2009-ben egy nagyszerű albummal jött ki az immár csak három tagú denveri indie/piano rock együttes, előtte három beszerezhetetlen EP-vel, és egy ugyancsak beszerezhetetlen Our Album Year nevű LP-vel ajándékoztak meg minket, ami annyira kevés sikert hozott nekik, hogy a legtöbb zeneblog és zenével foglalkozó blog észre sem vette, és a 2009-es Broadcast-et tekintik a zenekar debütáló albumának.
Én azért szeretem nagyon.
/igen, csak ekkorában volt/
Annak ellenére, hogy relatíve pocsék. Elsőre például hangszerelésben. A dobokhoz nem értek (sok más melett sem), de azt hallom, hogy elég egyszerű az alap, nem éppen valami eszeveszett headbang (nem mintha elvárnánk), de mikor már az "unalmas" szón gondolkodom, az már nem jelent jót. Gitárban sem valami erősek a fiúk, legalábbis négy éve még biztosan nem voltak, mert alig lehet észrevenni valami kis megkapóbb alapot vagy ötletes dallamot. A szintetizátor viszont olyan dalokhoz ad egy egyedi hangzást, mint a Letters, az After I Am Gone és a Breakout.
Ami még mindig is erőssége volt a Meese-nek, és ami miatt személy szerint mindig szeretni fogom őket, az a zongora és Patrick Meese természetfeletti dallamíró képességei. Az már egy más téma, hogy a szöveget alig lehet kihallani éppen Patrick Meese felettébb férfiatlan és különös hangfekvése miatt, de még mindig a dallamoknál tartunk. Olyan amúgy gyenge dalokat dob fel az egyszerű, mégis elragadó, fülbemászó dallamaival, mint a Breakout vagy a Champion, amiben a már említett zongora is elég hatalmasat alakít.
Az Our Album Year a Broadcast-tel ellentétben hangszerelésileg eléggé egy síkon mozog, végig marad ez a fiatalos, pattogós hangulat éppen a dallam sokszínűsége miatt, ugyanakkor nem volt éppen jó ötlet olyan hosszúra nyújtai egy-két dalt, a hallgatók türelmetlenebbje egy csapásra elveszítheti az érdeklődését a lemez iránt, talán ezért is ment valami jól a banda dolga, és talán ezért döntöttek úgy, hogy popposabb hangzásra váltanak.
Részemről a kedvenceim az Audiobody és a Don't Forget(!!!), melyek szerencsére csak az együttes jobb oldalát mutatják meg, Nathan Meese és Mike Ayars az album második felére megtanultak háttérvokált énekelni, ez dícséretes teljesítmény, itt már a szövegben is vannak jó húzások, és az elektronikus effektekben is megjelenik a fantázia.
Ezt gondolom én. Hogy egy debütáló albumhoz képest egész ügyes, ahhoz képest meg, amire tényleg képesek lennének (a Broadcast bizonyította, nem tudják már titkolni), szinte elfogadhatatlan, ezért 10/5-öt kap.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése