezt úgy értsétek, hogy inkább bottal sem böködném ezeket a dalokat.

  Őszintén sajnálom, én nem tudom, most adjak 10/1-et, mert mire adhatnék 10/2-t, értitek a problémámat, ugye? Hát nemtudom, legyen 10/2, ismételten a tisztelet beszél belőlem a tapasztalt(nak tűnő) együttesek iránt.

Read Users' Comments ( 0 )

Ajjaj x) Na. Kezdem, hogy Bulletproof. Jó volt, meg minden, de aztán annyit játszották, hogy már hülyét kaptam tőle. Ez olyan, mint a Twilight. Azt is azért gyűlölöm, mert már mindenhonnan az folyik.

De ha ezektől elvonatkoztatunk, jók ezek. A La Roux NEM a csaj neve, csak én hittem azt, töredelmesen bevallom. Elly-nek hívják asszem a csajt, és nem semmi hangja van. Az első dolog, ami eszembe jutott róla, az az volt, hogy milyen bátor lány, hogy úgy is énekel ilyen dalokat, hogy közben ilyen csúnya.

  Nem vagyok gonosz. Á.

  Szóval az In For The Kill volt a második klipes dal, az nekem egészen bejött, csak a klip volt fura, nem kedveltem. Ez az album kezdő dala is, és hát jó.
  A Tigerlily meg a Quicksand ilyen üresjáratok, tulajdonképpen a csapat felvonultatja bennük az összes electro indie hatást, ami nekem már kicsit tömör is. Nem kell ezt ennyire erőltetni, sok... nagyon sok.
  Jóvan, Bulletproof, unalmas. Legalább egy megkapó bridge-et benyomhattak volna.

A sok-sok további üresjárat mellett elgondolkodik az ember, hogy miért van ezekért mindenki annyira oda. Tulajdonképpen az album felénél kifogynak minden ötletből, erőltetett lesz és unalmas. A lánynak jó hangja van, azt meg kell hagyni, de az is csak akkor jöhetne normálisan át, ha nem változtatnák el.
  Közben persze plusz pont azért, mert élőben sem hamis.
  Nah, nekem kicsit sok a csöpögésből... jó, hallgatok én is csöpögős zenét, de azok legalább különböznek egymástól. Ezek meg mind ugyanolyanok.

  Az egyetlen dolog, amit bírok a zenéjükben, az a dob. Bírom az ilyen elektrósabb dobokat :)

Azért jó ez, mert gondolom fiatalos, meg az újdonság ereje, meg miegymás.
Azért rossz ez, mert unalmas, lapos és felszínes.
Hallgassa az, akinek tökmindegy, hogy mit hallgat, mert úgysem számít.
A legjobb számja a Zalbumnak az In For The Kill
A nem legjobb, hanem legrosszabb az összes többi?
Szerintem ez 10/2, mert a csaj hangja nem mindennapi.
Különben meg wtf.

Read Users' Comments ( 0 )

Egy igazán rövid szó: UNALMAS.

  Ez igazából viszonylag hosszú szó, de azért kifejtem ennél bővebben is.

Hayley Williams-nek nem mindennapi hangja van. Szinte minden állatul hangzik, amit énekel. De nem elég, ha jól hangzik. Kellenének bele olyan dolgok, mint például a "változatosság", "érzelmek", vagy "lélek", meg ilyesmik. Jólvan, nem dőlök a kardomba, nem életbevágóan fontos, hogy pont a Paramore albuma nyűgözzön le, de az All We Know Is Falling (számomra) bukása után a "Riot!" nagyon tetszett. Mármint viszonylag.
  Aztán jön egy ilyen. Ez ilyen észtelen tinipunk. Semmi értelme, se eleje, se vége.

Az egyetlen viszonylag elfogadható szám az első single, az Ignorance, de az is kicsi AWKIF-os, az meg nálam nem nyerő. 
  Ami még "jó", a Brick By Boring Brick, valamilyen meggondolásból öt csillagot adtam neki, de hát na.

  Kicsit olyan személytelen ez a lemez, nélkülöz minden egyéniséget, ettől függetlenül Hayley hangja mondom, még mindig ugyanolyan jól szól. (Y) 
  Nemtudom, lehet, csak időt kéne neki adnom, Paramore-ral való kapcsolatom amúgy is hosszú idő alatt fejlődött idáig, kezdődött azzal, hogy "fúj, Flyleaf-koppintás", aztán "húha, ez bejön", aztán a "húha, az is bejön", aztán meg annyi dolog kezdett tetszeni tőlük, hogy még.

  Nem is írnék erről hosszabban, a lényeg, hogy nagyon nem jött be, és csak annyit tudok mondani, hogy remélem, a következő jobb lesz. o.O" Az meg még hol van még.

  Az albumborító viszont tetszik x)

10/2, mert azért hangilag ott van...

Read Users' Comments ( 0 )

Egy nagy bajom van ezzel az együttessel, az pedig Andy McMahon hangja. Ha úgy vesszük, jó. De hosszú távon eléggé idegesítő. Nem mondanám azt, ha hallanám egy osztálytársamat énekelni, hogy: "Ember, menjél énekesnek". 

Második próbálkozásom a lemezzel, elsőre nem jól álltam hozzá, még hatása alatt voltam a Jack's Mannequin kapcsán tapasztalt csalódásnak, és úgy kezdtem el, hogy "áhh, mit akarnak ezek". 
  A Something Corporate stílusa eléggé eltér a Jack's Mannequin-étől, mindkettő mondható piano rock-nak, de a SC irányzata mindenféleképpen rockosabb, erőszakosabb, és a zongora sem játszik akkora szerepet, mint a JM-nél.

  Különösen egyik szám sem fogott meg, talán az első kicsit kiemelkedik a többi egyhangúságából, de különben minden szám ugyanolyan. Mindegyiket simán el tudnám képzelni a One Tree Hill vagy a The Hills egyik része alatt, és ez már a We Shot The Moon-nál sem volt túl szimpatikus. A különbség, hogy Jonathan Jones hangja retttttenetesen szerethető.
  A Something Corporate ott szúrta el, ahol James Walsh szerint a Starsailor. Túlságosan be akartak illeszkedni, tetszeni akartak mindenkinek, ahelyett, hogy azt csinálták volna, amit ők akartak. Nem csoda, hogy a Something Corporate immár hat éve van hiatus-on. Andy McMahon csinálgatja a Jack's Mannequin-t, teszi, amit a lelke diktál neki, és így jobban belegondolva, a JM jobban is tetszik, mint a SC.

  Szóval, hogy beszéljek a zenei részéről is a dolognak, mint említettem, semmiben nem hoz újat. Ez olyan tinis alternatívos zongorás rock. Nem tudom, hogyan képesek a rajongók különbséget tenni a dalok között, mindegyiknek ugyanaz a felépítése, a dallamok egyáltalán nem egyediek, semmi olyat nem fedezek fel benne, amitől hanyattvágnám magam.
  A zongora viszont dícséretes, Andy McMahon sem kicsit tudja megdolgozni a billentyűket. :)

  Azokat a számokat, amiket az elejétől a végéig meghallgattam, azokat azért, mert jól hangzott bennük a zongora. Különben semmivel nem jobb a többi feltörekvő amerikai rockerbandáknál. Tia sajnálja, de ez nagyon nem jött be.

Azért jó ez, mert láthatóan szükség van az ilyen semleges zenékre.
Azért rossz ez, mert semleges zene. Olyan semmilyen. Miért hallgatna ilyet az ember, ha van több ezerszer jobb a műfajból?
Hallgassa az, akinek bejön a Jack's Mannequin. Szerintem annak tetszene ez is.
A legjobb számja a Zalbumnak az As You Sleep. Hibája, hogy elég hosszú, de amúgy egész hallgatható.
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja Nem tudom. A többi mind ugyanolyan unalmas.
Szerintem ez 10/2... *vállatvon*
Különben meg az albumborító tetszik xD

Read Users' Comments ( 0 )