A véletlen söpörte az utamba az amerikai Robbie Seay Band album artját, és egy ilyen aprósággal sikerült is felkelteniük az érdeklődésemet - legalábbis annyira, hogy megnézzem, milyen stílusban mozognak. A christian rock műfajából a Switchfootot ismerem, ők pedig hatalmas kedvenceim, így gondoltam, megér egy misét az RSB-ként is szólított banda idei lemeze.
Több, független előadóként megjelentett EP és album után 2005-től van szerződésük egy hivatalos kiadóval, azóta pedig ez a harmadik lemez. Első hallgatás után rávágtam, hogy ez olyan, mintha a Switchfoot kisöccsét hallanánk a nagytesó lightosabbá keverése után. A Miracle egy könnyed dalcsokor a rock palástjába tekert vallásosságával és istenimádatával: soha ennyiszer nem hallottam a "God" szót, és az együttes olyan magas szintre emeli a feltétlen dicséretét, hogy az már néha túlcsordul, és már-már erőltetettnek tűnik. De még ez sem csorbítja e lemez erényeit, amelyekből jócskán megadatott.Mi van az albumon?
A majdnem egy órát felölelő lemezen nem lehet csak úgy "leülök, aztán nosza, halljuk"-módon túlesni. Először csupán belekezdtem az albumba, levontam a párhuzamot a fent említett együttessel, meg hogy ez az RSB nem is olyan rossz, és majd még visszatérek rá. Utána véletlenszerűen ismerkedtem a dalokkal, és miután rájöttem, hogy mindegyik tetszik, akkor mentem végig az elejétől a végéig. A dalszövegek nem tudtak megérinteni, ez a mennyekig való istenmagasztalás nem fogott meg, sőt ahogy mondtam, néha már sok volt, de ezt figyelmen kívül hagyva ismét egy pozitív csalódásnak örülhettem.
Robbie Seay hangja megüti a kellemes szinthez szükséges mércét, bár a csillagokat nem fogja lehozni az égről, és nagyjából egy hangszínben mozog, azért még jó az ő torka. Vezetőként kitűnik a kórust felvonultató, leginkább egy össznépi vallásos együtt éneklésre emlékeztető "Let our faith be not alone"-ban, határozottan tolja az erős szólamokat a "Love invades"-ben, a "Crazy love"-ban vagy a "Miracle"-ben, de képes az érzelemdús, békés és olykor magas hangokat is kipréselni, mondjuk a "We are not alone"-ban, a "Long way home"-ban vagy a "Lament (We cannot wait)"-ben, ahol Breanne Dürennel az év egyik legszebb duettjét teremtették meg.
Ajánlatnak a "Let our faith be not alone", mert a háttérvokál hatásossá teszi az egyébként is szép dallamokat, és ha vallásos lennék, akkor egész biztosan ezt a számot kántálnám közösen a többi társsal együtt. Na és a szám végén lévő apró, a dal stílusától teljesen eltérő zongoraszóló is maradandó élmény.
Összegezve: 10/8, mert azért van, ami feledésbe merült még sokszori meghallgatás után is, de ez egy nagyon erős nyolcas, kiváló kikapcsolódást okozott az egész lemez. Habár nem ez az év csodája, minél többször hallgatom meg, érzésem szerint annál inkább előkelőbb helyre fog kerülni az év végén esedékes "Best of"-válogatásnál.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése