Ugyanaz A Címük - vol.1.

A beszélgetés nagyjából így hangzott:

Én: Milyen címet adjak annak a posztnak, amiben az ugyanolyan című dalokat hasonlítom össze?
Helyna: Hasonlóság.
Én: Deeee, de ezek nem csak hasonlítanak, hanem ugyanaz a címük.
Helyna: Akkor... "ugyanaz a címük"

  Ennyit a poszt címének történetéről x) és akkor következzen az első adag az egyelőre tizennégy részesre tervezett sorozatból, mely az azonos című dalokat hasonlítja össze.
  Azért találtam ezt ki, mert címet adni tudni kell. Vannak vicces címek (Eat Raw Meat=Blood Drool), vannak egyszerű címek (45), vannak hosszú címek (It's Not The End Of The World But I Can See It From Here), komoly címek (No Sunlight) és még nagyjából millió fajta cím.
  Érdekes, miket lehet kihozni egy címből, hogyan határozza meg a véleményünket egy adott dalról, és habár a címazonosság nagyon messze áll a másolástól, ez is egy lehetőség, hogy címke alapján hasonlítsunk össze dalokat, melyek gyakran a végtelenségig eltérő műfajban íródtak.

  Az első rész egyelőre olyan számokat tartalmaz, amiket magam is ismerek és jobb esetben szeretek is.


  Az Editorsban a brit post-punk, az Augustana-ban pedig az amerikai soft-indie egy-egy képviselőit ismerhetjük meg. Miközben az ember átlagban legtöbbször a szöveghez illeszti a címet, azért elgondolkodhatunk azon is, hogy jön a Bullets egy olyan szöveghez, mint amilyen az Editors dalához született. Szó nincs benne semmiféle puskagolyókról, viszont a szöveg és a hangszerek pulzálása akár még emlékeztethetne is sorozatos lövésekre. *vállvonás*
  Engem speciel nem, ezért nálam az Augustana változata nyeri el a "címhez legjobban passzoló dal" díjat, szövegileg is nyerő, és sokkal dallamosabb, mint a brit kvartett (amúgy 2005-ös) kislemeze.

ANCHOR

Számomra egyértelmű volt, és habár máglyára fognak vetni ezért, a Crossfade-es Ed Sloan hangja számomra mindig - úgymond - testhez állóbb volt, gyakrabban vettem hasznát a kicsit rekedtes hangjának dührohamaim lecsillapításához, mint Jason Wade (amúgy angyalian) selymes hangjának. A Lifehouse - Anchor-ral még olyan bajaim is akadnak, hogy egy indie pop banda ne akarjon keménykedni, ráadásul fülsértőek a gitárok már rögtön az elején.
  Ez az eredmény annak ellenére született, hogy a Lifehouse - Anchor-nak még köze is van valamilyen szinten egy horgonyhoz.


  Bizony bizony, a kalifornia victoriandustral zenei nézeteket valló hölgy kenterbe vágta a rockerfiúkákat, és itt még nem is a szövegről van szó, hiszen mindhárom dal nagyjából ugyanarról szól, de hangszerelésileg nekem sokkal szimpatikusabb Emilie verziója, hiszen ki tudná ignorálni a minimum két hegedűt (bár így hallgatva az egyik inkább cselló), vagy a gitárokat ÉS a kis harangot. Plusz Emilie elragadó hangja is közrejátszott a döntésben.
  Azonban ha csak Adam Gontier és Dave Grohl verzióját állítanám szembe, minden valószínűséggel a Foo Fighters nyerne. Szövegének egyszerűsége veri a mélyenszántó gondolatokat a Three Days Grace részéről, és van ezen a Földön valaki, aki nem borzong bele abba a részbe 2:35-nél? Gyilkos, gyilkos dolog ez, a Three Days Grace részéről pedig kicsit töketlenkedésnek tartom a Let It Die-t, Foo Fighters-ék sokkal pasisabban oldották meg.


  És még vagy millió más együttes és énekes is írt már az emberi létről, és hasonlókról, szövegileg szerintem mindegyik elég sablon, főleg Skye verziója, AZONBAN, amiért őt választottam, az azért van, mert Editors-nál és The Killers-nél SEM alkotnak újat a fiúk, sőt, páran utálhatnak, de szerintem egyik Human sem való a jobb számaik közé, ellentétben Skye-jal, aki nyomja a tinirock-ot úgy általában, de itt végre kicsit megszólal, és a klip is igen beteg és találó lett.
  Minden csak viszonyítás kérdése, The Killers mondjuk nem versenyképes, Editors szólhatna még bele, hiszen elég fura hangszerelésileg, tetszettek a szintetizátorok, de nem volt elég, hogy legyőzzék Miss Sweetnam ritmusos társadalomkritikáját.


Tény, hogy a The Ting Tings sosem volt a kedvencem, de elismerem, hogy az electropop az ilyen ugri-bugri tünci-bündi, funky-punky dolog, főleg ha nő az énekes, és szövegileg például teljesen ellentéte a két dal egymásnak.
  Ettől és The Fray iránti megszállottságomtól függetlenül IS a denveri piano rock banda a nyerő, megfigyelve a tényt, hogy mindössze huszonnégy óra alatt írták a dalt, plusz Dave Welsh, mint isten gitárral, ráadásul még Isaac Slade hangja sem volt olyan mély még itt, szóval nálam a szenvedős "légy az egyetlen" sokkal jobban bejött (még gyér, hiányos hangszereléssel is), mint a "nem akarok az egyetlen lenni" az electropop duó interpretációjában.

  A dalokba bele lehet hallgatni, ha az együttesre tetszenek kattintani. 


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése