"...a musician can learn The Code much more quickly and with less effort than one who is not musically inclined..."
A Robert Schneider által alapított Elephant 6 Collective (mely a Neutral Milk Hotel, Olivia Tremor Control, Elf Power, The Minders és Beulah együttesek által alkotott csapat volt) néhány tagja összeállt egy szuperegyüttessé, melynek a The Apples In Stereo nevet adták, és 92-es megalakulásuk után idén került a polcokra hetedik lemezük. Stílusuk az indie poptól a rockon keresztül a 90-es évek powerpopjáig változik, nem is csak egyik albumról a másikra, hanem például új albumuk is elképesztően vegyes lett.
Az első harmad határozottan electronica anyag lett. Erőteljes kezdés, a monoton alapok mellett megkapó a refrén, a zenészek pedig lo-fi lehetőségeikhez képest a legtöbbet adják bele, hogy változatos és emlékezetes élményt nyújtsanak a hallgatónak. Ez a lendület azonban elveszik az album hetedik száma környékén, ahol rengeteg a töltelék, egy pillanat alatt kicsúszik az énekesek kezéből az irányítás, és közel húsz percnyi semmi után már csak arra emlékszünk, hogy a No Vacationnel átléptünk az indie pop világába, de még mindig nem szórakozunk jól, mert a dalok rövidek, és tökéletesen ugyanúgy hangoznak.
Az első harmad határozottan electronica anyag lett. Erőteljes kezdés, a monoton alapok mellett megkapó a refrén, a zenészek pedig lo-fi lehetőségeikhez képest a legtöbbet adják bele, hogy változatos és emlékezetes élményt nyújtsanak a hallgatónak. Ez a lendület azonban elveszik az album hetedik száma környékén, ahol rengeteg a töltelék, egy pillanat alatt kicsúszik az énekesek kezéből az irányítás, és közel húsz percnyi semmi után már csak arra emlékszünk, hogy a No Vacationnel átléptünk az indie pop világába, de még mindig nem szórakozunk jól, mert a dalok rövidek, és tökéletesen ugyanúgy hangoznak.
Nagy ígéret után jött a még nagyobb puffanás, ha fogalmazhatok így, az első pár dal után ugyanis egyenesen ki van éhezve a hallgató a jó elektronikus popos hangzásra, majd az egész átfordul egy garázszenélésbe, ahol senki nem tudja a feladatát, mégis mindenki játszik a saját hangszerén rendszertelenül, szervezetlenül, fantáziátlanul.
Őszintén szólva nagyot csalódtam, a The Code című ütős intro és az első öt-hat szám után tényleg szünet nélküli vidám zenélésre számítottam. Az album hosszúságának számlájára írom fel a vontatottságot, de természetesen pirospont jár a stílusbeli kevertségért, kár, hogy az előbbit nem tudták kiküszöbölni. 10/3
Kezdésnek: Dream About The Future, Hey Elevator, Nobody But You
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése