Emlékeim a Placebo-ról egyszerűen pontosan csak az Infra-red-et ölelik fel, meg az Every Me Every You-t, amivel annó a Szigetet reklámozták, és hogy a fiúnak, aki énekel, fura feje van.
Naja, fura feje, meg jó hangja. Nem éppen férfias, egy kicsit talán orrhang is, sőt, egészen vékonyka, de kétlem, hogy bárki más jobban el tudná énekelni az albumon szereplő dalokat.
Gondolom nem először láttok ilyet, de én is az a fajta ember vagyok, aki ha hall egy együttesről valami nagyon jót, akkor azt képes hallás nélkül megutálni (persze ez nem csak együttesekkel van így), szóval inkább nem vártam többet ezzel a lemezzel, és lecsekkoltam magamnak, mielőtt kellőképpen túlhájpolták volna.
Tény, hogy a Placebo az alternatív rock-nak azon ágát képviseli, amivel én nem különösebben szimpatizálok, nekem tulajdonképpen a banda mindig is beleolvadt a többi zenekar nevei közé, az Ashtray Heart-ig nem is igazán figyeltem rájuk, de az meggyőzött, hogy talán lehet bennük valami, ami megkülönbözteti őket "a többitől". Ezt még nem sikerült megtalálnom, de be kell ismerni, hogy megvan nekik az a kisugárzásuk, ami a nem túl egyedi hangszerelésből és az elszállós vokálból ered, és ami az erre fogékony zenekedvelőket megnyeri magának.
Ezért lehet, hogy az olyan dalok, mint a Battle for the Sun a dalszöveg egyszerűségével, a hangszerelés "túlpózerkodásával" (könyörgöm, minek kellettek a hegedűk?), a For What It's Worth, ami dallamban megkapó, és a már említett Ashtray Heart a lemez fénypontjainak is tekinthetők.
Különben nem tudom, van-e olyan, hogy bass-rock, komolyan, a Devil in the Details-től nekem csak az járt a fejemben, hogy mennyire a basszus irányítja a dalokat, még a dob jelenléte sem olyan erős a basszusjáték mellett. De persze ez sem mentheti meg az ilyen zavarbaejtően rossz gyenge dalokat, mint a Bright Lights, nem is értem, miért lett single (az lett, ugye?), a Speak in Tongues (szegényes hangszerelés), meg a Julien például, szóhoz nem tudtam jutni, csak wtf volt végig.
Szóval sok jó húzás van a lemezen, főleg a LadyGaga-hatás (én így hívom, mikor valaminek nem kell feltétlenül jónak lennie ahhoz, hogy a fejedben ragadjon hosszú napokra a dallama), nagyobb figyelmet érdemelnek például a The Never Ending Why, a Breathe Underwater, és a Kings of Medicine, ezek az album slágermentes zónájába szorultak, de karakteres dalai az albumnak.
10/6, izé. Nem volt rossz, de annyira jó sem. Nekem hiányzik a stílusbeli újítás, nekem ők még mindig "az az infraredes banda".
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése