Éppen a zenéim között keresgéltem, hogy milyen együttest tudnék bemutatni Nektek, amely még nem szerepelt itt a blogban + megvolt minden számuk az albumról (magyarul elfogadhatónak tartottam az összes dalt, és nem szelektáltam ki belőle semmit). Választásom most a Redre esett, arra az amerikai christian/alternatív rockot játszó bandára, mely már Grammy-jelöléssel is büszkélkedhet.
Debütáló albumuk az "End of silence" címet viseli, és ez az elsőre kicsit (számomra legalábbis) ijesztőnek tűnő borító valóban jól tükrözi a lemezen található dalok stílusát. Lehet ordítani, igen, ezek pontosan olyan számok, de nem amolyan Marilyn Manson-módra üvöltős vagy Lordi-féle hörgős fajta zenéről van szó, hanem egy fokkal "lágyabb" irányzatról. Persze néha elszabadul Michael Barnes hangja, de ez megbocsátható bűn, mert amúgy elég jó hangszálakkal áldották meg (bár néha kicsit emlékeztet Chester Benningtonra a Linkin Parkból).
Mi van az albumon?
Sok jó rockszám, megfűszerezve néhol zongorával, akusztikus gitárral és vonósokkal. Dinamikus és lendületes dalok, bár azt nem mondanám, hogy egyediek lennének, de a rock világában megállják a helyüket.
Először az első kislemezüket, a "Breathe into me"-t hallottam, egész jól tükrözi a stílusukat, szóval jó választás volt a megismertetésükre. Van két nagyobb lélegzetvételű daluk, a "Lost" és a "Let go", amelyek a kedvenceimmé váltak, és igaz, hogy hasonló alapritmust véltem felfedezni mindkettőben, de ez sem érdekel, ha egyszer ilyen jól szól Barnes ezekben. Az "Already over"-ben nyomokban felfedezhető egy billentyűs hangszer, és itt a vonósoknak is elég sok szerep jut, csodás háttérzeneként funkcionálnak, és ettől lesz olyan jó ez a szám. A "Hide" is élt a vonószenekar adta lehetőségekkel, és bár egy kicsit Within Temptationre emlékeztető dal kerekedett (hangsúlyozom, csak emlékeztet rá, és valószínűleg csak nekem jutnak eszembe ilyen gondolatok), a végén lévő gyönyörű zongoraszóló minden kételyemet szertefoszlatta.
Az album kakukktojása talán a "Pieces". Szintén egy kedvenc, és főleg azért szerettem meg ezt a számot, mert egészen egyedire sikerült. Nem számítottam ilyen lassú dalra az együttestől, de megmutatták, hogy ilyet is tudnak. Andalító zongorahanggal indul, majd jönnek a vonósok, és bekapcsolódik egy gitár is - közben eltelt másfél perc, és még mindig semmi ének, így kellőképpen ráhangolódhatunk a dallamra. Majd jön Barnes egy "nyugisabb" hangszínével, és gyönyörű balladát kerít nekünk. De mikor abba a hitbe esünk, hogy egy sima nótával van dolgunk, akkor egyszer csak váltás, megkapjuk a dobot némileg gyorsabb ütemekkel párosítva, és az étert megtölti Barnes kiáltása. S hogy még ne pont itt legyen a vége, újból belassulnak, és azon kapjuk magunkat, hogy hopp, eltelt 6 perc, és milyen jó volt. Fantasztikus dal, hallgassátok meg ti is:
Debütáló albumuk az "End of silence" címet viseli, és ez az elsőre kicsit (számomra legalábbis) ijesztőnek tűnő borító valóban jól tükrözi a lemezen található dalok stílusát. Lehet ordítani, igen, ezek pontosan olyan számok, de nem amolyan Marilyn Manson-módra üvöltős vagy Lordi-féle hörgős fajta zenéről van szó, hanem egy fokkal "lágyabb" irányzatról. Persze néha elszabadul Michael Barnes hangja, de ez megbocsátható bűn, mert amúgy elég jó hangszálakkal áldották meg (bár néha kicsit emlékeztet Chester Benningtonra a Linkin Parkból).Mi van az albumon?
Sok jó rockszám, megfűszerezve néhol zongorával, akusztikus gitárral és vonósokkal. Dinamikus és lendületes dalok, bár azt nem mondanám, hogy egyediek lennének, de a rock világában megállják a helyüket.
Először az első kislemezüket, a "Breathe into me"-t hallottam, egész jól tükrözi a stílusukat, szóval jó választás volt a megismertetésükre. Van két nagyobb lélegzetvételű daluk, a "Lost" és a "Let go", amelyek a kedvenceimmé váltak, és igaz, hogy hasonló alapritmust véltem felfedezni mindkettőben, de ez sem érdekel, ha egyszer ilyen jól szól Barnes ezekben. Az "Already over"-ben nyomokban felfedezhető egy billentyűs hangszer, és itt a vonósoknak is elég sok szerep jut, csodás háttérzeneként funkcionálnak, és ettől lesz olyan jó ez a szám. A "Hide" is élt a vonószenekar adta lehetőségekkel, és bár egy kicsit Within Temptationre emlékeztető dal kerekedett (hangsúlyozom, csak emlékeztet rá, és valószínűleg csak nekem jutnak eszembe ilyen gondolatok), a végén lévő gyönyörű zongoraszóló minden kételyemet szertefoszlatta.
Az album kakukktojása talán a "Pieces". Szintén egy kedvenc, és főleg azért szerettem meg ezt a számot, mert egészen egyedire sikerült. Nem számítottam ilyen lassú dalra az együttestől, de megmutatták, hogy ilyet is tudnak. Andalító zongorahanggal indul, majd jönnek a vonósok, és bekapcsolódik egy gitár is - közben eltelt másfél perc, és még mindig semmi ének, így kellőképpen ráhangolódhatunk a dallamra. Majd jön Barnes egy "nyugisabb" hangszínével, és gyönyörű balladát kerít nekünk. De mikor abba a hitbe esünk, hogy egy sima nótával van dolgunk, akkor egyszer csak váltás, megkapjuk a dobot némileg gyorsabb ütemekkel párosítva, és az étert megtölti Barnes kiáltása. S hogy még ne pont itt legyen a vége, újból belassulnak, és azon kapjuk magunkat, hogy hopp, eltelt 6 perc, és milyen jó volt. Fantasztikus dal, hallgassátok meg ti is:
Összegezve: 10/9, jók a dalok nagyon, de néha felfedezhetőek hasonló alapritmusok, és nem mindegyik refrén maradt meg teljesen. Azért kár, hogy nem kaptak Grammy-t, de talán majd legközelebb.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése