"...I guess karma comes back around cause now I'm the one who's hurting..."

Mint azt már itt említettem, Jessie J feltűnése korántsem természetes, igencsak megcsináltnak tűnik, a felhajtás körülötte pedig megalapozatlannak, de erről ugyebár nem ítélkezhet az ember addig, amíg végig nem hallgatta a brit hölgy igencsak "egyedi" névre keresztelt debütáló lemezét.

  Jessie J kényelmesen elhelyezkedett az emberek szívében szimpátiát kiváltó Pricetagjével, majd az empátiára építő Nobody's Perfect után senki nem kételkedett benne, hogy ő a "Next Big Thing", nem kicsit voltam tehát izgatott, hogy a fent említett slágerek és a fülbemászó Do It Like A Dude írójának első nagylemezébe is belehallgathatok. 

  Nem kellett volna ennyire beleélnem magam. Az album relatíve sok, tizenhárom dalán keresztül világossá válik, hogy Jessie J inspirálóan akar hatni a hallgatóira, de szövegei szűk látókörre, határozatlanságra, irányíthatóságra utalnak (Who's Laughing Now, Mama Knows Best). Viszonylag természetesnek, nyersnek ható hangjával szinte végig megpróbál játszani (L.O.V.E., Abracadabra), de csak azt éri el, hogy úgy hangzik, mintha le akarná énekelni a zsűrit az X-Faktor selejtezőjében. A jéghegynek már csak a teteje, hogy a Who You Are cím mellett a számok "mondanivalóját" figyelve azt hinné az ember, J most jól megmondja nekünk, hogy ő ki is, de több, mint egy órán át mégsem képes egy tisztességes képet adni arról, milyen vonalat képviselne a popzenében: Lady Gagás elektronikus, bemondós popot, (Do It Like A Dude), mondvacsinált soult (Mama Knows Best), Christina Aguilera-lírát (Casualty of Love), vagy egy Taylor Swiftes rózsaszín pocsolyát (Stand Up). 

  10/3 - Sokat akar a szarka, mondom én valamelyest csüggedve, hiszen sokkal többet ígért Jessie a zenecsatornákon keresztül, mint amit sikerült közölnie. "The more I try, the less is working", mondja a Who You Are című dalában, mi pedig minden tisztelettel szeretnénk megkérdezni, hogy ha ezzel tisztában van, akkor mégis miért??

A szerző ajánlata: Do It Like A Dude, Pricetag 

Read Users' Comments ( 0 )

Sajnálatos módon sok együttesnek a "hiatus" (szünet) szó soksok évet jelent. Dave Grohl azonban egy olyan bolygóról jött, ahol ez azt jelenti: "kezdjünk bele még egy projektbe két legendás zenésszel, majd miután azzal (is) nyertünk egy Grammy-t, térjünk vissza a már jól bevált Foo Fighters felálláshoz". Ez a kikacsintás a hard rock kvartettől alig tartott egy évig, máris stúdiónak esett a négy jómadár (pontosabban öt, hiszen a The Colour and the Shape albumuk után kivált gitáros, Pat Smear ismét a Foo Fighters line-upját erősíti).

  Minden bizonnyal Smear visszatérésének köszönhető, hogy kidobáltak zenéjükből minden kifinomultságot, bölcsességet és tisztaságot, amit az Echoes, Silence, Patience & Grace c. legutolsó albumukhoz használtak, és háromszázhatvan fokos fordulattal felvették a The Colour and the Shape ritmusát.
  A szám zúzós, a háttérvokálba ezúttal is beszállt az együttes több tagja (ami szerintem nem olyan okos döntés, tudván milyen eszméletlen hangja van Grohlnak főleg egy ilyen kaliberű dalhoz), van kiabálás, gitártépés, dobszóló, a kliptől azonban nem vágtuk magunkat hanyatt (még annyi minimális kohéziója sincs, mint a The Pretendernek, amihez hasonlítani lehet).

 A klip ezért 10/3-at kap, a single viszont egy 10/7-essel megnyert minket.

Read Users' Comments ( 0 )

Avril Lavigne-ről már nem mondható el olyan sok jó, mint P!nkről, azt viszont hozzá kell tennünk, hogy közelről nincsenek is ugyanabban a súlycsoportban.
  Avrilt én addig kedveltem, amíg ő volt a "deszkás csaj": 2004, 2005, tinédzser éveim legeleje, miegymás, aztán 2007-ben hirtelen eltűnt. Nem tudjuk, hogy vajon azért-e, mert egyszerűen nem tudott lépést tartani a popzene feltörekvőivel, vagy mert ahogyan mi is, ő is megunta a zenéjét, mindenesetre most visszatért, és legújabb nagy slágere a What The Hell már videóval is büszkélkedhet.

  A dal nagy része olyan, mint a klip: dilis. Már rég nem divat az őrült tinilányt játszani, aki körbe-körbe rohangál és butaságokat művel, ez nem jött össze Marit Larsennek, Lenkának sem igazán áll jól, mások pedig azért nem csinálják, mert egyszerűen idegesítő. Emellett a dal fülbemászó refrénje sem tudja meg nem történtté tenni az érvénytelen "lálálá"zást, azt pedig sokdszorra tapasztalhattuk meg, hogy Avril nem jó tátogásban (sem). 

  10/3 Sajnálom, Avril, sokunk gyerekkorának voltál része, de most komolyan, what the hell? 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...a musician can learn The Code much more quickly and with less effort than one who is not musically inclined..."

  A Robert Schneider által alapított Elephant 6 Collective (mely a Neutral Milk Hotel, Olivia Tremor Control, Elf Power, The Minders és Beulah együttesek által alkotott csapat volt) néhány tagja összeállt egy szuperegyüttessé, melynek a The Apples In Stereo nevet adták, és 92-es megalakulásuk után idén került a polcokra hetedik lemezük. Stílusuk az indie poptól a rockon keresztül a 90-es évek powerpopjáig változik, nem is csak egyik albumról a másikra, hanem például új albumuk is elképesztően vegyes lett.
  Az első harmad határozottan electronica anyag lett. Erőteljes kezdés, a monoton alapok mellett megkapó a refrén, a zenészek pedig lo-fi lehetőségeikhez képest a legtöbbet adják bele, hogy változatos és emlékezetes élményt nyújtsanak a hallgatónak. Ez a lendület azonban elveszik az album hetedik száma környékén, ahol rengeteg a töltelék, egy pillanat alatt kicsúszik az énekesek kezéből az irányítás, és közel húsz percnyi semmi után már csak arra emlékszünk, hogy a No Vacationnel átléptünk az indie pop világába, de még mindig nem szórakozunk jól, mert a dalok rövidek, és tökéletesen ugyanúgy hangoznak.

  Nagy ígéret után jött a még nagyobb puffanás, ha fogalmazhatok így, az első pár dal után ugyanis egyenesen ki van éhezve a hallgató a jó elektronikus popos hangzásra, majd az egész átfordul egy garázszenélésbe, ahol senki nem tudja a feladatát, mégis mindenki játszik a saját hangszerén rendszertelenül, szervezetlenül, fantáziátlanul.

  Őszintén szólva nagyot csalódtam, a The Code című ütős intro és az első öt-hat szám után tényleg szünet nélküli vidám zenélésre számítottam. Az album hosszúságának számlájára írom fel a vontatottságot, de természetesen pirospont jár a stílusbeli kevertségért, kár, hogy az előbbit nem tudták kiküszöbölni. 10/3

Kezdésnek: Dream About The Future, Hey Elevator, Nobody But You 

Read Users' Comments ( 0 )

  Úgy gondoltam, ha már volt ma Surfer Blood és Harlem, akkor folytassuk a hatalmas csalódások sorozatát, úgyhogy íme a Feral Children. Az előbb említettek közül a Feral Children az, amiben még több fantáziát látok. A seattle-i fiatalok ugyanis történetesen tudják, hogyan kezeljenek egy gitárt, a dallamaikban látni némi lelket, nem rossz a hangszerelés (időnként több zongora nem ártott volna senkinek), ugyanakkor a hátborzongató hangulat, ami körbelengi a lemezt, nem feltétlenül előnyös. 

  Egy olyan intróval, mint amilyen a Kid Origami, sokat ígérnek, majd adják egy kis részletét annak, amit igazából tudnának. Egy ilyen hanggal és ilyen ötletekkel választhatták volna a dallamosabb, közönségbarátabb irányt, számomra az megnyerőbb lett volna, így viszont sok energiát öltek egy olyan projektbe, ami aligha fogja pozitívan érinteni a hallgatók többségét. 

  Pár hallgatható dal mellett (On A Frozen Beach, Rivers of Forever) a "mégis mit akarsz az élettől"-kategóriáig (Conveyor) minden megtalálható itt, ami jó pontként írható fel a változatosságnak, mégis azt mondom: sok hűhó semmiért. Ez olyan, mint amikor az ember lát egy tehetséges énekest, aki egy teljesen értéktelen műfajra vesztegeti el az adottságát. Ugyanez a helyzet a Feral Childrennel. Adott pár kreatív zenész, akik előnytelenül használják ki a lehetőségeiket.

10/3 - Kétségtelen, hogy ott van a szikra, és az együttesnek van mondanivalója (elég az általam lehúzott Conveyort nézni, tartalma éppenséggel van), de sem az üzenet, sem ez a sajátos stílus nem mozgatott meg bennem semmit.

Read Users' Comments ( 0 )

  Ez azért volt érdekes tanulmány, mert már vagy egy hónapja nem néztem VH1-et. Fogalmam sem volt, mik mennek mostanság, és őszintén szólva egyiknél-másiknál csak pillogtam, hogy őt most honnan vették elő?
Fel is idegesítettem magam, úgyhogy rövid leszek és velős.

10. Velile & Safri Duo - Helele
  Az első sokk, vagyis "ez meg mi az isten?" Nem mondom, ütemes, és jó fülbemászó a dallama, de fogalmam nincs mi teszi ezt különlegesebbé, mint bármi mást. 10/3

9. Knaan - Wavin Flag
 Ameddig én tudom, Knaan az összes létező verziójában szerepel ennek a dalnak, ami persze nagyon jó, és mennyire örülünk, hogy nem a David Guetta-s változat került a listára, mert az egy teljesen felesleges felvétel. Ez sokkal jobb, nem "énekel" benne semmilyen BEP-es tag, és arról szól, ami a foci valójában. Szeretem ezt a dalt. 10/8 

8. Stromae - Alors on Danse 
Második "mi a f..." pillanat. Mintha végig be lettem volna szívva. Se a dal lényegét nem értem, se a videóét, és őszintén mondom, a Harlem-album óta nem hallottam ilyen rossz zenét. 10/1

7. Kylie Minogue - All the Lovers

  Kylie Minogue-ot annak idején kedveltem, nem is emlékszem már, miért, és szerintem már soha nem fogom újra megtapasztalni ezt az érzést. Nem emlékszem, hogy mostanában hallottam volna róla, felteszem ez a dal (és a nevetséges klipje) is egy komolytalan próbálkozás egy új albumra. Ugye? Remélem senki nem gondolta ezt komolyan! 10/1

6. Lady Gaga - Alejandro

  Azt ne próbáljátok nekem bemagyarázni, hogy ez a nő még érdekel valakit. Meg ez a dal. Meg ez a videó. Pedig úgy tűnik. Nem is vesztegetek rá több szót, nem érdemel annyit. Fárasztó és unalmas. 10/1

5. B.O.B feat Hayley Williams - Airplanes

 Nem tudom, ez a dal mióta van ezen a listán, nem is számít. Őszinte leszek, nekem nagyon tetszik. Nem Williams miatt, vagy amiatt az agyonidézett refrén miatt, aminél tucatnyi sokkal jobb szöveg is van a dalban, hanem az egész hangulat miatt. Tetszik az egyszerűség, az, hogy a Paramore-lány nem egy nagyarcú rapperrel ált össze, hanem ezzel a szimpatikus fickóval (akiről amúgy még életemben nem hallottam), és összehoztak egy jó kis dalt, ami megérdemli, hogy egy Pop chart-on szerepeljen. 10/9

4. Enrique Iglesias feat Pitbull - I Like It

  Bátor leszek, és bevallom, Iglesias mindig egy ilyen guilty pleasure volt számomra, most meg eladta a lelkét az ördögnek. Tudtam, hogy új albummal készül, de nem hittem volna, hogy összeáll ezzel a tehetségtelen nagyszájúval. Enrique Iglesias azon popénekesek közé tartozott, akiknek amúgy nagyon jó hangjuk van, de ebben a dalban ezt is sikeresen sikerült lerombolni az autotune-nal. 10/1

3. Shakira - Waka Waka (This time for Africa)

   Erről már írtam egyszer, most sem tudok mást mondani. Méltó volt a VB-hez, én élveztem hallgatni, és örülök, hogy a briteknek is így tetszik. 10/8

2. David Guetta feat Chris Willis - Gettin Over You

  Én becsülettel végighallgattam minden dalt a listán, hogy ne érhesse szó a ház elejét, de ennél enyhén szólva kiborultam. Legyenek szívesek és szóljanak Fergie-nek és mindenkinek aki ebben a dalban részt vett, hogy NEM KELL ÜVÖLTÖZNI AHHOZ, HOGY JÓ LEGYEN EGY DAL!! Komolyan, semmi értelme. Mindannyiuknak erőteljes hangja van, és komolyan, senki nem várja el David Guettától, hogy minőségi számokat írjon, de ha már megírt valamit, akkor használja már okosabban a rendelkezésére álló hangokat. Könyörgöm. 10/1

1. Katy Perry feat Snoop Dog - California Gurls

  Nem mondok én már semmit. Na jó, mégis. Meg vannak ezek őrülve? Katy Perry talán rossz szögben ért le a vízicsúszdán? Nevetséges a hasonlóság a California Gurls és Ke$ha Tik Tok-ja közt, valamint Madonna kétségbeesett próbálkozásai és Katy Perry "megbotránkoztató" stílusa között. Szomorú, nagyon szomorú. 10/1

 Ennyi lenne nagyjából. Az átlag, ha érdekel valakit 3,4, de nem nagyon izgat. Egyszerűen felháborító. És akik ismernek, mondhatják azt, hogy "ja, mert szerintem mindenhol Editors-nak kéne menni". Ez nem így van. Sokkal több sokkal tehetségesebb popelőadó van odakint, vegyük csak Marina & The Diamonds-ot, vagy Florence + The Machine-t, de ott van a Keane is, most jöttek ki egy EP-vel, vagy a Lifehouse, mindegyikük megállná a helyét egy ilyen listán. 

Read Users' Comments ( 0 )

Egészen biztos vagyok abban, hogy a Nightwisht nem igazán kell bemutatni a magyar közönségnek, hiszen aki a keményebb rock világában mozog, annak zenei alappillér a finn metálegyüttes. Nem mellékesen pedig már 8-szor léptek fel kis hazánkban, ez is bizonyítja, hogy hatalmas rajongótáboruk van itthon.

Most úgy döntöttem, hogy sorra veszem az összes albumukat, mert én is nagyon szeretem őket, és most épp megvan a hangulatom a zenéjükhöz.

A szimfónikus power metált játszó Nightwish debütáló albuma, az Angels fall first 1997-ben jelent meg. A banda tagjai ekkor: Tarja Turunen (ének), Tuomas Holopainen (billentyűk + dalszerző), Erno "Emppu" Vuorinen (gitár) és Jukka Nevalainen (dob). Mivel ekkor még nem volt férfi vokalistájuk, ezért néhány számban Tuomas énekel, de ezt a szerepet később már nem akarta vállalni, így maradt a billentyűk mestere.

Számomra egyértelműen ez a leggyengébb albumuk. Igazi kedvelvevő indítás ez, tudom, de érződik a bandán, hogy még nem találták meg a stílusukat, nem működik a slágergyár, és hiányzik az az igazi erőteljes és dallamos rockzene, amely később a zenéjük fő jellemzőjévé vált. Ezekben a korai számokban sok az instrumentális rész, a szintetizátor szerepe igazán hangsúlyos, de Tarja operahangja, bár kétség sem fér hozzá, igazán csodálatos, ezen a lemezen nem tud kibontakozni.

Akkor a számokról:
Az albumról először a "The Carpenter" c. számot mutatták be a közönségnek. Tarja és Tuomas duettjéről van itt szó, de az egyhangú dallam, a szinte végig változatlan hangszín engem nem vitt közelebb az együtteshez. Ha valóban ezután a dal után "kellett volna" rajongóvá válnom, akkor az nagyon nem jött be. Akkor már inkább "Elvenpath". Ezen érezhetőek a későbbi stílusjegyek, mint a pörgős dobszólam és az erős gitárkíséret, valamint Tarja is magasabb hangszínt enged meg magának, így válik az "Elvenpath" az album egyik alappillérévé (nem véletlenül kezdődik ezzel). Érdekesség, hogy a dalban részletek hallhatók Ralph Bakshi 1978-as "A gyűrűk ura"-feldolgozásából.
Az albumon van még két szám, melyekre érdemes fülelni. A "Nymphomaniac Fantasia"-ra nem lehet azt mondani, hogy nincs benne változatosság, ugyanis a lassú indítástól kezdve a katonai dobpergésen keresztül a szintetizátor uralta és Tarja hangjával kombinált belső részeken át egy másfajta ritmussal megkomponált lezárással megfűszerezve érdekes egyveleg, az biztos. Az "Angels fall first" pedig mindenféle hangszert kombinál: itt pengetős, vonós, fúvós és ütős hangszer is megfordul, a dal pedig ezeknek és Tarja operahangjának varázslatos kombinációja - ez az a szám, ahol tényleg mindenkiben tudatosulhat, hogy egy nem hétköznapi torokkal megáldott vokalistával van dolgunk.
A lemezhez hozzátartozik még a "Lappi (Lapland)" címet viselő, négy számot tartalmazó dalcsokor is, amely finn és angol dalszövegeket egyaránt tartalmaz. Egyben hallgatva még jó is lehet, lassú szám(ok)ként jól funkcionál(nak), és lezárásnak is megfelelő(ek).
Az olyan dalok, mint a "Beauty and the Beast" (nem keverendő össze egy másik dalukkal, a "Beauty of the Beast"-tel, amely a Century Child c. korongon található, és "csupán" 10perces), az "Astral romance", a "Tutankhamen" és a "Know why the Nightingale sings" nem hagytak bennem mély nyomot. A túl sok instrumentális rész sokszor szétzilálta a dalokat, hisz itt a változatosságra törekedésben túlzásokba estek, és a számok elvesztették az esélyt arra, hogy megmaradjanak a fejekben.

Ajánlatként a címadó dal, az "Angels fall first", mert egy igazán gyönyörű ballada:

Összegezve: 10/3, ez még nagyon nem sikerült nekik. Hiányoznak a kiemelkedő dalok, az énekelhető és koncertre való számok, de ezt a lemezt tényleg tapasztalatszerzésnek és szárnypróbálgatásnak fogom fel, mert később tényleg sokkal jobbak lettek.

Read Users' Comments ( 0 )

Aki nagyon szereti ezt az együttest, az most ne nézzen ide.

Legutoljára akkor unatkoztam ennyire egy album meghallgatása közben, mikor The Starting Line-t hallgattam. A különbség csak annyi, hogy az egy nagy kalap értékelhetetlen szar volt, ebben meg azért van némi fantázia. A fantáziát odáig értem, hogy synthpop-ban azért szerintem relatíve könnyű zenét csinálni, hiszen SZINTETIZÁTOR, emberek, annyi benne a lehetőség, ha valaki jól használja ki, remek dolgokat lehet összehozni.

  Természetesen a Fireflies kapcsán ugrott be, hogy a Tia (az vagyok én) most Owl City-t fog hallgatni, a klipje is tetszett, a dal is, aztán olvastam is róluk, utánanéztem, alakulás, EP, LP, miegymás. Aztán a tegnapi nap folymán belehallgattam a Cave In-be, itt már tudtam, hogy nem leszünk barátok.

  A baj ott van, hogy ilyen butyuta zene. Nem tudom, hogy a klippel ezt viccesen akarják e ábrázolni, mint a "menteni, ami még menthető" elvet, vagy ők ezt így halálosan komolyan gondolják, azt tudom, hogy ez nekem nem tetszik. Adam Young, az énekes persze nem tehet erről a fáradtkás hangjáról, arról viszont igen, hogy mi az istennek kell még tompítani rajta, de ő tudja.

  Különösebben mindegyik dal ugyanolyan, el tudnám őket képzelni egy Jim Carrey film elején, amint a Dental Care-t játszák, ahogy öltönyben, aktatáskával kilép pasikám a házából, odaint a szomszéd néninek, majd beszáll a metálfényezésű kocsijába, és elhajt munkába, ahol majd humoros dolgok történnek.

  Enyhítő körülményeket sem találok nagyon, hogy őszinte legyek, nem is akarok, a Fireflies természetesen még mindig tetszik, meg talán még a Vanilla Twilight, de itt kifújt. Vagy én vagyok eltévedve a synthpop jelentését illetően, vagy ez tényleg nem valami jó. De ha az előbbi eset állna fent, az sem azt jelentené, hogy ez egy rossz synthpop album. Ez csak egy rossz album. Tökmindegy, milyen műfaj.

  10/3, mert örülök, hogy próbálkoznak, az ilyen stílusú zene (akármi is legyen) nem tűnik valami népszerűnek, örüljünk, ha valaki frissít néha a trenden, nem igaz?

Kérdés: A Fireflies közben csak engem emlékeztet rohadtul a The Big Pink - Dominos c. számára? Biztos én emlékszem rosszul, de fura akkor is.

Read Users' Comments ( 0 )

Pfff, blaaa-blaaa, nem tetszik.

  Először is. Eléggé monumentálisnak akar ez a klip kinézni, eltakarják azok a kis szarok a napot, vége a világnak, estébé. Nem értek sokat az ilyen kameraállásokhoz, de nekem végig az volt az érzésem, hogy be vagyok zárva egy tök kis keretbe, pedig ha távolabbról veszik a klipet, sokkal jobban illett volna ehhez a fatális grandiózussághoz. Szép szavak, mi? Nem biztos, hogy azt jelentik, amit én akarok kihozni belőle, de mindenféleképpen ez volt végig az érzésem.

  Másodszorra: AZ KOMOLYAN ILAN RUBIN A DOBOKNÁL? Képesek voltak levágni azt a gyönyörű hosszú loboncát csak az új style kedvéért?

Jut eszembe, új style: Wétéef. Ian Watkins először is irigy lett Dan Layus-ra a kis hajcihője miatt, úgy tűnik. Én jobban bírtam a "mama kötött pulcsija" időszakot.

  A klip történetileg 10/6. Nem igazán eredeti, de nekem valahogy összeáll a dallal.

Hangulatilag el van túlozva, meg a szerencsétlen kameraállás is eléggé szar, szóval az 10/2.

Az új stílus eddig so-so, hallottam már a Weapon meg a The Dead radio rip-jét, utóbbi bejön, előbbi kevésbé, ez is ilyen köztes állapot. A dal tetszik, de a stílus nem, ez meg ilyen 10/5.

Szőrösszívű leszek, mert a Lostprophets (Ian Watkins-szal az élen) általános sulis éveim utolsó hónapjait szépítette meg, az új házba költözésről nem is beszélve, úgyhogy személyes sértésnek érzem Ian Watkins szemfestékét.

  Nem te vagy Brandon Flowers, kisszívem.

10/3.

(SŐT! Simán adhatnék nekik 10/2-t, mert úgy tűnik, Ilan kilépett a csapatból, pedig pár hónapja még azt híresztelték, hogy ő lesz a kreatív szerkesztőtárs az új albumon, de helyette most ez az új Luke Johnson aratja le a babérokat. *tapsvihar*)

Read Users' Comments ( 1 )

Mivel még sem a The Kooks-ról sem a The Heyday-ről nincs kedvem írni, és még mindig itthon vagyok, ezért úgy gondoltam, leírom, mit gondolok a VH1 Pop Chart-járól, amit naponta nyolcvanszor leadnak.
  Kicsit rossz kedvem van, úgyhogy ha begurulok, és elkezdem mondani a magánvéleményemet, bocsi. Azt így dőlttel jelzem, ha nem érdekel, ne olvasd el ;)

10. The Gossip - Heavy Cross

  Nem tudom, mit eszik ezen mindenki. Jó kis dal volt, de agyon van játszva, úgyhogy lassan már idegesít is. Meg ez a másik, hogy miért nem hallgatok sok női előadót. Mi a szarnak nekik a sok cicoma, meg a csillogás, meg a ruhák, meg a jövő hét összes csillámpora? Az ég szerelmére. >.<>

9. Mika - We Are Golden

  Bírom ezt a srácot, jó kis tinibarát dalokat ír. :) A hangja is korrekt, de azt a kiherélt, magas hangot sokáig nem tudom elviselni. x) Mindegy, szerinte jó fej a gyerek, régebben már írtam erről a számról másik blogba, >>megtekinthető<<. 10/8 ;)

8. David Guetta feat. Kelly Rowland - When Love Takes Over

  Nem akarjátok, hogy erről beszéljek. Az elmúlt fél órában jó zenét hallgattam, alacsony az ingerküszöböm. SZÓVAL. Jól van, a csaj ronda, meg David Guetta is egy kis vááhh, de tegyük fel, hogy ez nem zavar. SEMMI fantázia nincs az alapban, a dallam ötletes, de nem, egy énekes nem attól lesz jó énekes, hogy magasan tud énekelni. Ráadásul unalmas és bosszantóan primitív. 10/2 (ha van olyan 10/9, ami egyértelműen 10/10, akkor ez olyan 10/2, ami naná, hogy 10/1 sem)

7. Jay-Z, Rihanna and Kanye West - Run This Town

  Nincs bajom a rap-pel, meg az rnb-vel. Komolyan. Hallgatok én néha azt is. Nagyon néha. Rihannának meg szerintem kegyetlen jól állnak az ilyen dallamok, szerintem elmegy a csaj. A rap is elmegy, hallottam már jobbat is, nem éppen a legfantáziadúsabb, de hát jól van. Ez a gettóbiccses felállás viszont már nem jön be (különben is, kilát ez a csaj amögül a napszemüveg mögül?). Jó, zavar még az orrhang is, de egész jó dal. Az alapritmus hangja szerintem nagy ötlet (Y) 10/7

6. Shakira - She Wolf

  Jól van, régebben már erről is írtam, tetszik, meg minden, meg már az album is jöhetne már. (utána is kell néznem, van e mán leak ;)) >>tessék megtekintgetni<<>

5. Lady Gaga - Paparazzi

Ennek a nőnek nagy bajai lehetnek a fejével. Volt már "popó", "mama", most meg "papa". Hát kirohanok a világból, komolyan. Érdekes lelke van, az biztos. Szóval, még nyár elején tetszett ez a szám. Aztán mindig nyomatták. Újra és újra..... és újra... és újra... és azóta már láttam koncertjét is tv-ben a csajnak, amitől végképp kiábrándultam belőle. A dal az még mindig rendben van, deee... na. Ami sok, az sok. 10/6

4. Taio Cruz - Break Your Heart

  Annyira elegem van azokból, akik (igen, most speciel afroamerikaiakra gondolok), akik mekkora (semmi személyes) "feka rapper"-nek mondják magukat, aztán közbe egérfarok vékony hangjuk van, és másról sem tudnak vinnyogni, csak a bulikról, meg a csajokról, meg arról, hogyan halnak bele a szerelembe. ÉS EZ érted, EZ megy a jó zene helyett. Az eszem megáll. Ha ez a pasi ennél híresebb lesz, és vidám élete lesz, mialatt semmi tehetséggel kaszálja a pénzt, a rendesen dolgozó emberek, akik tényleg tesznek valamit a megélhetésért meg majd megpusztulnak a munkába, akkor felkötöm magam. 10/0 (bocs, elragadtattam magam) 
  Legalább lenne helyes, vagy valami -.-"

3. Black Eyes Peas - I Got A Feeling 

  Utálom ezt a dalt. Semmiről nem szól. Mindkét pasi buzi (komolyan, melyik harmincas pasi fésüli úgy a haját, mint az az úriember a klipben?), a csaj meg komolyan, mint egy rossz lotyó. Hangja lehet, hogy van, de hogy nem jóra használja, az biztos. Fantáziátlan, unalmas, és nevetséges. 10/1..... Pedig a régebbi dolgaikat még bírtam is...

2. David Guetta feat. Akon - Sexy Chick

  Annyira elegem van ezekből. Egyiknek sincsen hangja, mindketten jogtalanul piszokgazdagok, és úgy kezelik a nőket, mintha tárgyak lennének. És erről azok a nők tehetnek, akiknek szégyellnivaló az értékrendjük, és csak meg akarják magukat dugatni. (Y) Zeneileg semmi értéket nem képvisel. Mert még ha élvezhető agytalan tucc-tucc lenne, de még az sem. -.-" 10/1

1. Madonna - Celebration

Madonnának el kéne fogadnia, hogy meg fog halni. Komolyan. 51 éves, és úgy viselkedik, mint egy huszonéves luvnya. Elhiszi bármelyikőtök is, hogy egy menő DJ (aki persze tök monoton és unalmas zenét tol) le akarná smárolni? Szegény Madonna csak nézi, ahogy elhúznak mellette a fiatal "énekesek", és lealázzák a saját műfajában, nagyon berezelt, úgyhogy fűnek-fának eladja magát. Zeneileg. Meg a plasztikai műtéteket ugye igencsak támogatja.... maradt volna meg az az aranyos nő, akit még bírtam is... ő már egy legenda volt pár évvel ezelőttig, mikor is rájött a... hm.... "kapuzárási pánik" ;), és elkezdte eladni a nevét. Ez így már nem is jó. 10/1. 

Összességében véve a VH1 idióta, mert egy rakat jó zenéje van raktáron (a Jukebox-os "tartalomjegyzék" csak töredéke, és ott is milyen jókat ajánlanak fel), és közben ilyeneket nyomatnak. Lehetne erre külön egy nap, mondjuk az "unalom-szerda", amikor csak az ilyen szarokat nyomatják, akkor legalább tudnám, mikor ne kapcsoljak oda.
  De most, most ki tudja, mikor fogynak ki annyira az ötletekből, hogy megint leadjanak egy hasonló listát (10/3 átlagban, különben, az egész), mert akkor addig nem kapcsolok ide...

  Elnézést, ha néhol elfogult voltam ;)

Read Users' Comments ( 1 )

Igazság szerint én most a 2009-es Deluxe kétlemezes változatot hallgatom, de nem baj. x3 Az, amiről írok, az bizony 2008-as.

  Sz'al Friendly Fires. Onnan jött az ellenállhatatlan vágy, hogy dancepunk-ot hallgassak, hogy tegnapelőtt hallottam a TV-ben a "Jump In The Pool" c. számukat, és rögtön beugrott, hogy "héló-héló, hát ez a dal szólt a Szigetes Snow Patrol koncert intrója alatt is". Na, rögtön felugrott a banda a listámra, és mostmár megvan a merevlemezen is.
  Mit mondhatnék róla? Nem azért csekkoltam, mert teszik, hanem mert kíváncsi voltam. Mégis milyen gonosz erő vehette rá Gary-éket, hogy egy Friendly Fires dalt válasszanak intrónak? 

  Hát a leggonoszabb :D
  Nem azért, nincsen ezzel semmi baj, nagyon kellemes kis album, dance, meg dancepunk, tényleg, arra jó, amire ezek a műfajok valóak. Beverly Hills 90210 meg Pacific Blue epizódok aláfestésének, másra ugyanis nem nagyon jók.
  Kezdve ott, hogy az énekes(ek)nek nincsen valami eszelősen jó hangja, a dalok gyakran összefolynak, azt sem tudom, most pl mi van? Ez még ugyanaz a dal, amit két perce hallgattam? Wtf. 

  A "Jump In The Pool" természetesen a kedvenc, az tetszik is (vajon miért), hangulatos, miegymás, de különösebben nem jön be a banda. Egyhangú a hangszerelés, az elektrót nagyon nem sikerült belevinni ebbe a dance-es témába.
  Ráadásul vannak bandák, amikhez illatokat társítok, és speciel beteg vagyok, sz'al a saját vírusaim szaga nem kedvez különösképpen az amúgy angol bandának.
  Sebaj, pozitív kis album, aki szereti az ilyet, az imádni fogja. x)

  Erről sem írok olyat, hogy legjobb dal, meg legrosszabb dal, még egyszer kiemelném a "Jump In The Pool"-t, mint egyetlen dalt az albumról, amit az én gyomrom is bevesz, a többit meg hallgassa az, akinek tetszik, nem ítélkezek senki fölött.
  Mindenesetre az biztos, és unszimpatikus, hogy a "Lovesick" c. dalt, meg amúgyis az összeset képesek végigénekelni minden érzelemtől mentesen ^-^

10/3 x) Tudom, kell nekem olyat hallgatnom, ami alapból sem tetszik :D

Read Users' Comments ( 0 )

Na... hát... úgy álltam neki, hogy ha Keane-similar, akkor jól van. Legyen az. Az első két dal erejéig meggyőződésem volt, hogy ez bizony Keane-similar. De hát nem az. 

  Az a probléma ezzel az albummal, hogy mint ha összedobálták volna a dalokat, mintha meggondolatlanul vették volna fel őket, és nem teljesen tudták volna, hova akarnak vele kilyukadni. Még én sem igazán jöttem rá. Na, de nem baj.
  Szóval... mint említettem, eléggé kaotikus a tracklist, de hát rendben, nem ez az első eset, de ha már album, akkor legyen már rá pár napjuk, hogy kitalálják, hogy milyen sorrendben üthetnének nagyot az amúgy nem igazán fantasztikus dalok. Meghallgattam őket figyelmesen, tényleg, csak rá koncentráltam, mégsem vettem észre bennük semmi különlegeset, amiért most nekem azonnal imádnom kéne őket. Persze, van pár jó dal, de meg nem mondanám, hogy mindegyiket ugyanaz a banda csinálta.

  Most, hogy ez a „sokszínűség gyönyörködtet”, vagy csak simán annyira maguk is össze vannak zavarodva, hogy nem tudják, mit kezdjenek a zenéjükkel, meg a lehetőséggel, hogy zenélhessenek, azt nem tudom. Inkább az utóbbira tippelnék.
  Szóval kicsit úgy érzem magam, mint a sokszor emlegetett Jack’s Mannequin-albumnál. Kevesebbet kaptam a pénzemért, nem is tetszik... szóval ja... 

 Ami jó pont, hogy szerintem az énekesnek nagyon jó hangja van, és hát ami elszomorít, hogy ’99-ben alakulta, és ha 10 év alatt nem sikerült egy kiforrott, egyedi stílust összehozniuk, akkor nem tudom, ezután menni fog e... persze nem adom fel, csekkolom majd a régebbi albumukat is, legalább egynek kell lennie, hátha, az jobban tetszik.

  Nem ez lenne az első eset, hogy egy együttes rossz útra téved több pályán töltött év után.
  Szóval Go, Athlete! :D

Azért jó ez, mert az az egy-két szám, ami megfogott, az nagyon tetszik. És ez azért életben tartja a remény apró szikráját xD
Azért rossz ez, mert nem igazán fogott meg elsőre. Olyannyira nem, hogy másodszorra már nincs is kedvem meghallgatni.
Hallgassa az, aki... aki nem is tudom. Aki elhiszi, hogy ez tényleg hasonlít azokra a bandákra, amiket a Last.fm felsorol x) 
A legjobb számja a Zalbumnak a Rubik’s Cube meg a Wild Wolves. Ezek ketten itt alakítanak, és még csak szintire sem volt szükség hozzá. x)
A nem legjobb, hanem inkább legrosszabb számja szinte mindegyik másik. Tija sajnálja.
Szerintem ez 10/3. Mert nem jó... ennyi. Teljesen egyhangú és unalmas. Ez van.
Különben meg, megszerzem korábbi albumukat is. Hátha... Tudjátok, a reményhal. x)

Read Users' Comments ( 0 )