Nem szépítem, rég unatkoztam ennyire egy videóklip közben. Talán azért, mert egy olyan féle videót vártam a Ready To Go alá, mint amilyen a The Overture is volt, és ez a klip pedig teljesen alulmúlta a várakozásaimat, vagy egyszerűen azért, mert tényleg rossz.

  Ahogy én látom, túlságosan arra építettek a készítők, hogy Brendon Urie egy férfiállat a tinilányok szemében, és kevésbé arra, hogy Panic!-hez hű, vicces, színes videókat csináljanak (főleg egy ilyen dalhoz). Kezdjük ott, hogy már magával a dalválasztással sem értek egyet. Miért pont a Ready To Go? Miért nem bármelyik másik dal a lemezen, melyek nagy része toronymagasan megugorja az említett szám által felállított mércét? A Ready To Go sem hangilag, sem szövegileg, sem stílusbelileg nem a banda legjobb munkája, egy ilyen táncikálós videót összehozni rá pedig a világ legegyszerűbb munkája lehetett. Rendben, Urie csinált egy szaltót, nagy cucc, már rég túlléptem rajta, hogy a fiú produkálja magát amerre csak jár, hiszen közben általában bizonyít is. Itt viszont egy bugyuta, a legkevésbé sem ötletes, egyhangú videóról beszélünk.
10/4 - Értékeltem a Morrissey-frizurát.

Read Users' Comments ( 0 )

  Miért? Ez a nagy kérdés. Személy szerint értelmesnek tartom az együttest, legutóbbi lemezük is keményen letaglózott, MIÉRT van tehát az, hogy a leggyengébb dalt választják első single-nek? Közel sem arról van szó az albumon, amit a Louder Than Ever ígér. Persze, elmélkedünk végig, mégis, ha két perc ötven másodperc alatt akarnám meggyőzni az embereket, hogy hallgassák meg a Mine Is Yourst, biztos, hogy nem erre a dalra esne a választásom. Emellett a videó témáját is annyian feldolgozták és annyira sokféleképpen, hogy az ötlet már akkor halálra volt ítélve, mikor a klip elkezdődött.

  10/4, de csak azért, mert ők a Cold War Kids.

Read Users' Comments ( 0 )

Mindenki érzékelhette, hogy idén mennyire beleestem a The Boxer Rebellionba (bizonyítékok itt és itt), és jött is a nagy örömmámor, mikor megtudtam, hogy februárban érkezik a friss és ropogós album. Első single-ként a "Step out of the car" kapott lehetőséget, hatása viszont mind dalként, mind videóklipként letaglózó.

Ha már egyszer rá kéne hangolni a rajongókat az új lemezre, akkor könyörgöm ne olyan számot válasszanak már, amely egy hangszínben szól, és túl sok az üresjárat, a dallam meg alig marad meg. Na jó, sokadszorra azért lehet emlékezni rá, de nem jó ez. Nem jó, mert hiányoznak azok a csodálatos gitárszólók, amelyek lenyűgöztek, főleg a Unionon. Nem kukáznám ki ezt a single-t, de azért a fiúk írtak már ezerszer jobb dalt is ("Semi-Automatic" khm-khm), amit meg aztán nem adtak ki. Szóval a "Step out of the car" önmagában 10/4-et kap egyelőre, aztán majd barátkozom még vele.
Nézzük a videót. Szörnyű. Semmitmondó. Nem szeretem, amikor arról van szó, hogy akkor a klip most szóljon a bandáról, mutassuk meg, milyen klasszul játszanak, és ennyi. Ebben a videóban mit lehet látni? Sötét hátteret. Lobogó hajkoronákat. Lassítva. Akkordokat lefogó profi ujjakat. Ja és fénycsíkokat. Ha már egyszer a banda van a középpontban, legalább adni kéne hozzá valami egyedi körítést, mint ahogy azt a Coldplay tette a "Christmas lights"-ban (meg is kapta a 10/9-et a videó). Akármit, csak ne ezt, amit itt műveltek. Pedig az idén Grammyre jelölt Giorgio Testi készítette a klipet. Itt mondjuk nem igazán csillogtatta meg az e díjra méltó képességeit. Magánvélemény bezárva. A videó 10/2 így. De Nathan Nicholson hangját még mindig eszméletlenül bírom, csak ne lenne ilyen monoton itt.

A videót nem sikerült beágyaznom, úgyhogy katt ide, és lőn világosság videó.

Aztán itt van nekünk az új album, méghozzá a The Cold Still címmel. Várható érkezés: 2011. február 7. Szóval még jó három hónap, mire megtudjuk, milyen irányvonalat folytatnak, bár őszintén szólva ez az indítás engem nem győzött meg. Ahogy a borító se, mert eléggé minimal art lett (tessék csak megnézni a Union-féle csodát, az bezzeg jól megmunkált darab volt), ráadásul elhagyták az eddig megszokott címstílust (a banda háromszavas neve egybeírva egyvonalban egy betűtípussal). Az új példányra tessék vetni egy pillantást:

Tracklist:
1. No Harm
2. Step Out Of The Car
3. Locked In The Basement
4. Cause For Alarm
5. Caught By The Light
6. Organ Song
7. Memo
8. Both Sides Are Even
9. The Runner
10. Doubt

Read Users' Comments ( 0 )

"...i'll wake up in a thousand years with every ghost I'm looking through..."

  Miután felfedeztem ezt a tehetséges, ízig-vérig amerikai zenekart (különben lazán aláznák a legtöbb brit indie-bandát), minden alkalommal, mikor felmerült a nevük, úgy éreztem magam, mint egy védelmező anya, akinek vigyáznia kell törékeny lelkű kisfiaira (és lányaira, hiszen ne felejtsük el a vonós hangszereknél helyet foglaló Alexandra Lawnt és Rebecca Zellert). 

  Hamar rájöttem, hogy nem kell úgy félteni Wes Milest és együttesét, remekül elvannak ők egyedül is. 2010-ben kiadtak egy EP-t, majd rögtön egy LP-t is, ami nem rossz, ahhoz képest, hogy a The Rhumb Line alig két éve jött ki. Stílusban nem újítottak, nem is baj. Ez a hagyományos indie-zene csellókkal és hegedűkkel megtoldva egyedi hangzást kölcsönöz a bandának, Miles hangjáról nem is beszélve. A stílus tehát megvan, a hang is megvan, sikerült szerezni egy gyönyörű borítót is, a lemezzel magával viszont már nem stimmel valami.

  Langyos. Hosszadalmas. Felejthető. Hiányzik a dinamika. Amennyire el voltam ájulva első, Boy című kislemezüktől (és annak videójától), annyira nagyot csalódtam az egész lemezben. Míg a The Rhumb Line-nál legalább négy igazán ütős, igazán emlékezetes slágerdalt is találhattunk (mindössze tíz számból), addig a The Orchard esetében ez kifújt a Boynál. Nem kétlem, hogy rengeteg munka volt összehangolni a hangszereket, de a már említett Boy és a Too Dramatic után már biztos voltam benne, hogy ez megy nekik, hiszen a The Rhumb Line-on is sikerült már.

  És mégsem. A Ra Ra Riot olyan szinten hű csak magához, hogy még mindig jók a könnyed dallamok komponálásában, és a világért sem dőlnek a kardjukba, ha ez és ez most nem úgy hangzik, ahogy kéne, de úgy gondolom, több idővel és önkritikával rájöhettek volna, hogy mi hiányzik. Elég csak összehasonlítani (és igen, össze kell hasonlítani, mert egy fejlődő szakaszban lévő fiatal zenekarról van szó) egy Ghost Under Rocksot vagy Can You Tellt a The Orchard erősebb dalaival (Too Dramatic, You and I Know). A törődés a saját zenéjük iránt, az hiányzik, de veszettül.

10/4 - Nem érzem, hogy ők maguk szeretnék, amit most csináltak. Ha ők sem szeretik, én hogyan?
Kezdésnek: Boy, Too Dramatic
Az albumartról: Egyszerűen gyönyörű.

Read Users' Comments ( 0 )

 "...hoping to avoid the North Atlantic drift..."

  Miközben a legtöbb kritikus a Maxïmo Park csalódást okozó Quicken the Heartjáról beszélt, és az énekes, Paul Smith esetleges bukásáról a mellékprojektjével, én minden szeretetemmel vártam Smith albumát, amit csak a sajátjának nevezhet. Maxïmo Park-beli munkásságait is imádom, és habár az első single (North Atlantic Drift) nem nyűgözött le, alig vártam, hogy hallhassam, Brandon Flowers után Paul Smith mit hoz össze a bandája nélkül.

  Lelövöm a poént, én csalódtam. Azt már egy ideje tudtuk, hogy Smith ezúttal eltávolodik együttese általános stílusától, líraibban, érzékenyebben és énközpontúbban akarta megszerkeszteni dalait, de az ütős szövegeken kívül nagyon sok elengedhetetlen elemben szenved hiányt a Margins. Egy átlagos hallgató nem fogja megvárni a While You're in the Bath vagy a (relatíve) embertelenül hosszú I Drew You Sleeping végét, csak mert Smith szövegei nagyon jók. 

  Hiányoznak az igazán elragadó dallamok, amiket a zenész még az általam nem annyira kedvelt Our Earthly Pleasures langyosabb alapjaira is remekül tudott rápakolni. Az album az akusztikus gitár köré épül, mégis hiányoznak a megkapó, figyelemfelkeltő riffek, és azt is megkockáztatom, hogy Smith még hamis is helyenként (Alone I Would've Dropped). 

  Gonosz vagyok, és azt mondom, szerencsére hősünk nem szólókarriert akar építeni, csak ki akarta élni zeneírói vágyait, melyeket a Maxïmo Park "miatt" eddig nem tudott, ugyanakkor tartok is tőle, mit hoz a jövő így az együttesnek. Az albumok során a banda mindig veszített az erejéből (félreértés ne essék, szeretem a Quicken the Heartot, de érzékelhető a változás), és ha a Margins példa arra, hol lehet ennek az útnak a vége, akkor nem várom.

10/4 - Jókedvemben talált el a Margins, ezért nem 10/3, de ezen sajnos az imádnivaló Geordie akcentus sem segített.
(a Geordie a tipikus tyneside-i akcentus)

Read Users' Comments ( 0 )

Naná, hogy anno a The Maine legismertebb dalába, az "Into your arms"-ba botlottam bele, és ez generálta azt a tévképet a fejemben, hogy itt valami őrületesen jó pop punk és egy csipetnyi piano rock kombinációjára találtam. Pedig szegény zongora csak véletlenül keveredett ehhez a bandához, mert ők csak nyomják a kis pop punkjukat a maga monotonitásában, legalábbis második albumuk után nekem csak ennyi jött le a zenéjükből.

Hogy miért dobja el magát rengeteg ember a The Maine zenéjétől, az rejtély számomra, mert sok változatosságot sem a hangszerelésben, sem a dalok stílusában, sem az énekhangban nem tudtam felfedezni. John O'Callaghan a kinézetével sok tinilány szívét megdobogtathatja, de azért a sikerhez nem csak ezt kéne meglátniuk a rajongóknak. Aláírom, hogy vannak adottságai, tud énekelni, nem is ezzel van a gond, csak nem érzek akkora tehetséget, hogy azt elégnek mondjam a szerethetőséghez. O'Callaghan ráadásul belemegy abba a szerepbe, hogy ének közben nekiáll nagyon szenvedősen belenyögdécselni a mondatvégekbe, ami felidézi bennem, hogy ezt annak idején előszeretettel parodizáltam baráti körben a Jonas Brothers esetében is.

Hangszerek tekintetében kapunk pár gitárt, egy basszust, egy dobot, na meg ott az énekes, és ennyi, kifújt. Semmi plusz, kivéve a "Growing up" esetében, ahol belecsempésztek egy zongorát, és mily meglepő, máris hallgató és emlékezetes(ebb, mint a többi). Ha több helyen meglépik, hogy legalább egy zongorányival többet adnak hozzá a dalokhoz, talán pozitívabb véleménnyel lennék, de így engem nem sikerült megnyerniük. Elvégeztem azt a kísérletet, hogy végigpörgetve a lemezt, mindegyik dal közepébe beletekertem, és az a csúfos felismerés ért, hogy szinte ugyanazok a ritmusok és ugyanaz a hangnem. Unatkoztam az album alatt, nem éreztem azt, hogy na, itt egy pop punk banda, akkor itt most jön a pörgés, és hejehujahaj, buli van.

Pedig a lemez elején még reménykedtem, mert jól indult. Az első három szám, a "Don't stop now", a "Right girl" és a "Growing up" még tetszett is, csak aztán továbbhallgatva az albumot, rájöttem, hogy mind ugyanolyan, és ráuntam a dologra.

Nem ragozom tovább, de ajánlatnak még berakom a "Don't stop now"-t, mert ez elsőre (és első számként) nagyon megtetszett:

Összegezve: 10/4, nem vagyok most olyan gonosz kedvemben, mint általában, talán mert süt a nap, és hallottam már ennél sokkal gyengébb lemezt is. Kár, hogy a biztató kezdés után nem tudtak mit kezdeni a fiúk magukkal, és maradtak az egysíkúságnál. És azt sem értem, mit esznek ezen a rajongók, dehát ízlések és pofonok.

Read Users' Comments ( 0 )

Még mindig nem érzem elég hosszúnak az általam ismert 2010-es albumok listáját, így még tovább nézelődtem, hogy ki adott ki valami újat idén, és a The Weepiesnél meg is álltam, mert róluk legalább volt némi tudásom (igaz, csak két szám, de legalább halvány fogalmam volt az együttesről). Bár az amerikai házaspár, Deb Talan és Steve Tannen alkotta duó stílusa, a folk-pop viszonylag ismeretlen előttem, azért megpróbáltam nyitott lenni az újra, de pofára estem.

(Ez ijesztő. Ha ez a disznó szemezne velem egy lemezbolt polcáról, inkább elfutnék.)

A The Weepies ezen albumával az a bajom, hogy egyszerűen képtelen felkelteni az érdeklődésemet. 14 számon keresztül kb. ugyanazon a csapáson maradnak a dalok, mindkét énekes részéről egyféle hangnemben szólal meg minden, sehol a változatos hangszerkezelés vagy merészebb ritmusok. Két szóval: elszomorítóan unalmas. Éppen megismerkednék a folk stílusával, de jól mellényúltam, mert azon kívül, hogy ezek a dalok inkább a tini- meg kórházsorozatok háttérzenéjének még talán elmennének, nem tudnak többet/újat/maradandót nyújtani.

Olvastam, hogy a házaspár most először vesz fel úgy albumot, hogy már saját gyermekük van, ez pedig rányomja a bélyegét a hangulatra. Nem is az, hogy gügyögés is lehetne az egész, mert nem állítok ilyet, csak olyan kis szirupos, csöpögős, a dalok nagy része az oviban egy zenedélutánon simán lejátszható. Akkor meg tüntessék fel, hogy ez egy gyereklemez.

A lemez mondjuk viszonylag rövid, szóval hamar túl lehet esni rajta, ha valaki a földet kaparja, mert nem bír meglenni folk nélkül, és ezért szívesen próbálgatna. Persze nyugodtan meg lehet hallgatni a Be my thrillt, mert akadnak dalok, amelyek valamilyen módon még az én (ezek szerint) folkgyilkos füleimnek is feltűntek valamiért. Ilyenek a "They're in love, where am I?", a "Be my thrill", a "Hard to please", a "Not a lullaby" és a "How do you get high?". Számomra az összes többi dal valahogy egybefolyik, és képtelen vagyok bármelyiket is felidézni.

Ajánlatnak a "Be my thrill", mert ez a kicsit gyorsabb és esetleg, talán, valami oknál fogva még meg is maradhat a fejben.

Összegezve: 10/4, nem akarok annyira gonosz lenni, vannak hallgatható számok is a lemezen, de nem ez az album a legerősebb, folkba beszippantó alkotás a világon.

Read Users' Comments ( 0 )

Tudom, hogy eléggé el vagyunk maradva a posztokkal, de az vesse ránk az első követ, aki tud net nélkül posztolni, vagy suliba jár, és lelkileg még nem ment tönkre tőle.
  Ez lett volna a bocsánatkérés része. ;) Viszont nézzük, kedvenc wales-i görög énekesnőnk ezúttal mit hozott össze. 

  Nem voltam elragadtatva a hírtől, miszerint a Shampainből készül a következő single, mivel nem igazán kedvelem a dalt, és egy olyan videót sem tudtam elképzelni, ami ütné az Oh No! vagy Mowgli's Road színvonalat. Ez nem is sikerült, sajnos, viszont akad nem egy-két látnivaló ebben a klipben is.

  A vágás - főleg az elején - remek munka, egy kicsit a néző is úgy érezheti, mintha be lenne csiccsentve, az atmoszféra pedig teljesen a depressziós, magába zuhanós érzést kelti, ami nagy kontraszt a dal hangulata mellett (ha a szövegtől eltekintünk). Valamint a koreográfiával Diamandis is meghajolt a legendás Thriller klipje előtt. 

  10/4 Még mindig nem örülök a klipnek, enyhén hatásvadász, és nem tartom okos döntésnek ellőni az összes single-t az album kiadásának évében, főleg nem a leggyengébb dallal zárva a sort. (ezt Ellie Goulding kisasszonynak is üzenném.)

Read Users' Comments ( 0 )

Alex Band (vagy ahogy igazán becsapósan a német adókon fut: Alex Max Band) ismerősnek tűnt, mikor először megláttam. És a hangját is mintha már hallottam volna korábban. Aztán a gyanúm beigazolódott: ő a The Calling énekese, csak éppen az együttesben megszokott szőke fürtjeit barnára cserélte, és most szólóban próbálkozik (a The Calling elvileg nem oszlott fel, csak határozatlan ideig szünetelnek a fiúk).

Szóval belebotlottam ebbe a dalba, és áldoznék rá néhány sort. A "Tonight" az első single Band debütáló albumáról, a We've All Been There-ről, és azt kell mondanom, hogy ígéretes. Kellemes sláger, fülbemászó dallamvilággal, ám úgy érzem, nem igazán hozzá passzoló videóklip készült. Már az eleve csalódás volt, hogy Mr. Band is meglovagolta a mostanában oly népszerű vámpírmániát, és eköré épül minden. A felvezető képsorok után mintha valami gothic rock filmbe csöppennénk, ami egyáltalán nem illik a dal stílusához. Band szenvedősre vett figurája sem nyerte el a tetszésemet, szóval csak 10/4-et kap a videó, de a szám ettől függetlenül igen jó.

Read Users' Comments ( 0 )

A múltkor gondoltam, nem duplázom meg mindenből a posztjaimat egy nap alatt (Florence-ről is kettő készült, és a kolumbiai együttessel is merényletre készültem), most azonban alapos újranézések tucatjai után (nem azért, mert annyira elemezni kéne, hanem mert egyszerűen érdekelt) megírom ezt is.

  Ami nem változott: Ed Sloan hangja (és jellemző fejrázása), a Falling Away-en megszokott dallamvezetés a gitáron (Washing The World Away, ha valaki nem hallja ki a hasonlóságot, nézesse meg a füleit), a fiúk még mindig tudják, mit csinálnak és jól csinálják. A zene sem lett sokkal sötétebb, a szöveg az, ami depresszív, és persze van benne ordibálás (hörgésnek nem nevezném azért), ez a különbség, de még mindig gitárközpontú a zúzás, dobszinten még mindig nem túl kreatív, a videó hangulata pedig sokkal nyomasztóbb a megszokottnál. 

  Hőseink eddig mindig valamilyen nyitottabb térben voltak elhelyezve, a Cold-ban a házban, a Colors videójában pedig a kék ég alatt (jobban megnézve inkább sárga), most viszont akár még a Paramore-féle Ignorance-hez is hasonlíthatnám, ha valakinek így érthetőbb. Nem illenek oda a színes falak, a 'nagy kitörés'-rész túl rövid (hajjaj, de még milyen rövid), és hirtelen vált át a színpadi jelenetre. Kicsit elsietettnek (és persze alacsony költségvetésűnek) tartom. A dallal nincs baj, a klip viszont csak 10/4
  

Read Users' Comments ( 0 )

  Ez azért volt érdekes tanulmány, mert már vagy egy hónapja nem néztem VH1-et. Fogalmam sem volt, mik mennek mostanság, és őszintén szólva egyiknél-másiknál csak pillogtam, hogy őt most honnan vették elő?
Fel is idegesítettem magam, úgyhogy rövid leszek és velős.

10. Velile & Safri Duo - Helele
  Az első sokk, vagyis "ez meg mi az isten?" Nem mondom, ütemes, és jó fülbemászó a dallama, de fogalmam nincs mi teszi ezt különlegesebbé, mint bármi mást. 10/3

9. Knaan - Wavin Flag
 Ameddig én tudom, Knaan az összes létező verziójában szerepel ennek a dalnak, ami persze nagyon jó, és mennyire örülünk, hogy nem a David Guetta-s változat került a listára, mert az egy teljesen felesleges felvétel. Ez sokkal jobb, nem "énekel" benne semmilyen BEP-es tag, és arról szól, ami a foci valójában. Szeretem ezt a dalt. 10/8 

8. Stromae - Alors on Danse 
Második "mi a f..." pillanat. Mintha végig be lettem volna szívva. Se a dal lényegét nem értem, se a videóét, és őszintén mondom, a Harlem-album óta nem hallottam ilyen rossz zenét. 10/1

7. Kylie Minogue - All the Lovers

  Kylie Minogue-ot annak idején kedveltem, nem is emlékszem már, miért, és szerintem már soha nem fogom újra megtapasztalni ezt az érzést. Nem emlékszem, hogy mostanában hallottam volna róla, felteszem ez a dal (és a nevetséges klipje) is egy komolytalan próbálkozás egy új albumra. Ugye? Remélem senki nem gondolta ezt komolyan! 10/1

6. Lady Gaga - Alejandro

  Azt ne próbáljátok nekem bemagyarázni, hogy ez a nő még érdekel valakit. Meg ez a dal. Meg ez a videó. Pedig úgy tűnik. Nem is vesztegetek rá több szót, nem érdemel annyit. Fárasztó és unalmas. 10/1

5. B.O.B feat Hayley Williams - Airplanes

 Nem tudom, ez a dal mióta van ezen a listán, nem is számít. Őszinte leszek, nekem nagyon tetszik. Nem Williams miatt, vagy amiatt az agyonidézett refrén miatt, aminél tucatnyi sokkal jobb szöveg is van a dalban, hanem az egész hangulat miatt. Tetszik az egyszerűség, az, hogy a Paramore-lány nem egy nagyarcú rapperrel ált össze, hanem ezzel a szimpatikus fickóval (akiről amúgy még életemben nem hallottam), és összehoztak egy jó kis dalt, ami megérdemli, hogy egy Pop chart-on szerepeljen. 10/9

4. Enrique Iglesias feat Pitbull - I Like It

  Bátor leszek, és bevallom, Iglesias mindig egy ilyen guilty pleasure volt számomra, most meg eladta a lelkét az ördögnek. Tudtam, hogy új albummal készül, de nem hittem volna, hogy összeáll ezzel a tehetségtelen nagyszájúval. Enrique Iglesias azon popénekesek közé tartozott, akiknek amúgy nagyon jó hangjuk van, de ebben a dalban ezt is sikeresen sikerült lerombolni az autotune-nal. 10/1

3. Shakira - Waka Waka (This time for Africa)

   Erről már írtam egyszer, most sem tudok mást mondani. Méltó volt a VB-hez, én élveztem hallgatni, és örülök, hogy a briteknek is így tetszik. 10/8

2. David Guetta feat Chris Willis - Gettin Over You

  Én becsülettel végighallgattam minden dalt a listán, hogy ne érhesse szó a ház elejét, de ennél enyhén szólva kiborultam. Legyenek szívesek és szóljanak Fergie-nek és mindenkinek aki ebben a dalban részt vett, hogy NEM KELL ÜVÖLTÖZNI AHHOZ, HOGY JÓ LEGYEN EGY DAL!! Komolyan, semmi értelme. Mindannyiuknak erőteljes hangja van, és komolyan, senki nem várja el David Guettától, hogy minőségi számokat írjon, de ha már megírt valamit, akkor használja már okosabban a rendelkezésére álló hangokat. Könyörgöm. 10/1

1. Katy Perry feat Snoop Dog - California Gurls

  Nem mondok én már semmit. Na jó, mégis. Meg vannak ezek őrülve? Katy Perry talán rossz szögben ért le a vízicsúszdán? Nevetséges a hasonlóság a California Gurls és Ke$ha Tik Tok-ja közt, valamint Madonna kétségbeesett próbálkozásai és Katy Perry "megbotránkoztató" stílusa között. Szomorú, nagyon szomorú. 10/1

 Ennyi lenne nagyjából. Az átlag, ha érdekel valakit 3,4, de nem nagyon izgat. Egyszerűen felháborító. És akik ismernek, mondhatják azt, hogy "ja, mert szerintem mindenhol Editors-nak kéne menni". Ez nem így van. Sokkal több sokkal tehetségesebb popelőadó van odakint, vegyük csak Marina & The Diamonds-ot, vagy Florence + The Machine-t, de ott van a Keane is, most jöttek ki egy EP-vel, vagy a Lifehouse, mindegyikük megállná a helyét egy ilyen listán. 

Read Users' Comments ( 0 )

Bár más együttesek frontemberei, Alex Turner (Arctic Monkeys) és Miles Kane (The Rascals) - valamint James Ford, mint producer és dobos - úgy döntött, hogy megalakítja a The Last Shadow Puppetset. Most a debütáló és eddigi egyetlen albumukat venném górcső alá.

Bevallom, ezelőtt sosem hallgattam se Arctic Monkeyst (bár a "Brainstorm"-ot ismertem, és amiatt sikerült eléggé elidegenednem az együttestől), se The Rascalst, de hogy legyen viszonyítási alapom, körbenéztem YouTube-on. Aztán csak rájöttem, hogy ez bizony nem nekem való, ráadásul Turner és Kane az új projektükben nem próbáltak ki új dolgokat, nem volt gyökeres stílusváltás, hanem összekeverték meglévő együtteseik hangzásvilágát, picit lágyítottak rajta, és máris meglett a The Last Shadow Puppets.

A számokról:
Az album eleje még talán jól is indult, bár azt aláírom, hogy nehéz volt ráerőltetni ezeket a dallamokat rakoncátlan és igen erős szűrőkként működő füleimre. A TLSP képviselte indie rock sokszor elmehetne egy western filmzenéjének ("Age of the understatement", "Only the truth", "Separate and ever deadly"), amúgy az erős dobtaktusok túlsúlya és a nosztalgikus rock (de ez azért igen távol áll a Rooney képviselte fajtától) elemei jellemzőek.
Számomra elég egysíkú a lemez, alig találtam olyan dalt, ami azonnal megragadott volna. Leszámítva a "My mistakes were made for you"-t, amely igazán kellemes, lassabb nóta, egy kis szimfonikus kísérettel, és igen, ebben végre érezni a "slágerséget", én is rengeteget hallgattam. Kiemelném még a "Standing next to me"-t és a "The Chamber"-t, mert ezek a befogadhatóbb számok közé tartoznak, segíthetnek barátkozni a két fiatalember hangjával.
A többi dallal valahogy nem sikerült megbarátkoznom, de a hiba az én készülékemben van, ez a stílus egyszerűen nem fekszik nekem annyira.

Ajánlatnak a lemez legkiemelkedőbb nótája, a "My mistakes were made for you":

Összegezve: 10/4, pedig azt hittem, a fentebb ajánlott szám után, amelyet először ismertem meg tőlük, jobb albumot várhatok, de egyszerűen nem tudtam megkedvelni a TLSP-féle indie-t. Amúgy új lemez nem nagyon várható, mert mindkét frontember túl elfoglalt a saját bandája miatt.

Read Users' Comments ( 0 )

Június 8-án érkezik Rooneytól az Eureka c. album, elsőként pedig az "I can't get enough"-ból lett single, és már kész a videóklip is.
Na most a dallal már nincs bajom, többszöri hallgatás után megbarátkoztam az elsőre kicsit szokatlan nótával, mert kicsit másnak érzem, mint az eddigi Rooneyt. Hiányzik Taylor gitárszólózgatása, Louie billentyűs virtuózkodása, ettől függetlenül olyan kis kellemes, nyári slágernek érzem. Nincs ezzel semmi gond, meg hát ez még csak egy dal a lemezről, ki tudja, milyen lesz a többi.

Na de a videóklip most a lényeg, és mit tagadjam, óriási csalódás. Hol vannak már a stílusosabb klipek, mint amilyenek a "When did your heart go missing?" autókázós-strandos, igazi nyári hangulatot teremtő képkockái vagy az "I should've been after you" színekkel és élettel teli momentumai voltak? Sehol. Ez a klip már szinte "ciki".
Pedig jól indult, mert erre a táncparketten-görkorcsolyázós-stílusra még azt mondanám, hogy megy a szám hangulatához. Trükkös mutatványokat is produkálni képes görkoris táncosok, laza stílusban nyomuló énekes, színes kavalkád, szóval ezekkel minden a legnagyobb rendben. Aztán jött a refrén, és az emberkék elkezdtek hullani az égből (1. ?-pillanat). Majd valami műtűzijáték, ugrabugrálás, röpködés, és buborékok (2. ?-pillanat). Végre vége a refrénnek, és visszatérünk a görkoriközpontba, ahol Robert mögött szinkronúszói mozdulatokat produkáló nők adják a hátteret (3. ?-pillanat). Remek, hogy ilyet is tudnak csinálni görkorcsolyával a lábukon, de elég nevetséges hatást vált ki a dolog. Szerencsére csak pár másodpercig tart, és utána vissza a kezdő jelenetekhez - ha ezek uralták volna végig a videót, majdnem tökéletesnek mondanám.
De ott van az a bizonyos "de". Mert megint jön a refrén, és fogalmam sincs, hogy kerültek oda a vízsugárban repkedő gyümölcsök (4. ?-pillanat), ráadásul egy túlságosan agresszív narancskarika elől még az énekesnek is menekülnie kell. A megrajzolt és animált betéteket, melyek (engem legalábbis) fényreklámokra emlékeztetnek, a klip pozitívumaihoz sorolnám, hogy ne csak szidjam. Ezek a részek kicsit régiesebb ízt adnak, ezzel is igazodnak a dal stílusához.
A végén jön a katarzis, az elmebetegség és miegymás: a dalban felbukkant háromféle Robert Schwartzman (a görkoris, a tűzijátékos és a neontestű) találkozik egymással, nagy lelkesen megérintik egymást, és BUMM! Az együttes tagjai darabokra hullanak (5. ?-pillanat), majd a végén mégis összerakódnak maguktól (még ha nincs is ilyen szó). Hogy ennek mi értelme? Semmi.

Ahogy az egész klip is ezeknek a valóban gagyi megoldásoknak köszönhetően teljesen értelmetlen lett. Nem mintha a csak görkorcsolyás jelenetekkel több értelme lett volna, de azok hangulatos, vidám és stílusos részek. Ezekkel az idétlen betétekkel az egész klip szétesett, és ettől élvezhetetlen. 10/4, de csak a görkoris részek miatt, azok jók.
(És elnézést, hogy bő lére eresztettem az elemzést, de egyik kedvenc együttesről van szó, és igazán megdöbbentett, hogy ilyesmit produkáltak.)

Read Users' Comments ( 0 )

  Egy kicsit csalódott vagyok, és azt is megmondom, miért. Többek között azért szerettem meg a Three Days Grace-t, mert volt valami stílusuk, többek között a videóklipekben is. Adam Gontier jólfésült haja, élére vasalt ingei és miegymás, ez mind valami olyasmi volt, amiért bírtam a bandát. Aztán jött az új album és a Break, ahol már látszik az elzüllés főleg a hajszerkezeteken, de még ott a gallér, még ott a sárm, miegymás.

  Ebben a videóban viszont már végképp nem találok semmi férfiasat, úgy értem előjött az ápolatlan rocker-macsó stílus, szakadt ruhában, valami kamrában zenélnek, hát jó. Ez egy dolog, ami nem tetszik, mert szerintem nem áll nekik jól.

  A stíluson kívül ugye ott van maga a videó, amiről szól, szerintem a zanzásított montázsnál szerencsésebb lett volna egy Never Too Late típusú klipet összetenni, azt is mondjuk a Bully-ból, ha már a keménykedős számoknál maradunk.

  Végülis elmondhatom, hogy az új klip és single kapcsán egyáltalán nem vagyok elégedett, viszont szeretem ezt a dalt, mert jó, kicsit olyan Riot-os, ami szintén nagyon jó.

  Így lesz ebből 10/4

Jobb minőségű beágyazható videót nem találtam, bocsánat.

Read Users' Comments ( 0 )

Egy chart, amivel úgy-ahogy meg vagyok elégedve. Nem tudok sokat a brit eladási listákról, de a mostani listát elnézve kicsit elkeserítő csak, de még mindig nincs semmi veszve.

10. Paolo Nutini - Coming Up Easy (Sunny Side Up, 2009)  

Paolo Nutini-ről ismereteim odáig terjednek, hogy skót, énekel, és keverem a nevét Julian Plenti-vel. Régebben volt még valami száma, amit játszott a VH1, akkor megjegyeztem, hogy ez egy viszonylag értékelhető előadó, aztán csönd lett körülötte, és íme, 2009-es lemeze feljutott a VH1 Album Chart-jára. A dal maga jó, a klipet kevésbé tudom értelmezni. Mindenesetre nem volt rossz kezdés. 10/6

9. Alicia Keys - Doesn't Mean Anything (The Element of Freedom, 2009)  

Nem tudom, ez az album mit keres még itt. Alicia Keys egyike azon női énekeseknek, akiket éppenséggel nem szeretek, de elismerek, mint zenészt és nem halok bele, ha egyszer-kétszer meg kell hallgatni a rádión, de azért ilyen jó nem volt az az album. És különben is, miért csak most került fel erre a listára? Ki érti ezeket a lökött brit-eket?

  Ha pedig már Alicia Keys, és ez az album, akkor már inkább az Empire State of Mind (Part II) Broken Down, de ez csak magánvélemény. 10/5

8. Gorillaz - Stylo (Plastic Beach, 2010)  

Most fogok magamnak millió ellenséget szerezni, de én nem értem, mi van ezekkel. Szerintem ez egy rossz szám - bocs. Nem fogom nagyon a Gorillaz-érzést szerintem, úgyhogy inkább csöndben maradok, de ha tényleg olyan jók, mint amilyennek mondják őket, akkor biztos találni jobb számot ezen az albumot (de mint említettem, erről nem tudok sokat, úgyhogy csöndben maradok). 10/4

7. Sade - Soldier of Love (Soldier of Love, 2010)  

Hány éves ez a nő? Ötvenegy, ha jól tudom, és még mindig eszméletlen hangja van, még mindig hihetetlen stílusos, elegáns és nőies. És ehhez még az sem kellett, hogy ringyónak öltözzön! (nesze neked Lady Gaga, Christina Aguilera, Rihanna, Ke$ha, hadd ne folytassam) Sosem tagadtam, hogy ez a blues, soul, jazz, soft rock nem az én stílusom, de ez nagyon tetszik, és örülök, hogy ezen a listán van. 10/8

6. Boyzone - Gave It All Away (Brother, 2010)  

Erről valaki olyan nyilatkozzon, aki jobban ismeri őket. A dalt amúgy Mika írta, és állítólag ez az utolsó dal, melyen Stephen Gately hangja is felcsendül. Az albumot amúgy az együttes egyfajta tisztelgésként szánta Gately-nek, és véleményem szerint ez a szám méltó is rá. 10/7

5. Black Eyed Peas - I Got A Feeling (The End, 2009)  

Nem tudom, ez a dal még mit keres itt. Nem tudom, ez az album, vagy az együttes egyáltalán még mit akar. Szerintem nem érdemel Grammy-t, kettőt pláne nem. Kukát érdemel, süllyesztőt, lefolyót, borzasztó. És kikérem magamnak, hogy elfogult vagyok, már sokkal előbb borzalmasnak tartottam őket, mielőtt bármi közük is lett volna a Grammy-hez. Egyszerűen minősíthetetlen a véleméynem szerint. 10/1 (haha, épp most minősítettem)

4. Madonna - Celebration (Greatest Hits, 2009)

  Nem vagyok biztos az album címében, de ahogy utánanéztem, csak Greatest Hits lemezt találtam, szóval íme. Nos, Madonna is már a fent említett hölgy, Sade korában jár, és csak rá kell nézni/meg kell hallgatni a két számot, nem vitás, hogy melyikük nyer. Hiába nincs semmi közük egymáshoz műfajilag, stílusosnak lenni azért tudni kell, és úgy tűnik, Madonna nagyon elfelejtette, hogy ezt hogy csinálja. 10/1

3. Justin Bieber - Baby (My World, 2010)  

Nagyon nem jó. Nagyon nem jó. Most bemásoljam, amit a Pop Chart-hoz írtam, vagy csak biggyesszem ide, hogy 10/1?

2. Amy MacDonald - Don't Tell Me That It's Over (A Curious Thing, 2010)  

Helyes. Nagyon helyes. Csodálkoztam is volna, ha a britek nem tolják fel egyik legtehetségesebb fiatal művészüket rögtön (majdnem) a lista elejére, és örülök, hogy nem kellett csalódnom. Habár ez a single nem igazán jó példa, mert nem ez jellemzi a lemez fő hangulatát/stílusát, de egy tempós, megkapó dal, méltó a helyezéséhez. 10/9

1. Lady Gaga - Paparazzi (The Fame, 2009)  

Most erre mit mondjak? Fura, hogy az emberek még mindig veszik ezt a szemetet, elkeserítő és sajnálatos. A dal maga tetszett egy ideig, aztán túl lett hájpolva, mert annyira azért nem jó, a klip pedig olyan Gagás. Sosem fogom megérteni, miért szeretik ennyire, és miért van már megint a lista élén. Ha mondjuk szabad megjegyeznem, jobb, mint a Poker Face, vagy a többi single, ami kijött a lemezről. 10/3 

Voltam már boldogabb is ezzel a listával. Azok a régi szép idők, mikor Foo Fighters, Muse és Editors is volt rajta... Azok az idők elmúltak, és már alig várom, hogy a fesztivál szezon véget érjen (mikor még el sem kezdődött), de csak azért, mert akkor a jó együttesek, akik nincsenek annyira felkapva, hogy egy fesztivált ne tartsanak méltónak a hírnevükhöz, visszamennek a stúdióba, felvesznek egy újabb klassz lemezt, kiadják, és akkor majd ismét több jó dalt hallhatunk az Album Chart-on.
Átlagban: 4,5 Mondjuk, hogy jogos.

Read Users' Comments ( 0 )

Az amerikai énekes-dalszövegíró Jon McLaughlinra a rádióban figyeltem fel, mikor a "Beautiful disaster" c. számát hallottam. Ezt a dalt lehet leginkább a sráchoz kötni, mert alig adott ki kislemezt, inkább sorozatokban és filmekben bukkanhatunk rá a számaira. Mindenesetre a debütáló albumáról ejtenék néhány szót.

Stílusában pop rock és piano rock, a számok többségében McLaughlin rengeteget épít a zongorájára, ennek köszönhetően sokat kihozott a számokból, ugyanis az ő hangja nem rengeti meg a földet és nem repeszt üveget, bár átlagosnak se mondanám, de hiányzik belőle a spiritusz.
Ami a 13 számos lemezből megmaradt az első meghallgatás után, az csupán annyi volt, hogy McLaughlin jól zongorázik. Összességében azonban sajnos ez egy tucatalbum. Nem érzem az egyediséget, a változatosságot, és mivel még érdekes hang sincs hozzá, ezért nem fognak rá sokáig emlékezni az emberek (már akik egyáltalán ismerik). Azt azért elismerem, hogy amerikai sorozatok háttérzenéjeként jól funkcionálhatnak bizonyos számok.

A dalokról:
Mint említettem, a legismertebb szám talán a "Beautiful disaster", amely slágerdal a fülbemászó refrénjével, emellé sorakozik fel a másik single, a "Human": e két dal megmutatja az album stílusát, és ennél többet ne is várjunk, mert ez az irányadó vonal végig.
Nem olyan rossz dalok ezek, csak nehéz őket értékelni a "tucatdalságuk" miatt, mindenesetre háttérzeneként jól funkcionálhat a lemez, és örülni kell a sok és hatásos zongorajátéknak.
Azért a két single mellett ismerkedéshez jó a dallamos "Industry", a magas hangokat feszegető "Already in" és a zongorán rohamtempóban skálázó "People" is. Igaz, nem vagyok elájulva ettől a lemeztől, de nem mondanám, hogy rossz dalokról volna szó, csupán nem váltják meg a világot.

Ajánlatként itt van a "Beautiful disaster", ha már egyszer ezt ismertem meg először:

Összegezve: 10/4, a tucatdalok miatt. Kár, hogy az átlagos számok közt elvesznek a briliáns zongorabetétek, több egyedi próbálkozással McLaughlin sokkal többet kihozhatott volna ebből az albumból.

Read Users' Comments ( 0 )

Most egy kevésbé ismert együttesről írnék, nevezetesen az alternatív rockot játszó Vega4-ról, és az ő második albumukat boncolgatom majd. A bandáról nem sok információt találtam, hiszen a You and Others óta nagy a csönd, már a hivatalos honlapjuk sem él, csupán az énekes, Johnny McDaid hallatott magáról: neki elméletileg idén lesz szólóalbuma. Lehet, hogy az együttes akkor már nem is létezik? Ők tudják, én biztosan nem, meg a Wikipédia sem, de azért nézzük meg ezt a lemezt.

Többször is meghallgattam az albumot, és az első gondolatom az volt, hogy van némi hasonlóság a Snow Patrol-lal. Talán a dallamok ritmusában és a dobkezelésben éreztem párszor úgy, hogy na, én már hallottam ilyesmit valahol. Persze ez nem negatívum, csak megjegyeztem.

A számokról:
Úgy általánosságban azt mondanám, hogy könnyen rá lehet jönni, milyen ritmust kedvel a banda, mivel nagyon sok számban szinte ugyanaz a zenei alap: lendületes dobkezelés, amely szinte végig egy ritmusban marad. Ez kissé monotonná teszi az egész albumot, de némileg segít rajta McDaid hangja, amely bár nem túl egyedi, de szerethető.
Az együttest a "Life is beautiful" c. dal ismertette meg a világgal, hiszen felcsendült a "Grey's Anatomy"-ben (ez a sorozat jó ugródeszkának bizonyul az ismeretlenebb csapatoknak, az biztos - egyébként én is itt hallottam őket) és a "One Tree Hill"-ben is. Valóban szép szám, jól passzol hozzá McDaid hangja, és nekem valahogy fel sem tűnt, hogy több mint 6 percig hallgatok egy amúgy nem túl változatos dalt. Kislemez lett még a "You and me", amely erősen emlékeztet a Snow Patrol "You're all I have"-jére, már ami a ritmust illeti, de ezt a kis megjegyzést odatűzhetném még pár számhoz. Szóval a "You and me" egyébként jó, mert lendületes meg énekelhető, lehet vele pörögni végülis.
Az egybefolyó számok között azért találtam két kiemelkedőbbet. A "You" egy lassabb szám, ahol a gitárokon van a nagyobb hangsúly, de emellett nagyon jól áll McDaidnek, plusz a refrénje a kedvenceim között szerepel. A másik a "Papercuts", ez pedig csak az énekes miatt jó.
Több számot nem is emelnék ki, mert valahogy nekem egyformának tűntek. Persze vannak olyanok, amelyekből megmaradtak bizonyos dalszövegrészletek, de azért ez túl kevés.

Hát YouTube-on csak a koncertfelvételeket tudtam megnyitni, úgyhogy jobb híján itt van a "You" ilyen minőségben:

Összegezve: 10/4, kár, hogy ilyen egyhangú album lett. Ha nem felejtem el, akkor majd meghallgatom McDaid szólóalbumát, hátha az jobb lesz.

Read Users' Comments ( 0 )

Az én nővérem írt már az albumról, >>itt<< nézitek meg, ha úgy kívánjátok. Egy dolog biztos, az én véleményem fényévekre áll az övétől.

  Sosem voltam éppen egy 30STM rajongó, odáig, hogy a dobosért megveszek, meg A Beautiful Lie bejött nagyon, self-titled kevésbé. Sőt. 200... 2005 ősze-tele felé, mikor tesóm mutatta a dalaikat, egyenesen ellenük voltam, de hát na. Jared Leto-nak nagyon jó hangja van, az együttes felállásáról is csak odáig tudok, hogy Matt kilépett, aztán most új gyerek van, de itt kifújt, nem is nagyon ez érdekel.

  Az első, 2002-es self-titled album szerintem eléggé vegyes, és bennem mindig is olyan érzést keltett, mintha az űűűrben lebegnék, kicsit futurisztikus, kicsit sötét, kicsit nyomasztó. A második lemez ezzel szemben a jelenben "játszódik", kevésbé alkot egységet, kicsit szétesik, kis jóindulat kell hozzá, hogy az ember megszeresse (nekem sok kellett, de megvan), a mostani album, a This Is War pedig nekem olyan múltat idéző anyagnak tűnik.

  Persze, nekem minden háborúról a múlt jut eszembe, a jó öreg, klasszikus, páncélos, menetelősdobos háborús korszakok. Legyen is mindegy. Jared Leto hagyja abba a dohányzást, és akkor nagyon jó lesz, mert egyértelműen lehet hallani, hogy reked (vagy öregszik). megj.: Jóóó, nem dohányzik, elnézést. Hallod, BOCSÁNAT!! x] Ami engem még zavart, az a kórus. El lehet lőni egy dalban, el lehet lőni két dalban egy albumon belül, de hogy már nem is számolom, hányadszorra hallom, az kicsit azért zavaró. Nekem.
  Sok dallambeli hasonlóság van a régebbi albumok és a mostani között, nekem a Closer To The Edge-ről, meg asszem a This Is War-ról jutott eszembe a From Yesterday, kísértetiesen hasonlítanak egyes részek. De aztán még ott van az is, hogy a Hurricane c. daltól bejön valami idegesítő szintetizátoros effekt, ami egyáltalán nem hiányzik oda.

  Dallamilag nekem csak néhány dal olyan fülbarátabb, a Night Of The Hunter, vagy a This Is War, a nagy része viszont ismét szétesik. Aztán még köszöntsük kedvenc vesszőparipámat, a hosszú-rövid számokat, ezzel az albummal tulajdonképpen megbontották a rendszert, a rövid, de élvezhető számokat részesítettem mindig előnyben a nehéz, vontatott, hosszú dalokkal szemben. Ez a lemez két dologra remek példa: A rövid és könnyen hallgathatónak induló dalok nem mindig jók, (100 Suns, wtf?), másodszorra nem mindig bontják két, esetleg több részre úgy az albumot, ahogy az tervezve van.
  Kicsit kiszámíthatónak is tartom a dalokat, Search And Destroy például.

A végefelé nekem már egyenesen nem tetszik az album (mert idáig igen, még volt remény), kicsit olyan elhúzott, keménykedős dolognak tűnik, csak nem sikerül.
  ÖSSZESSÉGÉBEN csalódtam, mert tesó review-ja után jobbra számítottam. Nem dőlök úgy a kardomba, mint ha a OneRepublic szúrta volna el az új lemezt, de nem is vagyok boldog. Ez az album nekem olyan volt, mint amikor volt az a korcsolyázó, és a gálán direkt elszúrta a nagy és szép ugrásokat. Tetszenek emlékezni? Nem? Mindegy is. Szóval mint ha ez ilyen betervezett lett volna, de sajnos félresikerült. Jared Leto és kis csapata szerintem ezúttal túl nagy fába vágták a fejszéjüket, ami aztán csúnyán bele is tört.

10/4. Azértízpernégy, mert négy dal tetszett jobban a lemezről. Majd ha verni kezdtek meg fojtogatni, a jobb karomra vigyázzatok, a minap meghúzódott >.<

Read Users' Comments ( 0 )

Az album borítójáról előbb egy szót... az album címe All The Plans,
ami egy dal is magáról a lemezről. De van egy olyan dal is, hogy "Boy in waiting",
ami meg az album art-ra vonatkozik. Csak érdekesnek találtam,
azonnal kiszúrtam, aztán hogy szándékos volt e, azt nem tudom :)

Három dal van már csak vissza, de már tudom, mit fogok mondani, úgyhogy nem is húzom az időt.

  Olvastam nagyon sok jót az egyik kedvenc indie zenével foglalkozó blogomon, ezért úgy álltam neki, hogy áh, király lesz. Hát tévedtem.
  Tulajdonképpen a "Tell me it's not over" c. dalon kívül más nem is tetszik (még az utolsó három - mostmár csak kettő - talán változtathat ezen, de csekély az esélye). 

  Az indie-s blogon azt olvastam, hogy az On The Outside nem igazán jött be a fiúknak, mert ez a rockosabb stílus nem őket jellemzi. Nem tudom, ha csináltak egy albumot ilyen style-ban, akkor már jellemzi őket, ezzel én így vagyok. Mindegy... szóval az On The Outisde nekem nagyon tetszett, 10/8-at adtam neki, teljesen letépte az arcomat, imádom :D
  Ez már nagyon nem tetszős. Nagyjából a The Thames c. számig érdekelt is, hogy mi folyik a lemezen, onnantól már nem igazán figyeltem, ami persze hazugság, mert úgy voltam vele, hogy ha a zenei világ nem fog meg, akkor majd a szöveg, szóval egészen a nyolcadik számig a szöveget is olvastam a dallal együtt, de az sem valami nagy szám... 

  Tija őszintén sajnálja. 

  Mondhatnám, hogy összedobták az albumot, de három évük volt rá... a számok nem túl egyediek, sőt, az, hogy érezhetően kínosan azon igyekeztek, hogy egy dal se hasonlítson egyik másik számukra sem, tette az egész lemezt kicsit monotonná és felejthetővé. 
  Persze tudjátok, miért nem tetszik. Nekem a Starsailor "outside"-os stílusa jött be, a Silence Is Easy-ről is az erőteljesebb dalok tetszenek, a Love is Here-nek meg neki sem mertem még állni, az az első albumuk. Először kiélvezem azt, ami tetszik, aztán meglátom, mi lesz a többi sorsa :D

  Szóval ez így sikerült........ nem jó... nem baj. x] Zenélgessenek csak. Ameddig csak egy számot is írnak, ami tetszik a lelkemnek, én hallgatom őket, tényleg. :) Nem is emlékszem, fogadtam e együttest ilyen sok szeretettel... (jó, mondjuk a The Script-et, az meg is érte ;))
  Különben az albumzáró dal még érdekes, az tetszős, kicsit feljebb tornázza a lemez pontszámát :)

Azért jó ez, mert hű az eredeti style-hoz, a light-os indie-hez.
Azért rossz ez, mert semmi újat nem hoz.
Hallgassa az, akinek bejött a Silence is Easy :)
A legjobb számja a Zalbumnak a Tell Me It's Not Over. Egyértelműen. Már akkor is imádtam, mikor még csak a Live-ot hallottam a tv-ben :)
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja. Olyan nincs... Mindegyik jó. Csak nekem nem tetszik. És nagyjából egyenlően nem tetszik. 
Szerintem ez 10/4. Van rajta pár élvezhetőbb szám, és a pasi hangja még mindig varázslatos, de most csak ennyire tellett a varázslatból.
Különben meg haragszom most, mert többet vártam. Bár lehet, ez az én hibám... *-*

Read Users' Comments ( 0 )