"...if you want your friends to come then bring them all along..."

És most beszélgessünk a tehetséges együttesekről.
  A Bombay Bicycle Club 2005-ben alakult meg, és 2009-es albumukat követően (mely az ír toplistákra nem is került fel, a britre is csak a negyvenhatodik helyre) ez év júliusában is gyorsan kiadtak egy lemezt, mely leginkább most, télen tudott hozzám jobban eljutni, és ha valaki meghallgatja a Flawst, rá is jön, miért.

  Az együttest indie rockként emlegetik leginkább, mégis én inkább gitárpopként könyveltem el, hiszen dob alig van benne, elektromos gitár pedig még úgy sem. Jack Steadman orgánuma helyenként egy jól eltalált Andy Hull és Jónsi keverékre emlékeztet, ugyanakkor nem hatol elképzelhetetlen magasságokba, ami ennél a zenénél nem is baj. 

  Az első perctől fogva olyan nyugalom lesz úrrá a hallgatón, hogy nem is bánja, hogy az erős kezdés után gyenge visszaesés következik. És valóban, a Leaving Blues környékén elkap minket az az érzés, hogy ezek a dalok akár a Juno soundtrackjén is lehetnének (nincsenek), azonban hazudnék, ha azt mondanám, ez csak nem tette még vonzóbbá a négytagú banda zenéjét számomra, hiszen meleg, barátságos kis lemez ez, mégis egy hűvös december délutánra emlékeztet leginkább, mikor a hóesést legszívesebben meghitt otthonunkból figyeljük, és akár még a Flawst is betesszük a lejátszóba. Emellett egészséges mennyiségű filler is található az albumon, a megbocsátás viszont könnyen jön, mert elképesztően technikás gitárjátékkal is megajándékoznak minket közel harmincöt percen keresztül.

  Nem robbantott a négy brit fiú ezúttal sem, de egy csendes hangulatlemezzel könnyen megvesznek maguknak minden hallgatót, aki szereti a szép zenét, és szereti hátradőlve, minden komolyabb elmélyülést nélkülözve átadni magát a nyugalomnak. 10/7

Kezdésnek: Fairytale Lullaby, Rinse Me Down, Dust On The Ground 

Read Users' Comments ( 0 )

  Véleményem, miszerint a The Heyday sokkal több figyelmet érdemel, nem változott azóta, mióta kétszer is elemeztem első LP-jüket, mely a tavalyi év során került kiadásra. Úgy tűnik viszont, hogy ahhoz elég figyelmet/pénzt kaptak, hogy alig egy évvel később új EP-t adhassanak ki. Mivel a fiúk csak ebből tudnak megélni, igen nagy reklámot csináltak az albumnak, amit nem is bántam, hiszen ezáltal gyorsan szert is tudtam rá tenni.

  A self-titled debütáló lemez óta csak néhány dolog változott. Randy Ramirez például több háttérvokált alkalmaz a kórusoknál, pedig még mindig egyértelműen szilárdan megáll a hangja, bármit is énekeljen. Nagyon sok az akusztikus gitár, szinte ellnym minden más hangszert, és szerves részét képezik minden dalnak. Ez nem ment a számok rovására, sőt! Az album legslágeresebb, legerősebb dala, az All The Time In The World alig használ elektromos gitárt (és éppenséggel háttérvokált sem).

  Amennyi egy ilyen rövid EP-re felfér, azt a The Heyday fel is pakolta. Nem változtak sokat, többségben vannak a vidám, lendületes dalok, hiszen ebben jók, és mint mindig, a lemezen most is túlcsordul a zene és az élet szeretete. Ez az a The Heyday, amit imádok hallgatni. 10/9

Korábbi The Heyday-reviewk

The Heyday (2009)

Read Users' Comments ( 0 )

 "...hoping to avoid the North Atlantic drift..."

  Miközben a legtöbb kritikus a Maxïmo Park csalódást okozó Quicken the Heartjáról beszélt, és az énekes, Paul Smith esetleges bukásáról a mellékprojektjével, én minden szeretetemmel vártam Smith albumát, amit csak a sajátjának nevezhet. Maxïmo Park-beli munkásságait is imádom, és habár az első single (North Atlantic Drift) nem nyűgözött le, alig vártam, hogy hallhassam, Brandon Flowers után Paul Smith mit hoz össze a bandája nélkül.

  Lelövöm a poént, én csalódtam. Azt már egy ideje tudtuk, hogy Smith ezúttal eltávolodik együttese általános stílusától, líraibban, érzékenyebben és énközpontúbban akarta megszerkeszteni dalait, de az ütős szövegeken kívül nagyon sok elengedhetetlen elemben szenved hiányt a Margins. Egy átlagos hallgató nem fogja megvárni a While You're in the Bath vagy a (relatíve) embertelenül hosszú I Drew You Sleeping végét, csak mert Smith szövegei nagyon jók. 

  Hiányoznak az igazán elragadó dallamok, amiket a zenész még az általam nem annyira kedvelt Our Earthly Pleasures langyosabb alapjaira is remekül tudott rápakolni. Az album az akusztikus gitár köré épül, mégis hiányoznak a megkapó, figyelemfelkeltő riffek, és azt is megkockáztatom, hogy Smith még hamis is helyenként (Alone I Would've Dropped). 

  Gonosz vagyok, és azt mondom, szerencsére hősünk nem szólókarriert akar építeni, csak ki akarta élni zeneírói vágyait, melyeket a Maxïmo Park "miatt" eddig nem tudott, ugyanakkor tartok is tőle, mit hoz a jövő így az együttesnek. Az albumok során a banda mindig veszített az erejéből (félreértés ne essék, szeretem a Quicken the Heartot, de érzékelhető a változás), és ha a Margins példa arra, hol lehet ennek az útnak a vége, akkor nem várom.

10/4 - Jókedvemben talált el a Margins, ezért nem 10/3, de ezen sajnos az imádnivaló Geordie akcentus sem segített.
(a Geordie a tipikus tyneside-i akcentus)

Read Users' Comments ( 0 )

Szörfölgettem a YouTube-on, és valamelyik videó alatt hirdették Jack Johnson és Andy Samberg közös klipjét. Johnsonnak ismertem pár számát, Samberg pedig a 2009-es MTV Movie Awards házigazdája volt, ezért tűnt ismerősnek. Hát megnéztem, mit alkottak ők ketten, és kiderült, hogy nem nagyon voltak maguknál az At or with me című dalhoz készült videó forgatásán.
Maga a szám nem is tetszik, Jack Johnsonnal valahogy mindig is úgy voltam, hogy nincs benne túl sok spiritusz, eljátszogat a gitárján, csinál pár hallgatható nótát, aztán csókolom. Persze nem ismerem az összes albumát, de a főbb slágereivel nem győzött meg. Ahogy most sem. De ezt a videóklipet nem hagyhatom ki a blog történetéből, mert sikerült megnevettetniük a srácoknak.
A sztori egyszerű: Jack a bandájával egy lepukkant bárban dalolgat, majd jön Andy, és látványosan ad hangot a véleményének, mely szerint a banda elég béna. Aztán a frontember kiprovokálja a bunyót, és innentől kezdve ők elvannak egymással, igazi gagyi verekedést produkálva, apró csattanóval a végén. E két idióta felnőtt emberen jót lehet derülni, de a dal teljesen a háttérbe vész, és hiába néztem meg kétszer, akkoris a videó köt le jobban. Így a klip tőlem megkapja a 10/9-et, a dallal most nem foglalkoznék.

Read Users' Comments ( 0 )

Erre az információra is véletlenül bukkantam rá, mert amikor a 2010-ben érkező albumok listáját böngésztem, James Blunt nem szerepelt rajta (mondjuk a One Night Only sem, szóval nem teljes adatbázisban járhattam), aztán meg tessék. A britek poharat repesztően magas hangú énekese a harmadik szólóalbumát Some kind of trouble címmel idén novemberben adja ki (nem vagyok benne biztos, hogy ez hivatalos, mert csak fórumon pletykálják, de a madarak november elsejét csiripelnek), az első single, a "Stay the night" pedig október 25-én jelenik meg.

Ami a lemez bemutatkozó dalát illeti, nos elsőre egy nagy meglepetés. James Bluntról pl. a "You're beautiful", a "Goodbye my lover" és a "Carry you home" után a lassú, már-már depressziós hangulatú szerelmes számok ugranak be, nem az ilyen gyors, vidám, igen fülbemászó dallamvilággal megáldott dalok, mint amilyen a "Stay the night". Lehet, hogy némi stílusváltás kopogtat az ajtón? Engem sikerült felcsigáznia, nagyon érdekelne, hogy a sok lassabb, szenvedősebb melódia mellett képes-e a változásra, képes-e valamivel gyorsabb és pozitívabb anyagot összedobni az új albumra. Nemsokára kiderül. Ez a single mindenesetre megkapja a 10/8-at.

Read Users' Comments ( 0 )

A kaliforniai énekest (is) a Grace klinika című sorozatnak köszönhetem, az epizódokban hallható zenékért felelős emberek ugyanis előszeretettel nyúltak/nyúlnak Greg Laswell számaihoz, így némi háttérismerettel vettem kézhez idén megjelent új albumát, a Take a bowt.

Többször is meghallgatva az albumot, még mindig nem tudom eldönteni, milyen stílusba tartozik. Legtöbben az alternatív rock kategóriájába sorolják. Hát legyen az, de ne várjunk őrületes gitárszólókat és vérbeli rockdalokat, mert itt szó sincs ilyesmiről. Laswell zenéje tipikus sorozatzene: a szerelmi jelenetek vagy a nagy horderejű döntéseket szemléltető képsorok tökéletes töltelékeleme, amikor is a dal hatására közelebb kerül hozzánk a történet, megmarad bennünk, hogy "ó, milyen szép szám ment, mikor ő meg ő összejött, hát ennek utána kell járnom, mert nekem is kell egy ilyen szerelmes dal". Laswellben ennyi van, nem több: melankólikus, nyugis számok, amelyek utat tudnak találni a fülünkbe, ha olyan hangulatban kapnak el minket.

Alapjában véve szerethető dalokról van szó, mert azért az emberek többségének jólesnek az ilyen könnyedebb szerzemények. Szerencsére nem teljesen egysíkú a lemez, akadnak némileg tempósabb számok is, mint a "Take everything", az "Around the bend" és az "In front of me", és ezekben még némi slágergyanút is érzek. De tényleg csak egy picit. Aztán van nekünk egy óriási kakukktojásunk a "Come clean" személyében, amely nem tudom, miként került erre a lemezre, de a Breaking Benjamin-féle post-grunge-ra emlékeztető elemek elütnek lényegében mindenhonnan. Az egyébként főleg gitárokra építő lemezen egy-egy számban azért erőteljesen jelen van a zongora, mély szólamokat és kissé depressziós dallamokat kölcsönözve ezzel ("My fight (for you)", "Off I go", "Marquee").

Ajánlatnak a "My fight (for you)", a zongorarész miatt fogott meg rögtön az első hallgatás után:

Összegezve: 10/6, igyekszem viszonyítani más albumokhoz, hogy mikre adtam 7 pontot, és ennek fényében a Take a bow sajnos nem érdemli meg. Talán közrejátszik ebben, hogy Laswell hangja túl monoton ahhoz, hogy hosszú távon sokáig bírjam hallgatni. Talán azért sem tudok többet adni, mert nem érzem benne azt a pluszt, ami rajongóvá tenne. Egyszerűen csak úgy hallgatom a dalokat, háttérzenének megfelelnek, de ez így kevés. A Grace klinika további évadjaiba azért jók lesznek ezek is.

Read Users' Comments ( 0 )

A következő, nem-mostani-de-azért-nagyon-jó videóklipnek az ír énekesnő, Lisa Hannigan egyik, számomra nagyon kedves dalát választottam, a Lillét. Az egy szem akusztikus gitár és Lisa bájos hangja tökéletes ötvözet, és emellé egy igazán magával ragadó videót is kaptunk.
Imádom ezeket a szétnyitható, 3D-s képeket formáló oldalakat, amelyek egy szomorú, ám mégis happy enddel záruló történetet tárnak elénk, minden egyes momentumával a dallamhoz finoman hozzácsiszolódva. Nyugtatónak kiváló. Az értékelés pedig 10/9.

Read Users' Comments ( 0 )

Éljen! Legszívesebben az összesféle mosolygós smiley-t leírnám ide (nem fogom), mert komolyan meglepett, de legalább is örömet okozott, hogy ebből a dalból készült el az új klip, és ez lesz a második single.

  Ez egy igen kedves dal, reményteli és inspiráló, a klipje pedig szép lett és egyszerű. Mindig jó ezt a tehetséges skót lányt gitárral a kezében távolba révedő tekintettel látni, olyankor kicsit jobb minden, mégha ilyen borús is az idő, mint most, mert akkor mégis olyan érzése van az embernek, hogy a zene lehet őszinte is.

  Hacsak nem áll össze Gagával, nagy jövő áll Amy előtt is.

  Tulajdonképpen 10/9, ami 10/10, egy rossz szavam sincs az összeállításra, szeretem és kész.
  A single május 10-én jelenik meg. 

Read Users' Comments ( 0 )

 "...i am the light in the dark, i am the match, i am the spark..."

Mikor még csak a This Is The Life-ot ismertem Amy-től, és megnéztem egy-két interview-t vele, úgy gondoltam, hogy akit Travis-ék Turn c. dala inspirált a zenélésre, az rossz ember nem lehet. 

  Később aztán elég komolyan bele is szerettem a skót hölgy debütáló albumába, és mikor hallottam az új lemezről, nagyon megörültem. Az első single, ami a Don't Tell Me That It's Over címet viseli egész csinos lett, mondjuk ki: imádom, de hallva az egész lemezt, már egyáltalán nem biztos, hogy ez a leghitelesebb szószólója a Curious Thing-nek.

  Az album első fele egy elbűvölően bájos témára épül, Miss MacDonald elmélkedéseit hallhatjuk az életről olyan elbűvölő dallamokba bújtatva, mint a Spark és a Love Love fülbemászó melódiái. Sokkal több az elektromos gitár és a zongora (a vonósok azonban az első single után el is tűntek - nem vicces, reménykedtem egy ideig, hogy talán többet kapunk belőle), de az akusztikus gitár is (melyen Amy saját kezűleg játszik) szépen megmaradt, egy kis élt, és nosztalgikus hangulatot adva a lemeznek.

  Ami nekem fura volt, és aminek nem különösebben örülök, hogy az énekesnő mintha lejjebb vett volna a hangjából, nem mer talán kísérletezni a magasabb dallamokkal (mint anno a Run-ban), pedig ezt a hangot bűn másfél oktávba zárni. 

  Folytatva a lemez második felével, kicsit egysíkúbb lesz a repertoár, jönnek a gitárpop, aranyos, kislányos dalok (This Pretty Face, My Only One), ezekkel sincs semmi baj, csak talán nem a legjobb választás egy Troubled Soul után (ami amúgy egy highlight-ja a lemeznek) betenni a Next Big Thing-et. 

  Pár helyen, ha a saját igényeimnek megfelelően alakíthatnám a lemezt, akkor a Give It All Up-ba kicsit színesebben variált témát, a What Happiness Means To Me-be meg kevesebb erőltetett drámaiságot vinnék, és tökéletes lenne.

10/8 - A sokat akar a szarka-feeling miatt, amúgy nem csalódtam. 

Read Users' Comments ( 0 )

Egészen pontosan nem tudom, hogy single lesz-e a dal, de leak-nek leak, nekem meg tetszik, úgyhogy gondoltam, megosztom veletek. Kicsit visszatért az akusztikus gyökerekhez (ééértitek, root), az elején meg is ijedtem, hogy unalmas lesz, de a fele körül beerősít, és ismét egy klasszikus MacDonald-dalt kapunk, energikus, fülbemászó, érett. 10/7, mert nem akarok elfogult lenni, és mert az eleje tényleg gyenge.

>>itt lehet hallgatni<<

Read Users' Comments ( 0 )

 "...ask a man in a French coat about directions..."

  Mivel az együttes minden tagjának van másik bandája, vagy szóló projektje, gondoltam, hogy a Kaizers Orchestra énekese sem kivétel ezalól, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy rendelkezik legalább egy önálló lemezzel, habzó szájjal és rángatózó arcizmokkal indítottam utána hajtóvadászatot. Ezután kellett arról értesülnöm, hogy ez bizony nem az a Janove Ottesen, aki teljesen szétújította a norvég indie-t, viszont egy sokkal érzékenyebb, popperebb fiatalember. Én csak hálás vagyok neki, hogy ezt a gitárpop-ot egy saját, nem is olyan sikeres albumra tartogatta.

  A gitárpop nem egy összetett műfaj, akár akusztikus pop-nak is nevezhetném, de gondolom, mindegy. A Kaizers legutóbbi lemezén is azt nem kedveltem, hogy túl popos volt, túl langyi az előző anyagokhoz képest, ezért van az, hogy ez sem különösebben jön be, ráadásul Ottesen végig angolul énekel, ezzel az elképesztően borzasztó akcentusával.  

  Vannak persze a dallamilag erősebb dalok, amik mégiscsak belemásznak az ember tudatalattijába, és ott kísértik napokig (már kezdtem unni, hogy a Go Tell Her-re keltem vagy egy hétig, pedig előtte egy hónapig nem hallgattam, de ilyen például a Black and White Movie is). 

  Azt mondanám összegzésként, hogy én végig az ilyen számok alatt, hogy Forget About Me, Neighbour Boy, vagy Garbage Man, egy kicsit egy Juno 2 soundtrack-ben éreztem magam.  

  Janove Ottesen persze még mindig egy zseni amiatt, amiket a Kaizers-zel művel, de a szóló projektje inkább maradjon csak egy egyalbumos csoda.

10/7, mert műfajában egy igazán kellemes, elmélázó, érzelmes album, és mert nagyon kedves vagyok.
A Go Tell Her, a Neighbour Boy, meg a Black and White Movie pedig mindenféleképpen tökéletes reprezentációja annak, ami általában ez a lemezen folyik.

Read Users' Comments ( 2 )

Jah. Itthon ücsörgöm most betegség okán, úgyhogy időm, mint a tenger, előrángatok régi kedvenceket csak úgy, így jutottam oda, hogy a Stabilot is mostan jól kielemzem nektek, kicsit kevésbé részletesen, mint múltkor, asszem, így mindenkinek jobb lesz.

  Gyakorlatilag a Psych nevű sorozatnak köszönhető, hogy anno 2007 májusának elején rájuk leltem. Mint sokan mások is, én is a Flawed Design-t hallottam tőlük, a leghallgatóbarátabb daluk minden bizonnyal, aztán soksok hetes küzdelem után meg is szereztem egy rakat cuccukat (mondjuk főleg tesóm, mert ő okosabb, mint én).

  Kezdjük ott, hogy a Stabilo énekese Jesse Dryfhout és nem Christopher John. Számomra legalábbis. Jesse-nek szerintem sokkal jellegzetesebb, sokkal indie-sebb hangja van, mint annak a másiknak. Persze nem leszek gonosz, a Christopher által felénekelt számok, mint a Habit, az Ordinary meg a Happiness & Disaster sem rosszak, de Jesse azzal a finom kis sima hangjával engem sokkal előbb és sokkal erőteljesebb hódított meg.

  Vannak dalok ezen a lemezen mindenféléről. Társadalomkritikus, kicsit felszínes iróniával és szarkazmussal tűzdeltek, mint a Don't Look In Their Eyes és a Flawed Design, szerelmesek, mint a Don't Be So Cold, a Kidding Ourselves meg a Beautiful Madness. Az én kedvenc dalom a Delivering Idiots, sok emlék köt engem ehhez a dalhoz, meg stílusilag is leginkább ez a szám hoz újdonságot.

  Stílus. Jusson eszünkbe, hogy az együttes '99 óta létezik, leginkább az indie és az acoustic rock írja őket körül. Talán csak én ismerek kevés együttest, de szerintem nagyon egyedi stílusuk van, seperc alatt meg lehet őket ismerni dobról, a gitárokról, meg persze Mr. Dryfhout kicsit kiherélt, de akkorisfantasztikus orgánumáról.

  Személy szerint én azért bírom őket, mert minden daluk olyan szerethető, általános dolgokról szólnak, amik nap mint nap körbevesznek minket, szerelem, élet, szeretet, gyűlölet, szerencsétlen emberek, estébé. A szövegeik csak egy kicsit egyedibbek, mint a hasonló(nak tűnő) együtteseké, de a fülbemászó dallamokkal kiegészülve éppen az az indie banda, akiket senki nem bán(na) hallgatni (ha lenne egy csöpp kis esze).

10/9, mit akartok már, az egyetlen gyengébb dal a Coffee Spills és azt is kompenzálja a Rain Awhile...

  Meg az is valami, ha az ember két év után is úgy fújja a dalszöveget, hogy még. :-))

Read Users' Comments ( 0 )