A múltkor gondoltam, nem duplázom meg mindenből a posztjaimat egy nap alatt (Florence-ről is kettő készült, és a kolumbiai együttessel is merényletre készültem), most azonban alapos újranézések tucatjai után (nem azért, mert annyira elemezni kéne, hanem mert egyszerűen érdekelt) megírom ezt is.

  Ami nem változott: Ed Sloan hangja (és jellemző fejrázása), a Falling Away-en megszokott dallamvezetés a gitáron (Washing The World Away, ha valaki nem hallja ki a hasonlóságot, nézesse meg a füleit), a fiúk még mindig tudják, mit csinálnak és jól csinálják. A zene sem lett sokkal sötétebb, a szöveg az, ami depresszív, és persze van benne ordibálás (hörgésnek nem nevezném azért), ez a különbség, de még mindig gitárközpontú a zúzás, dobszinten még mindig nem túl kreatív, a videó hangulata pedig sokkal nyomasztóbb a megszokottnál. 

  Hőseink eddig mindig valamilyen nyitottabb térben voltak elhelyezve, a Cold-ban a házban, a Colors videójában pedig a kék ég alatt (jobban megnézve inkább sárga), most viszont akár még a Paramore-féle Ignorance-hez is hasonlíthatnám, ha valakinek így érthetőbb. Nem illenek oda a színes falak, a 'nagy kitörés'-rész túl rövid (hajjaj, de még milyen rövid), és hirtelen vált át a színpadi jelenetre. Kicsit elsietettnek (és persze alacsony költségvetésűnek) tartom. A dallal nincs baj, a klip viszont csak 10/4
  

Read Users' Comments ( 0 )

  Gondoltam, egy posztba sűríteném a Kaizers Orchestra körül folyó eseményeket, mivel egy ideje már tervezem, de az első single bejelentésénél úgy döntöttem, nem halogatom tovább.

  A tavalyi demókból és régi dalok újra felvételéből összetákolt Våre Demoner című lemez után az egyik legsikeresebb norvég együttes keményebb fába vágta fejszéjét és egy három lemezből álló albumsorozat kiadására készülnek. A trilógiát Violeta Violetának keresztelték, és az első lemez (Violeta Violeta vol.1) 2011 februárjában jön ki. Ezt követően a második és a harmadik "volume"-ot 2011 és 2012 novemberében adják ki. 

       

  Amit tudunk már az első lemezről, hogy a zenekar február 28-án vonult vele stúdióba, majd márciusban az énekes Janove Ottesen azt nyilatkozta, hogy tizenkét nap alatt tizenkét dalt sikerült felvenniük, ezután állnak neki a nagyobb zenekari hangszerek alákeverésének. Az utolsó simítások után június hetedikén azt a hírt közölték hivatalos oldalukon, hogy elkészült az első lemez, amiről két single várható, az egyik augusztusban, a másik pedig 2011 januárjában. 

  Az első single  tehát az együttest támogató twitter szerint augusztus huszadikán jön ki, viszont hogy melyik lesz az, még nem lehet tudni. 

  Ottesen bevallása szerint egészen más stílust követ majd a trilógia, de személyes véleményem hozzátéve megjegyezném, ha a 2005-ös Maestro nem lett volna elég változtatás, a rajongótábor vegyes érzelmei az azt követő Maskineri-vel kapcsolatban erősen jelzik, hogy a stílus már rég nem egységes (szintén magánvélemény, de ez csak izgalmasabbá teszi a zenéjüket).

A dalok ezúttal is norvég nyelven íródtak, a tracklist pedig:

"Din kjole lukter bensin, mor" (Your dress smells like gasoline, Mother)
"Drøm videre Violeta" (Dream On, Violeta)
"En for orgelet og en for meg" (One for the Organ and one for Me)
"Femtakt filosofi" (5/4 Time Philosophy)
"Hjerteknuser" (Heartbreaker)
"Philemon Arthur & The Dung"
"Psycho under min hatt" (Psycho Under My Hat)
"Sju bøtter tårer er nok, beatrice" (Seven Buckets of Tears is Enough, Beatrice)
"Svarte katter og flosshatter" (Black Cats and Top Hats)
"Tumor i ditt hjerte" (Tumor in Your Heart) 

Akit érdekel, itt megtaláljátok az előző albumokról írt review-kat.

Ompa Til Du Dør (2001)
Evig Pint (2003)
Maestro (2005)
Maskineri (2008)
Våre Demoner (2009) 

Read Users' Comments ( 0 )

Nahát mikor ezt a klipet megláttam egy német adón, mondtam magamban, hogy tuti német a srác, angol dalszöveg mögé bújva, de aztán tévedtem, mert Plan B, alias Benjamin Paul Drew a britek nemzetét erősíti, méghozzá nemcsak énekesi, hanem színészi és rendezői mivoltában is. Meg még rappel is. De ami kiemelkedő, az a hangja. Elindul ez a dal, jó erőteljesen, mondom ajha, van itt torok. A szám amúgy Amy Winehouse és Duffy stílusára emlékeztet, csak éppen férfiváltozatban, de ez semmit sem von le az értékéből. A rapbetéttel vannak fenntartásaim, de ettől függetlenül egy igen fülbemászó dallamú nótával van dolgunk.
Na de itt a klip a lényeg ugyebár, ami viszont utánajárás nélkül elég siralmas osztályzatot kapott volna. Lényeg, hogy Plan B új albumáról ez a második kislemez, és eddig hármat adott ki, szóval beletrafáltam a közepébe. Merthogy ehhez a három maxihoz amolyan "kliptrilógia" készült, amelynek egyben van a története. És a sztori egyébként nem is tetszik, mert túl klisés. A srác menő énekes, balhéba keveredik a kocsmában, de azért a nő összejön neki éjjel, később elkapják a zsaruk, jön a tárgyalás, majd a börtön. A "She said" a tárgyalásos fázist mutatja be, végülis egészen tűrhetően, sőt, az esküdtek zenére "mozgása" még vicces is kicsit. Szóval annyira nem húzom le, legyen 10/5, de a klip önállóan nem állja meg a helyét.

U.i.: a klip előzménye a "Stay too long", a következménye pedig a "Prayin' (katt a nevekre, és megnézhető a többi klip).

Read Users' Comments ( 0 )

Ha az ember lánya korán kel, a reggeli órákban nyomokban találhat még videóklipeket a német Viva és MTV műsorán - egyébként szinte sosem botlom bele zenébe ezeken az adókon (merthogy nekem nem adatott meg a VH1, de azt Tia kollegina úgyis kézben tartja). Szóval, egy szó mint száz, így találkoztam a norvég Madcon új (vagy lehet, hogy csak számomra az, akkor elnézést a téves jelzőért) klipjével, amely úgy megtetszett, hogy közszemlére is teszem.
A videót a 2010-es Eurovíziós Dalversenyen rögzítették, ahol élőben (bár playbackről) lépett fel a Madcon, produkciójuk alatt pedig előre felvett és élő képeket is mutattak, amelyeken sok-sok ember ropta a táncot a "Glow"-ra. Ezeket a jól megszervezett és látványos koreográfiákkal bíró flash mobokat igazán ötletesnek tartom, és itt most tényleg rengeteg ember olajozott gépezetként való együttműködése valósult meg igen szórakoztató módon. És még a dal is egész jó. 10/9-et adok, nagyon bejött ez az össznépi táncmulatság.

Read Users' Comments ( 0 )

  Ez így van. A kolumbiai gyökerekkel rendelkező együttes összesen négyszer odázta el harmadik, We All Bleed című lemezük megjelenését, most azonban pontos dátumot kaptunk, ami remélhetőleg már nem fog változni. Az énekes posztját betöltő Ed Sloan úgy nyilatkozott az albumról, hogy sokkal sötétebb lesz a hangzás, a műfaj pedig teljesen eltérő lesz attól, amit eddig hallhattunk tőlük (személyes megjegyzés: ajjaj).

  Időközben a dobosuk, James Branham, aki öt évig játszott a bandában kilépett, és helyére érkezett Will Hunt, akit legtöbben az Evanescence dobosaként ismerhetnek, de játszik a Dark New Day-ben és a Black Label Society-ben is. 

  A We All Bleed október 12-én jelenik meg. A tracklist egészében még nem elérhető, de pár dal címét már tudjuk: 

"Killing Me Inside"

"Dear Cocaine"

"I Think You Should Know"

"We All Bleed"
"Suffocate"
"Open Up Your Eyes"
"Lay Me Down"

Az első single, a Killing Me Inside június elsején jött ki videójával együtt, a második single/klip, a We All Bleed pedig az album megjelenésének napján lesz megtekinthető. 

Olvassátok el az eddigi két review-t a zenekar első két albumáról

Crossfade (2004)

Falling Away (2006)

Read Users' Comments ( 0 )

  Ez ma egy ilyen Florence-es nap.

  Hosszú gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy nem baj, hogy a Lungs csak most ért el hozzám, mert nem fért volna be a Top3-mas listába az év végén, ugyanakkor a Cosmic Love-nak még van esélye idén. 

  Welch nem tűnik valami jó színésznek, azonban ezek a gyakran eltúlzott, színpadias mozdulatok, amik megtalálhatók ebben a videóban is, remekül illenek a dal pulzálásához. Komolyan kilóra meg lehet engem venni még csillogó, villogó dolgokkal, villanykörtékkel, és habos-babos ruhákkal, és láss csodát, ebben a klipben minden megtalálható. Az meg a másik, hogy ez a tánc, amit Florence levág valami eszméletlen jól néz ki.

10/9

Read Users' Comments ( 0 )

"...my boy builds coffins, he makes them all day..."
   

  Jól jártam én is (meg a blog is), hogy csak most álltam neki a review-nak, mivel első hallgatásra az indie-királynő Florence Welch-nek és londoni csapatának nem sikerült belopnia magát a szívembe.

  Persze ott van a probléma azzal is, hogy egy nőről beszélünk, de szerencsére ahogy haladtak a hetek, hónapok, rájöttem, hogy MILYEN nőről is van itt szó. Az angol énekesnőnek olyan egetrengetően stabil és erőteljes hangja van, hogy a legkisebb dallamra is megborzongok. Megvan benne többek közt a nőies zengés is, ami egyénivé teszi a hangzást. Ami még ebben közrejátszik, az az, hogy különösebben nem épülnek egységes stílus köré a dalok, és nem is érdemes a műfajjal bajlódni, indie, jó indie, aztán annyi.

 Eleinte a single dalokat kedveltem jobban, aztán rá kellett jönnöm, hogy több ez a lemez némi You've Got the Love-nál vagy Rabbit Heart-nál, például a Howl vagy a Hurricane Drunk és a My Boy Builds Coffins messze a legkülönlegesebb (száz százalékig pozitív értelemben) számok az albumon. Habár a szövegek nem boncolgatják az élet problémáit, attól még ezzel az elegáns könnyedséggel, amivel Welch előadja őket, igazán elragadóak.

  A hangszerelés mindenhol rendben van, gitárok, hárfák, dobok (Drumming, Cosmic Love, Dog Days Are Over, imádom), és szerencsére egyik dal sem hosszabb, mint kéne. Számomra csak egy-két helyen lankadt a lelkesedés az I'm Not Calling You a Liar és a Between Two Lungs körül, ahol hőseink mintha kifogytak volna az új ötletekből, ezeket leszámítva a Lungs egy tehetséges női előadó teljesen kielégítő debütáló lemeze, megérdemel minden elismerést.

10/9 Tényleg csak dicsérni tudom, még a gyengébb dalok is szerves részét képezik a lemeznek, van akinek még jól is fog jönni, hogy néha fellélegezhet egy-egy elsöprő erejű szám után. 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...let's go downtown and talk to the modern kids..."

Őszinte leszek, nekem ezt nagyon nehéz volt megemésztenem. Amellett, hogy egy nagyon hosszú, kis híján egy órás lemezről beszélünk, a The Suburbs előtt mindössze annyit tudtam az együttesről, hogy Neon Bible lemezüket a The Maccabees-hez hasonlítják (néhol jogosan), és hogy ezt sokan cáfolják. Legyen is mindegy, én most a napokban megjelenő albumukat szeretném elemezni legjobb tudásom szerint.

  Nem elég, hogy az album ilyen hosszú, maguk a számok is hosszadalmasak, például a Modern Man/Rococo/Empty Room triónak többször nekifutottam, mire el tudtam különíteni őket egymástól. Ami nem tetszik, hogy hasonlóan vannak hangszerelve, ennek is köszönhető, hogy néha minden monoton és egybefolynak egymással a dalok. Ami várható volt egy The National-féle "orchestral indie" együttestől (nem tudom, létezik-e pontos magyar fordítás a kifejezésre), azt megkaptam, és az erős indítás utáni gyenge visszaesés sem tántorított vissza attól, hogy végigüljem/hallgassam a lemezt, és a végén ismét megtapasztaljak több nagyszerű számot (We Used to Wait, Month of May, Sprawl II). 

  A végén pedig a megérdemelt, nyugis lezárás. Nekem teljesnek tűnik a hibáival együtt is.

 10/7 (mielőtt hőbörögni kezd bárki is, ez nálam azt jelenti "nagyon jó")  Összességében van az eleje az albumnak, ami tökéletes, erőteljes, minden téren kielégítő indítás, majd az "enyhe visszaesés", a lemez utolsó szakaszában pedig elszórtan megtalálhatók a legértékesebb gyöngyszemek. 

Kezdjen mindenki az első dalokkal az albumon, igazi kedvcsináló számok.

Read Users' Comments ( 0 )

A következő, nem-mostani-de-azért-nagyon-jó videóklipnek az ír énekesnő, Lisa Hannigan egyik, számomra nagyon kedves dalát választottam, a Lillét. Az egy szem akusztikus gitár és Lisa bájos hangja tökéletes ötvözet, és emellé egy igazán magával ragadó videót is kaptunk.
Imádom ezeket a szétnyitható, 3D-s képeket formáló oldalakat, amelyek egy szomorú, ám mégis happy enddel záruló történetet tárnak elénk, minden egyes momentumával a dallamhoz finoman hozzácsiszolódva. Nyugtatónak kiváló. Az értékelés pedig 10/9.

Read Users' Comments ( 0 )

Sajnos ezidáig nem sikerült beszereznem az Ours frontemberének The Heart c. szólóalbumát, de már rajta vagyok, csak túl sok a hallgatnivaló, és oly kevés az idő! Mindegy is, szerencsére ezt a videót még sikerült beszorítani borzasztóan szoros napirendembe. És milyen jól tettem.

  Talán néhányan még emlékeztek a Distorted Lullabies-ról írt review-mra, amiben kifejezetten pozitív élményeimet boncolgattam. Ettől a daltól viszont teljesen mást kaptam. Egy klipjüket láttam (Sometimes), abban egy kicsit sötétebb volt Jimmy Gnecco imidzse, ha fogalmazhatok így, de az évek csak javítottak a helyzeten. A hangja is szilárdabb lábakon áll, nyitottabbnak tűnik, és a dal stílusa is jobban illik hozzá. Ami még tetszett a videóban (meg a dalban), hogy nincsenek dobok, viszont ez a taps, amit láthatunk a klipben is nagyon jól passzol hozzá, a "tánc" és a fények pedig csak hozzátesznek ehhez a melankólikus hangulathoz.

  Remek munka, fülbemászó dal, 10/9, kíváncsi vagyok az egész albumra.

Read Users' Comments ( 0 )

  Ez azért volt érdekes tanulmány, mert már vagy egy hónapja nem néztem VH1-et. Fogalmam sem volt, mik mennek mostanság, és őszintén szólva egyiknél-másiknál csak pillogtam, hogy őt most honnan vették elő?
Fel is idegesítettem magam, úgyhogy rövid leszek és velős.

10. Velile & Safri Duo - Helele
  Az első sokk, vagyis "ez meg mi az isten?" Nem mondom, ütemes, és jó fülbemászó a dallama, de fogalmam nincs mi teszi ezt különlegesebbé, mint bármi mást. 10/3

9. Knaan - Wavin Flag
 Ameddig én tudom, Knaan az összes létező verziójában szerepel ennek a dalnak, ami persze nagyon jó, és mennyire örülünk, hogy nem a David Guetta-s változat került a listára, mert az egy teljesen felesleges felvétel. Ez sokkal jobb, nem "énekel" benne semmilyen BEP-es tag, és arról szól, ami a foci valójában. Szeretem ezt a dalt. 10/8 

8. Stromae - Alors on Danse 
Második "mi a f..." pillanat. Mintha végig be lettem volna szívva. Se a dal lényegét nem értem, se a videóét, és őszintén mondom, a Harlem-album óta nem hallottam ilyen rossz zenét. 10/1

7. Kylie Minogue - All the Lovers

  Kylie Minogue-ot annak idején kedveltem, nem is emlékszem már, miért, és szerintem már soha nem fogom újra megtapasztalni ezt az érzést. Nem emlékszem, hogy mostanában hallottam volna róla, felteszem ez a dal (és a nevetséges klipje) is egy komolytalan próbálkozás egy új albumra. Ugye? Remélem senki nem gondolta ezt komolyan! 10/1

6. Lady Gaga - Alejandro

  Azt ne próbáljátok nekem bemagyarázni, hogy ez a nő még érdekel valakit. Meg ez a dal. Meg ez a videó. Pedig úgy tűnik. Nem is vesztegetek rá több szót, nem érdemel annyit. Fárasztó és unalmas. 10/1

5. B.O.B feat Hayley Williams - Airplanes

 Nem tudom, ez a dal mióta van ezen a listán, nem is számít. Őszinte leszek, nekem nagyon tetszik. Nem Williams miatt, vagy amiatt az agyonidézett refrén miatt, aminél tucatnyi sokkal jobb szöveg is van a dalban, hanem az egész hangulat miatt. Tetszik az egyszerűség, az, hogy a Paramore-lány nem egy nagyarcú rapperrel ált össze, hanem ezzel a szimpatikus fickóval (akiről amúgy még életemben nem hallottam), és összehoztak egy jó kis dalt, ami megérdemli, hogy egy Pop chart-on szerepeljen. 10/9

4. Enrique Iglesias feat Pitbull - I Like It

  Bátor leszek, és bevallom, Iglesias mindig egy ilyen guilty pleasure volt számomra, most meg eladta a lelkét az ördögnek. Tudtam, hogy új albummal készül, de nem hittem volna, hogy összeáll ezzel a tehetségtelen nagyszájúval. Enrique Iglesias azon popénekesek közé tartozott, akiknek amúgy nagyon jó hangjuk van, de ebben a dalban ezt is sikeresen sikerült lerombolni az autotune-nal. 10/1

3. Shakira - Waka Waka (This time for Africa)

   Erről már írtam egyszer, most sem tudok mást mondani. Méltó volt a VB-hez, én élveztem hallgatni, és örülök, hogy a briteknek is így tetszik. 10/8

2. David Guetta feat Chris Willis - Gettin Over You

  Én becsülettel végighallgattam minden dalt a listán, hogy ne érhesse szó a ház elejét, de ennél enyhén szólva kiborultam. Legyenek szívesek és szóljanak Fergie-nek és mindenkinek aki ebben a dalban részt vett, hogy NEM KELL ÜVÖLTÖZNI AHHOZ, HOGY JÓ LEGYEN EGY DAL!! Komolyan, semmi értelme. Mindannyiuknak erőteljes hangja van, és komolyan, senki nem várja el David Guettától, hogy minőségi számokat írjon, de ha már megírt valamit, akkor használja már okosabban a rendelkezésére álló hangokat. Könyörgöm. 10/1

1. Katy Perry feat Snoop Dog - California Gurls

  Nem mondok én már semmit. Na jó, mégis. Meg vannak ezek őrülve? Katy Perry talán rossz szögben ért le a vízicsúszdán? Nevetséges a hasonlóság a California Gurls és Ke$ha Tik Tok-ja közt, valamint Madonna kétségbeesett próbálkozásai és Katy Perry "megbotránkoztató" stílusa között. Szomorú, nagyon szomorú. 10/1

 Ennyi lenne nagyjából. Az átlag, ha érdekel valakit 3,4, de nem nagyon izgat. Egyszerűen felháborító. És akik ismernek, mondhatják azt, hogy "ja, mert szerintem mindenhol Editors-nak kéne menni". Ez nem így van. Sokkal több sokkal tehetségesebb popelőadó van odakint, vegyük csak Marina & The Diamonds-ot, vagy Florence + The Machine-t, de ott van a Keane is, most jöttek ki egy EP-vel, vagy a Lifehouse, mindegyikük megállná a helyét egy ilyen listán. 

Read Users' Comments ( 0 )

  Mint már említettem, a single a banda új lemezéről csak szeptemberben fog kijönni, de aki szemfüles volt, és a BBC Radio-t hallgatta, az már ma megcsodálhatta az új dalt.
  Személy szerint több gyorsabb, tempósabb dalt vártam, mert természetesen jól megy nekik a szerelmes számok komponálása is, de valljuk be, már a debütáló lemezükön is ezerszer fülbemászóbb és élvezhetőek voltak az ütemesebb részek. 

Erre gondolok, mikor húzom a számat, és 10/6-ot adok az első single-nek. 

Read Users' Comments ( 0 )

  A Klaxons-lemeznek (Myths of the Near Future) mindig is kicsit félve álltam neki, mert nem igazán stílusom az indietronica és általában is a langyosabb zenéket kedvelem, de tény, hogy a banda 2007-es albumát mindezek ellenére nagyon megkedveltem. Emellett Anglia "nu rave"-nek is elkönyvelt bandájának idén megjelenő lemeze az egyik legjobban várt, ami a műfajt illeti, így nem hagyhattam ki az augusztus 16-án megjelenő single-t, az Echoes-t sem. (Habár Zane Lowe már hónapokkal előtte leadta a Flashover-t, és el is könyvelte az idei legígéretesebb felvételnek - én pedig hiszek Lowe-nak.)

  Tény, hogy zenéjük instrumentális részét mindig sokkal jobban élveztem, mint az éneket, ezúttal viszont tökéletesen egyensúlyban van mindkettő, a zongorával és a kicsit sem komplex dob alappal teljesen élvezhető a dal, főleg a bridge részénél, az a kevés elektronikus effekt, ami van benne, egyáltalán nem nyomja el a fülbemászó refrént. (már vagy másfél órája hallgattam, de még mindig a fülemben cseng)

  

  A videó - amellett, hogy eszméletlenül hangulatos - nekem túl indie-s, ez talán azért van, mert nem sok klipjüket láttam még. Kénytelen vagyok - minden szájhúzás nélkül - 10/9-et adni.

Read Users' Comments ( 0 )

  A 2009-es év nagyon termékeny volt olyan zenék tekintetében, amit én is kedvelek, de ne felejtsük el, hogy már 2010 van, annak is túl vagyunk már a felén, úgyhogy nézzük, mi vár ránk az év második részében. (forrás)

• Jimmy Gnecco - Heart (júl.20) 
• Avenged Sevenfold - Nightmare (júl.27)
• Arcade Fire - Suburbs (aug.3)
• Katie Melua - House (aug.3)
• Hey Monday - Beneath It All (aug.17)
• Iron Maiden - The Final Frontier (aug.17)
• Klaxons - Surfing The Void (aug.24)
• Goo Goo Dolls - Something For The Rest Of Us (aug.31)
• Interpol - Interpol (szept.7)
• Serj Tankian - Imperfect Harmonies (szept.13) 
• The Script - Science&Faith (szept.13) 
• Linkin Park - A Thousand Suns (szept.14)
• Brandon Flowers - Flamingo (szept.14) (UK kiadás: szeptember 6)
• Maroon 5 - Hand All Over (szept.21)
• Manic Street Preachers - Postcards From A Young Man (szept.27)

Ez persze töredéke annak, ami valójában vár ránk, többet >>itt<< és >>itt<< olvashattok.

  Nem fixált kiadási dátuma van még olyan előadóknak, mint az Atoms for Peace, a Beastie Boys, Belle&Sebastian, Coldplay, Franz Ferdinand, Kraftwerk, Limp Bizkit, My Chemical Romance, Radiohead, R.E.M., The Veronicas, Crossfade, 3 Doors Down, Daft Punk, Deep Purple, Evanescence, Friendly Fires, Incubus, Jack's Mannequin, Josh Groban, Jimmy Eat World, Kings of Leon, Shinedown, The Strokes, Switchfoot, Thriving Ivory, The Ting Tings és ezek még csak azok, amik engem érdekelnek, és azokból is még mennyi van, amiről nem tudunk.

  Akármilyen jó is volt a tavalyi év, húzzuk elő fejünket az indie-albumok mélyéről, mert kedvenceink idén sem tétlenkednek. 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...just praying to a god that I don't believe in..."

  Az új album hírétől ismét erőre kapott a lelkesedésem a The Script első albumát illetően, ugyanis már vagy háromszor álltam neki a review-nak, de eddig mindig akadályokba ütköztem (rosszalkodott a blogger vagy elkezdtem hisztizni és kitöröltem mindent).

  Pedig az ír piano-rock banda zenéje megér még egy próbát. Mint sok más együttes esetében is, azok a számok kerültek előtérbe videóklip/single formájában, melyek cseppet sem ábrázolják az album valós mivoltát. A Before the Worst és a The Man Who Can't Be Moved a legpoposabb számai a The Script debütáló albumának, de az igazi stílusukat nem takarja. Zenéjüket nem pont a pop jellemzi, sokkal összetettebb annál. Az If You See Kay vagy a We Cry még enyhe r'n'b-nak is elmennének, míg a Fall For Anything és a Talk You Down a zongora-pop egy-egy kiemelkedő darabja, a Rusty Halo pedig kemény indie anyag (és lazán a legjobb dal a lemezen, a Breakeven-nel együtt).

  Danny O'Donoghue nem egy számban megcsillogtatja magávalragadó énektudását és figyelemreméltó hangterjedelmét, néha pedig még a gitáros, Mark Sheehan is megmutathatja mit tud (I'm Yours, The Man Who Can't Be Moved, We Cry), és ha már a The Script kétharmadát bemutattam, ne maradjon ki Glen Power sem, a lelkes és tehetséges dobos, aki rendületlenül szolgál a bandának a jobbnál jobb alapokat.

10/8 - Egy-két gyengébb nótát leszámítva (I'm Yours, ami az album összetételétől teljesen elüt, és meglepően nem illik a dallistába, valamint az Anybody There, ami nem egészen méltó lezárása a lemeznek), már-már túl jó is volt hozzánk a Sony Music, amiért ezeknek a fiúknak lemezszerződést adott.

Read Users' Comments ( 0 )

Így van. Az elmúlt egy évben, mióta az ír bandát ismerem, semmit nem hallottam új albumról, pedig lestem szinte minden lehetséges zenével kapcsolatos híroldalt, aztán ma egy ismerősömtől szereztem tudomást a nagy újságról. A zenekar második lemeze szeptember 13-án kerül a polcokra Science&Faith címmel, az első single pedig a For The First Time lesz és szeptember ötödikén jön ki. A dal amúgy már tizenkilencedikén hétfőn debütál a BBC Radio-n úgyhogy majd biztosan le lehet valahonnan tölteni utána.

  Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Danny O'Donoghue által vezetett trió ezúttal mivel áll elő, az első lemezüket nagyon élveztem, a tavalyi nyár egyik legüdébb lemeze volt számomra.

Read Users' Comments ( 0 )

Bár más együttesek frontemberei, Alex Turner (Arctic Monkeys) és Miles Kane (The Rascals) - valamint James Ford, mint producer és dobos - úgy döntött, hogy megalakítja a The Last Shadow Puppetset. Most a debütáló és eddigi egyetlen albumukat venném górcső alá.

Bevallom, ezelőtt sosem hallgattam se Arctic Monkeyst (bár a "Brainstorm"-ot ismertem, és amiatt sikerült eléggé elidegenednem az együttestől), se The Rascalst, de hogy legyen viszonyítási alapom, körbenéztem YouTube-on. Aztán csak rájöttem, hogy ez bizony nem nekem való, ráadásul Turner és Kane az új projektükben nem próbáltak ki új dolgokat, nem volt gyökeres stílusváltás, hanem összekeverték meglévő együtteseik hangzásvilágát, picit lágyítottak rajta, és máris meglett a The Last Shadow Puppets.

A számokról:
Az album eleje még talán jól is indult, bár azt aláírom, hogy nehéz volt ráerőltetni ezeket a dallamokat rakoncátlan és igen erős szűrőkként működő füleimre. A TLSP képviselte indie rock sokszor elmehetne egy western filmzenéjének ("Age of the understatement", "Only the truth", "Separate and ever deadly"), amúgy az erős dobtaktusok túlsúlya és a nosztalgikus rock (de ez azért igen távol áll a Rooney képviselte fajtától) elemei jellemzőek.
Számomra elég egysíkú a lemez, alig találtam olyan dalt, ami azonnal megragadott volna. Leszámítva a "My mistakes were made for you"-t, amely igazán kellemes, lassabb nóta, egy kis szimfonikus kísérettel, és igen, ebben végre érezni a "slágerséget", én is rengeteget hallgattam. Kiemelném még a "Standing next to me"-t és a "The Chamber"-t, mert ezek a befogadhatóbb számok közé tartoznak, segíthetnek barátkozni a két fiatalember hangjával.
A többi dallal valahogy nem sikerült megbarátkoznom, de a hiba az én készülékemben van, ez a stílus egyszerűen nem fekszik nekem annyira.

Ajánlatnak a lemez legkiemelkedőbb nótája, a "My mistakes were made for you":

Összegezve: 10/4, pedig azt hittem, a fentebb ajánlott szám után, amelyet először ismertem meg tőlük, jobb albumot várhatok, de egyszerűen nem tudtam megkedvelni a TLSP-féle indie-t. Amúgy új lemez nem nagyon várható, mert mindkét frontember túl elfoglalt a saját bandája miatt.

Read Users' Comments ( 0 )

2007 után (leszámítva a 2009-es Wild One EP-t) új albummal jelentkezett a Rooney. A kezdeti információk kiszivárgásánál engem már a borítóval megvettek, és be is igazolódott akkori feltételezésem: valóban a coverhez hasonló színes és vidám lemezt kaptunk, tele igazán jó slágerekkel, amelyeket bátran ajánlom nyári kertipartyk háttérzenéjének vagy hosszabb autós kiránduláshoz.

12 szám alkotja az albumot, amelyek sodrása végig kitart, és annyira magukkal ragadnak, hogy észre sem vesszük, és már kétszer-háromszor le is ment a lemez. A billentyűkezelésnek köszönhetően ismét felfedezhető a korábbi albumokhoz hasonló régies rock érzete, amely mégsem teljesen az, így valamelyest definiálhatatlanná teszi a Rooney zenei stílusát. Mindenesetre igazán szerethető egyveleget hoztak össze. Pluszpont, hogy Robert Schwartzman többször is közreműködik zongorájával, amelyek még üdébbé teszik a számokat.

A dalokról:
Felesleges tovább ragoznom, hogy mennyire összeállt ez az album számomra, ráadásul munkálkodik bennem az elfogult Rooney-rajongói énem, de igyekszem objektív lenni.
A tracklistben azért sikerült hibát találnom, mert az "Only friend"-et a lassabb taktusaival, valamint az "Into the blue"-t, az eddigi legszebb, és igazán remek zongoraszólót felvonultató Rooney-balladát nem kellett volna ennek az ütemesebb korongnak a legelején ellőni. Ezeket leszámítva tényleg egymást követik a jobbnál jobb nóták. Slágergyanúsnak érzem a "Holdin' on"-t, az "All or nothing"-ot, az "I can't get enough"-ot, amelyhez már klip is készült (vélemény róla itt) és a "Don't look at me"-t, amely a pazar indító zongoraszólóval és a közreműködő háttérvokállal lopta be magát a szívembe. És megérdemli a "The Hunch" is, hogy szóljak róla, ugyanis Ned Brower, a dobos és Taylor Locke, a szólógitáros átvették az írói szerepet Roberttől, és kreáltak egy bulis dalt, ahol ráadásul Ned énekel - nem is rosszul.
Persze egy album sem lehet tökéletes, az Eureka esetében számomra a "Stars and stripes" és az "Only friend" nem fér össze a lemez egészével, alaposan kilógnak a sorból, és nem azért, mert lassabbak, hanem mert valahogy nem érzem azt a globális hatást, amely az egész korongot jellemzi.

A fiúk kiadtak még egy deluxe editiont is, amely négy további dallal gazdagítja a tracklistet. Találunk rajta két acoustic versiont ("Go on" és "I don't wanna lose you"), és két új dalt: a "Pity" lett a kedvencem az egész lemezről, mert laza, és bejön az erős háttérvokál az együttes többi tagjától, akik ebben a számban egyenrangúvá válnak Roberttel. A másik szám a "Can't put your heart around everyone", amelyen érzek némi reggae stílust, és simán el tudnám képzelni akár egy Bud Spencer-Terence Hill film zenéjének is.

Ajánlatnak a "Don't look at me", mert amíg nem tudtam a bónuszdalokról, addig az volt a favorit:

Összegezve: 10/8, egyben kell hallgatni, és úgy képes egy remek nyári albummá válni. És ajánlom depressziósabb időkhöz is, mert én még nem igazán hallottam a Rooney zenéjénél vidámabbat.

Read Users' Comments ( 0 )

"...don't be leaving so soon, can I ask for one more dance..?"

  Nehéz elhinni, hogy a dán együttes már tizenhét éve dolgozik a zeneiparban, de még csak hallani sem lehet róluk sehol. Nagy hiba.
 Először a The Day After Tomorrow című dalukat hallottam, ami a The Second You Sleep lemezükön van, de ez már elég volt ahhoz, hogy megjegyezzem őket magamnak, és amint az Eyes on the Highway elkezdődött, az album mind az ötvenhárom percén át le voltam nyűgözve. Søren Huss, az együttes énekese remek szövegeket ír, és mély, bársonyos, már-már country zenéhez illő hangjával és szívszorító dallamokkal kápráztat el minket. A lemezen nagy szerepet játszik még egy rakat akusztikus gitár, pár helyen zongora, ami észrevétlenül kúszik át a hallójáratainkon és pár vonós, ami habár sokat ad a dalokhoz és enyhén kaotikus, szintén nehezen vehető ki.
  Ezek a romantikus, néhol drámai hangvételű dalok gyönyörűen folynak át egymásba, lélegzetelállítóan addiktív szinte mindegyik szám. Amiket viszont kiemelnék az a Romeo, mint személyes kedvencem, a The Odds, az Angel és A Way Out.

  Bennük is megvan minden, amit egy alternatív rock együttesben keresek: minden hang a helyén van, és egy perc sem elvesztegetett, amit a hallgatásukkal töltök.

10/8 - Talán nem volt okos az album elejére betenni a Godspeed Into The Future-t, vagy egyáltalán, talán nem volt okos rátenni az albumra a Godspeed Into The Future-t, de ezt leszámítva tökéletes lemez.

Read Users' Comments ( 0 )

  Habár nekem személy szerint tetszett a Day&Age, úgy tűnik, a közönség nagy részét nem sikerült meggyőznie a Brandon Flowers által vezetett The Killers-nek, és ezt az albumot követően relatíve hamar be is jelentették, hogy szünetet tartanak. A banda azóta ugyan már elárulta, hogy hamarosan megint együtt térnek vissza a stúdióba, Flowers addig sem tétlenkedett. Első szólóalbuma, ami a Flamingo címet kapta, szeptember hatodikán fog megjelenni, első videója, a Crossfire pedig már július 8-án elérhetővé vált a VEVO csatornáján keresztül.

Gondolom, egy szóló projektnél megszokott, ha annak stílusa eltér az eredeti zenekarétól, ezért is - meg amúgy is -, a Crossfire sem kevesebb egy első próbálkozásnál. Megvan a fülbemászó dallam és a tökéletes hang, nálam mindössze a videó verte ki a biztosítékot. Hiába láthatjuk benne Charlize Theron-t szexin nindzsákat mészárolni, akkor sem fér össze a dal tempója a lassítással, és gyakorlatilag SEMMI nem történik egész végig. Látjuk Flowers-t néha bárgyún elvigyorodni, majd elautókáznak a naplementébe, de ezen kívül semmi.
  A videót pontozom, nem a dalt. 10/2

 

Read Users' Comments ( 0 )

A Wolfy nevű amerikai együttes igen kedves a szívemnek, és igen sajnálom, hogy zenéjüket csak oly kevesen ismerik. Pedig zenéjük kellemes és könnyed piano rock, szerethető és fülbemászó dalokkal, amelyek ismeretlenségük miatt attól tartok, hogy feledésbe fognak merülni.
De azt szeretném, hogy akik idejárnak, és minket olvasnak, ismerjék ezt az együttest, így elhoztam az első és eddigi egyetlen Wolfy-klipet, amely a "Twirl" című számhoz készült, és Jennifer Moodynak köszönhetjük a rendezést. Maga a videó nem rendelkezik sem történettel, sem mondandóval, csak az együttest láthatjuk, ahogy mindenféle környezetben játszanak. Ám amiért igazán szeretem ezt a klipet, az a hangulata: a régies stílus, a képeslapok szépiában, az öreg filmszalagra emlékeztető kopottság, a térképek a háttérben mind-mind magával ragadnak, miközben figyelem a zenészeket. És ahogy egyszer megnéztem a klipet, úgy akartam utána újra és újra , és ezalatt a dal is rögtön megmaradt a fejemben. Mindenképpen megadnék neki egy 10/9-et.

Read Users' Comments ( 0 )

Gondoltam egyet, és ha már egy zenei blogot kreálunk itt, azon töprengtem, miért ne lehetne bemutatni régebbi évek videóklipjeit is, amelyek valamiért emlékezetesek maradtak - legalábbis számomra. Az ilyen postjaimmal az a célom, hogy megmutassak Nektek az általam minőségibbnek ítélt videókat a közelmúltból vagy esetleg még korábbról, így az újdonságok mellett még több dallal ismerkedhettek meg.

Jó szórakozást!

Mystrea

Read Users' Comments ( 0 )

A floridai rock-trió első LP-je még alig érkezett meg a polcokra, az első videóklip, mely az album címadó dalához készült, már debütált is az együttes MySpace-én.

  A lemezről már írtunk ezelőtt, és habár én személy szerint nem adtam volna neki 10/9-et, ez a dal különösen jó, a videóval pedig igazán nagyot üt. Ha a zenekar az albummal nem cáfolt volna rá, hogy nem egy Paramore-hasonmásról van itt szó, ezzel a klippel biztosan, hiszen gyönyörű a díszlet, a hangulat hátborzongató és elegáns, ami egyedi légkört teremtett. Története ugyan nem sok van, ahogy a dal maga sem vezet lezáráshoz vagy megoldáshoz, a látványért azért megérte. 10/8

Read Users' Comments ( 0 )

"...you were saved by the Good Book, I was saved by the half-full glass..."

 Végre megérkezett az album, melyre talán a legjobban vártam idén; a négy különböző együttest vezető Gary Lightbody Tired Pony-jának debütáló lemeze.

  Mást vártam, de nem csalódtam. Az egy perces preview-k és hallgatáskor az album első dala, a Northwestern Skies is már távolról kiáltják, hogy "hé, én egy akusztikus country-folk album vagyok, ne várjatok csodát". Arról megnyugtatok mindenkit, csoda nem is történt, de egy nagyszerű album született remek közreműködő előadókkal. 

  A lemez számomra két részre bontható, az első felén vannak a slágeresebb, emészthetőbb dalok, majd egy jól látható határral (Held In the Arms of Your Words) jönnek azok a számok, amiket első hallgatásra nehéz megjegyezni, felfogni, hiszen kéne figyelni a szövegre is, mint legfontosabb szereplőre a lemezen, a hangszerelésre is, meg egészében nem is áll össze még, ezért nem árt, ha ismerjük Lightbody előző munkáit is.

  A The Reindeer Section óta az észak-ír zenész saját stílusa sokat változott, érettebb lett, és most tapasztaltabb zenészek is veszik körül, mint például Iain Archer, Richard Colburn vagy Garrett Lee, akik nagyban hozzásegítették Lightbody-t egy ilyen szép lemez elkészítésében.

  Ami nagyon tetszett, hogy lehet érezni a hangzáson, hogy egy szegényes, poros kis raktárszerű helyen vették fel a dalokat, hogy sok energiát fektettek a dalszövegekbe, és csupa szívvel készült minden dal, aminek hallgatás közben mi is a részeivé válunk (Point Me At Lost Islands, That Silver Necklace, I Am Landslide). Az album legszebb számai szerintem a Held In the Arms of Your Words, a Pieces és a The Good Book, melyeket öröm hallgatni (utóbbi az Editors-os Tom Smith nem mindennapi orgánumát dicséri).

  A legnagyobb csalódás pedig a Get on the Road volt, ami egy nagyszerű dal, de ha megszakadok, sem tudom elfogadni Zooey Deschanel hangját. Nem illik sem a dalhoz, sem Lightbody hangjához. 

10/8 - Mint általában minden, amit Gary Lightbody művel, ez is lenyűgözött, többet kaptam, mint vártam, és megérte várni. Csak remélni tudom, hogy a Snow Patrol sikere által a Tired Pony is nagyobb figyelmet kap, és hogy van jövője a csapatnak.

Read Users' Comments ( 0 )

  Ahogy azt gondoltam, sem a Love Love-hoz, a Giving It All Up-hoz, és nem is a Troubled Soul-hoz készült Amy legújabb klipje (a No Roots-ról ne is beszéljünk), ami talán várható volt, de a döntés, hogy a This Pretty Face legyen a következő single, egy kicsit meglepett. Egyértelművé vált számomra, hogy a skót énekesnő rajongótábora nem nagyon veszi be az egyetemes igazságokat boncolgató dalokat egy ilyen aranyos hölgytől, mint amilyen MacDonald is, és mégis, a This Pretty Face talán a legközhelyesebb téma köré épült dal fog megjelenni single-ként július 19-én.
  Mindezektől eltekintve, a klip egész jól sikerült. Elüt mindentől, amit Amy eddig csinált, de ha közelebbről/tovább nézzük, egy elragadó módja annak, hogy Amy MacDonald, ez a szerény, tehetséges énekesnő diszkréten beszóljon az egymást majmoló pop-bohócoknak, akiken a generációnk nagy része fog felnőni.

  10/6 - Levettem az üzenetet, jó klip, de nem lesz kedvenc.

Read Users' Comments ( 0 )

...wait, I'm wrong, should have done better than this...

  Ha hasonlítgatnom kéne - úgyis mindenki azt csinálja -, azt mondanám, hogy fura keveréke a White Lies-nak, a Maxïmo Park-nak és a The Killers-nek. Az amúgy svéd gyökerekkel rendelkező együttes debütáló lemeze nem sokaknak jött be, sorra lehet látni a szigorú és alacsony pontszámokat olyan oldalakon is, amikkel általában egyetértek. Ezúttal azonban más a helyzet.

  Tény, hogy Chad Wolf hangja komoly képzésre szorul, hiszen nem énekel valami változatosan, a hangterjedelme közelébe sem ér egy ilyesfajta amerikai indie bandától elvártnak, ráadásul az alap, amit a zenekar többi része pakol alá, már-már a White Lies monotonitásához hasonlítható (remek példa erre a Better Alone). Mégis, számomra az olyan dalok, mint a Something to Die For, a Show Me What I'm  Looking For vagy a Coming to Terms simán elérte, hogy ne érdekeljen, ha Wolf néhol erőlködik egy-egy mélyebb/magasabb hangnál.

  Elismerem, nehéz lehet azonnal belehabarodni a Carolina Liar zenéjébe, de szerencsére én szántam rá időt, és nem bántam meg. Gyakran veszem észre örömmel, hogy az egyik dalukat dúdolom akaratlanul is, márpedig egy kellemes, fülbemászó dallamért senki nem hibáztathatja őket.

10/7 - Nem a legjobb debütáló album, de mint említettem, nincs a tökéletlenséggel semmi probléma, a lényeg, hogy első hallgatásra tartózkodjunk az album líraibb részétől (Beautiful World, When You Are Near, Done Stealin'). Kezdésnek a már említett három dalt ajánlanám: Something to Die For, Show Me What I'm  Looking For, Coming to Terms. 

Read Users' Comments ( 0 )

Nahát, úgy tűnik, augusztus 9-énél sokkal előbb megnézhetjük Ellie új videóját, éljen!

  Attól eltekintve, hogy kétlem, hogy Ellie Goulding bármit is tudna rosszul csinálni, meg kell említenem, hogy sok-a-smink. Ez volt az első, ami feltűnt. Nem kell ennyi maszat arra a lányra, gyönyörű ő kevesebbel vagy anélkül is. A másik, amiről még akartam beszélni az az, hogy remélem, mind észrevettük, hogy Goulding hogy felnőtt a Starry Eyed klipje óta. Már nincs belekényszerítve a legslágeresebb dalok klipjeiben való billegésre, tapasztaltabb a "színészkedés" területén (már ha a videóklipben szereplés annak számít), és igazi, felnőtt nőként viselkedik a The Writer-ben is.

  Ha próbálom objektívan megítélni, akkor talán egy idő után unalmas ez a videó, hiszen csak jelenetek egymásra pakolva, de mivel erre nem vagyok képes (és mivel már nagyon szeretnék egy gitárt is látni Ellie kezében), ez egy 10/7

Read Users' Comments ( 0 )

  A minap gondoltam rá, hogy ha itt azonnal vége lenne az évnek, és választanom kéne "legjobbakat" bizonyos kategóriákban, Ellie nem egyben lazán lekörözne mindenkit.

  A brit hölgy hivatalos honlapjára a napokban kerültek fel képek új klipjének forgatásáról, mely a The Writer című single-höz készült. A videót a norfolk-i Happisburgh világítótornyánál forgatták, amit augusztus 9-én meg is csodálhatunk.

  Ellie elmondása szerint a The Writer a legszemélyesebb és legmegindítóbb dal, amit eddig írt. "Arról szól, hogyan adnál fel és változtatnál meg bármit csak azért, hogy az az egy ember végre észrevegyen."

Alább láthattok pár képet a forgatásról (nagyobb méretért kattintstatok rájuk), szerintem már most gyönyörű.  

Read Users' Comments ( 0 )

Mivel a keresés nem működik, és nem tudom megjavítani, a "2009 legjobbjai..." menüpont alatt (és a chat felett) láthatjátok a posztokat előadók, évszámok, pontszámok, szerzők, típusok és műfajok szerint csoportosítva, hogy könnyen és mindent elérhessetek. Remélem, tetszik! Kellemes böngészést! :)

  Tia

Read Users' Comments ( 0 )

Egy kicsit átalakítom a blogot, úgyhogy ha pár dolog nem fog működni, akkor ezer bocsánat, én rendetlenkedek valahol a html-kódok mélyén.
Igyekszem mielőbb végezni!

Béke.

Read Users' Comments ( 0 )

  A Los Angeles-i együttes elég sokáig ül legutóbbi (This Is War) single-jük videóklipjén, ugyanis azt már áprilisban felvették, de egyes oldalak szerint csak júniusban adják ki (amiről mi már tudjuk, hogy nem igaz, hiszen már július van). Amíg türelmetlenül várakozunk, megtekinthetünk egy alig fél perces részletet, melyben Jared Leto és sleppje Afganisztánban háborúznak.
  Kíváncsi vagyok a teljes verzióra, mivel a This Is War az ugyanezt a nevet viselő album egyik legkiemelkedőbb track-je, és eddig ez a klip teljesen elüt a bandától megszokott dolgoktól.

  

Read Users' Comments ( 0 )

Végeztem a Nightwish-albumok elemzésével, így gyorsan össze is rántok egy amolyan összefoglaló posztot, "legekkel" és miegymásokkal. Talán segít azoknak, akik majd idetévednek, és rászánják magukat az együttessel való megismerkedésre.

(katt a szövegekre, és a korábban elkészített review-kat olvashatjátok, alább a daloknál pedig a mennybe YouTube-ra juttok)

Az albumok:

1. Angels fall fist (1997)
2. Oceanborn (1998)
3. Wishmaster (2000)
4. Over the hills and far away EP (2001)
5. Century child (2002)
6. Once (2004)
7. Dark passion play (2007)

A legjobb album: önző módon azt mondom, hogy a Once, mert engem az szippantott be, és bár a Wishmaster is igen jó összeállítás, mégis a Once mellett teszem le a voksomat

A legjobb dal: na igen, ez rettenetesen nehéz választás, de úgy érzem, hogy az a dal, amit bárhol, bármikor szívesen meghallgatnék a Nightwishtől (sok ilyen van persze), az a "Nemo"

A legszebb ballada: most ilyet is választanék, mivel gyönyörű lassú számokat írt Tuomas, és azokból az én szívemhez a "Sleeping sun" áll a legközelebb

A legjobb "monumentális" szám: e kategóriába azokat a dalokat szánom, amelyek 7 percnél hosszabbak, és több zenei témát is felvonultatnak, filmzenei elemekkel megtoldva - itt pedig a "Ghost love score" a nyerő

A legjobb duett: természetesen itt együttesen belüli duettről van szó, és ugye ez csak a 2002-től valósulhatott meg, Marco belépése után, így három album terméséből szemezgetve a "Feel for you"-t választom a győztesnek


Ki melyik számban a legjobb?

• Tarja Turunen (ének) --> Passion and the opera
• Anette Olzon (ének) --> Eva
• Marco Hietala (ének, basszusgitár) --> Bye bye beautiful
• Tuomas Holopainen (billentyűk) --> The Pharaoh sails to Orion
• Erno "Emppu" Vuorinen (szólógitár) --> Nightquest
• Jukka Nevalainen (dob) --> The Kinslayer

És egy bónuszkategória - a legjobb albumborító:

~ The End ~

Read Users' Comments ( 0 )

Elérkeztem a Nightwish-diszkográfia utolsó darabjához, a legutóbbi albumhoz, amelyen már nem hallhatjuk Tarja Turunent, hiszen Anette Olzon, az új énekesnő vette át a helyét. Egy dolog, hogy én mit gondolok, de én nem tudom elfogadni ezt az új felállást. Anette hangja annyira más, sőt, továbbmegyek, annyira semleges és annyival több erősebb és érdekesebb torkú énekesnő van nála, hogy az ő bevételével a teljes Nightwish-koncepciót sikerült szétzúzni. Szerintem. Mert a Nightwish éppen attól volt különleges, hogy mesteri módon kombinálták Tarja operahangját a különleges, egyedi hangzású symphonic metal stílussal, és ebből született egy remek mix. Az új énekesnő viszont megfoszt minket ettől. Rendben, vegyék be, de akkor változtasson nevet a banda inkább, hogy meg lehessen különböztetni a két korszakot. Persze ezen már hiába siránkozom, inkább néhány szó a Dark passion playről.

Maga az album nem olyan rossz, de teljesen más az eddigiekhez képest. Most már nincs erős női vokál, amire építeni lehetne, ezért Marco Hietala jut több szerephez, hogy ellensúlyozza Anette sokszor erőtlennek ható hangját. Nagy szerencse, hogy Tuomas Holopainen kiváló dalszerző, és képes volt olyan dalokat írni, amelyek azért hozzák a megszokott Nightwish-stílust, közben pedig valamennyire elviselhető Anette is (tudom, nagyon ellene vagyok, és elfogultságom objektivitásom kárára megy, de nekem elég nagy törés volt, mikor Tarja kivált).

A számokról:
A Dark passion play kapott egy szép keretet maga köré: indításnak - eléggé merész ötletként - egy 14 perces (az eddigi leghosszabb) dalt kapunk a nyakunkba ("The Poet and the Pendulum"), és mivel jellemzően jól sültek el az eddigi ilyen óriásköltemények (a filmzenére hajazó stílusnak köszönhetően), nincs ezzel semmi gond. E dal párja a lemez legvégén a "Meadows of heaven", amely mellőzi az összetettséget, és nincsenek dallamváltások, de korrekt zárása az albumnak.
A lemez nagy pozitívumának tartom, hogy minden eddiginél jobb slágerdalok születtek a "Bye bye beautiful", az "Amaranth" és az "Eva" személyében. A "Bye bye beautiful" egyértelműen az album legerősebb száma, naná, hogy Marco miatt. Anette mellette csak egy sima vokalistának tűnik, örülök, hogy itt csak háttérszerepet kapott, mert az egész szám eggyé válik Marco stílusával. Ellenben az "Eva" - akármennyire is fáj bevallani, de - tökéletes Anette-nek, csodás ballada, amely csontig hatol, és sikeresen felkerült nálam a legszebb balladák listájára is.
Igazából még talán a "Last of the wilds" maradt meg a fejemben, a vonósok és a rockzene instrumentális keveréke, szerencsére ének nélkül. Aztán persze el kellett rontani a jót, a banda kiadta kislemezen "Erämaan viimeinen" címmel, amelyen Jonsu, az Indica énekesnője vokálozik. Kérdem én, ha a Nightwishnek van saját női énekese, minek felkérni mást? Ráadásul Jonsu hangja egyáltalán nem passzol a remek instrumentális dallamokhoz, ki fogom mondani, de nála még Anette is jobb lett volna.
Minden egyéb szám, ami az albumon van, szerintem felejthető a többihez képest, sőt, a korábbi Nightwish-dalokhoz képest meg pláne. Erről ennyit is.

Ajánlatként a "Bye bye beautiful", éljen Marco. Csak azért mutatom be a videóklipes verziót, hogy lehessen látni a különbséget, mi lett a régi videókhoz képest - a Nightwish, a symphonic metal és a gothic metal kiemelkedő képviselője egy nulla mozgáskultúrával bíró, miniszoknyás, tornacipős énekesnővel? Ciki.

Összegezve: 10/6 mondjuk, mert az album felére képes vagyok azt mondani, hogy igenis jó számok az énekesnőváltás ellenére is, de a többi nóta valahogy nem az igazi, egyenként nem maradnak meg, de egyben hallgatva végülis elmennek. Új album elvileg 2011 szeptemberében lesz, és mivel mégiscsak a Nightwishról van szó, biztos vagyok benne, hogy ellenőrizni fogom, milyen irányban haladnak. De Tarja nélkül akkor sem az igazi.

Read Users' Comments ( 0 )

Nálam ezzel az albummal kezdődött minden. A sors fintora (már ha összehasonlíthatom a sajátomat Tarja Turunenével), hogy Tarjának meg ezzel fejeződött be minden, ami Nightwish. Az együttes tagjai ugyanis nyílt levélben közölték vele: a férje és a pénz miatt kialakult anyagiassága megváltoztatták a személyiségét, ezért kívül tágasabb, és nem kívánnak a továbbiakban vele dolgozni. Ezzel véget ért egy majdnem egy évtizedes éra, a rajongók legnagyobb sajnálatára. Én ugyanis azóta sem tudtam megbarátkozni az új énekesnő, Anette Olzon stílusával és teljes valójával. De ez már egy másik téma, most akkor terítéken a Once, még Tarjával.

Erős és merész album ez, számomra ez reprezentál mindent, ami Nightwish. A banda jellegzetességei, mint a pörgős dobzúzós betétek, a filmzenei elemek, a balladák és a Marco Hietala belépése után megvalósulható duettek mind-mind képviseltetik magukat ezen a lemezen. Az együttes lépett egy merészet, és két igen hosszú (8 és 10 perces) számot is felpakolt a korongra, hogy ismét megmutassa, egészen tökéletesen megy a rock- és filmzene kombinálása.

De akkor részletesebben a dalokról:
Az összes lemezt együttvéve sem találok még egy olyan erős albumindítást, mint ami a Once-on van. Négy olyan durva számot kapunk a fülünkbe, hogy csak na, ezek ráadásul igazi slágerdalok, könnyen megmaradnak az ember fejében. Nem csoda, hogy két kislemez ("Nemo", "Wish I had an angel") ebből az indító négyesből került ki - én is ezeknek köszönhetem, hogy rajongó lettem. Talán kijelenthetem, hogy a "Nemo" az egyik legismertebb Nightwish-dal, dehát kinek ne maradna meg a fejében a fülbemászó zongoraszólam? A "Wish I had an angel" más tészta, hiszen ebben Marco is jól kiengedi a hangját, na meg jön a megszokott dobrész, és máris megvan a sláger. Visszatérve az albumindításhoz, e két számhoz csatlakozik még a "Dark chest of wonders", mely gyengédebb (de nem gyengébb!), mondjuk a "Wish I had an angel"-hez képest, de megad valami alapot az eljövendőkhöz. A későbbiekben felcsendülő "Planet hell" komolyan egyfajta pokolbolygós hangulatot varázsol, ez a duett sem gyengébb a többinél, plusz Tuomast most simán leállatozom azért, amit a szintinél művel.
Na ha letudtuk ezt az első négy számot, akkor megérezzük a törést a tracklistben. Most jött el az ideje a szokásos lassabb számnak, ám jelen esetben nyoma sincs az általam úgy szeretett balladáknak. A "Creek Mary's blood" az album egyik monumentálisabb száma a maga 8 és fél percével, ráadásul igazi megkomponált csoda, amely simán el tud repíteni minket valami filmbe. John Two-Hawks fontos közreműködője a dalnak, az indián zenész furulyájával és kántálásával varázsolja még emelkedettebb hangulatúvá ezt a számot.
Amint visszatérünk a filmzenék világában tett utazásunkról, megint egyfajta blokkba csöppenünk. Illetve én csoportosítottam őket egybe, mert három olyan szám következik, amelyek nem túl maradandóak. Nem rosszak, csak.. A "The Siren"-ben kicsit sok az instrumentális rész, bár pozitívum, hogy Marco refrénje mellett Tarja háttérvokálja igazán gyönyörű. A "Dead gardens" a végén romlik el, mintha túl sok energiaitalt dobtak volna be a fiúk, mert az egyébként egészen kellemes nóta a végére értelmetlen zúzásba megy át, és nálam teljesen lerombolta az addig kialakult jó benyomásomat. A színtelen-szagtalan "Romanticide" pedig sosem maradt meg a fejemben, és most is hiába hallgatom, ez bizony nem az igazi.
E három számon való átsuhanás után jön az a dal, amely egy nagy tyűűű. A "Ghost love score" 10 perc gyönyör, simán beraktam volna A gyűrűk urába filmzenének, annyira helyén van itt minden: a kórus, a szimfonikus zenekar, a gitárbetétek, karöltve az általam sokszor hangsúlyozott operahanggal. Szóval gyönyörű szám, de tényleg, csak úgy repül a 10 perc.
Bár én itt lezártam volna az albumot, azért van még két dal hátra. A "Kuolema Tekee Taiteilijan" az általam hiányolt ballada, ezúttal kivételesen finn nyelven, szóval hajrá azoknak, akik énekelni szeretnék. Mindenesetre koncerteken ezen bőgnek az emberkék, és ugyan nálam nem váltott ki ilyen hatást, mert szerintem vannak sokkal szebb dalai a bandának, azért aláírom, hogy a mély vonósszólam, később kiegészülve magasabb párjával (talán nagybőgő vagy cselló, a hangszerfelismerést még gyakorolnom kell) emlékezetessé teszik. A lemez legvégére marad a "Higher than hope", amelyet kissé depressziósnak és sötétnek érzek, de a Nightwish sem a vidám popslágereiről híres, így ez a szám is úgy fantasztikus, ahogy van.

Ajánlatnak a "Ghost love score", tényleg érdemes rászánni azt a 10 percet, mert magával ragadó élmény:

Összegezve: 10/8,5, jövök itt mindig a félpontjaimmal sajnos. Anno a Wishmasterre adtam 8 pontot, a Once pedig jobb annál, de a lemez közepén lévő gyengébb számok miatt, mégsem üti meg a 9-et. Az, hogy az elkövetkezendő albumukon már nem hallhatom Tarja hangját, eléggé elszomorít, mert nélküle nem Nightwish a Nightwish. Hiába pótolták más énekesnővel, már semmi sem ugyanaz. Csak azért nem ástam el magamban az új bandát, mert Tuomas még mindig remek dalokat ír..

Read Users' Comments ( 0 )

A 2005-ben alakult, és azóta jó pár tagcserén átesett, eddig három EP-vel büszkélkedő amerikai banda június 22-én jelentkezett első teljes hosszúságú albumával, a Fixed at Zero-val. A korábbi felvételeik alapján még akár experimental rock-nak vagy post-hardcore-nak is bélyegzett együttes ezen az albumon felvonultatja azt a sokféle tapasztalatot, melyet a legkülönbözőbb műfajú bandákkal való együttműködése során szerzett, közben határozott, saját stílust is teremtenek.

Az énekesnő, Sierra Kusterbeck hangja, énekstílusa, és a néhol pop-punkra is hajazó zenei elemek miatt a felületes szemlélő/hallgató könnyen valami egyszerű Paramore-klónnak gondolhatja őket, de szerintem ennél sokkal több rejlik a zenéjükben.

Az én figyelmemet legelőször az albumborító ragadta meg, ami nagyon tetszik, és ahogy az album elkezdődik, valahogy minden egyes szám, a dallamok és a hangulat, kapcsolódik hozzá. Nem az a tipikus zene, amit egy floridai együttestől várna az ember. Punkos tinglitangli helyett nem szokványos szövegeket és dallamvezetést kapunk, de közben megmarad a slágeresség és az alternatív rock minden jellegzetessége; minden dal megjegyezhető és határozott karaktere van (ez azért tetszik, mert személy szerint első hallgatáskor sokszor megtörténik velem, hogy az album felénél elveszek a dalok között, nem tudják megtartani a figyelmemet, itt ez nem történt meg). A gitáralapon tisztán hallatszik, hogy hardcore-közeli műfajból indult az együttes, a dobok pedig változatosak és ötletesek.

Nem tudom dalonként szemlélni a lemezt, nekem nagyon egységben van az egész, ez az az album, ahol minden szám nagyon erős, visz előre, még kihagyni sem tudok egyet sem, mert rögtön hiányozna. Mintha csak egy erőd épülne fel előttünk tégláról téglára, minden elem pontosan illeszkedik, és az egészet a legutolsó dal, a hét perces Lost Tree koronázza meg. Nem titkolom, hogy gyengéim a jól felépített albumok, ahol el tudom dönteni, hogy mit is akart ezzel a banda, s nemcsak egymás után állított dalok összessége az egész. Hát ez biztosan nem az.

Ha mindenképpen ki kellene emelnem néhány dalt, akkor az a címadó Fixed at Zero, a Stranger, az Up There (hátborzongató dal, főleg éjszaka egyedül hallgatni, próbáljátok csak ki), a Fire (Aim Your Arrows High), valamint a már említett Lost Tree lenne. De ez nagyon nehéz választás, mint már mondtam, nagyjából ugyanolyan erős minden szám. Nagyon érdekesek az egyes számokban (Fire, Mythology, Redesign me) hallható vonós és kissé elektronikus betétek, tovább színesítik a már amúgy sem unalmas kompozíciókat.

Két bónusz szám is tartozik a lemezhez, a Father Sky és a Let Down (valamint a Fixed at Zero és a You'll never know akusztikus verziója), mindkettő beleillik a lemez világába, érdemes hallgatni őket.

Összességében nekem ez 10/9, mert én már csak ilyen jó pontokat adok azoknak az albumoknak, amik tetszenek (a magas pontszám-átlagomban mondjuk közrejátszik az is, hogy általában olyanokról írok, amik tényleg tetszenek :) ).

A Stranger című számot hagyom itt, nagyjából prezentálja az album stílusát - bár a Lost Tree-t is nagyon ajánlanám valóban, bár ez csak abban az esetben üt igazán, ha az egész lemezt hallottuk előtte.

Read Users' Comments ( 0 )

A tegnapi napon megérkezett a Lifehouse legújabb (februári), Smoke & Mirrors c. albumáról a második videó (igazából a harmadik, de a From Where You Are című szám már sokkal korábban megjelent a videóklipjével együtt, mint hogy magáról az albumról lettek volna hírek), mely az All In című dalhoz készült.

Energikus, lelkes számhoz koncertes, backstage-jelenetekkel is megtűzdelt klipet forgattak a fiúk, nagyon aranyos és őszinte, láttán az ember lánya felsóhajt, hogy de jó lenne eljutni egy koncertjükre, mert nagyon minőségi műsort nyújthatnak minden alkalommal.

10/8-at kap, mert közel tökéletes koncertklip, átadja azt, aminek át kell jönnie, és a dalhoz is nagyon illik.

Tessék nézni, meg hallgatni az albumot, amelynek nyitó száma az All In.

Read Users' Comments ( 0 )

Teljesen véletlenül bukkantam rá a brit One Night Only legújabb klipjére, mely második, egyelőre cím nélküli albumuk beharangozója. Az indie pop/rock stílusában kalandozó együttes az előző lemezhez képest úgy tűnik, más irányba kacsintgat, hiszen több elektronikus rész került a "Say you don't want it"-be a korábbi dalokhoz képest. Engem elsőre beszippantott ez a szám, és a klipben is pozitívan csalódtam.
Az mondjuk nem tetszik, hogy mi a manónak kell Emma Watsonnal reklámozni az egészet, mert egy dolog, hogy ő a klip egyik főszereplője, de nem ezzel kéne eladni, a zene sokkal többet ér. A videó utolsó 15 másodpercéig egyébként csak néztem, és nem igazán értettem, hogy a bandának mi a célja ezekkel a képsorokkal (George Craig, a frontember és Emma Watson viccesen-szerelmesen futkároznak a nagyvárosban). Aztán a végén van egy csattanó, amit szándékosan nem is árulok el, mert váratlan volt, és nem gondoltam volna ezt, de remek megoldás, és sok dolgot megmagyaráz. Szóval tessék nézni, én 10/8-at adok rá, mert Watson kisasszony inkább maradjon Hermione.

Read Users' Comments ( 0 )